A VÉGSŐ LESZÁMOLÁS

Kénes bűz járta át ruháit, ahogy végigsétált a kastély kihalt folyósóján, elszántan, határozottan haladt előre, fejében már készen volt a terv, már kezei közt érezte azt az ördögi hatalmat, amire mindig is vágyott, de eddig soha nem tudta elérni...de most...most meglesz, biztos benne, hogy most sikerül, senki és semmi nem akadályozhatja meg benne.
Kazeneru elszánt volt, nagyravágyó és megállíthatatlan, most biztosan tudta, hogy nem képes tovább megalázkodni és a szövetség, amit kényszerből Narakuval kötött, mától végleg felbomlik.
Csupán lépések választották el a céljától, tudta, hogy Narakunak halvány sejtése sincs céljáról és, hogy a támadás felkészületlenül éri majd.
Lépései mennydörgésként visszhangzottak a kihallt átjárókon, az egész palotát Naraku undorító bűze járta át, most senki nem tartózkodott itt rajta kívül és ez jó volt, kedvező a célhoz.
Elérte a palota legalsó szintjének legmélyebb szobáját, már csak néhány lépés, egy parányi csapóajtó és végre az övé a hatalom.
Naraku olyannyira el van foglalva önmagával, démoni erejével és hatalmával, hogy nem is sejti mi fog rá várni.
A démon gúnyos mosolyra húzza ajkait, jóvágású arca valamilyen őrült grimaszba torzul.
Belép az ajtón...lassan, szinte hangtalanul sétál végig a szobán, szemével lázzasan keresi a csapóajtót, habár még soha nem járt idelenn, biztos benne, hogy van, kell lennie itt valamilyen lejáratnak...és igen...végre megtalálja, arcán mennyei elégedettség fut végig, diadalittasan emeli fel a nehéz tölgyfaajtót...
A csapóajtót haék nyirkorgására újból vigyor suhan át arcán...végre meglátja maga előtt azt az ocsmány bűnbarlangot, amiről idáig csak hallott, de soha nem látta még. Naraku titkos pincéjét, ahol minden évben háromszor újra formázza testét. Ilyenkor szinte teljesen tehetetlen és hogyha nincsenek a közelébe a teremtményei, akkor védtelen, teste megannyi szellemre bomlik szét, majd olvad össze...csupán a szíve marad egyben, minden más átalakul.
A démon gyomra felfordul az erős dögszagtól, hányinger kerülgeti...erőt vesz magán, és lassú megfontolt léptekben lemászik a létrán.
A pince nyirkos levegője mérges gázoktól terhes, de ez nem zavarja a szellemet. Végre lelép, térdik gázol a kocsonyás szellemtestekbe, amelyek egymásba olvadva vonaglanak a pince kövén.
-Hát ez vagy te...Naraku....-szólal meg undorodva.-Egy rakás semmiség....undorító ocsmányság....ez volna a te hatalmad?-hangja fenyegetően cseng...pillanatokra elhallgat, sehol nem látja Narakut.
Bátran lép előre a félhomályban, talba alatt recsegnek a testek....nem érzi Narakut...nem látja....nem találja....aztán, mintha csak maga az alvilág istene segítene neki, hirtelen szemébe tűnik valami...
Nem messze a lejárattól, a pince egyik sarkában egy ördögien dühös tekintet szegeződik rá...a biborvörös szemek Narakut sejtetik...
Kazeneru elégedett vigyorral az arcán halad feléje....aztán valóban megpillantja, kétségtelenül ő az...habár csak a fejét látja...arca sápadt, a vérerek átvilágítják vékony bőrét és vastag ágakban ülnek ki arcára, haja csatakos helyenként teljesen kihullt, csupán egy-egy helyen sejlik egy-két tincs, a teste hiányzik...teljesen védtelen, de a szemei, a tekintete, akár egy kiéhezett farkasé...
Nyaka egy vékony ínban folytatódik, ami egy parányi, lüktető vörös szervet tart magában...a szívét, az életét.
-Mit akarsz?-hangja gyenge és rekedt, szinte alig lehet érteni.
-Hogy mit akarok?- Kazeneru kevélyen kihúzza magát, majd erőteljesen belerúg az előtte elterülő szellemhalomba, Naraku fájdalmasan felszisszen....-Érted jöttem...hogy végre elvigyelek, oda, ahová mindig is tartoztál...az Alvilágba!-hangja vészjósló....eszelős fény gyúllad szemeiben, de Naraku nem fél...szívverése lassú....arcán nyugalom ül.
-Te idióta...-köhögve kacagja el magát, nehezére esik a beszéd...-Ha megölsz, tudnod kell, hogy hamarosan te is meg fogsz halni!
-Hazudsz!-Kazeneru dühösen dobbantott lábával, bosszantotta a szellem kijelentése.
Naraku most mindent megtett volna csakhogy húzza az időt, már csak néhány óra és teste teljesen regenerálódik és akkor már többé soha nem kell újból formáznia, sebezhetetlen, halhatatlan lesz...csupán két óra...és végez Kazeneruval.
-Tévedsz...Kazeneru-sama....a te időd is lejárt, neked is véged....
A szellem azonban ennél sokkal okosabb volt, átlátott a szitán és rájött, hogy mit is akar naraku kicsikarni...ördögi mosolyra húzta a száját, majd hátat fordított rszövetségesénekr1; és lassú léptekbe eltávolodott tőle.
Keze észrevétlenül csúszott katanája markolatára, arcizmait megfeszítette, szemei felragyogtak....karja megremegett...most...végre....megteheti...
-Hm...-mordult fel irónikusan.-Milyen kár, hogy azt te már nem fogod látni...biztos lehetsz benne, hogy találkozunk mi még Naraku, de már csak az Alvilágban!-azzal egy hirtelen mozdulattal megfordult...halk suhogás hallatszott, az éles pengén megcsillant a beszűrődő fény...Naraku lehúnyta szemét...nem tehetett mást...és valahogy nem is akart többé...hangos sistergés halatszott, Kazeneru arcára fröccsent a vér....a katana a gonosz szív közepébe hatolt és elemésztette azt.
Naraku nem nyította fel többé a szemét....a szív elfeketedett, megdermedt, majd váratlanul szétrobbant, üvegszilánkok ezrei szóródtak szét a pincében....
Az üvegszív, ami soha nem érzett, most végleg megsemmisült....Naraku meghalt és semmi nem maradt belőle szívének apró szilánkain kívül, amik úgy szóródtak szét a térben, mint hajdan az ékkőszilánkok.
Kazeneru meg csak állt, némán, mozdulatlanul, elégedetten figyelte művét, arcárúl vékony erekben folyt le Naraku vére, de ez egyáltalán nem zavarta a démont....boldog volt, sátáni öröm járta át a szívét és elmosolyodott....majd mikor a pince összes teste hamuvá porladt, nem bírva örömével felkacagott.
-Igen, ezt akarta....végre, sikerült, megölte Narakut...most már, minden az övé, csakis az övé...most már ő az Úr!
Elégedetten fordult meg, majd vissza sem nézve elhagyta a palotát, úticélja egyértelmű volt...Sesshomaru...végezni Sesshomaruval.

*

-Hol van az Úrnőd?- Kazuko ijedten rezzent össze, amint meghallotta Sesshomaru fagyos hangját.
Sápadtan fordult meg, a csokor rózsa, amit csak nemrég szedettkihullott a kezéből.
-Me...lyik Úrnőmet keresi?-szólalt meg egy kis szünet után.
-Mindkettőt...most azonnal látni akarom mind kettőt, hívd ide őket azonnal!-Sesshomaru hangja szigorú és határozott volt, a félszellemnőn túlvilági félelem lett úrrá.
Tudta, hogy lehetetlen teljesíteni, amit a démon kér, Miwako messze van, északon, a szer meg elfogyott.
-Nem hallod!!!-rivallt rá újból a démon türelmetlenül, majd egy hirtelen mozdulattal nyakától fogva magához rántja a nőt.
-Látni akarom őket, most azonnal!!!-üvölti újból.
Kazuko egész testében remeg, arca sápadt, szemeiben csak úgy tombol a félelem, a démon sejt valamit, ez biztos, Sesshomaru, tudja, rájött az igazsságra.
-Azt most nem lehet!-feleli levegő után kapkodva.-Kérem Úram, engedjen el!!
Sesshomaru tekintete tűzben ég, erőteljesen taszítja el a nőt, aki esetlenül zuhan a földre.
-Hol vannak? Válaszolj!
Kazuko dermedten kuporog a földön, átjárja a félelem ahogy feléz az előtte álló, hatalmas kutyaszellemre....
-Én...nem tudom, hogy hol vannak....esküszöm...nem tudok semmit....-a félszellemnő megpróbál hátrálni, menekülni, de félelmében nem találja a kijáratot.
A démon feléje közeledik, már a nyakán érzi a halálos karmokat, mikor odakintről hangos kiálltások ütik meg a fülét, majd egy óriási robbanás, amitől a palota falai is megremegnek.
A kutyaszellem felkapja a fejét, szemei visszaváltoznak, mélyen beleszagol a levegőbe...majd hangos morgásban tör ki...
A következő pillanatban, már sehol sincs....a félszellemnő döbbenten áll...semmit nem ért.

Sesshomaru érzi, tudja, hogy ő az....az udvarra érve, már ő is testet ölt, morogva, csaholva néz szembe a hatalmas fekete oroszlánnak, akinek zöld szemeiben báttyjára Kazenerura ismer.
Nem magyarázkodnak egymásnak, mindktten tudják, hogy miért jöttek, mit akarnak, nem kellenek a szavak...eljött az idő, a tettek ideje, egyikük ma meghal, túl kicsi a világ kettejüknek.
Szinte azonnal egymásnak ugranak, a hatalmas fehér szellemkutya és a még hatalmasabb fekete oroszlán.
Fogai koccannak, morgásuk felveri az egész környéket, ugrásukba beleremeg a táj.
A keleti főváros lakói rémülten rohannak...a két szellem most nem foglalkozik mással, csak egymással....lépteik alatt dübörög a föld, a szél havat sodor a másik szemébe.
Vérfagyasztó látvány, ahogy a két hatalmas állat egymásnak ugrik és marja, harapja egymást.
A város főtere már most vérben áll, a sok eltaposott lakó élettelen testétől.
Kazuko rémülten rohan végig a folyósón, szinte képtelenség haladni, a kastélyba menekült városiak elállják az útját. Hallja a morgást, érzi a dübörgést, minthan csak a világ vége jönne, a mindent elsöprő elemi energia megtölti az egész teret, a két démonból áramló gonosz minden szívet legyengít.
Szemét vesztve rohan, ki a palotából, útközben Kosaka tábornakba botlika két szellem most nem foglalkozik mással, csak egymással....lépteik alatt dübörög a föld, a szél havat sodor a másik szemébe.
Vérfagyasztó látvány, ahogy a két hatalmas állat egymásnak ugrik és marja, harapja egymást.
A város főtere már most vérben áll, a sok eltaposott lakó élettelen testétől.
Kazuko rémülten rohan végig a folyósón, szinte képtelenség haladni, a kastélyba menekült városiak elállják az útját. Hallja a morgást, érzi a dübörgést, minthan csak a világ vége jönne, a mindent elsöprő elemi energia megtölti az egész teret, a két démonból áramló gonosz minden szívet legyengít.
Szemét vesztve rohan, ki a palotából, útközben Kosaka tábornakba botlik .
A tábornok rémült arca egyértelműen sejteti, hogy hatalmas vérrontás készül.
-Tábornok...mi folyik itt?-a félszellemnő hangaj megremeg, szemei pirosak, ajkai kiszáradtak.
-Sesshomaru és Kazeneru....ezek ketten harcolni fognak....nem lehet megakadályozni, ehhez mi túl kevesek vagyunk.....
-Akkor mit tegyünk?
A tábornok lemondóan felsóhajt:
-Semmit Kazuko-chan, egyikük ma meg fog hallni....addig nem lesz vége a harcnak...a legjobb ha menekülünk....a kastély össze fog omolni...
Kazuko talán még soha nem volt ennyire rémült mint most, a két démon harca az egész népre hatással lehet, halálos hatással...ez a gonosz energia, megöli a gyengéket és legyengíti az erőseket...csak egy valaki állíthatja meg őket....Miwako....



A két démon egymásnak feszül...mindkettőjüket a sátáni harag és bosszú fűti, megölni, széttépni, végezni a másikkal....vadak és megállíthatatlanuk. Nincs lelkük, a vad démoni vér irányítja őket...megmérgezi szívüket és elméjüket. Ilyenkor nincsenek gondolatok, csaK EGY PARANCS LÉTEZIK FEJÜKBEN: Ölni, megölni mindenkit...
r Vért, vért akarok...adjatok vértr1;- suttogja a sátán és a démonok engedelmeskednek.

Körülöttük kártyavárként omolnak le a keleti kastély falai, lábaik alatt felhasadozik a föld és hatalmas szakadékok képződnek.....
Harapják egymást...veszettül, vadul....nem éreznek fájdalmat....kegyetlenek és megállíthatatlanuk. Morgásuk pokoli morajként járja be a vidéket...megtölt minden szívet rémülettel, reménytelenséggel.





*
Különös sarki fény borult a tájra, a csillagok talán még soha nem voltak ilyen fényesek, a Hold nagy, kerek arca kérkedve őrizte a világot. A szél teljesen elhallkult és a téli tájra nehéz, szívszorító csend szállt alá.
Zavarodott voltam, elmémben akárcsak egy megbolydult méhkas kavarogtak a gondolatok...titkok és kételyek, amiken már annyit gondolkodtam, hogy a fejem is megfájdult tőle.
Fanyar képpel, fáradtan haladtam végig az elhagyatott erdőn, lépteim mázsásnak éreztem, vontatottan, lassan ballagtam.
Testem, mint egy megviselt bábu hajlott meg, fejem lehajtva, hátam begörbítve tartotta és minden lépésnél megrogytam, sehol nem láttam már lovamat. Úgy mentem akárcsak egy fáradt koldus...egy céltalan vándor, aki nem találja helyét a világban. Járásom nem volt méltó sem démonhoz, sem egy Úrnőhöz...
Fáradt voltam, a rögös út, amely számomra elrendeltetett, túl kanyargósnak, túl hosszúnak bizonyult...a lelkem sötét járvány szállta meg és minden energiámat elszívta...gyengének és üresnek éreztem magam.
Fogalma sem volt, hogy merre tartok, lábaim vittek, én meg engedelmeskedtem....már nem számított, hogy merre, hová megyek....csak menni akartam, menekülni a sors elől.
Az útóbbi néhány hét, éveknek, évszázadoknak bizonyult a szememben és úgy tűnt, hogy ezalatt az idő alatt, magam is nagyon sokat öregedett....
A háború...a küzdelem....az ország bajai...megviselték, legyengítették lelkem.
Öregnek, aggastyánnak éreztem magam...úgy jártam, mint egy öreg, úgy viselkedtem mint egy öreg és úgy gondolkodtam, mint egy haldokló.
Hirtelen torpantam meg, lábaim előtt befagyott tócsa terült el, tükörsima felületén ezüsttáncot járt holdfény.
Mély levegőt vettem, homlokom összeráncoltam és belenéztem a földi tükörbe. Most holdfényben fürdött zöldes-lilás hajam és zöld szemeiben bár tompán, de még mindig ott fénylett az a láng. Arcom sápadt volt és fagyott, most bármennyire is akartam nem tudtam érzelmeket varázsolni rá....félholdom, úgyanott állt a homlokomon, de számomra mégis úgy tűnt, hogy lassan lehanyatlik. Testem már nem tartottam erősnek, már nem éreztem magam sebezhetetlennek sem halhatatlannak, a démoni szív, ami oly sokszor segített már, most lassan cserben hagy. Mi haszna van a halhatatlanságnak? Mit ér a legyőzhetetlenség? Hisz azt sem tudom már, hogy mikor születtem, melyik napon van a születésnapom, nem tudom, hogy hány éves...vagyok...talán 40...de az is lehet, hogy lassan 60...mit számít a kor, mikor úgysem győzhet le engem.
Az idő nem ellenfelem...bódultan figyeltem tükörképemnek, sima, fiatal arcát....mintha csak tinédzser lennék....sehol egy ránc...sehol az elmúlás nyoma...de míg testem életben fürdik, lelkem megvénült, legyengült már....ott valóban eltelt 60 év.
Gyűlöltem, ó hogy gűlöltem mindent, a világot, ami számomra nem volt több egy fekete foltnál egy fehér papír közepén, az országot, amit soha nem éreztem igazán magaménak, a vérem, azok, akik mindig is elárultak, de legfőbb önmagamtól undorodtam, ettől az évszázadok óta monoton, egyforma arctól...ami nem vénül, nem változik, mindig úgyanaz a fagy bénítja meg izmaim, szorítja össze fogaim és nem hagy, hogy élnem. Gyűlöltem ezt a testet, amibe már oly régóta bezártak....a kelepcét amiből nincs szabadulás, a démoni vért, ami gyilkosa tesz...mennyivel másabb volt, mikor még embernek hittem magam, akkor boldog voltam és igazán éltem....
Mit ér az örök élet, ha így kell leélnem...mi értelme így élni?
Élni...boldog lenni....vajon milyen érzés lehet...már nem emlékszem rá...régen történt elfelejtettem....szeretni....bárcsak ne emlékeznék rá, hogy milyen lehet...bárcsak elfelejthetném...de nem tudom....a közönyösség maszkja mögött, még mindig ott bújkál, és kínoz és nem ereszt és szenvedtet és tönkre tesz.
Lassan hullani kezdett a hó, a hatalmas hópelyhek beborították a tájat és olyan volt, mintha megannyi tollpihe hullna alá. Felnéztem az égre és élveztem ahogy a hideg pelyhek arcomra és hajamra tapadnak...ez a csend...a havazás...emlékeztetett valamire...amit ott hagytam nagyon régen a világomban....
Igen...ebben biztos vagyok...volt ott valami, ilyenkor télen, amit mindig vártam és nagyon szerettem, olyankor együtt volt az egész család...ünnepeltünk valamit és ajándékokat adtunk egymásnak...igen...most már emlékszem....a Karácsony....hogyan felejthettem el a kedvenc ünnepem?...
Végignéztem a szürkületi tájon....otthon, most lehet Karácsony...otthon?...nekem már nincs otthonom.
Ahogy tovább indultam, a komor, kihallt mezőn, kezemben az alvó újszülöttel hirtelen fájni kezdett a szívem és nagyon átkozottul éreztem magam...10 év óta most először hiányoztak a szüleim. Anya és apa...a másik világból, akik ki tudja...talán már nem is élnek.
Rettentően szégyelntem magam, hisz haraggal válltam el tőlük, fiatal lázzadó fejjel képtelen voltam megérteni, de most már értem, ők nem voltak hibásak, hálás kellett volna lennem nekük...szégyelntem magam, mert 10 év után most először jutottak eszembe...és most először éreztem szörnyű bűntudatot.
Mindent elrontottam, és most már túl késő rendbe hozni, mostantól vége a hazugságoknak, nincs tőbbé Vadrózsa, ő örökre meghallt, itt az ideje, hogy szembenézzek azzal ténnyel, hogy én önmagam vagyok, Miwako...a lány, aki Sesshomarut szereti....
Nem volt bátorságom felmérni a következményeket, de abban biztos voltam, hogy Sesshomaru soha nem fog tudni megbocsájtani.
Rettentően sok bátorságra volt szükségem az elkövetkezendőkhöz....olyasmihez, aminek most egyáltalán nem voltam a birtokában.
Féltem, borzasztóan féltem a holnaptól, attól, hogy mi lesz ezután, mi vár rám ha kiderül az igazság...és hogy képes leszek e én, aki soha nem volt gyerek közelébe, anyaként helyt állni. A válasz egy cseppett sem volt egyértelmű....nem tudtam megmondani, hogy mire vagyok képes, mit bírok még el.

Végre felkapaszkodtam a hegyre...az útolsó akadály, ami elválaszt az országomtól és attól, hogy az igazság végre kiderüljön. Lábaim előtt terült el a Keleti főváros...ahol most kivételesen sok fény égett....és füstcsóvák szálltak az ég felé.
Nyugtalanság lett úrrá lelkemen, amint jobban szemügyre vettem a várost....Abisha lángokban égett...ettől volt fényes, lángnyelvek emésztettek mindent...a falakat, a házakat, a kastélyt....
Megtámadtak...jött a hirtelen ötlet, hisz várható, hogy Seharu nem hagyja annyiban a trónfosztást...de mikor erőt véve magamon beleszagoltam a levegőbe, rögtön tudtam, hogy nem erről van szó....
Óriási démoni energiák kavarogtak a térben....két erős szellemet érzékeltem alig pár száz méternyire tőlem....
Áramütésként ért a felismerés és magamhoz szorítva Yukarit rohanni kezdtem a főváros felé...a két szellem szaga nagyon is ismerős volt...a szél Kazeneru és Sesshomaru szagát sodorta felém....töprengés nélkül is tudtam, hogy ez mit jelent.


Eszeveszett iramban rohantam be a várkapun, lavinaként rohantak szembe a menekülő városiak, démonok, félszellemek, halandók, valóban nagy volt a baj. A város lángokban állt....senkit nem tudtam megállítani, kikérdezni, ahhoz túl gyors volt az iram és túl nagy a félelem. Nem tehettem mást, minthogy kikerülve az áttörhetetlen rlavinátr1; a piacon keresztül a katsély hátsó kertjéig szaladtam, majd onnan át, be a déli szárnyba.
A palota északi oldala már lángokban állt, a rabszolgák a tűzoltással fáradoztak, de hiába, a tűz egyre jobban terjedt.
A déli szárnyban is a pánik fogadott, mindenki, akinekl kedves az élete igyekezett elmenekülni a lángoló palotából. Szobalányok, konyhalányok, inasok és őrök rohantak velem szembe, észre sem véve úrnőjüket futottak el mellettem.
A nagy zavargásban csak lassan tudtam haladni, Yukari felébredt és talán megijedt a nagy zavargástól, mert hangos sírásba tört ki, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, hogyan hallgatassam el, sírása még jobban felzaklatott.
A két szellem yakiját egyre közelebb éreztem...már a földszint folyósóját szeltem mikor végre szembetaláltam magam Kazukoval. Szegény lány arca falfehér volt a félelemtől, reszkető lábakkal közeledett felém, zavarodottságán még többet nyomott a karomban síró csecsemő látványa.
-Kazuko-chan...mi folyik itt?-szaladtam feléje, majd megragadtam a karját, alig tudott válaszolni, össze-vissza dadogott....
-Sesshomaru...odakint....Kazeneru....-csak ennyit tudott kinyögni...de ebből mindent érettem....szóval mégis jól sejtettem...harcolnak...
-Fogd...-nyomtam a kezébe a síró gyermeket.-Menekülj a déli szárny fele...siess...a kastély hamarosan összeomlik...vigyázz rá, míg vissza jövök....
-Dehát....kié e gyermek? Hogy került hozzád?...és...és mégis mit akarsz tenni?-fabábuként tartotta a karjaiban Yukarit...most már végképp nem értett semmit.
-Most nincs időm elmagyarázni, majd később!-hadartam.-Menj már az istenért!-noszogattam, míg végre elindult a déli szárny felé, először lassú, vontatott léptekben, majd eszeveszett tempóban rohanni kezdett. Pillanatokig néztem utánna, megakartam győződni róla, hogy biztonságban van, majd erőt véve magamon elindultam a tűz ágya felé....fejem fölött már omladozott a mennyezett, a palota márványkövei égették talpamat. A füst megtöltötte orrom, elvesztettem Sesshomaru szagát...az északi szárny átjárhatatlan volt...habár fogalmam sem volt, hogy mitől gyúlladhatott ki, de teljesen leégett.
Kirohantam a főbejáraton...végig az udvaron, ki a főtérre, újból megéreztem őt és pár lépés után, közvetlen előttem megpillantottam a feudális japán két leghatalmasabb szellemét egymással, életre-halálra harcolni.
Már ezelőtt is láttam Sesshomarut teljes alakjában, de most...most jobban megijedtem, mint eddig bármikor....megfagyott az ereimben a vér...képtelen voltam mozdulni....
Egy szellemkutya és egy szellemoroszlán marta egymást kegyetlenül. A főtérből nem maradt semmi, körülöttük szétrombolt házak....lángok és vér, mérhetetlen mennyiségő vér.
Erőteljes remegés lett úrrá rajtam...nem tudtam kontrolálni a mozdulataim....a félelem elborította minden idegszálam és a szívem.
A szellemkutya vöröslött a vértől, oldalán, lábain széles harapásnyomok tátongtak, nyelvét kiöltve, veszett erőszakkal ugrott az oroszlánra, aki tulajdonképpen a saját báttyja volt. Az oroszlán is tocsogott a vértől, de rajta egyértelműen kevesebb volt a sérülés és annak ellenére, hogy már régóta tartott a harc, ő nem fáradt, sőt egyre erősebb lett.
Úgy ugrottak egymásnak mint dühös isten, az energiájuk végigsöpört a téren és 100 méteren belül mindent lángba borított.
Lángokban állt a főváros, de én nem bántam...nem érdekelt, most csdak a csatára tudtam összpontosítani....a párbajra aminek ha nem lépek közbe keserves vége lesz.
Megakartam szóllalni, kiálltani akartam, hogy elég, hagyjátok abba...de nem jött ki hang a torkomon, a hangszálaim megdermedtek....aztán hirtelen térdre rogytam...éreztem, hogy kiszáradt a torkom, köhögni kezdtem, szám elé kaptam kezem...megrémültem mikor véres lett a kezem. Az erőteljes yaki számomra is mérgező volt, olyannyira, hogy lassan feloldódnak belsőszerveim.
Nem tudtam megmozdulni, átváltozni már túl késő volt....már nem volt erőm hozzá....
A nyakamhoz kaptam kezem, nem kaptam levegőt, fulldokoltam...aztán, hirtelen bizseregni kezdett a tenyerem....majd égetni és ismét úgyanaz a furcsa energia járta át testem, ami a múltkor....nem értettem mi történik...egyre forróbb lettem...valósággal lángoltam....agyam kikapcsolt....ajkaim beszédre nyílottak...és aztán akárcsak egy tőrdöfés hasított a szívembe valami, őrjítő fájdalom lett úrrá rajtam....és olyan erővel ordítottam fel, hogy meghasadt a tüdőm és én magam darabokra szakadtam, testem másodpercek alatt hullott szét apró részecskékre, hogy aztán újból egybeolvadjon.
Percekig nem tudtam magamról, mire végre magamhoz tértem már változott a csata felállása, a két szellem alakot váltott és emberi formájukban harcoltak tovább, túl fáradtak voltak ahhoz, hogy megtartsák állat formájukat....
Hirtelen ugrottam fel helyemről, már nem fájt semmim, erős voltam, legyőzhetetlen....oda akartam rohanni Sesshomaruhoz, hogy megkérjem, elég hagyja abba a harcot...de nem értem el hozzá...hirtelen egy erőteljes rántást éreztem, majd a következő másodpercben egy katana véres pengéje szorult a nyakamhoz....Kazeneru katanája...elenkezni akartam, de nem tudtam megmozdulni, a penge túl közel, túl szorosan volt.
-Most is oyan bátor vagy öcsi...most, hogy az egykori szajhád élete a kezemben van?-sziszegte Kazeneru diadalittasan, miközben még jobban magához szorított.
Ránéztem Sesshomarura...semmi kételyt nem láttam a szemeiben..tudtam...hogy már mindent tud....tudja az igazat. Csupán összeszűkített szemekkel nézett minket, szemeiben ott volt a megvetés és a bosszúvágy, amitől én a pengénél is jobban féltem.
-Hogy is hívják az Úrnőt...Seioubu hercegnő...vagy netalán Miwako...-Kazeneru hangja irónikus volt, erőltetett nevetését rémámaimban még most is hallom.
-...Vadrózsa...-tette hozzá Sesshomaru csendesen és felemelte kardját.-Tégy vele amit csak akarsz, nekem már nem kell!-hangja olyan volt, mint a csikorgó fagy, az épn szívemet is megfagyasztotta...hirtelen azt sem tudtam hogy hogyan reagáljak...sírjak...vagy magyarázkodjak...az ájulás környékezett.
Kazeneru meghökkent a kutyaszellem szavai hallatán, néhány lépést hátrál velem....majd megpróbált valami újabb galádságot kitalálni.
Sesshomaru azonban elszántan elindult felénk, kardján friss vér csillogott....léptei erősek és határozottak voltak, arca fagyos és könyörtelenül félelmetes...olyan, mint amilyennek első találkozásunkkor láttam.
-Gyerünk...öld meg, végezz vele...vagy mindkettőtöket megölöm!-üvöltötte állati hangon és felemelte a kardját...a penge felém közeledett....most végem...tudtam...Sesshomaru nem bocsátott meg, megérdemlem a halált....a kard lesújtott...behúnytam a szemeim...csontok roppantak, vér fröccsent...de nem éreztem fájdalmat...csak egy fájdalmas ordítást hallottam a fülemben, majd a nyakam kiszabadult a katana fogságából....
Értetlenül nyítottam fel a szemeim...Sesshomaru előttem állt, még mindig kezében a kardjával....mellettem egy levágott kar feküdt....nem messze tőlem meg maga Kazeneru rogyott össze....
Félelemmel vegyes öröm költözött szívembe...hát még sem akar megölni...akkor talán...
-Gyűlöllek!-mordult rám durván, majd rám sem nézve elhaladt mellettem...
Nem tudtam reagálni a hallottakra éktelen fájdalom lett úrrá szívemen...
-Gyűlöl...és ez biztos....hangjában nem volt nyoma kételynek...igazat mondott és igaza van...