Nem tudtam megszólalni, sem felelni hangtalan kérdésére, azt már sejtettem, hogy magyarázatot vár, de most nem szolgálhattam semmilyen magyarázattal, egyszerűen nem találtam a szavakat és nem volt merszem, nem volt bátorságom megszólalni.
Leengedtem karjaimat és figyeltem ahogy egyre távolodik...nem mozdultam....a lábamat nem eresztette a föld....arcomon lassan végigfolytak a forró könnycseppek...érdekes...hisz tudtam, hogy így fog reagálni és mégis meglepett, nem várt volt ez a reakció. Az igazat megvallva titkon másban reménykedtem....abban, hogy talán megbocsájt....naív voltam, mint mindig mikor önmagam vagyok.
Lehúnytam szemeim és elképzeltem, hogy most engem ölel és megbocsájt....a hideg, havas áramlat végig cikkázott rongyaimon, de most nem éreztem a tél csípős hidegét.
Nagy volt a zaj...a pánik....a tűz sercegve, csattogva falta a palotát, a fővárost és mindent, amihez hozzáért....én meg csak álltam ott mozdulatlanul....a tűz teljesen körül vett, élő szemtanúja voltam annak, hogy hogyan semmisül meg minden, ami fontos volt nekem.
Kétségbeesett kiálltozásokat hallottam.....segítégért kiálltott a nép...de én nem törődtem velük, nem akartam tudomást szerezni róluk...túl nagy volt a fájdalmam ahhoz, hogy mással is foglalkozzak....önző voltam?...vagy csupán túlságosan megtört....? Nem tudom, talán az is lehet, hogy mindkettő, de az az egy biztos, hogy túl kevés voltam már a jóhoz...már semmit nem tehettem, most már biztos voltam benne, hogy soha nem lehetek Szellemcsászárnő....és hogy apám álma mindörökké álom marad.
A téli szél kíséretében, a lángok sikolyán és a nép kiálltásán kívül másra is felfigyeltem. Egy különös, ijesztő zajra, amiről rögtön tudtam, hogy mit jelent. Felkaptam a fejem és villámgyorsan megfordultam. Szembogaram kitágult, arcom elsápadt...kiálltásra nyítottam a szám.
Pár méterre tőlem Kazeneru állt és szavamra kutya baja nem volt...a karja, mintha csak le sem lett volna vágva...talán jobb volt, mint újkorában. Most először számította el magát ennyire Sesshomaru, nem számolt báttyja hirtelen növekvő erejével és akkor még nem is tudtam, hogy Naraku erejét is Kazeneru birtokolja.
A démon ördögi vigyorral az arcán nézett felénk, jobb karját maga előtt tartva egy hatalmas energiagömböt formált a tenyerében.
A közös szövetségünk alatt volt alkalmam szemügyre venni Kazeneru halálos támadását, az energiagömböt, tisztában voltam vele, hogy mi fog történni ha elengedi...Sesshomaru nem menekülhet...
-Sesshomaru...........!!!!!!!!!!!!!!-üvöltöttem teli torokból majd szaladni kezdtem felé....-Vigyázz.....-kiálltottam rémülten.
Ő megfordult....Kazeneru felemelte a kezét, készen arra, hogy elengedje a gömböt, már semmi sem állhatott az útjába...legalábbis akkor azt hittem, de aztán váratlan fordulat történt.
Kazeneru egy pillanat alatt dermedt meg, majd rogyott le a földre....én azonnal megtorpantam és visszafordultam...
A lélegzetem is elállt mikor közvetlenül Kazeneru mögött megpillantottam azt a papnőt, akinek az ittlétéről teljesen megfeledkeztem.
A papnő egész testében reszketett, leengedte az íjjat és lehajtotta a fejét. A démon üveges szemekkel nézett gyilkosára, a hátába fúrodó nyílvessző egyértelműen a szívét találta el...halálos célzás, tökéletes pontossággal.
Kazeneru arcán valami túlvilági félelem lett úrrá...és a szó, amit dadogva, szenvedve kiejtett engem is megdöbbentett.
-Hatsumomo....-suttogta magánkívül ahogy az előtte álló papnőre nézett.-Sajnálom....-útolsó szavát nem értettem, de a papnő számára igenis érthető volt....felzokogott a fájdalomtól és eldobta íjját.
Sesshomaru már a hátamban állt, ő sem értett sokat a látottakból....mindketten össze voltunk zavarodva és ahogy egyre jobban figyeltem a papnőt....annak sebhelyes arcát, amit most már nem takart kötés, vörös szemeit és haját....rögtön, kétségtelenül ráismertem. A papnő, akit megmentettem, akit otthonomba fogadtam, az bizony Hatsumomo volt, az egykori rivális, az ágyas aki majdnem megölt...
-Hatsumomo?-szólítottam meg döbbenten, de megmozdulni még mindig képtelen voltam, ez már túl sok volt egy napra.
A démonnő tántorogva haladt Kazeneru halott teste felé, sebhelyes arcán végigfolytak könnyei....keservesen zokogott....
Miért sír? Töprengtem magamban....csaknem volt szerelmes Kazeneruba...de ha az volt, akkor miért ölte meg?-erre máig sem kaptam választ.
A következő mozzanat, amire emlékszem, az az volt mikor Hatsumomo övéhez nyúlva előrántotta katanáját.
-Wááááh....-ordította erőteljesen és teljes erejéből gyomrába döfte a kardot.
Hiába kiálltottam, hiába indultam el feléje, már késő volt, térdre hanyatlott, majd a földre zuhant, piros vére egybeolvadt Kazeneru furcsa, kéks színű vérével.
Sesshomaru még mindig csak állt, akár egy sóbálvány, nem tett semmit, de nem hagyhattam tovább, nem, elég volt az öldöklésből.
-Hatsumomo!Miért tetted ezt?-térdeltem le melléje, majd fejét kezembe vettem, jóságosan mosolyogva nézett fel rám és én a sok rossz után, most képtelen voltam gyűlölni.
-Miwako-chan...-suttogta.-Örülök, hogy újból találkoztunk....így...legalább...el...mondhatom..az igazat... r11;félre beszélt, ebben biztos voltam.
-Ne beszélj, hívok segítséget, meggyógyulsz...megmentettél minket!-hadartam és felakartam állni mellőle, hogy segítségért rohanjak, de megszorította kezem.
-Ne menj el....hallgas...meg....lejárt az időm....eljött a végzetem...de...tudnod kell...hogy....nem Sesshomaru ölte meg a szüleidet...én voltam az, én és Kazeneru akik meghamísítotuk az írást...bosszúból...Sesshomaru mindvégig ártatlan volt.
-Tessék?-villámcsapásként ért a hír, valójában fel sem fogtam a hallottakat.
-Gomen nasai....túl későn mondtam el....de most, hogy tudod végre békében meghallhatok.-keserű fintorra húzta száját, vastag vércsík síklott le ajkain, övéhez nyúlt is kihúzott belőle valamit....egy tekercs volt az....a kezembe nyomta....
-Hatsumomo...ez nem lehet igaz, mondd hogy újból becsapsz...mondd hogy nem hiába szenvedtem 10 évet nélküle, mondd hogy okkal ártottam neki...mondd!!!!-zokogni kezdtem, megráztam testét, de nem jött válasz....nem mozdult meg többé.....
Reszkető lábakkal álltam fel....előttem Hatsumomo halott teste, mögöttem Kazeneru teteme...meghalltak az ellenségeim, de én mégsem voltam boldog. Boldogtalanság emésztette szívem, ahogy arra gondoltam, hogy milyen ostoba voltam, hogy hihettem el, hogy Sesshomaru képes volt ilyet tenni...
Hogy lehettem képes 10 évig hazudni, hogy csaphattam be....
Felnéztem borostyán szemeibe, haragtól voltak fényesek.....egy másodpercre összekapcsolódott tekintetünk, aztán ő elfordította fejét és továbbindult.
Léptei nyomán esőcseppek csobbantak a vértócsákba.....csodálkozva figyeltem...eső tél közepén? Aztán mintha csak dézsából öntenék zuhogni kezdett az eső....akárcsak egy vizfüggöny, eltakarta a tájat, kioltotta a lángot a városban és a szívemben.
-Onegai...bocsájs meg!-suttogtam könnyezve miközben lassú, vontatott lépésekkel elindultam feléje.
Úgy állt előttem, némán, mozdulatlanul, akár egy szobor....aranyszín szemeiben fájdalommal vegyes harag tükröződött. Nem tudta, hogy mit mondjon vagy, hogy mit tegyen...látva közeledésem szinte riadtan hátrált pár lépést.
-Iie...ne gyere közelebb!-szólalt meg halkan, nem volt dühös, minden oka meg lett volna rá, hogy felpofozzon, vagy rám ordítson, de nem tette, és ez mégjobban megrémített a durvaságnál, ez a hűvös, közömbösség amivel beismerésem fogadta.
Kérését...vagyis inkább parancsát teljesítve néhány lépéssel előtte megálltam. Könnyezve figyeltem szigorú, érzéketlen arcát és jobban féltem tőle, mint valaha, rettegtem, hogy most örökre elveszítem.
Percek teltek el mire újból megszólalt, fagyos hangja visszhangzott az ürességtől:
-Miért?-csak ennyit tudott mondani, arcizmai összerándultak, ajkai megremegtek és kezeit ökölbe szorította.
Nem tudtam válaszolni, némán figyeltem meggyötört arcát....amint kínok közt próbálja elrejteni érzéseit....megannyi magyarázattal szólgálhattam volna, viszont most képtelen voltam bármit is mondani, torkom nem hagyták el a szavak, bármennyire is kínlódtam.
-Naze????Mondd mire volt ez jó???- rémülten összerezzentem hangjára, türelmét vesztve üvöltött rám, durván kapta el karomat és magához húzott, mélyen szemeimbe nézve várta válaszom.
Sírva tűrtem hogy karmai belevájódjanak felkaromba, nem éreztem fizikai fájdalmat, nem fájt az amit csinált....az örjítő fájdalom a szívemet járta át...úgy éreztem, hogy menten megőrülök.
Nem tudtam megszólalni, magyarázatképpen a kezemben levő hamis tekercset nyújtottam felé, gyanakodva kapta ki a kezemből majd olvasni kezdett, összefutottak szemöldökei, ahogy észrevette a varázslatot az íráson...magyarázatot nem tűrve tépte össze vadul, durván, majd mindkét karomat megragadva magához húzott.
-Te elhitted...elhitted, hogy galád módon lemészároltam apám szövetségesét???-hangja ismét elhalkult, én bűnbánóan lesütöttem szemeim és csak zokogtam csendesen.
-Mindvégig becsaptál...mondd van valami egyáltalán, ami nem volt hazugság????-már nagyon fájt szorítása, nyöszörögve néztem fel rá.
-Igen...az, hogy szeretlek...mindig szerettelek...és szeretni is foglak...-suttogtam szippogva.
Elengedett és ismét hátrálni kezdett, fejét csóválva intette, hogy nem hisz nekem:
-Ha ez így lenne, akkor megbíztál volna bennem!-válaszolta komoran.-Már nem tudok hinni neked.
Ismét hangosan felsírtam, közelléptem hozzá és kezeimet összekulcsolva könyörögtem:
-Hinned kell nekem....ez az egész egy félreértés...azért harcoltam, mert bosszút akartam állni, a szüleimért...azt hittem, hogy megölted őket....ostoba voltam...és igen, csaltam és hazudtam...de szerettelek és szeretlek...és belehalok, ha újból elhagysz....kérlek...gomen nasai...Sesshomaru....-térdre borultam előtte és úgy zokogtam tovább.
Felszegett fejjel állt előttem, nem nézett rám, arcizmai sem rándultak, úgy állt ott akárcsak egy isten.
Menydörgéshez hasonló volt a hangja mikor megszólalt, rettentően szenvedtem tőle:
-Szerettem egy lányt, de az elhagyott, azt hittem megőrülök nélküle....már lassan elfelejtettem mikor újból felbukkant, de már nem volt a régi...egy átkozott boszorkánnyá válltozott...visszatért azért, hogy végleg tönkre tegyen....
Te hagytál el engem...és én már nem tudok megbocsájtani....számomra már nem létezel, meghalltál és én eltemettelek...
-Ne kérlek!!!-kapaszkodtam bele lábaiba, magamhoz szorítva őket, durván szabadította ki magát kezeim közül, készen arra, hogy végleg kisétáljon az életemből. Térde borúlva, zokogva néztem ahogy elhagyja szobát...alakja egyre távolodott és én éreztem, hogy menten meghasad a szívem.
Egy pillanatra még megállt, könnyeim záporátol csak homályosan láttam alakját, de hangját soha nem tudom feledni:
-Győztél Szellemcsászárnő....most már minden a tiéd...engem is tönkre tettél!-minden egyes szava fájt és a szívemig hatolt, keservesen sirva fakadtam és könyörögtem, hogy ne menjen el, ő mintha megsem hallotta volna, elindult és vissza sem nézve elhagyta Keletet. Útolsó mondata sokáig a fülemben csengett, teljesen más volt akkor a hangja, durva és idegen, mintha csak egy ismeretlennel beszélt volna, valósággal fáztam attól a ridegségtől amellyel hozzám szóllt....tudtam, hogy hiába is könyörgök, soha nem fog megbocsájtani....így nem tehettem mást, minthogy elengedtem...annyi szenvedés, annyi küzdelem után végleg elveszítettem. Enyém volt minden, Nippon, a hatalom...és a béke, de mégsem volt semmim...úgy éreztem, hogyha ő nincs velem nekem semmim sincs...teljesítettem apám óhaját, de boldogság helyett a keserűség és a szomorúság költözött szivembe, semminek nem tudtam örülni, halott voltam és már semmi nem tudott feléleszteni.
Útánna szaladtam, ki a város kihallt utcájára, de nem volt merszem megállítani....tétován figyeltem távolodó alakját és tudtam, hogy soha nem fogom látni többé.
Könnyeim szüntelenül hulltak, a szívem vérzett a fájdalomtól, aztán mikor már nem láttam többé zokogni kezdtem....sírtam, akárcsak egy kisgyerek...eldöntöttem, hogy vége, nem akarok élni többé, aztán a semmiből egy szorító kezet éreztem tenyeremen.....meghökkenten pillantottam jobbomra, egy parányi gyerekkéz markolta azt és egy csokoládébarna szempár nézett vissza rám. Rin állt mellettem és szorította kezem, olyan erővel, mintha soha nem akarná elengedni.
Reménykedve, vigasztalóan nézett rám.
-Úgye vigyázol rám, míg Sesshomaru Nagyúr távol lesz?-kérdezte gyermeki ártatlansággal. Szívem hirtelen könnyebb lett, lehajoltam érte és karomba vettem.
-Kicsi Rin, igérem, hogy vigyázni fogok rád!-szorítottam magamhoz a kislányt majd elindultam vissza a palota fele.
Elállt az eső, kialudt a tűz és a nép lassan előmerészkedett rejtekéből. Szinte sorfalat álltak az utcán, szótlanul kísérték lépteim.
Lassan haladtam végig a főutcán...egészen a palota főbejáratáig, a kert egyik végéből Kazuko szaladt elő, karjában a kisbabával. Milyen furcsa is a sors útja, soha nem volt gyermekem, most meg hirtelen kettő van.
-Jól vagy?-kérdezte kifulladva.
Mosolyt erőltettem arcomra majd kezem vállára téve bátorítani próbáltam.
-Menjünk...sok dolgunk van még!
AJÁNLOM AZ OLDALT
