Azt mondják, hogy csak akkor érzed az igaz szerelmet, mikor a legjobban szenvedsz...ilyenkor érzed igazán, hogy nem vagy egyedül és hogy ott van melletted....valaki, aki számára te is fontos vagy.
Igen, én is így éreztem, ott akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy szeret....az ölelése...az érzés ahogy állát fejemre hajtja...és ahogy ver mindig nyugodt szíve...nem volt csalás, sem színjátszás...igaz érzelmeknek voltam tanúja.
Újból könnyek gyűltek szemembe, mikor arra gondoltam, hogy milyen kegyetlenül elbánt a Sors velünk...mindketten, igazán, verítékig megszenvedtünk és kínoztuk a másikat, kitéptük szívünket és elhajítottuk, jó messzire, ahol nem talál rá senki, és mégis...az üresség, ami akkor keletkezett mikor elhagytam őt, lassan újból betelt és ott, valahol nagyon mélyen dobogni kezdett valami.
Remegve adtam át magam ölelésének....istenem, annyi mindent akartam mondani....ott és akkor elég erőt éreztem ahhoz, hogy mindent bevalljak, igen, mindent az elejétől a végéig, a becsapásokat, a kettős életemet....az igazat, erőm volt hozzá és nem féltem, nem rettegtem elmondani, hogy megbántam és hogy felejtsük el, temessük el végre a múltat, nem történt meg, csak mi álmodtuk, ébredjünk hát fel és éljünk tovább.
Elakartam mondani, kiálltani, üvölteni akartam....ott minden és mindenki előtt, hogy igen, SZERETLEK TÉGED SESSHOMARU, szeretlek....imádlak....és nem tudok élni nélküled...akarlak téged, csak téged, mindörökké...-Én akartam őt....én Miwako Dozori...nem Seioubu Kagirawa...habár igazából az is én vagyok, sem pedig Keikijoku,...önmagam, a lelkem, a szívem akarta őt, olyannyira, hogy soha nem engedném el többé.
Üvöltött a fejemben az akarat, készen álltam, teljeséggel készen, hogy mindent elmondjak, itt és most, minden csalást...mindent és bocsánatot kérjek, bizony bocsánatot, én kérek kegyelmet a családom gyilkosától, nem törődve azzal, hogy szüleim vére tapad kezéhez....-ez mind nem érdekel, csak egy valami számít, szeretem, imádom, jobban mint az életem, jobban mint bármit ezen a földön és még egyszer nem fogom elveszíteni, nem többé a kamik sem vehetik el tőlem.
Oly sok mindent akartam egyszerre mondani, de izgalmamban nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam némán, akár egy partra vetett hal....most, hogy olyannyira erős voltam, nem volt hangom a beszédhez.
Eltávolodtam tőle, majd felnéztem azokba a káprázattal szikrázó aranyszín szemekbe, kérdően nézett rám....azt várta, hogy megszólaljak....
Összerandultam....könnyeim még mindig folytak, habár már nem voltam szomorú....valahol mélyen boldog voltam, és azt akartam ha ezt ő is tudná. De ahogy néztem nemes, meggyötört, fáradt arcát rá kellett jönnöm, hogyha most megteszem és bevallok mindent, akkor végleg elrontom az esélyem nála és megtörik ez a varázslatosan boldog pillanat. Túl elhamarkodott, túlságosan felelőtlen voltam akkor, mikor azt reméltem, hogy talán majd megbocsájt...most, hogy agyam kitisztult...már világos volt számomra, hogy ezt soha nem fogja megbocsájtani, soha nem tudna elfogadni a bocsánatkérésem, a megbánásom, és nem azért mert nem szeret...hanem azért....mert SZERET.
Megrémültem....a jég egyre jobban elvékonyodott alattam, ott álltam előtte....mozdulatlanul, úgy hittem, hogyha megmozdulok beszakad alattam a jég és elmerülök a vizben....ami nevetséges, hisz nem jégen álltam.
Feszülten néztem végig a seregen, a csatatéren,....hát ez volt amiről álmodtam, álmodtunk? Ezt akartam én? Nem, egész biztosan más volt a vágyálmom, minden csak nem az, hogy 10 éves álmomból felócsudva egy véres csatatér közepén találjam magam a hullák bűzétől és a vértől piszkosan. Nem ez volt az én álmom...és az övé sem,....én nem ezt akartam....nem akartam ilyen ármánykodó...hazug...gyáva gyilkos lenni...akkor meg mégis mit keresek itt? Mi ez az egész?
Sesshomaru, tulajdonképpen, hogy jutottunk el idáig, mi dolgunk itt...menjünk...meneküljünk innen...vissza...10 évvel korábbra....mikor még minden olyan tökéletes volt....
-Keikijoku....-szólított egy hang valahol a messzeségben....Sesshomaru hangja volt az, ott állt előttem, de hangja mégis olyan távolinak tűnt....ismeretlen volt a név...nem tudtam, hogy kit szólít....Keikijoku...én lennék...Keikijoku.......
Hátráltam, majd elkapva jobb kezét, tenyerét tenyerembe vettem és arcomhoz nyomtam kezét, majd végigsimítottam rajta.....aztán hirtelen számhoz emeltem kézfejét és megcsókoltam....kezet csókoltam neki, forró, könnyes csók volt ez....könnyeimmel áztattam tenyerét.
Döbbenten, értetlenül nézett rám, kiakarta kapni kezét, elakart húzódni, nem értette, hogy én....az ellenség...a sógun....a vad nő...Vadrózsa...miért, miért hajtok fejet neki, miért hunyászkodom meg és csókolok kezet, annyi szenvedés után.....
-Mit csinálsz?-szólalt meg újból, egészen halkan...és kihúzta kezét a tenyeremből.
Újból felnéztem rá, könnyeim ismét arcomat áztatták, annyira nehéz volt beszélni, megszólalni, szinte lehetetlen, minden hang, minden szótag fájt....ajkaim megremegtek és csak annyit tudtam kipréselni rajtuk, hogy „bocsáss meg”
-Gomen nasai....-suttogtam mélyen szemébe nézve...majd már nem tűrtem zavarodott pillantását....megfordultam és elindultam, nem inkább elszaladtam, elrohantam onnan....messze, távol tőle....nem voltam méltó arra, hogy a szemébe nézzek, vak voltam, nem vettem észre, hogy szeret és most már késő, nem érdemlem meg őt....nem érdemlem meg a bocsánatát.
Zokogva rohantam végig a horroriszitkus csatatéren, a katonák sorfalat állva figyelték az eseményeket, mindegyikük arcán ugyanaz, csalódás, megdöbbenés és néma harag, düh a sógunuk iránt, aki átverte őket. Megadóan nyíltak meg előttem, nem állták el útamat, én meg zokogva pattantam fel az első lóra és elvágtattam onnan...a cél ismeretlen volt, akárcsak a szándék, ami vezérelt.
Nem tudtam, hogy merre tartok, sem azt hogy mit akarok....nem léteztem, nem éreztem, hogy élek...nem éreztem semmit.
Végtelennek tűnő percekig csak szeltem a havas utakat....nem láttam és nem hallottam....minden összefolyt előttem, minden egyforma és jelentéktelen volt.
Mindent elrontottam és most már túl késő volt rendbe hozni, istenem, bárcsak másképp lett volna,....bárcsak nem így sikerült volna, bárcsak....
Fogalmam sem volt arról, hogy mit gondolhat Sesshomaru, vagyhogy egyáltalán gondol e valamit....hisz az önmagamat meghazudtoló viselkedés sok mindent elárult...önmagamat?...tulajdonképpen ki vagyok én?
Másnap hajnalban értem el Keletet, jéggé fagyva, mozdulatlanul feküdtem a lovamon és szorítottam a kantárt....nem tudtam megszólalni, megfagytak hangszálaim, csupán némán tátogtam a hajnali homályban.....minden olyan gyorsan történt....még emlékszem, ahogy hangos csikorgással szétnyíltak a kapuk....aztán hallottam a kiálltozásokat...éreztem, ahogy segítő kezek nyúlnak mögém és emelnek le...láttam Kazuko rémült arcát....éreztem, ahogy visznek valami felé...aztán már csak az ágyamban talál rám a reggel....és nekem fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide.
Arra ébredtem, hogy minden tagom sajog és vaccogok a hidegtől...fázósan húztam magamra takaróimat és kelltem ki az ágyból....a kandalló csak úgy ontotta a meleget, de én mégsem éreztem....úgy ahogy voltam, vastag, gyapjú hálóingbe, takaróba csavarva huppantam le a kandalló elé, a kemény földre és csak bámultam a tüzet csendesen....semmi nem érdekelt....nem törődtem kócos, szétzilált hajammal...sem meggyötört....arcommal vagy elkenődött festékemmel....ez most mind nem számított.
A fene tudja honnan került kezembe egy szakés korsó, de az most nem is volt lényeg, annak ellenére, hogy megvetettem az alkoholt, most minden gátlásomat leküzdve nagyokat kortyoltam a korsóból. Hisz a felejtés legjobb módszere az alkohol.
Megrökönyödve figyeltem a tűz játékát és elcsodálkoztam a lángok merész táncán....olyan szabadok, olyan kecsesek és mégis olyan hatalmasak....valahogy vágytam közéjük.....a lángokba, az emésztő tűzbe vágytam....
Oda ahonnan már nincs visszaút...ahol a fával együtt engem is elemészt a tűz és nem marad belőlem más, csak szürke hamu, amit lassan elvisz majd a szél....és végre eltűnök....messzire...oda ahol nincs szenvedés és fájdalom....és senkinek nem fogok hiányozni...A lángok közé vágytam én, be a perzselő tűzbe....égni akartam, elégni, végre eltűnni, megsemmisülni.
Megbabonázva hajoltam elé....a tűz felé, a takró visszahullt derekamra, nem fedve hátam....remegő vállaim...és közeledtem, egyre jobban...egyre erősebben égetett a tűz....magamon éreztem erejének lángját.....
*
-Halk bizonytalan kopogás hallatszott a fuszumán, a hercegnő ijedten összerezzent és elhátrált a tűztől...de szemét továbbra sem vette le a lángokról.
-Tűnj el, bárki is legyél!-kiálltott ki nyersen, elutasítóan.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az érkező szót fogadott volna, a kopogás elhalt és léptek zaja verte fel a csendet....aztán hirtelen mégis elhúzódott a fuszuma és valaki belépett rajta.
A hercegnő nem figyelt az érkezőre, fusztráltan, hercegnőkhöz nem méltó, hanyag öltözetben ült a kandalló előtt, nem fordult meg, úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.
Halk, csoszó léptek közeledtek feléje.....majd közvetlen a háta mögött megállt az érkező.
-Hime!-szólította meg a hercegnőt, habár az még mindig Vadrózsa formájában volt.
A démonnő félszemmel pillantott fel csupán, nem lepte meg az érkező, Kazuko-chan volt az.
-Már mindenki tudja!?-sóhajtott fel keserűen majd visszafordult.
-Nem....csak én tudom....meg Kosaka tábornok!-magarázta a félszellemnő komolyan.
-Igen!-hördült fel a hercegnő.-Remek...és most mit teszel, kitálalod a bűneimet, tönkre teszed az így is elcseszett életemet?-gúnyosan elhúzta a száját, majd ajkaihoz emelte a korsót és egy újabb adag édes szakét öntött le torkán.
-Ne beszélj ostobaságokat, soha nem tennék ilyet!
-Hagyj magamra, menj el Kazuko, kérlek, menekülj előlem...menj-motyogta maga elé a Hime
Kazuko elképedve figyelte a magába roskadt hercegnőt, hiába nézte, egyszerűen nem ismert rá, csupán halvány árnyéka volt régi önmagának, már nem égett szemeiben az a vad tűz, már nem fénylett arcán a szelíd játékosság....már nem égett fény a szemében...már nem voltak emberi vonásai....már nem volt Miwako....helyette egy torz....elfuserált képmást látott maga előtt.
Egy meggyötört, tönkretett, megkínzott és megalázott testet, akinek már nincsenek érzései, aki már nem szenved, nem érez, egyszerűen csak van...a teste él, de a lelke régen halott.
Óriási, kínzó bűntudat kerítette hatalmába Hatsumomot....megszakadt a szíve Miwako láttán.....csendesen, keserű szájízzel figyelte a tűz mellett kuporgó nőt, rettentő érzés volt így látni őt.
Térdeire roskadva kuporgott, a takaró már csak derekát fedte, vállairól lecsúszott a vékony halóing, nem takarva sérülésekkel tarkított vállait és hátát, mélybordó haja a szemébe lógott, kócos volt és csapzott, akár egy utcalánynak, arca fehér volt és beesett, karikás szemeiben végleg kihúnyt a tűz, szürkék voltak azok, akár a téli reggel, arcán kétoldalt hosszú csíkban folyt le a fekete festék és teljesen szétkenődött, ajkai fehérek voltak és teljesen kiszáradtak.....már a sok adag szaké sem nedvesítette be őket....lassan, előre hátr dőlöngélve bámult maga elé, újjai görcsösen fonódtak egymásba, alkoholos bűz vette körbe testét....szemeiben tompán tükröződött a tény szaké ereje.
Olyan volt, akár egy alabástrom szobor....fehér és tehetlen....Kazukót a szánalom és a sajnálat fogta el, olyan érzések, amiket soha nem táplált Miwako iránt, mindig is csodálta és tisztelte a lányt, bátorságáért, erősségért és vakmerőségéért, nem ismert még egy ilyen erős nőt ezen a földön, és ő nem a testi erejét értékelt, Miwako igazi kincse, szellemi erejében és kitartásában rejlett, de mára már ez mind szerte foszlott, mintha soha nem is létezett volna, helyette mostmár csak szánta és szívszakadva sajnálta őt. Ezelőtt soha nem ivott, visoznt most részeg volt, bűzlött az alkoholtól, mindig megvolt benne az az előkelő,arisztokratikus tartás és elegancia.....de mára ez mind szerte foszlott.
A félszellemnő hiába is igyekezett, nem látta sehol Kelet hercegnőjét, a Szellemcsászárnőt, nem látott senkit.
Harag gyúlt szívébe, ahogy a némán szenvedő nőt figyelte, maga sem tudta honnan kapott akkora bátorságot, hogy kikapja a hercegnő kezéből a korsót és messzire elhajítsa.
Csak akkor kapott észbe, mikor a korsó nagyot koppanva csapódott a falnak.
-Miwako!-kiálltott rá a lányra szigorúan, de az nem válaszolt, úgy tett, mintha nem őt szólítanák.
-Miwako!-kiálltott rá újból, de most már nem tudta megállni könnyek nélkül.-Hol vagy Miwako? Mondd mi történt veled?-Kazuko zokogni kezdett és térdre roskadva a lányhoz kúszott.
-Szedd össze magad, hallod....nem teheted ezt....ne merészeld....szüksgünk van rád, nekem és a népnek....kérlek....
-Nem bírom tovább Kazuko, kész, vége elfáradtam!- a hercegnő hangja üres és halk volt, ömaga meg továbbra sem mozdult.
Kazukoban végleg elszabadultak az indulatok, dühödt vad módjára kapott Miwako vékony karja után és teljes erőből rántotta fel a földről, nem törődött a tisztességgel, az illemmel, haragosan vonszolta be a lányt a fürdőbe, majd megállította a tükör előtt.
-Nézz magadra....hát ez lennél te, Szellemcsászárnő???? Szánalmas vagy.....nézd meg magad jól...te nevezed magad Királynőnknek.
A hercegnő arca mégjobban elsápadt, nem ellenkezett, nem tiltakozott a kemény bánásmód ellen, némán figyelte arcképét.
-Én bíztam benned, feltettem az életem rád....hittem benned.....mindent megtettem érted...de mindez hiába volt, nem vagy méltó arra, hogy Császárnő légy, nem érdemled meg a Kagirawa nevet....nem vagy méltó rá.....te egy senki vagy....semmit nem érsz...
Kazuko most már teljes hangerőből ordibált.....már nem törődött semmivel, teljesen kiakadt a furcsa viselkedés láttán.
Miwako váratlanul tépte ki karjait a lány kezéből, majd felegyenesedett és visszahúzta vállaira az elnyűtt ruhát.
Két kézzel megkapaszkodott a fésülködőasztal szélébe, majd suttogó hangon megszólalt:
-Hagyj magamra! Tűnj el innen! Menj!!-a végére már valósággal ordított.
Kazuko felszegett fejjel, kemény arccal távozott, dacosan csapta be maga mögött az ajtót.
Miwako tudta, hogy bármennyire is durva volt, igazat mondott, minden szava igaz volt.
És ahogy szembenézett saját tükörképével rákellett jönnie, hogy milyen szánalmas is, amit csinál...hisz neki küldetése van.....nem hagyhatja el magát...
Remegve, szédelegve állt be a középkori zuhany alá és megengedte a vizet, ahogy a meleg vizsugár utjára indult, úgy tőrtek elő könnyei is.....zokogott, üvöltött a fájdalomtól, de nem hallhatta senki....a víz zuhogása elnyomta szenvedésének hangját.
*
Sesshomaru veszett vad módjára rohant be a nagyterem ajtaján, vadul csapta be maga mögött a kapukat, az egész kastély zengett tőle. Vérszemet kapott, agyát elöntötte a vér és szemei vérvörös tűzben ízzottak.
-Hol van?-ordította magán kívül és elindult felfele a lépcsőkön. Az ijedt személyzet remegve tért ki útjából, senki sem mert szembeszállni éktelen haragjával, nagyfokú feszültség érződött a levegőben, Sesshomaru még soha nem volt ennyire mérges.
-Hol van???- üvöltötte újból majd teljes erejéből feltépte a vékonyfalú fuszumát és beviharzott a szobába.
Tsukoiumaru összerezzent....majd a legnagyobb lelki nyugalommal nézett unokabátuja szemébe. Lelkét rémület járta át, vérfagyasztó látvány volt így látni a taiyoukait, rongyos, vértől piszkos ruhában, csapzottan eltorzult arccal, vészesen vicsorgó fogakkal.
Tisztában volt vele, hogyha továbbra is élni akar, akkor a legnagyobb megbánást és alázatot kell tanúsítania a démon iránt, és még így sem biztos, hogy megússza, túl nagy, túl súlyos a bűn, amit saját vére ellen elkövetett, úgyanakkor nyílvánvaló volt számára, hogy ha harcra kerülne a sor, akkor egésszen biztos, hogy ő maradna alól.
-Sesshomaru.-szólalt meg csendesen, de nem mert cuzinjára nézni.
Hangos dörömbölés követte hangját, majd fojtogató kezek kulcsolódtak nyakára....háta erősen a kemény falnak csapódott, szemei szikrákat szórtak....elszorult vérkeringése.
Sesshomaru már nem önmaga volt, a démont felválltotta egy vérre éhes, bosszúszomjas állat, aki nem ismer határokat.
-Hát ezért bíztam benned, hogy elárulj, miért? Tsukoiumaru????-ordította dühösen.
Az ifjú kutyaszellem erőlködve kapott torkához és megpróbálta a szorongató kezeket lefejteni.
-Sesshomaru...engedd, hogy megmagyarázzam...kérlek!
-Hallgass!!!!- Sesshomaru továbbra sem engedte el, készen állt arra, hogy végezzen vele.-Fogd be a szád....nem vagy méltó arra, hogy beszélj....elárultad a családod, a saját véred..áruló vagy és az árulóknak halál jár!
Tsukoiumarunak még épp idejében sikerült lefejtenie a démon kezeit és tisztes távolságba húzódott a youkaitól.
-Család? Milyen család?-nézett a démonra nyakát masszírozva.-Te nevezed magad a családomnak? Te, aki elvettél mindent, ami az enyém is lehetett volna? Te, aki szolgaként bánsz a saját véreddel? Mindketten tudjuk, hogy nekem is úgyanannyi jogom van Nyugathoz, mint neked. Hát miért, mivel vagy te különbb démon nálamnál???
Sesshomaru vonásai egy kissé megszelídültek, a démon érdeklődve hallgatta unokaöccse szánalmas síránkozásait, nagyon meglepték szavai....soha nem gondolta volna, hogy Tsukoiumaru ilyesmire vetemedik.
-Mindent megkaptál, amit csak kívánhatsz, asszonyokat, birtokokat, aranyat, hatalmat, bármit kérhettél tőlem, de én cserébe csak egyet kértem tőled, a bízalmadat....de te túl kapzsi vagy...túl önző ahhoz, hogy teljesítsd.
-Tévedsz Sesshomaru....-Tsukoiumaru most már felbátrodva beszélt, úgy gondolta, hogy végre eljött az igazság pillanata.-Mindent elvettél,ami valaha is fontos volt számomra...de minden, ami a kezed közé kerül azt, gonoszságoddal fertőzted be és végül elpusztítottad....először Nyugatot vetted el...és mára már majdnem romba döntötted...nézz csak szét Sesshomaru, egy hajszál választ el attól, hogy elveszítsd az országod...Kelet kezére játszod a hazádat....-Sesshomaru nem válaszolt, mozdulatlan arccal hallgatta Tsukoiumaru szemrehányásait.-...aztán ott volt Miwako, a legártatlanabb, legtisztább teremtés ezen a földön....én szerettem őt és kész lettem volna elvenni...de te...kapzsin elvetted tőlem...és tönkre tetted...halálra ítélted....és menekülnie kellett....elmenekült tőled...
-Hazugság!!!!-Sesshomaru hirtelen gerjedt éktelen haragra, kezét kardja markolatár csúsztatta, támadásra készen.-Te nem tudod mit beszélsz....te nem értheted....
-...De neked ez még mindig nem volt elég....többre vágytál...újabb áldozat kellett...nem számított, hogy már egyszer megaláztad, még egyszer megkellett tenned...elvetted Amayát, a második nőt, akit szerettem és akit támogattam, a megalázásod után...
Sesshomaru szemei elkerekedtek, nemvárt fordulatok következtek be, erre igazán nem számított.
-De őt nem hagyom, hogy megmérgezd, ő az enyém...és nem a te utódodat várja, hanem az enyémet!!!!
Sesshomary arca eltorzult, irónikus mosolyra húzta száját, mostmár mindent értett, ismerte annyira Amayát, hogy tisztában legyen fortélyaival és öccsét is ismerte annyira, hogy tudja, mennyire naív és befolyásolható.
-Te ostoba....-szólalt meg mosolyogva, egyáltalán nem rázta meg a hír.-Te vak bolond...hát nem látod, hogy az asszonyom mindvégig kihasznált, csak azért kellettél neki, hogy ellenem fordítson....te csak egy eszköz voltál az én meggyilkolásomban....és te vakon hittél neki....szánalmas vagy...és undorító!!!
-Ez nem igaz!-Tsukoiumaru zavartan kapkodta a fejét, nem akart józan eszének engedelmeskedni, pedig ő is tudta jól, hogy ez az igazság, de nem, mégsem akarta elhinni.-Ne merj így beszélni róla....nem hagyom, hogy sértegesd, gyere inkább állj ki velem...a párbaj majd eldönti, hogy kinek van igaza.-Azzal kivonta kardját és elindult Sesshomaru felé.
A démon továbbra is nyugodt maradt, szemeiben már nyoma sem volt haragnak, már mindent értett, csupán a szánalom vonásai ültek arcán.
-Tedd el a kardod Tsukoiumaru....nem áll szándékomban harcolni veled, nem vagy méltó arra, hogy a kezeim álltal halljál meg.
-Ezt nem teheted meg, nem utasíthatod vissza a felkérésem...harcolj velem.....te gyáva...!!!-a fiatal kutyaszellem elvesztette az összes kontrolját maga fölött, őrülten csapott le a taiyoukaira.
Sesshomaru egy könnyű ütéssel hárította a csapást és jó erősen képen törölte Tsukoiut, az inuyoukai a földön landolt, piros vére a padlóra fröccsent.
-Azt mondtam elég, és most takarodj, nincs itt helyed többé!-a taiyoukai hangja vészjóslóan és hidegen csengett és ez Tsukoiumarunak jobban fájt a Tokajin összes csapásánál, tudta jól, hogy mit jelent ez, cuzinja kitagadta és száműzte Nyugatról...többé nem tartozik a kutyaszellemek klánjához...mostantól egy szánalmas, hontalan áruló.
Ez volt a szomorú igazság és ez fájdalmasabb volt a halálnál, megtiszteltetés lett volna Sesshomaru keze által meghallni...de még arra sem méltó....megbánta tetteit...de már túl késő volt...túl késő mindenhez.
Sesshomaru nyugodt léptekben indult kifele, dühös volt, de nem öccsére, hanem asszonyára...aki immár nem volt az asszonya....hanem az ellensége.
AJÁNLOM AZ OLDALT
