21. Fejezet: Napsugarak Kurotani felett

       Biztos vagyok benne, hogy a szív amit hátrahagytamMég mindig rejtve van a mély, mély erdőben. 

Kimerülten, erőtlenül ahhoz, hogy keressékEmberek tűnnek el a végtelen sötétségben Ha olyan kicsi, Kíváncsi vagyok láthatom-e épp most? 

(részlet: Fukai mori)     

Teltek-múltak a napok és a napok hetekké válltak, a hetek pedig hónapokká, hosszú, hosszú, fájdalmas hónapok teltek el és én már lemondtam arról, hogy Sesshomaru valaha is visszajön hozzám.

Fájt a szívem és minden nap meghaltam egy kicsit...a lelkem elhagyott és csak test maradtam szív és öröm nélkül, de a bánat és a kín, az nem tágított, kitöltötte az űrt, a szívem helyét és úgy kínozott, hogy majd beleroskadtam. Elhagyott a fény, örökre kisétált az életemből és magával vitte a szívemet is, engem meg itt hagyott, szenvedni és lassú kínnal meghalni.Az első hónapokban sírtam, depresszióba estem, napokig bezárkóztam...és imádkoztam, keservesen sírva fohászkodtam a kamikhoz, hogy adják vissza őt nekem...de nem hallgattak meg, semmi nem változott, csak én törtem meg egyre jobban.

3 hónap elteltével végre rájöttem, hogy ez nem helyes, hiszen így nem csak magamat, hanem a szeretteimet is tönkre teszem.

Végülis beletörődtem a sors keserű akaratába, Sesshomaru elment és soha nem jön vissza többé és itt vége van, lezárult egy élet és elkezdődik egy új...ami egész biztosan nem lesz jobb, de tehetek róla, hogy rosszabb se legyen. Muszáj volt összeszednem magam, hisz nehéz teher, felelősség nyomott...a semmiből maradt rám két gyerek, egy alig pár hónapos kisbaba és egy nyolc éves kislány, felelős voltam sorsukért, nem akartam, hogy gyengének lássanak, Rin és Yukari után ott volt az országom, a megrongálódott palota, az ijedtségében lázzadozó nép és a polgárháborúk sora.

Ekkor úgy éreztem, hogy a trónszékemhez vezető út túlságosan hosszú és talán soha nem érek el a végére. Nagyon sok munka szakadt a nyakamba és rossz is volt de mégis  örültem neki, mert így nem volt időm elmélkedni és elszomorodni...habár életem minden percében ott volt ő és az ő emléke...ettől nem tudtam szabadulni.

Eljött a tavasz és vele együtt a munka ideje is, először is a sarkamra kellett állnom, hisz a hír, hogy egy gyenge nőn maradt az ország sokak szemébe előítéletet keltett. Ígyhát a kezembe vettem az irányítást és Vadrózsás szigorral álltam a nép elé és végül elnyertem a császárnőnek járó tiszteletet...és ez olyan jó érzéssel töltött el, hogy magam is meglepődtem, végre nem kellett színészkednem, sem hazudnom...végre önmagam lehettem...ha Seioubu néven is.

Birtokomban a Dél-i területekkel és egyébb kis tartományokkal megalapítottam az egységes Kelet-i birodalmat....a démonok és halandók hazáját, az oly régen áhított BÉKE földjét. Nyugat, mint egy önálló sziget, úgy vállt külön Nihontól és én félve kerültem el azt és mindent, ami hozzá tartozott.

Tavasz közepén végre elkezdődtek a munkálatok a palota körül, lévén, hogy a déli szárny teljesen leégett és a piactér is megrongálódott, nagyon sok munka várt a kőművesekre....én meg türelmetlenül sürgettem őket, elakartam tűntetni mindent, minden egyes felégetett helyet és füstnyomot, ami arra a rettenetes napra emlékeztet.

Végül a nyár első napján véglegesen befejeződtek a munkálatok...és ezen a napon nyugodtam meg igazán...mintha csak velem együtt az ország is újjá született volna, minden szebb volt és jobb...minden virult és élt, csak én nem voltam boldog...mert hiányzott valami, aminek hiányát senki nem pótolhatta.

Hét hónap telt el, álmatlan éjszakákkal és gyötrődésekkel....és én semmit nem tudtam róla, nem hallottam felőle, mintha csak a föld nyelte volna el őt és lábnyomait elfújta volna a szél.Nyugatról jött vándoroktól kérdezősködtem, de mind azt mondták, hogy a Nagyúr elhagyta az országát és hét hónapja nem adott hírt magáról.Őrült vágyat éreztem az iránt, hogy megkeressem, hogy elinduljak az ismeretlenbe...utánna....de már nem tehettem...kötelességeim voltak, helyt kellett állnom.   

 *   

Örök zarándoklat a halál felé, olyan volt az ő útja, nyomára senki nem bukkanhatott, célja még önmaga előtt is titkolt volt. Nem tudta merre tart, hol van és mit akar, csak ment, céltalanul.

Értelmetlen bolyongás volt az útja, mert bármerre is járt, bárhová is nézett, az emlékek varázsát, az ő emlékét nem tudta kitörölni. Miwako arca úgy élt benne, mintha most is vele lett volna, mintha soha nem hagyta volna el, egy sebet égetett a szivébe és ezt a sérülést, még az idő sem gyógyíthatta be.Ezt ő is tudta és mégis, milyen makacs a démoni szív ha megbántotják....ellenszegült, szembefordult a sors akaratával, megvonva magától a boldogan éltek, míg meg nem haltak édes érzését, a mélybe lökve mindkettőjüket.

Kutyául érezte magát, jól leplezve szenvedett, beláthatatlan távolságokat tett meg, távol volt az otthontól, a szigettől, de mégis úgy érezte, mintha visszafele haladna, minden nappal egyre közelebb érezte magához őt.

Démoni büszkeséggel és méltósággal viselte a szív fájdalmát, felszegett fejjel, büszkén járt a világban, süket volt és vakk, akárcsak egy élettelen maszk, mert gondolatai világában élt, ott talált védelemre.Lázasan járt agya és gondolatának tekervényes fonalai minduntalan összegubancolódtak.Haragudni akart rá, ujból útalni akarta azt a nőt, akit valójában soha nem tudott....de minden csepp gyűlölettől egyre jobban vágyott rá.

A kontinensre lépve egy új világ tárult a szemei elé, a méterekkel előbb járó élet, ahol annyi lenyűgöző dolgot látni...de őt semmi nem hathatta meg.Tudta, hogy nem hagyhatja el, soha nem szabadulhat meg Nihontól, mert az már a részévé vállt, akárcsak a nő....és ő nem tud nélkülük élni.Szüksége van rá, kell neki az asszony, olyannyira, hogy képes neki megbocsájtani 10 év fölösleges bűntetését....10 éves csalását...mindenért szemet húnyva fog visszamenni hozzá...mert 10 év csalását könnyebben elviseli majd, mint az elkövetkezendő éveket nélküle.

Igen, döntött...és ha régen bolondnak nevezte volna magát ezért, most csak azzal magyarázza, hogy szereti őt.

Szereti-ha valamiben, akkor ebben volt a legbiztosabb az életben, a végsőkig küzdött ellene, de végülis a sors győzött és a vad, kegyetlen démoni szívnek elkellett ismernie vereségét....és meg kellett kapnia bűntetését....a SZERELEMBEN.Gondolatai kereszttűzében egy nő alakja öltött testet, smaragdzöld szemek kérlelő tekintetét látta maga előtt, összekulcsolt kézzel állt előtte a nő és, mintha csak imádkozna, úgy fohászkodott hozzá.

-Gyere haza...- suttogta a hang és ennek a kérésnek maga a felolvaszthatatlan vashegy sem tudott ellenállni, a sárkány évének nyolcadik hónapjának tizenkettedik napjában végre döntött a youkai, felülkerekedve méltóságán és büszkeségén, visszafordult....elindult haza, hogy végre boldog lehessen.   

*  

Több héten át esett az eső és úgy tűnt, hogy soha nem fog elállni, a patakok folyokká duzzadtak és kiöntöttek, a folyók meg valóságos tengerekké....árvíz volt...és a nép egy újabb buktató elé nézett....a nép és a királynőjük, aki igyekezett átugrani ezt a buktatót.

Csak akkor döbbentem rá, hogy sikerült, mikor már túl voltam rajta, 4 nap virrasztás és fáradtságos munka után végre sikerült visszacsalnunk a medrébe a Shirakawát, rettentően örültem, azt hittem ennél boldogabb nem is lehetek....A kamik végre meghallgatták imáimat és annyi néma fohász után végre elállt az eső.

Azonban volt valami, amit a sziget összes jósa sem tudott megmagyarázni....az egész tájon szürkeség honolt, sötét esőfelhők takarták el a napot örökös szürkületi lepellel sújtva a földet....kitartóan lepték be az eget, úgy tűnt, hogy nem akarnak továbbállni.Ez egy újabb gond volt számomra, egy újabb, amelett a sok más gond mellett, ami ebben az időben következett be.Úgyanis e év nyolcadik hónapja nagyon sok fejfájást okozott nekem....kezdjük az elején, először is kezdem Yukarival, aki démonlánykához hiven már sikeresen megtette az első lépéseket, na mármost valami hihetetlen sebességgel tud közlekedni, amiről fogalmam sincs, hogy kitől örökölhette, de az a lényeg, hogy egy percre sem lehet magára hagyni, mert amit csak elér, parányi újjaival, azt megpróbálja vagy levenni, vagy rosszabb esetben magára húzni, ezért folyton ott kell lenni vele....és ez cseppett sem könnyű feladat, mostmár végleg rám hárult, mivel Kazukonak már más tervei vannak....annyi megpróbáltatás után, végre ő is megtalálta a szerelmet Kosaka tábornok oldalán, aki egy percet sem habozott, abban, hogy feleségül vegye a félszellemnőt.

 Csodálatos esküvőt akartam és mivel hirtelen jött, igyekeztem túlteljesíteni magam....azt hiszem akkor rekordot döntöttem, hisz rajtam kívül talán még senki nem szervezett meg egy esküvőt négy nap alatt nekem sikerült és mondanom sem kell, mindenki jól érezte magát....az én kivételemmel...dehát most már megszoktam, hogy semmiben nem lelem örömöm.

Lévén, hogy elült a vihar(csak a fellegek nem) és a nép is lecsendesedett, nem láttam értelmét a folytonos hadviselésnek,ezért beszüntettem, mindenfajta háborus tevékenységet az országban. Végre eljött az oly régen várt béke és Kelet a virágkorát élte.

A Fény kardját, elhelyeztem az őt megillető helyen, a szüleimnek építetett szentélyben „a rosszabb napokra „ tartogatva azt és habár nem is sikerült teljesítenem apám összes kérését, mégsem voltam elégedetlen, hisz elvégre elértem, amit ő is akart, béke van...és Nyugat kivételével Nihon végre egységes ország. Szüleim halálának viszonyai viszont még mindig aggasztottak, ha nem Sesshomaru ölte meg az apámat, akkor ki? Erre lehet, hogy soha nem fogok választ kapni, hisz régen történt, meglehet, hogymár nem is él a gyilkosa és különben is, nem jó bolygatni a múltat, ezt tapasztalatból mondom, ha meg a Sors azt akarja, hogy kiderüljön, akkor előbb-utóbb úgyis ki fog.

Az esküvőre Inuyasháék is hivatalosak voltak, 10 év után nagyon elcsodálkoztam rajtuk, a kis csapat még mindig megvolt, habár már egy kissé tágabb értelemben.Teljesen meglepett, hogy Kagome mennyire megnőiesedett és hogy milyen jól áll neki az anyaság, na meg Inuyashán is elcsodálkoztam, akinek végre valahára benőtt a feje lágya...mondhatni igazi férfi és családapa lett, hihetetlen nem?Sango és Miroku várhatóan összeházasodtak, de a szerezetes tekintetéből ítélve még mindig nem nőtte el nőcsábász hajlamait.Az ünnepség alatt, sokat beszélgettem Kagoméval, ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy szüleim felől kérdezzem....annyira kíváncsi voltam, de mégsem tettem, mert sem a múltat, sem a jövőt nem ajánlott bolygatni, ezt tapasztalatból tudom.

Végignéztem a társaságon és elszorult a szivem, nem irigység volt ez, hiszen mindannyian kiérdemelték a boldogságot, sokkal inkább fájt ez a boldogság, úgy éreztem, hogy én már nem tartozom ide.Napok teltek el, zárkózott némaságban, biztos voltam benne, hogy ez az állapot sokáig fog tartani, a nappal is bánatot és éjszaka, mikor a sápadt Hold fénye besütött az ablakomon, úgy éreztem, hogy beleőrűlök Sesshomaru hiányába.

A szürkeség, ami a vidéket borította még szomorúbbá, még fusztráltabbá tett engem is.Már napok óta nem mozdultam ki lakosztályomból és úgy éreztem, hogy lassan kezdek megőrülni, ezért Rin kíséretében sétálni indultam.

Kiérve a szabad levegőre az élet apró szikrája újra belém költözött és látva Rin felhőtlen vidámságát kezdtem sokkal jobban érezni magam. Díszes yukatában, legyezővel a kezünkben sétáltunk ki a város határába, Kurotani fele.

 Már hónapok óta nem jártam arra, a vidék megváltozott, szürke és idegen volt, mintha nem is nyár lenne, hanem egy új évszak, az ősz és tél keveréke.Rin sokat beszélt, mindig sokat beszél, de most a legkevésbé sem tudtam figyelni rá, annyira elkalandoztak gondolataim, hogy azt sem tudtam merre megyek, hová lépek, maguktól vittek a lábaim.

Rin megértette szórakozottságom és vidáman dudorászva előreszaladt, én meg, mintha megbűvöltek volna, Kurotani szakadékának pereme felé indultam.

Feltámadt a szél, tömény szénaillatot sodort felém, apró szirmok szálltak a szélben...mélyen beszívtam az élet illatát...a virágok és a természet lágy aromája mellett, egy régi, fájó illatot is felfedeztem...haragudtam magamra, hisz ez már beteges, bármerre nézek és megyek, mindenütt csak őt látom és őt érzem, ez őrület.

Kisétáltam egészen a peremre és lenéztem, Kurotani, a kénes halálbűz hazája, ahol semmi sem él, minden elhalt, most friss fűtől zöldellett és virágok nyíltak a sziklák hasadékaiban. Elképedve figyeltem az új világot, az új életet, amit ez a mindenki által félt hely él....a tüzes láva az árviz hatására végleg kialudt és a vulkán árkaiban most patak csörgedezik....Csodálkozva néztem ezt a tájat...és hirtelen megszerettem Kurotanit, a helyet, ami egyik tartományhoz sem tartozik, közelinek éreztem Senki földjét, mert olyan volt, mint én....megjárta Mennyet és a Poklot, azért, hogy újból visszatérhessen az életbe....vajon én visszafogok térni valaha?...és mintha csak kérdésemre válaszolt volna, Rin kétségbeesett hangját hallottam...

-Miwako-chan!!!!!-kiálltotta izgatottan.

Értetlenül fordultam meg, a szél az arcomba csapott, kicibálva tincseim a kalap alól....jobb kezemmel kalapomat szorítottam, hogy ne fújja el a szél, a ballal meg yukatám alját húztam fel, hogy semmi se akadályozzon a sietségben...

-Miwako-chan...gyere gyorsan!-kiálltotta újból és én elindultam, de az első lépés után elvakított a fény...a felhők felszakadtak és annyi bánatos szürkeség után előbújt a Nap, sugarai szinte elvakítottak hunyorítanom kellett....olyannyira elszoktam a fénytől, hogy pillanatokig semmit nem láttam...el sem hittem, hogy Nap süt Kurotani felett....de valóban így volt, az éltető sugarak megvilágították az egész tájat...és, mintha csak most szünt volna meg a tél, minden felébredt.Küzködve a széllel haladtam előre a magas fűben, lassan már látni kezdtem Rint is, dermedten állt a domb tetején és még mindig kiálltozott...újabb léptek...és újabbak, aztán eltűnt a lábam alól a talaj, pontosabban a földbe gyökerezett a lábam....még mindig szorítottam a kalapom és markoltam a yukatám....és azt hittem, hogy a szemem is káprázik még, mert a domb alján egy alakot pillantottam meg felfele jönni.

Úgy álltam, mint egy sóbálvány, nem tudtam megmozdulni, mert féltem hogy csak álmodom és egy mozdulatommal eltűnik az álom.

-Miwako-chan...ez Sesshomaru Nagyúr...visszajött Sesshomaru Nagyúr...-Rin mellettem állt, de hangját nagyon távolról hallottam.

Remegés futott rajtam végig, szívem úgy dobogott, hogy azt hittem menten megszakad, mert ez nem álom volt...Sesshomarut láttam felém jönni....ő volt az, az az ezüsthajú, aranyszemű angyali démon, akiért az életem adtam volna.

Tekintetünk találkozott, úgy nézett rám, mintha ő lenne a hibás minden egyes sérelemért, amit én okoztam, neki....nem bírtam tovább, dacolva, széllel szemben indultam el, le a dombon, felé....aztán a lépteim gyorsultak, míg végül eszeveszett futásba mentek át....könnyeim végigfutottak arcomon, kalapomat lefújta a szél és kibomlott a hajam, útközben lerúgtam gettáimat...nem császárnőhöz méltó viselkedés volt ez, de a szerelemben nincsenek szabályok. Úgy szaladtam, mintha attól félnék, hogy elkerüljük egymást, ő nem folytatta útját, megállt és várt....néhány pillanat volt míg elértem őt. Nem álltam meg előtte, teljes erőmből, mindenféle gátlás nélkül a nyakába ugrottam és megcsókoltam.

Nem volt szükség magyarázatokra, visszatért tehát megbocsájtott....adott egy újabb esélyt.Ezt ő is úgyanígy gondolhatta, mivel soha nem érzett szenvedéllyel ölelt át és csókolt meg úgy, hogy éreztem, menten elájulok, de most az is boldogító lett volna....meghalni a karjaiban.

Nem akartam elengedni, belekapaszkodtam kimonója nyakába és szorosan magamhoz húztam, olyannyira boldog voltam, hogy a végén elsírtam magam. Zokogva hajtottam vállára fejem, ő meg magához szorítva vigasztalt.

-Vége van...nem akarlak sírni látni, soha többé...

Abban a pillanatban hihetetlenül gyengének éreztem magam, ha ő nem tartott volna biztosan összerogyok, de ott volt, letörölte könnyeim és átölelt...

Elindultunk egymásba karolva, lassú léptekkel, egy új, jobb élet felé....a Nap sütött, Kurotani virágzott...és én tudtam, hogy soha többé nem fogom elengedni...mert megszenvedtünk a szerelmünkért és most, igenis, végre eljött a mi időnk, megérdemeljük, hogy boldogok legyünk. A domb tetőre érve Rin is csatlakozott hozzánk....Sesshomaru kezét fogta meg, és ő nem ellenkezett, a szemébe néztem és már nem úgyanazokat a szemeket láttam, amiket egykoron, egy szerető férfi, egy férj, egy érző ember pillantott vissza rám és ez többet jelentett nekem minden szónál.

Úgy indultunk tovább, mint egy család....elhaladva Kurotani mellett mindketten megtorpantunk és megfordultunk, még egyszer útoljára visszatekintettünk a múltba...mert felérve a dombra, ott lenn a völgyben, magunk mögött hagytuk régi énünket, tele fájdalommal és keserűséggel.....mert meghaltunk és újjászülettünk, jobbak lettünk...vége volt...tényleg véget ért, a múlt örökre lezárult és feltárult egy új könyv,amelynek lapjait még nem írták be...a mi feladatunk, hogy beleírjunk, hogy elkezdjük és befejezzük azt. 

Nem kérhetsz a Naptól több fényt, sem a felhőktől kevesebb esőt, egy démon számára az érzelmek idegenek, mert mi az éjszaka árnyai vagyunk, gonoszak és kegyetlenek és mégis részünk van jóban...annyi rossz után....a kislány megértette, hogy nagyobb bátorsága volt, mint azt hitte.....és, hogy arra született, hogy Szellemcsászárnő legyen...megtudta, hogy könyörgései meghallgattak....ezt nem lehet boldogságnak nevezni? 

Másfelől ezek nem egy miko emlékei, sem egy gésáé....ezek másfajta emlékek..... 

 Vége