A Szellemcsászárnő visszatér    -Biztos vagy benne?- faggatózott sápadtan az asszony.A hírnők őszinte tekintete és heves bólogatása azonban egyértelmű volt.-Igen, teljesen biztos Hime...Keikijoku-sama kisegítette Sesshomaru Nagyúrat és végül győztek!A hercegnő arca elhalványult, szemeiből eszméletlen hirtelenséggel aludt ki a tűz.-Ez lehetetlen...és...Tsukoiumaru-sama?-Sesshomaru Nagyúr száműzte Nyugatról!-jött a válasz.Amaya végleg összeomlott,  arca hófehérré változott, ajkai teljesen elszíntelenedtek, idegesen fonta össze karjait maga előtt.-Elmehetsz!- szólt még útoljára kémjének, majd mikor becsapódott mögötte az ajtó nehezen felsóhajtott.Minden el van veszve!-mondogatta magában. Biztos volt benne, hogy Sesshomaru és Keikijoku már mindent tud és csak idő kérdése, hogy rátaláljanak, akkor meg már végképp nem lesz menekvés....Gondterhelten járt fel-alá szobájában, esze ágában sem volt menekülni, csendben, nyugodtan várja be a halált...most az egyszer nem fut el előle.Hát mégis igaz lenne, hogy mindig a jó győzedelmeskedik és a gonosz elnyeri méltó bűntetését....bizonyára így van és nem mese....és azt, hogy miért pont ő a rossz...azt maga sem tudja...nem így tervezte, csupán így alakult.Már nem volt ereje harcolni, a sok összeesküvés, árulás és hazugság, na meg a terhesség minden energiáját elszívta...most már nem tudott és nem is akart nyerni....nyíltan beismerte magának, hogy igenis veszített. Sesshomarut, bármennyire is igyekszik, még a halállal sem tudja távoltartani Vadrózsától, de a fene egye meg már nem is akarja, most valahogy semmi nem érdekli....csak ez a hasító fájdalom múlna már el alhasában és akkor minden jó lenne....Tévedés ne essék, nem bánt meg semmit, nem hajtja bűntudat mindazért, amit eddig elkövetett, nincs lelkiismeretfordulása,hisz nincs lelkiismerete, sem szíve...azt valaki, valamikor örökre összetörte.Érezte, hogy süllyed a hajó, szobája ablakán kinézve látta, ahogy menekülnek a patkányok is a fedélzetről. A személyzet, a katonák, az őrség, szekerekkel, csomagokkal felzárkózva  sorakozott a kapunál. Mind elhagyják a palotát, menekülnek Északról, nem merik bevárni Kelet és Nyugat megsemmisítő haragját. Amaya gúnyos mosolyra húzta a száját, szánalmasnak, undorítónak érzett mindenkit a környezetében, és nem bánta, hadd menjenek....ő nem fogja megállítani őket....hagyják csak őt egyedül, így legalább senki nem lesz tanúja a halálának.Újból hatalmasat nyílallot alhasa, fájdalmasan szisszent fel, majd hasához kapott, jókora pocakja volt már....szinte érezni a gyermek szívverését (megj:a démonoknál a terhesség ideje sokkal rövidebb, mint a halandóknál)Ez a gyermek sem fogja soha meglátni a napvilágot, vele együtt fog meghalni és jó lesz, így legalább soha nem fogja megtudni, hogy milyen galád, kígyó is volt az anyja.Ahogy elmerengett, hirtelen erős rúgást érzett hasába, és hangos fröccsenéssel a padlóra csöpögött valami. Meglepetten kapott hasához és nézett le lábaira, vízben álltak, mint ahogy kimonója alja is csurom vízes volt, tudta, hogy ez mit jelent, egyértelműen és vitathatatlanul eljött az idő. * Rettentő dühös voltam, és most nemcsak magamra, haragom Amaya iránt egyre jobban nőt, mire elértem az Északi határt már úgy fújtattam, mint egy szomjas bika, csakhogy én nem vízre, hanem bosszúra voltam szomjas, véres, kegyetlen bosszúra, ami elkerülhetetlenül fog lesúlytani Amayára. Most nem voltak akadályok, ezeket már mind leküzdöttem, nem érdekelt, hogy Sesshomaru felesége, sem az, hogy várandós, semmi nem számított, egyszerűen és egyértelműen meg akartam ölni és ebben senki sem állíthatott meg, legalábbis így hittem az elején. Csak délután értem el a város erdőit, meglepetten figyeltem a hatalmas, népes karavánt, ami minden bizonnyal az északi fővárosból indult. Katonák és cselédek menekítették családjukat és parányi vagyonukat. A gondolat, hogy leendő áldozatom egyedül van, mégjobban feltüzelt, gyorsítottam a tempón és kopogás nélkül rontottam be a hatalmas városkapun. A város üres volt, pár tyúkon és kóbor kutyán kívül teljesen lakatlan. Hihetetlen!? Hát mindenki elmenekült?-csodálkoztam, hisz valamikor szép számmal laktak itt démonok.Egyedül lépkedtem végig az üres utcákon, majd a kopár várudvaron. A palota kapuja tárva nyítva állt, a szél háborítatlanul duruzsolt a folyósókon, mintha csak minden az érkezésemre várna. Bátran szaladtam fel a lépcsőkön, de a biztonság kedvéért kardomat is előrántottam, hisz Amayánál soha nem lehet tudni, túl aljas ő ahhoz, hogy becsületesen megadja magát. Hirtelen megéreztem Amaya vérének szagát a levegőben, összefutottak szemöldökeim-csak nem lett öngyillkos az a szemét-?Gyorsítottam lépteimen majd rátalálva szobájára kopogás nélkül berontottam, jobban mondva berúgtam az ajtót, de azzal a mozdulattal meg is álltam és döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal figyeltem az elém táruló látványt.Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem, úgy meglepett a fogadtatás.Amaya az ágyban feküdt....takarója véres volt, ő maga meg izzadt és kimerült. Fejét lassan fájdalmasan fordította felém majd gúnyosan elmosolyodott, láttam rajta, hogy nagyon beteg, szemei beesettek, karikásak voltak és valami furcsa, túlvilági fényt véltem felfedezni bennük, haja vizesen, csapzottan tapadt halántékához és én el nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele.-Hát eljöttél a végső leszámolásra....Keikijoku?-hangja rekedt, beteges volt, erőltetve, fájdalmasan beszélt.-El, de látom te már megoldottad helyettem a feladatot!-válaszoltam félválról és egy kissé bizonytalanul.Nevetni akart, de helyette súlyos köhögés lett belőle, arca teljesen eltorzult és egy jókora adag vért köhögött fel, elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy vékony csíkban vér szivárog ki szájából és folyik le álla mentén. Te jóságos ég, mi történt ezzel a nővel? Miféle kárt tett magában, hogy így néz ki?Mikor sikeresen abbamaradt köhögése, újból megszólalt, de most már csak suttogni tudott:-Nem így terveztem...a lányom akarata volt!-A lányodé?-kérdeztem döbbenten.Ő csak bólintott, majd lassan vontatottan felemelt maga mellől valamit, valami egészen parányi, izgő-mozgó dolgot tartott a kezében, nem láthattam teljesen, úgyanis takaróba volt csavarva. De abban biztos voltam, hogy egy újszülöttet tart a karjaiban.-Úristen...szültél?-kiálltottam fel természetemet meghazudtoló ijedtséggel, majd közelebb léptem, hogy jobban láthassam.Félmosolyra húzta a száját:-Igen...adtam egy életet...cserébe a sajátomért...és ez így jó....megérdemlem a sorsom!Ez ellen semmi ellenvetésem nem volt, most az egyszer igazat adtam neki, és a szándékom, hogy végre végzek vele örökre megsemmisült, hisz minek megölni egy haldoklót.-Amint látod...haldoklom Keikijoku...de nem bánom...már úgyis menni akartam ebből az átkozott világból.-arca minden egyes szónál eltorzult, láttam rajta, hogy fájdalmat okoz neki ha beszél.-Megérdemled a sorsod! Áruló vagy!-vágtam rá kegyetlenül, ő meg csak elismerően bólogatott, igazat adott.-...gyűlölj csak bátran, de most meg kell tenned nekem valamit!Meglepett kijelentése, miért kellene én bármit is megtennem neki?-Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz, és nem hiszem, hogy teljesíteném.Újból elmosolyodott, majd egy pillanatra lehúnyta a szemeit.-Ősi szabály, hogy teljesíteni kell a haldokló kérését...és én most haldoklom...-De...-vágtam volna közbe, de ő folytatta.-Sürget az idő...fogd....-azzal remegő kézzel felemelte a betakart csecsemőt és felém nyújtotta.Tétovázva álltam, idegesen remegni kezdtek kezeim.-Ne félj!-szólalt meg újból.-Nem a Sesshomarué....Tsukoiumaru gyermeke!Még megdöbbeni sem volt időm máris a kezemben tartottam az újszülöttet, akiről azt hittem, hogy Sesshomaru gyermeke, de mint kiderült a Tsukoiumarué. Mindez nem változtatott a tényen, hogy mennyire megrémültem tőle, hisz én még soha, soha nem fogtam kisbabát a kezembe...olyan parányi és törékeny volt, hogy féltem, hogy véltelenül összetöröm. Karjaim minduntalan megremegtek és én nem tudtam, hogy hogyan fogjam, hogy jó legyen.-Mi...miért...adod nekem?-kérdeztem döbbenten.-Yukari megérdemli, hogy tisztességes...szerető anyja legyen...olyan, mint amilyen én soha nem leszek....de te képes vagy rá....Kérlek neveld becsületre a lányom Keikijoku....furcsa, de úgy érzem jobb kezekre nem is bízhattam volna!-hallva Amaya suttogó hangját nem hittem a  fülemnek...megdöbbentő volt az, amit mondott és ahogyan mondta, mintha nem is őt hallottam volna beszélni...és még megdöbbentőbb volt az, amire kért, hogy neveljem fel, vegyem magamhoz a lányát, én, az ellensége, én, aki még egy növényről sem tud gondoskodni, nemhogy egy gyermekről.-Miért?-faggattam kételkedve.Őszinte, fátyolos tekintettel nézett a szemembe, arca komor és torz volt:-Nem tudom miért, de megbízok benned!Teljesen letaglóztak szavai, remegve, ijedten álltam halálos ágya előtt, kezemben néhány perces lányával. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok érezni Amaya iránt, de most ebben a pillanatban sajnáltam és már egyáltalán nem haragudtam rá. Valahogy megértettem, egész életében szenvedett, miattam, hisz elvettem a szerelmét....megöltem az apját....tönkre tettem az életét, bár nem akartam...nincs jogom ahhoz, hogy elítéljem, hisz én sem vagyok különbb nála, én is hazudok, én is csalok.-Vigyázok a lányodra!-válaszoltam csendesen, akkor még nem is sejtettem ígéretem súlyát.Könnyes szemekkel nézett fel rám, és egy hirtelen mozdulattal megszorította kezemet:-Arigatou gozaimasü Keikijoku!-motyogta alig érthetően.Kábán húztam ki kezem szorításából, majd hátat fordítva neki elindultam a kijárat felé, a sírás környékezett, szemeim elhomályosultak, de nem fordultam meg....ki kellett mennem....nem akartam végignézni, ahogy meghal....nem lett volna elegendő erőm hozzá...túl sokat szenvedtem én már ahhoz.Ahogy végigsétáltam a kihalt, sötét folyósókon, tudatosult bennem, hogy valójában mire vállalkoztam. Lepillantottam az alvó kislányra....majd elmosolyodtam....istenem, milyen kiszámíthatatlan a sors útja....ki gondolta volna, hogy a diadal helyett egy újszülöttel a karomban térek haza....hihetetlen de pár perc leforgása alatt, visszavonhatatlanul anya lettem, ha nem is az igazi...hanem csak pótanya.Különös érzés volt a karomban tartani egy új, tiszta, ártatlan életet....valahogy sugárzott picinyke testéből az energia és engem is betöltött a fény és erőt adott egy új....teljesen más élethez.....most, hogy anya lettem, minden megfog változni....minden más lesz...jobb lesz, mint eddig volt.Anya...ízlelgettem az ismeretlen szót...vajon képes leszek igazán anya lenni?Kiértem az udvarra, a téli égbolton feltűnt a Nap és fénye éltetően árasztotta el a vidéket, mély levegőt vettem az új élethez és elindultam lovam után.Nem találtam meg, helyette egy közeledő lovasra figyeltem  fel a hótol csikorgó országúton, öltözetéből és yakijából ítélve csakis egy valaki lehetett: Tsukoiumaru. Fergeteges sebességgel közeledett felém, lova patái kisebb hóvihart sodortak magukkal, magamhoz szorítottam a gyermeket és betakartam köpenyemmel. Bevártam az érkező démont, Tsukoiumaru bevágtatott a kihalt udvarra és megállt közvetlenül előttem.Arca eltorzult a haragtól, szemében fájdalommal vegyes bosszú fénylett, megrémített a tekintete, már régóta ismertem őt, de még soha nem láttam ilyen dühösnek. Haja csapzottan lógott szemébe, öltözetét vastagon borította a hó. Látva engem arcára kiült a megdöbbenés, erre nem számított, egy kissé zavartan ugrott le lováról, majd kérdően megszólalt:-Shogun mit csinál maga itt?Hatalmas, kínos csend következett, hirtelen nem tudtam mit felelni, hiszen mit is mondhattam volna „a holtakról jót vagy semmit!”- így szól a mondás...és engem nem vitt rá a lélek, hogy elmondjam azért jöttem, hogy megöljem szerelmét, de elkéstem.Tanácstalanul néztem fel szemeibe és megpróbáltam pillantásommal elmondani mindent, ő teljesen össze volt zavarodva, láttam, hogy maga sem tudja mi tévő legyen. Szegény Tsukoiumaru, most már minden világos volt, Amaya kérésére elárulta Sesshomarut...a szerelem elvakította és rossz útra terelte őt...egy olyan útra, amiről már késő visszatérni.Egyértelmű, hogy mit kereshet itt, azért jött, hogy kérdőre vonja Amayát.-Amaya Hime...meghalt, Tsukoiumaru!-válaszoltam végül, némi késéssel.El kellett telnie egy kis időnek, míg felfogta szavaim súlyát, hirtelen sápadt el, és válltak vörössé szemei, haragosan, rettentő dühvel nézett rám, olyan érzésem volt, hogy mindjárt szétszakít.-Tessék?-megértette szavaimat, de mégsem akarta elhinni...végül egy halk, panaszkodó gyermeksírás döbbentette rá az igazságra.Yukari felébredt a karjaimban és fogalmam sincs, hogy miért, de sírva fakadt. A kutyaszellem elkerekedett szemekkel, döbbenten figyelte karjaimban megmozduló, síró valamit. Óvatosan emeltem fel a köpenyem, csak annyira, hogy láthassa az újszülöttet.-Nem élte túl a szülést, sajnálom!-magyaráztam együttérzően, mire ő csak zavartan bólogatni kezdett, úgy nézte az alig egy órás kisbabát,  mintha valami hihetetlen, soha nem látott csoda lenne....egyszerűen nem lehet leírni, azt az érzést, amit akkor, az arcán láttam, egyszerre volt boldog, szomorú és rémült.Pillanatokig csak álltunk egymással szemben és lassan már egyikünk sem értette a másikat, végül ő őrült módjára megfutamodott, be a kastély felé. Pár perc múlva állati üvöltés rázta meg a csendes tájat, Tsukoiumaru egy állat módjára üvöltött fájdalmában, szóval már megtörtént...meghalt Amaya. Egy pillanatra lehúnytam a szemem, szívem, óriásit dobbant, és könnyek szöktek lehúnyt szemembe, szegény, szegény Tsukoiumaru, hát veled is elbánt a sors?A gyermek még mindig sírt az ölemben, nekem meg fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, hogy hallgatassam el, egy parányit sem konyítottam a gyermekneveléshez...sőt még előző életemben sem értettem a kisbabákhoz....most meg végképp nem. Volt egy olyan sejtésem, hogy bizonyára éhes lehet, dehát mit adhattam volna neki enni, helyette inkább magamhoz öleltem a parányi babát, majd engedelmeskedve valami mélyről jövő, anyai ösztönnek ringatni kezdtem...és ő végre elcsendesedett.A kastély kapujában újból feltűnt a démon, karjában egy ernyedt, halott testet tartott, a yasha arca hófehér volt, akár a márvány, kékes fényű haja hullámzott a téli szélben, fehér kimonója vértől volt foltos. Szívszorító látvány volt, ahogy Tsukoiumaru szerelme testét viszi, a youkai arcán könnyek folytak végig, nem szégyelnte, hogy sír...nem rejtette el fájdalmát. Minden szó nélkül haladt el mellettem, én meg követtem őt, most nem hagyhattam magára, semmiképp nem.A kastély melletti birtokra mentünk, egy kopár, hóval borított mezőre, amelynek közepén halomban álltak az összegyűjtött gallyak és ágak....mintha csak egy előre felépített máglya lenne, olyan volt a parasztok álltal összegyűjtött szegényes farakás.Tsukoiumaru óvatosan fektette az ágak tetejére Amaya élettelen testét, hihetetlenül gyengéd volt vele, mintha csak még mindig élne....aztán megszorította a fehér, hideg kezeket és megcsókolta a yashát...újból lehúnytam a szemem és elfordultam, nem bírtam tovább nézni.Aztán már csak az ágak perzselő pattogására és a tűz lobogására fordultam meg. Tsukoiumaru bálványként állt a máglya előtt, ami már lángba borulva égett, arcán sűrűn folytak végig a könnyek, kezei ökölbe szorultak, csendben, némán elzárva tűrte a fájdalmat.Nem mertem megszólítani, sem közeledni hozzá, csak figyeltem ahogy a tűz teljesen elemészti Amaya holttestét.Az ágak hamuvá égtek, akárcsak a yasha teste....nem maradt belőle több egy marék hamunál, amit gyorsan felkapott és magával sodort a szél, végigszorva a vidéken, Északon, az otthonában, és ez jó volt így, megértettem Tsukoiumarut, ennél jobb temetőt nem is találhatott volna Amaya számára....a kastély, a kihalt kisváros...Észak....a yasháról meséltek és hozzá tartoztak.Csak sokára fordult, meg, részvéttel léptem hozzá és vállára tettem kezem, de mondani semmit nem tudtam.-A lányom...jól van?-szólalt meg nagysokára.Halványan elmosolyodtam.-Igen...egészséges, életterős kislány....Lenézett a karomban alvó csecsemőre, sokáig figyelte, a gyermeki, ártatlan arcot:-Akárcsak az anyja!-suttogta.-...és most mi lesz veled?Kérdésemre felkapta a fejét és aggodalmaskodva rám nézett...-Sesshomaru joggal tagadott meg....nincs már helyem Nyugaton....-...Úgyan....ne aggódj, én majd beszélek vele és..-vágtam bele vigasztalóan, de ő félbe szakított:-Ne, hagyja csak Vadrózsa, ennek így kell lennie, megérdemlem a sorsom!-Szívesen látlak az országomban!-vágtam rá lelkesen.Tagadóan megcsóválta a fejét:-Köszönöm, de nem fogadhatom el....el akarok menni, távol mindentől, amihez régen közöm volt...talán valamelyik szigetre, vagy a kontinensre....még magam sem tudom.-Értem!-bólintottam helyeslően.-Úgy gondolom, hogy magányra van szükséged...és egy ilyen hosszú, veszélyes útra nem viheted magaddal az alig egy órás lányodat.-Tudom...-suttogta tanácstalanul.-De akkor mégis mit tegyek?-Bízd csak rám...majd én vigyázok rá...ígérem, úgy fogom szeretni, akár a sajátomat.Elkerekedtek szemei, teljesen ledöbbent, értetlenül meredt rám:-         Keikijoku-sama...én nem kérhetem erre...hisz...nem vagyok méltó arra, hogy a gyermekemre vigyázzon...maga....Lesütöttem a fejem....szédülés környékezett, tudtam jól, hogy most bekövetkezik, az ellenszer légörvény módjára távozott a szervezetemből és én lassan elindultam az átváltozás útján.Megremegtem, testem minden tagja lüktetni kezdett, izzadtam és reszkettem....láttam ahogy a youkai elsápad és idegesen hátrálni kezd...éreztem hogy átváltozom....végül szívverésem újból helyreállt, megnyugodtam, vérem természetes tempóban kezdett pulzálni, a szélben előreomlottak zöldes-lilás tincseim....végre önmagam voltam.-Méltónak találod Miwako Dozorit arra, hogy vigyázzon a lányodra, Tsukoiumaru?-néztem fel rá könnyes szemekkel, ő meg csak sápadtan állt és dadogott, teljesen ledöbbent.-De...nem...ez meg, hogy lehet....szóval te...mindvégig te voltál...Seioubu hercegnő....Vadrózsa..mind te vagy?-Igen...és nagyon sajnálom!-sütöttem le a fejem bűnbánóan és vártam szidalmazásait, de nem jöttek, kísérteties, kínzó csend állt be közénk. Sokára néztem fel, döbbenten állt előttem, szemei újból könnybe lábadtak....akárcsak az enyémek...csak álltunk, ott egymás előtt és nem tudtuk, mit tegyünk...mit mondjunk a másiknak.-Te buta lány...miért nem szóltál? Aggódtam miattad!-förmedt rám, azzal közel lépett hozzám és magához ölelt, óvatosan, nehogy felébredjen Yukari, én is megöleltem, és mintha csak érzékeny kisgyerekek lennénk mindketten keservesen sírni kezdtünk.Úgy zokogtunk, mint valami kölykök....szorosan bújtam hozzá, olyan jól esett, hogy végre önmagam vagyok és a régi lehetek, hogy végre nem kell hazudnom, nem kell megjátszanom magam, végre újból sírhatok, végre gyenge lehetek. Hihetetlenül jól esett az ölelése, újból azt a régi, igaz barátot öleltem, azt a Tsukoiumarut, akiről nem gondoltam volna, hogy megbocsájt, és mégis, bár lehet, hogy maga sem értette a történteket, de mégsem förmedt rám, nem szídott le, nem bűntetett meg...nem haragudott. Sietve bár, de mindent elmeséltem neki, az elejétől a végéig...habár nem értette és nem volt tisztába Sesshomaru tettével, elfogadta döntésem és szerencsét kívánt a továbbiakban. Megeggyeztünk, hogy egy két év múlva, úgyanitt találkozunk...aztán elbucsúztunk, de ezúttal nem örökre.Ketten két irányba indultunk tovább, ő valahová messze, az ismeretlen felé, én meg karomban kislányával vissza Keletre....szívem úgy kalimpált, hogy majd kiúgrott a helyéből...hisz most már nem volt több álca, nem maradt több hazugság....most végre eljött a beismerés ideje....Elhatároztam, hogy mindent elmondok Sesshomarunak, még akkor is, hogy tudom, soha nem fog megbocsájtani....elég volt a hazugságokból....mostantól minden másképp lesz,....mától minden jobb lesz...hisz visszatértem...meghalt, eltemették és feltámadt, hogy elfoglalja trónját...a Szellemcsászárnő.