9 fejezet

Egy sötét és gonosz erőkkel körülvett palota egyik szobájában egy nő nézte az előtte lévő tükröt. Egyszerre érzett dühöt, csalódottság, megalázottságot, amint nézte, hogy a szellem és a halandó szenvedélyesen szeretkeznek, egy ütemre mozogva. Látta Sesshoumaru arcát. A közömbös és rideg arcot, mely most érzelmekkel és szenvedélyekkel volt teli. Az arcot, mely együttléteik alkalmával érzelemmentes volt.  Még soha senki nem alázta meg így. Gyűlölte a halandót, úgy mint még soha senkit azért, mert olyan érzelmeket váltott ki a youkaiból, melyet neki nem sikerült.

°         Ezért még megfizetsz, Kagome. – sziszegte a fogai között, majd elindult, hogy véghez vigye bosszúját. Nem állt szándékában szólni Narakunak, hogy mire készül. Ezért a lehető leghalkabban hagyta el a palotát, hogy aztán véghez vigye tervét.

Reggel Sesshoumaru ébredt először Kagomével a karjaiban, aki édesen szuszogott a férfi mellkasán. A szellem szívét melegség járta át miközben az alvó mikot nézte. Gyönyörködött a lány szépségében, majd kezével óvatosan nehogy felébressze, elkezdte cirógatni a haját, mely, mint egy fátyol omlott a hátára. Az ágyékában újra fellobbant a vágy. Nem akarta felébreszteni a halandó, mert élvezte, hogy a karjaiban fekszik, ezért megpróbálta visszafogni a feltörekvő vágyát, mely percről percre csak nőtt. De végül már nem bírta tovább. Már épp odahajolt volna a lány ajkaihoz, hogy gyengéden megcsókolja, amikor váratlanul felkapta a fejét. Két-három szellem szagát érezte, mely egyenesen Rinék felől jött.

Óvatosan, nehogy felkeltse a mikot felállt, s felöltözött. De mielőtt elment volna alaposan körbe szaglászta a környéket, hogy tudja Kagomét nem érheti támadás addig amíg távol van. Megnyugodva hagyta ott az alvó lányt. Fénygömbbé alakulva tette meg a kis utat, mely Rinékhez vezette.

Mikor odaért három szellemet látott, akik mind a kislányt akarták megtámadni, de Yaken távol tartotta őket Rintől. Mérgelődött, amiért egy kis senkit kell védelmeznie, de tudta, hogy ha Rinnek akár csak egy haja szála is meggörbül, akkor neki vége, de már kezdett fáradni. A kétfejű botja segítségével épp a következő csapást készült adni az egyik szellemnek, aki vészesen közeledett feléjük, amikor a szellem egy hirtelen mozdulattal megfogta a kis gnómot, majd eldobta a lány mellől, aki már sírt annyira megijedt. Majd a kislány felé vette az irányt, aki hátrálni kezdett, de egy faj az útját állta.

Sesshoumaru eközben a másik két szellemmel harcolt, akik már kezdtek elfáradni az állandó védekezésben. Esélyük sem volt a támadással szemben, mellyel a youkai ostromolta őket.  Sesshoumaru mikor észrevette, hogy Yaken már nincs Rin mellett még jobban támadásba lendült a két szellemmel. A magasba ugorva egymás után végzett velük, majd Rin felé fordult. Egyetlen csapással végzett a szellemmel, aki már támadni készült a kislányra. Esélye sem volt a védekezésre.

Rin még mindig ijedten és könnyes szemmel nézett Sesshoumarura, majd odarohant és átölelte a youkait. Percekig álltak így. Sesshoumarunak megmelengette a szívét ez a mozdulat, de egy idő után igyekezett eltolni magától, hogy az érzelmei ne látszódjanak.

°         Rin! – szólt hidegen a lányhoz.

Rin végre megnyugodva engedte el a szellemet.

°         Sesshoumaru nagyúr – szólalt meg most már boldogan. – Úgy örülők, hogy itt vagy. Már azt hittem, hogy itt hagytál minket.

Sesshoumaru nem mondott semmit a kislány megjegyzésére, csak nézte a boldogságtól ragyogó arcot, melyet annyira megszeretett az elmúlt években. De sose vallotta volna be.   

°         Sesshoumaru nagyúr! – szólalt meg ismét. – Hol voltál? S hol van, Kagome?

°         Sétáltam. – mondta hidegen.

°         És… és Kagome? – kérdezte félve attól a gondolattól, hogy esetleg a lány itt hagyta őket.

°         Nem tudom. – hazudott a kislánynak.

°         Ugye… ugye nem ment el? – kérdezte sírva.

°         Nem.

°         Kérlek, Sesshoumaru nagyúr! Keresd meg és hozd vissza őt! Nem akarom elveszíteni. – könyörgött a szellemnek.

°         Yaken! – szólt a talpnyalónak.

°         Igen, Sesshoumaru nagyúr? – kérdezte nyájasan, de belül fortyogott a dühtől, mert ő nagyon is tudta, hogy hol volt nagyura.

°         Vigyázz Rinre. – mondta, majd otthagyta a kis csapatot, hogy visszatérjen Kagoméhoz.

°         Igenis, Sesshoumaru nagyúr. – majd halkan hozzátette, hogy nagyura ne hallja meg. –Átkozott halandó.

Eközben Kagome ijedten fordult a hang irányába. Előtte nem más állt, mint az a nő, akit a múltkor Sesshoumaruval látott, s szenvedélyesen csókolóztak. Kagura volt, a szélboszorkány.

°         Ki vagy te? – kérdezte remegve. – És honnan ismersz engem?

°         Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok. – mondta nyugodtan, bár belül forrt a dühtől, ha eszébe jutott, hogy mi történt közte és az ő Sesshoumaruja között. – Ne add itt az ártatlant. – majd lassan elindult a lány felé.

°         Nem. Nem tudom. – mondta miközben hátrált. – Nem emlékszem semmire.

°         Nem emlékszel semmire? – kérdezte csodálkozva, miközben megállt a lány felé haladva.

°         Nem.

°         Most már értem. – szólalt meg ismét egy kis idő után.

°         Mit? – kérdezte csodálkozva a miko.

Kagura nem válaszolt a lánynak, miközben újra elindult felé, majd megállt közvetlen mellette, aki megbotlott egy kiálló kőbe, így hanyatt esett a homokba. Kagome rémült tekintettel nézett a szélboszorkára, aki lehajolt és a hajánál fogva emelte fel a lányt.

°         Ha emlékeznél, akkor sose feküdtél volna le Sesshoumaruval. – sziszegte a lány arcába.

Kagome már sírva nézett a szélboszorkára. Nemcsak azért, mert rettenetesen félt, hanem azért is mert, Sesshoumaru nemcsak, hogy kihasználta, hanem még ki is tárgyalta azt ami kettejük között történt. Olyan fájdalmat érzett a szívében és lelkében, hogy ezek után már az sem érdekelte, ha meghal. Már semmi nem számított neki, mert a férfi, akit szeretett, nem szeretett. Csak arra volt jó, hogy kielégítse vágyait. Már nyugodt és száraz tekintettel várta a megváltó halált. Már nem félt. Csak békét akart. Békét a lelkének.

Kagura nem vette észre a lányban végbe ment változást, annyira elvakította a düh és a féltékenység.

°         Senki. Érted? Senki nem veheti el tőlem. Senki. Ő csak az enyém. – mondta dühtől remegve. Megpróbált lehiggadni, mert tudta, hogy hideg fejjel kell cselekednie.

Miután megnyugodott elővette a legyezőjét, miközben a földre dobta a lányt, majd egy könnyed mozdulatot téve megsebesítette a lányt, de csak annyira, hogy a miko ne halljon meg, csak elveszítse eszméletét.

Kagome felsikoltott a rátörő fájdalomtól, majd elájult. Kagura miután meggyőződött arról, hogy a lány elájult, a mikoval együtt elrepült, egy kunyhóba, ahol véghez viheti a tervét. Egyelőre nem akarta megölni a lányt. De meg fogja miután alaposan megkínozta a mikot. Szenvedni fog azért, mert magába bolondította a szerelmét, Sesshoumarut gondolta magába a szélboszorkány, majd ördögien felkacagott.

Eközben Sesshoumaru Kagome felé tartott. Reménykedett benne, hogy a lány még alszik, akkor újra megcsodálhatja a miko gyönyörű, érzéki mezítelen testét. Miközben erre gondolt újra feltámadt a vágy az ágyékában. Elképzelte, hogy miként teszi újra a magáévá a lányt. S már épp arra gondolt, hogy a képzeletét tett is követi, amikor megérezte Kagura szagát. Miután rájött, hogy a szélboszorka szaga Kagome felől jön gyorsabbra vette a tempót.

Mikor odaért rémülten vette észre, hogy elkésett, mert csak Kagura távolodó alakját vette észre, s mellette az alélt mikot.  Hiába csapott az ostorával Kagura után reménykedve abban, hogy eléri, de nem sikerült.

°         Kagura. – kiabált hidegen, s közömbösen, bár lelke más érzésekről árulkodott. Félt, hogy elveszíti a lányt. Félt, hogy Kagura megöli őt, hogy soha többé nem látja őt. Olyan félelmet érzett amilyet még soha.

Kagura felismerte a youkai hangját. Ördögi vigyort eresztett Sesshoumaru felé, mikor hátrafordult. Látta a férfi közömbös, rideg arcát, de látta a félelmet, s kétségbeesést is tekintetében.

°         Kagome. – suttogta halkan a szellem, miután eltűntek a szeme elől.