-Sesshomaru!!!-kiálltottam úgy ahogy csak a torkomon kifért, kétségbeesett üvöltésemtől zengett a csatatér, még a harcolók zaját is elnyomta. Esztelenség volt kiálltoznom, jól tudom, többszáz katona kapta fel a fejét hangomra, majd sokuk el is indult felém. Kivont karddal, kapkodva rohantam a sorok közt és megpróbáltam kíírtani őket, ahogy sikerült úgy vágtam beléjük, miközben gondolataim csak körülötte forogtak, Sesshomaru, hol vagy?-kapkodtam fejem jobbra-balra, de sehol nem láttam őt, eltűnt mintha csak a föld nyelte volna el és a legrosszabb az egészben az volt, hogy serege egyetlen katonáját sem találtam élve....mind meghalltak már. Az ellenség írtózatos túlereje úgy tarolt végig a parányi csapaton, mint a sáskahad a búzaföldön.....csupán csonk testeket hagyott maga után. Borzongva futattam végig tekintetem a tetemeken, mind halottak voltak....de nemcsak a nyugatiak teste hevert a latyakos vérben, az ellenség vére is piroslott nagyszámmal.
A fehér hó, ami egykoron méteres takaróként óvta a földet, mára már vörössé vállt a vér színétől....és úgy olvadt szét a földön, mintha a tavasz meleg sugarai hatottak volna rá.
Biztos voltam benne, hogy ezt a csatát sem a föld, sem a nép nem fogja feledni, hisz a Földanya magába szívta a háború keserédes mérgét, vérrel és könnyekkel vegyítve...mint ahogy a nép is szívébe véste szerettei halálának fájjó napját. Én sem tudtam soha feledni azt a pillanatot, ott álltam, tanácstalanul, rémülten ezer meg ezer harcképzett katona közt egyedül, egymagamban szemben az ellenséggel....és nem volt mellettem senki, aki segíthetett, egyedül voltam....r2eménytelenül egyedül. Ijdet szívem úgy dobogott, hogy színte hallani lehetett dübörgő hangját....tekintetem ide-oda síklott, még mindig őt kerestem.
Talán szórakozni támadt kedvük, talán feltűnt nekik furcsa egyenruhám, de észrevettek és pimasz, büszke győztesek módjára mindannyian rám rontottak.....mikor megindult felém a hatalmas, ordítozó, kardokkal fenyítő, emberi és démoni lavina, úgy éreztem, hogy lábam menten kövé dermed.....és rettentő súlyos lesz, olyannyira, hogy képtelen leszek megmozdulni. Igen, ez bizony így is történt....harcos voltam én, egy zárt, szűk arénában, ezer tigrissel körbevéve, akik csak arra vártak, hogy diadalittasan felfaljanak.....
A kör egyre szűkűlt, a had veszett bőgéssel közeledett felém, mindannyian rám pályáztak, engem akartak, pedig nem láttak igazán....már éreztem magamon a katanák szelét, a nyílvesszők moraját, mikor váratlan erővel újból feltőrt az a különös láng belőlem. Olyan erővel robbant ki testemből, hogy méterekre sodorta az első sorokat és hátratolta a leghátsókat. A veszett ellenség kételkedve mordúlt fel a nem várt változáson.
Ez a láng elég volt számomra ahhoz, hogy végre észhez térjek, sietősen hátráltam, készen arra, hogy fedezékbe vonuljak, mikor lábaim beleakadtak valamibe....pontosabban egy prémbe....csodálkozva néztem a csizmáimra tekeredett véráztatta prémet....egy pillantás volt az egész....de én azonnal felismertem....az övé volt. Sesshomaru prémje feküdt földön, megálázottan, véresen, az ő vérével borítva.
„ Elkéstem!”-visszhangzott a fejemben a gondolat és éreztem, hogy megőrülök a fájdalomtól.
Számomra minden zavaros volt, hogy is tudtam volna gondolkodni, hátamban az ellenséggel, előttem meg az ő halálának bizonyítékával......
Nem akartam elhinni, nem és nem, ilyen nem lehet, nem létezik, győzködtem magamat, habár sikertelenül. Az engem támadók, tartva az újabb tűzrohamtól, lassan közelítettek....olyannyira lassan, hogy volt idő arra, hogy lelkemben elszabaduljon a pokol és a gyűlölet, a fájdalom és a kín hatására felébredjen bennem a gyilkos bosszúvágy, ami csak a sötét dé2monokban él és ha felébred, akkor addig pusztít, míg teljesen kitombolja magát....és elégtételt szerez a sérelmeiért. Így jártam én is, nem is tudom melyik pillanatban, de elveszítettem a fejem.
-Megöltétek!-suttogtam az orrom alatt megrögzötten és szembefordultam az ostromló katonákkal.
-Megöltétek őt!-suttogtam még egyszer és elhúztam kardom.....
-Megöltetek engem!-azzal olyan erővel amilyennel csak maga a harag képes lecsapni súlytottam le a földre, ami fakéreg módjára kunkorodott fel és vállt szét pokoli mélységet alkotva. Hallottam az ijedt sikolyokat, a halálhörgéseket, a menekülő lábdobogás hangját és rettentő kedvre kerekedtem.....nem hagytam, senkinek nem hagytam, hogy meneküljön....ha kell mérföldekre üldöztem, de nem engedtem futni....mindenkit megakartam ölni....mind a kétezret, kivétel nélkül, és ütöttem és vágtam és csaptam....és írtottam....és az ellenség fogyott....rajtam meg egyre több vágás díszelgett, de nem törődtem velük, nem éreztem őket. Semmit nem láttam a véren és a testeken kívül, semmit nem érztem a bosszún és a keserűségen túl. Aztán mintha csak megmérgeztek volna szédülni és émelyegni kezd2tem, mikor vérem vadul sercegve pezsegni kezdett, akkor már tudtam...ÁTVÁLTOZOM.
*
Minden újszülött fiúgyermeket......az öreg nyugatiak vizsgáltak meg. Ha gyengének, kicsinek, betegesnek vagy deformáltnak találták...megszabadultak tőle.
Mihelyst lábra tudott állni, át kellett esnie a harc tűzkeresztségén.
Megtanították, hogy soha nem futamodhat vagy adhatja meg magát, mert a Nyugatért
elszenvedett halál...volt a legnagyobb dicsőség, mit elérhetett az életben.
Hét éves korában, a nyugati hagyományok szerint...a fiút elszakították az anyjától és egy erőszakos világ részévé lett.300 éven keresztül tökéletesítették a harcosok kiképzését....hogy a világ legjobb katonáit neveljék ki.Az úgynevezett agoge ösztönzi a fiút a harcra. Éheztetéssel rákényszerítik őket a lopásra és ha szükséges, az ölésre is.
Vesszőcsapásokkal büntették a fiút, hogy megtanulja elrejteni a fájdalmat és ne mutasson könyörületet.
A vadonba küldve rendszeresen próbáknak vetették alá. Eszével és erejével kellett szembeszállnia a természet haragjával. Ez volt a beavatása. a vadonban töltött idő, amely után vagy Nyugati harcoskként térhetett vissza a népéhez...vagy egyáltalán nem.
A farkas elkezdi körözni a fiút. Fekete acélkarmok és prém, mely sötét mint az éjszaka, vörösen izzó szemek, egészen a Pokol legmélyéről. Érzi a vacsora szagát!
A fiút nem a félelem járja át ,csupán az ösztönei lettek kifinomultabbak, hideg levegő járja át a tüdejét, a fenyőket lassan elborítja az éjszaka. A fogása biztos, a szúrása...tökéletes. Ime a fiú, legyőzte a halált és visszatért a népéhez.
Királyként tért vissza Nyugatra!
A mi királyunk!
Sesshomaru!
Már 200 év telt el a tél és a farkas óta. Most, akárcsak akkor, egy szörnyeteg közeleg.Türelmes és magabiztos, érzi a vacsora szagát, de ezt a szörnyeteget szellemek és lovak alkotják. Kardok és dárdák.Egy hadseregnyi szolga, elképzelhetetlen számokban. Készen, hogy bekebelezzék Nihont. Készen, hogy elpusztítsák az értelem és az igazság utolsó mentsvárát a világon. A szörnyeteg közeledik és maga Sesshomaru-sama volt az, aki felhergelte és a harag, amely a vad, sebzett szívet betölti…határtalan, nem ismer sem könyüröletet, sem irgalmat…akárcsak maga a nyugati herceg sem.
Halálos, szinte félelmetes nyugalomban harcol, körülötte a többszáz ellenség…mindenki ellene…már senki sincs vele…legjobb harcosai már nem élnek, mind halottak, a déli hadsereg velük is végzett….és talán ez a sors vár úrukra is, ki tudja…talán neki sikerülhet túlélni.
A kutyaszellem hidegvérrel, rezzenéstelen arccal nyomult előre az ellenség tömegében, minden irányból támadják…sehonnan nem jön segítség.
Egyedül van, piszkosul egyedül, parányi seregét kenyérmorzsaként falták fel a vérszomjas déliek. A helyzet kilátástalan…a kard, ami már annyi legyőzhetetlennek hitt démonnal végzett, most egyre többször téveszt támadást, éle kicsorbulni látszik.
A szélrózsa minden irányából támadnak rá….megrohamozzák, akár egy erődítményt,
400-an…egy ellen…esélytelen és igazságtalan küzdelem, dehát a háborúban nincsenek szabályok, sem törvények, mindent szabad és semi sem tiltott.
A démont egyre több támadás éri, már megfosztották nemesi prémjétől…ruhája rongyokban lóg, haja, akárcsak karjai vöröslenek a vértől…bokáig süllyed a latyakos vérben, amint megpróbál előre nyomulni.
Mozgó célpontokat lát maga előtt és igyekeszik minddel végezni, most már az élete a tét, az élete és az országa.
Fejében halvány sejtések fogalmazódnak meg, a sereg, amit annyira vár…sokat késik…nem…inkább nem jön el…düh borítja el agyát, mikor arra gondol, hogy elárulták…Tsukoiumaru árulta el…a saját vére hagyta cserben.
Vad harag lett úrrá rajta, mikor arra gondolt, hogy őt magát, a nagy Sesshomarut becsapták és elárulták, ő meg gyanútlanul bedőlt az ármánynak. Üvölteni tudott volna haragjában….és nem azért volt dühös, mert egyedül van és biztos halál vár rá…nem, ez mind nem számított…vérszemet a tudattól kapott, hogy elárulták….és az árulta el,akiben bízott.
Életében csakis két személyben bízott,de azok, mindketten elárulták őt és a galád átverés bosszúra ösztönzi a démont.
Morrogni kezd, szemeit elönti a vér és a mindig nyugodt, aranyló tekintet veszett vörössé változik.
Teste hullámzani kezd, készen arra, hogy átváltozzon, mikor a keleti látóhatár váratlanul elsötétül és a vérrel borított téli tájban egy óriási fekete szellemkutya alakja tűnik fel.
Az inuyoukai gyanakodva szemléli az érkezőt, nem tudja eldönteni, hogy az barátként, vagy ellenségkként érkezik. A kutya üvöltve veti meg lábait a latyakos földön, fejét magasra szegve üvölt fel az égbe. Hatalmas agyarai éles pengeként villannak ki és szemei, akárcsak a zöld smaragd, világoszöld színben ízzanak, egész teste fekete, csupán pofáján húzódnak elmosódva fehéres csíkok, óriási mancsával csap le a térre elsöpörve jópár katonát, akárcsak holmi őszi leveleket.
A taiyoukainak sem kell több, habár nem ismerte fel a nőstény szellemkutyát, maga is testet ölt és igazi alakjában írtja az egyre fogyatkozó délieket.
Ahogy a vérvörös és a smaragd tekintet összetalálkozott….úgy villant át mindkettőjük agyán a felismerés.
-Sesshomaru?
-Miwako?
Éles morgások hasítottak bele a csata zajába és mindkét szellemkutya teste megrázkódott....aztán a következő pillanatban már nem foglalkoztak egymással, minden erejüket beleadva küzdöttek, az egyre jobban kiújjúló déli túlerő ellen...az útolsó gondolatuk is a harc körül forgott, tudták, hogy most csakis egymásra számíthatnak...ketten vannak és egymásért harcolnak.
*
Az ifjú kutyaszellem gondterhelten állt egy órmótlan szikla csúcsán, mélybordó haját vadul dobálta a téli szél és hópelyhek tapadtak meg tincseiben. Némán állt és a messzeségbe révedt, szemeit a déli látóhatárra tapasztotta, képtelen volt máshová pillantani, szinte maga előtt látta a csatát...ahogy unokábátyjával galád módon végeznek a vérszomjas déliek. Kezei ökölbe szorultak és lilás szemeiben a megbánás őszinte fénye gyúlt. Tanácstalan volt, de gyorsan kellett döntenie...még talán nem késő, még meggondolhatja magát...és megmentheti...csupán jelt kell adnia a seregnek....vagy marad és asszonya kedvéért megöleti saját vérét. Hosszasan eljátszott a gondolattal miközben lassan kitisztuló fejében különös jelenetek vésték be magukat, képek a múltból....váratlanul húllt le a rózsaszín fátyol és a démon látása kitisztult...gyanakodva gondolt az elmúlt hónapokra és arra, hogy hogyan változott meg Amaya viselkedése....csak most, újból felidézve látta meg a nő szemében azt az őrülten elszánt, eszelős fényt, amit a tébolyultak tekintetében látni.
Riadtan dobbant a szíve...és ahogy egyre csak ezen morfondírozott, megújjult és erőre kapott benne a bűntudat.
Nem, ezt nem teheti unokatestvérével, a vérével...bárhogyis vannak a dolgok, nem bújhat el galád módon...nem...az ő fajtája nem gyáva és sunnyogó...nem hagyhatja cserben, azt akire mindig is számíthatott....nem, most nem...
Elmélkedéséből a katonák egyre hangosodó kételkedései verték ki....a hadsereg rosszat sejtve lázzadozni és kérdezősködni kezdett.
Az egyik tábornok erőt véve magán, megközelítette a démont és bátorkodott megkérdezni, hogy hová is tartnak ezután.
Tsukoiumaru hosszú csönd után, mintha csak egy álomból ébredt volna fel, parancsolt rá tábornokára:
-Teljes sebességgel a déli területek felé, most azonnal!-adta ki a parancsot, amjd miután sikerült mozgósítania a katonákat, a hadsereg élén kevélyen és büszkén ő maga is elindult...
Titkon reménykedett, hogy talán még nem késő...és hogy egyszer majd talán megbocsájt Sesshomaru....
*
A történelem talán legrövidebb és legvéresebb csatáját vívtuk akkor, ott Sumiregawanál...azon a határmenti síkságon, semmi nem kedvezett sem nekünk, sem ellenségeinknek, üvöltött a szél és vadul havazni kezdett, hatalmas hópelyhek hulltak a véres latyakba és beleolvadtak a véres földbe...olyan volt a csatatér, mint maga a pokol....a föld vöröslött a vértől, mindenütt hatalmas vértócsák, tetemek, levágott végtagok, csonk testek, elpusztúlt lovak, halott harcosok....maga volt a pokoli temető, a hely ahonnan senki nem távozhat. Még maguk az istenek is elfordultak tőlünk...hiába fohászkodtunk, nem segítettek, mert bűnösök voltunk, mindannyian szörnyű bűnt követtünk el akkor, mikor idejöttünk. E csata emléke még évszázadok múltján is élénken élt, mind az emberek, mind a démonok emlékezetében, sokan meghaltak akkor, hős vitézek, apák, fiak és rokonok, sokan veszítették el szeretteiket, családjukat és örökös gyászba borultak.
Azt hiszem, hogy ekkor értettem meg, hogy mit jelent számomra az országom, a népem....csak ekkor döbbentem rá, hogy mennyire szükségük van rám...és nekem is rájuk.
Egy világ szabadult fel bennem, mikor megpillantottam Kosaka-tábornokot és hadseregem a domb tetején. Szívem akarokát dobbant, hogy már azt hittem, hogy kiugrik a helyéből...
Istenem, annyira féltem, sem azelőtt sem azután nem rettegtem annyira, mint akkor. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot....
Az első igazi alakomba megvívott csatámat, az első igazi háborúmat, még most is tisztán emlékszem, könnyezni kezdtem és ha nem lettem volna átalakulva biztosan elbőgöm magam.
Akkora már én is fáradt voltam, vértől ázottan, sebesülten rogytam le a latyakos földre és nem tudtam megmozdulni, az új test túl sok energiám vette fel és én gyenge voltam. Éreztem amint egyre jobban összezsugorodok, tudtam, hogy visszaváltozom, de azt nem, hogy mivé....nem számított, hogy kinek a testében vagyok, magaméban vagy Vadrózsáéban, mert lelkemben végre önmagam voltam...úgy éreztem, mintha 100 éves álmomból ébredtem volna fel....végre tudtam hogy ki vagyok és mit akarok. A csata zajai tompán jutottak el fülemig....homályosan láttam, zúgott a fejem....csak arra emlékszem, hogy valaki óvatosan felemel és karjaiba vesz, majd lassan elindul velem, fáradtan nyítottam fel szemeim, fejemet hátrahajtva figyeltem a vöröslő csatamezőt...katonáimat, az ellenséget.....figyeltem a havazó tájat és a fehérlő messzeséget. Nem voltam benne biztos, hogy jól látok....fáradt voltam és gyenge, de az egyik sziklaormon, nem messze a csatamezőtől, három lovast pillantottam meg....a hóhullástól kissé homályosan láttam, de felismertem bennük Narakut és Seharut, akik diadalittas arccal figyelték a csatát....aztán tekintetem a harmadik lovasra síklott....Kazeneru volt az...ebben bizos voltam. Ő is ott állt, az ellenséggel és figyelte saját országa pusztulását, mostmár rájöttem...ő az áruló.
Kábán pillantottam fel megmentőmre....Kosaka tábornok volt az, levette palástját, majd betakart vele, a közeli erdőbe vitt és egy párás barlangba fektetett le. Onnan tudom, hogy barlang volt, hogy éreztem a meleg, párás levegőt és a mohát magam alatt.
-Ne mozogjon hercegnő...talán így sikerül elállítani a vérzést!-magyarázta gondterhelten.-Kérem ne mozduljon innen, felség, itt biztonságban van!
Felség és hercegnő-így szólított meg, és arcán egyértelműen látszott a zavarodottság és az ijedtség, tudtam, hogy lelepleződtem és, hogy visszanyertem igazi alakom, de ez most nem számított, nem volt erőm magyarázkodni.
Kosaka elhagyta a barlangot, rohant vissza harcolni és én tehetetlenül feküdtem és a szürke falat bámultam.
A fájdalom szinte megbénított...nem tudtam mozdulni....sokáig feküdtem, órákig...tehetetlenül...akárcsak egykoron Onigumo abban a barlangban, de az én segítségemre nem siette senki, egyedül voltam, olyan egyedül, hogy testi sebeimnél jobban fájt a magány.
Mivel már régóta feküdtem így, egyre jobban nyomni kezdte oldalam valami...valami pici, kemény...hosszú kínlódás után végül sikerült övemhez nyúlnom....és valóban valami megakadt a kezemben...a varázsitalos üvegcse volt az, egy parányi üveg, egy néhány csepp vörös színű itallal az alján, ennyi maradt Kikyo italából....
Megkönnyebülten csavartam ki az üveget, majd a számhoz emeltem és lenyeltem védelmem útolsó cseppjeit, ez volt az egyetlen esélyem a túlélésre.
Alighogy lenyeltem máris jobban éreztem magam, testem felderengett és vérem gyorsabban kezdett áramlani.
Pár perc múlva, már Vadrózsaként hagytam el a barlangot, igaz sánítottam és még mindig véreztem, de nem ülhettem tétlenül, segítenem kellett.
Mire elértem a csatateret már vége vol a harcnak, kísérteties csend honolt mindenütt, rengeteg halott volt, riadtan kapkodtam jobbra-balra a fejem, a keleti katonák hatalmas halmot raktak a déliek holttesteiből és végül meggyújtották az élettelen testeket. Sokkoló látvány volt, ahogy a hatalmas, testekből alkotott máglya szikrázva lángra lobbant, szívem megkönnyebült, tudtam, hogy mi nyertünk.
A mieink holttestét tömegsírba hányták és ott, a csata helyszínén temették el őket, nem tehettek mást, hisz a vérbe fagyott tetemeket veszélyes lett volna hazavinni.
Ahogy végignéztem seregemen, rá kellett jönnöm, hogy rengeteg katonát veszítettem, 8 tábornokom közül, három is életét vesztette...
Nagyon nagy volt a veszteség....a befagyott folyón valóságos vérfolyam indult útjára....vadul sodorva mindent maga előtt, azt beszélik, hogy a démoni vér a jeget is megolvasztotta és mire az óceánba ért,a folyó színe vörössé vállt a sok vértől.
Némán, vadul dobogó szívvel álltam és vártam....tekintetem a csatateret pásztázta, őt kerestem, de sehol nem találtam. Ijedten kapkodtam a fejem, jobbra-balra, nem leltem a nyomára.
-Sesshomaru!-kiálltottam el magam, nem törődve azzal, hogy százan hallják meg. A hűvös téli szél magával sodorta hangomat....
Szilárdan álltam és figyeltem....a szél irányt váltott, a hátamból kezdett fújni és magával sodorta egy taiyoukai vérrel itatott szagát, az ő illatát.
Ízgatottan, ijedten fordultam meg....a szél megtépázta kócos hajam és véres, szakadt öltözetem....riadtan fordultam meg és néztem körbe....mikor látásom végre megszokta a sűrű havazást, sikeresen végigpásztáztam a tájat....és a csatamező közepén megpillantottam őt.
Ott állt, szilárdan, rendíthetetlenül, akárcsak egy istent ábrázoló mráványszobor, ezüstszín haját és palástját felkapta és sodorta a szél....ő is úgyanolyan véres és rongyos volt, mint én, de arca és tekintete a régi volt. Rezzenéstelen arccal, hidegen fénylő borostyán szemekkel engem figyelt, arcizma sem rándult, rideg volt, mint mindig....nem mutatott érzéseket...pedig én annyira, de annyira féltettem.
-Sesshomaru...-suttogtam magam elé és elindultam feléje, éreztem ahogy minden pillantás rám szegeződik....tudtam, hogy most elárulom magam, de nem érdekelt, ahhoz túl fontos volt nekem és túl sokat veszítettem...a lassú léptek egyre gyorsultak, míg végül eszeveszett iramban szaladni nem kezdtem....futottam, egyenesen feléje, fehér, ijedt arccal, remegve, majd megálltam előtte.
Remegtem, megpróbáltam visszatartani könnyeim, de végülis, nem sikerült....felnéztem azokba a hideg arany szemekbe és suttogva, szinte sírva rá kiálltottam:
-Te baka....úgy féltettelek!-azzal nem törődve a külvilággal a nyakába ugrottam és megöleltem, majd hangos zokogásba törtem ki, úgy sírtam, mint még soha, nem hittem el, hogy ő az, hogy él és , hogy végre bűntetlenül megölelhetem.
-Te baka....úgy féltettelek!-kiálltott rám, majd minden további nélkül megölelt....megdöbbentem, megszólalni sem tudtam, és talán meg is ijedtem, mikor váratlanul hangos zokogásba tőrt ki.
Sírt, miattam sírt, a szívtelen és kegyetlen Keikijoku miattam hullatott könnyeket, akkor láttam először sírni...és rettentően megdöbbentem.
Ahogy felnézett rám, azokkal az éjfekete, könnyes szemekkel rá kellett jönnöm, hogy valaki más néz vissza rám a tükörként fénylő szemek mögül, valaki, aki ártatlan és gyenge, valaki aki mindvégig e mögött a kegyetlen álarc mögött rejtőzött....és én csak most vettem észre.
Vadrózsát láttam, és mégsem ő volt az...ahogy a szemeibe néztem egy élet történése pergett le előttem, mérhetetlen szenvedést és fájdalmat láttam tekintetében....és valamiért bűnösnek éreztem magam, bűnös voltam, mert megbántottam őt....
Rá kellett jönnöm, hogy fontos ő nekem, sokkal fontosabb, mint eddig bármikor és, hogy nem akarom őt is elveszíteni....körülnéztem, mintha csak megállt volna az idő, mindenki a jelenlevők közül, árgus szemekkel, csodálkozva minket figyelt, katonák súgtak össze...éreztem a felgyülemlett feszültséget...
Tudtam, hogy, amit most teszek az veszélyes és helytelen mindkettőnkre nézve...hisz nekem törvényes asszonyom van és hamarosan fiam születik...ő meg egy sógun...akitől minden helyzetben komolyságot és becsületességet várnak el...de nem tehettem mást...kétségbeesetten kapaszkodott páncélomba, arcát vállamhoz nyomta és zokogott....nem hagyhattam, nem akartam sírni látni többé, nem akartm, hogy miattam sírjon.
Tudatomon kívül, kulcsolódtak karjaim derekára és hátára, majd én is magamhoz öleltem....
Átöleltük egymást, habár mindketten tudtuk, hogy ezzel ítéletet írtunk alá....
AJÁNLOM AZ OLDALT
