10 fejezet

Kagome egy apró és sötét szobában tért magához. Csak az ezüstösen ragyogó hold adott némi fényt. Először nem tudta, hogy került oda, majd eszébe jutott a nő, akivel a parton találkozott. Feje hasogatott, teste fájt az aprós vágások miatt, melyet Kagura okozott. Mikor a szeme már a hozzászokott a sötétséghez, jobban körülnézett a szobában. Senki nem volt ott rajta kívül. Hamarosan észrevett egy ajtót, mely nem messze volt tőle.

Megpróbált lassan felállni, hogy oda tudjon menni, de először nem sikerült, annyira fájt a lába és remegett. Rettegett, félt, annyira, hogy lábai többször összecsuklottak. Végül minden erejét összeszedve felállt, s lassan odasétált az ajtóhoz. Könnyek homályosították el látását, melyet próbált visszatartani, de nem tudta. Hangtalanul folyt végig a forró, sós könny bársonyos, de sápadt és megviselt arcán, miközben többször megpróbálta kinyitni az ajtót. De az nem nyílt. Majd feladva a küzdelmet, háttal az ajtónak támaszkodott. Rázkódott a visszafojtott zokogástól, a fájdalomtól, a csalódottságtól, s a megalázottságtól miközben a földre csúszott és lassan álomba sírta magát.

Eközben Inuyashaék még mindig a lányt keresték. Lassan már egy hónapja, hogy a miko eltűnt. A hanyou az elmúlt egy hónapban rengeteget fogyott. Nem evett, nem beszélt Mirokuékkal, nem érdekelte semmi, csak Kagomét akarta megtalálni.    Sangoék már feladták a reményt, hogy valaha is megtalálják a lányt. De hiába próbálták jobb belátásra bírni, ő nem hallgatott rájuk. Épp egy erdő mellett haladtak el, amikor a hanyou váratlanul megtorpant, s elkezdett morogni.

°   Mi a baj Inuyasha? – kérdezte a szellemirtó.

°   Érzem Kagome illatát. – mondta reménnyel teli hangon, de ugyanakkor félelemmel is a szívében. – De… de Kagura és… és az alávaló bátyám Sesshoumaru szagát is. – mondta egyre nagyobb dühvel a hangjában.

°   Ez biztos? – kérdezte Miroku.

°   Ha ez igaz, akkor Kagome nagy veszélyben van. – mondta könnyes szemmel és aggodalommal teli hangon Sango.

Inuyasha nem válaszolt, csak a lány illatát követve futásnak eredt, hogy mielőbb a nyomára akadjon.

°         Várj, Inuyasha! – szólt utána Sango, de a hanyou meg sem hallotta. – Kirara. – szólt a macskaszellemnek. – Menjünk szerzetes! Nem veszíthetjük szem elől, még valami örültséget tesz, mely akár Kagome életébe is kerülhet.

°         Siessünk! – mondta Miroku.

Mikor mindannyian felülte Kirara hátára, Inuyasha után mentek, aki akkora már messze járt, de szerencsére sikerült a nyomára bukkanniuk, így a hanyout követve mentek tovább, aki egyre gyorsabban futott.

Sesshoumaru is, miután Yakenre bízta Rint, Kagome után ment. Az arca hűvös és rideg volt, semmi érzelmet nem mutatott, de a szíve… a szíve rettegett, félt… félt, hogy elveszíti a lányt. A lányt, aki iránt olyasmit érzett, melyet még soha senki iránt. Bár nehezen vallotta be magának, de beleszeretett Kagoméba. S erre csak most jött rá, most, hogy a lány veszélyben van, aki nem tudja megvédeni magát, hisz számára ismeretlen a múltja. S éppen ezért nem tudja, hogy milyen erőkkel rendelkezik. „Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Nem veszíthetlek el Kagome. Most már nem. Most, hogy tudom milyen szeretni, s ha viszont szeretnek. Inkább meghalok, minthogy nélküled kelljen élnem. Már tudom, mit éreztél apám. Bocsáss meg” gondolta miközben egyre gyorsabban futott. 

Eközben Kagura Naraku palotájában volt. Kénytelen volt otthagyni Kagomét a kunyhóban, miután Naraku hivatta. Egy hosszú, s sötét folyosón ment végig Naraku szobája felé, majd bekopogott mikor odaért.

°         Gyere be. – szólt ki egy rideg hang.

°         Hivattál, Naraku? – kérdezte a szélboszorka miután benyitott.

°         Hol voltál? – kérdezte hidegen.

°         Sétáltam. – hazudta.

°         Valóban? – kérdezte egy kegyetlen mosoly kíséretében, miközben a kezében megjelent Kagura szíve, melyet a szélboszorka nem vett észre, mert Naraku az egyik sarokban állt, mely sötétségbe borult.

°         Igen. – mondta minden félelem nélkül, majd hirtelen összeesett, mikor Naraku a kezében lévő szívet összeszorította.

°         Még egyszer kérdezem. Hol voltál?

°         Sé… sétá… sétálni. – nyögte ki nagy nehezen, miközben kezét a mellkasára tette.

°         Ne hazudj! – kiabált Naraku, miközben még jobban összeszorította a kezében lévő szívet. 

°         Ne… nem… hazu… dok – kezdett el könnyezni, annyira fájt neki, amit Naraku tett.

°         Akkor miért érzem rajtad Kagome szagát? – kérdezte egyre dühösebben, mert tudta, hogy hazudik.

Kagura lélegzete kihagyott néhány percre. Nemcsak a fájdalom miatt melyet érzett, hanem amit Naraku mondott. Tudta, hogy ha nem talál ki valamit, akkor lebukik előtte, s ezt nem akarta. Saját kezűleg akart végezni a mikoval. Azt akarta, hogy szenvedjen mielőtt meghal. Szenvedjen azért, amit vele tett.

°         Ta… talál… koztam Inu… yas… haékkal – nyögte ki nagy nehezen. – De… de nem si… sike… rült vége… znem velük. – fejezte be mondatát.

Naraku tudta, hogy a szélboszorka hazudott, de úgy döntött, hogy most elengedi. Még nem akart végezni vele, mert szüksége volt rá. De mielőtt elengedte volna, még egyszer jól megszorította a kezében lévő szívet, melynek hatására Kagura felordított.

°         Elmehetsz. – fordult el a nőtől.

Kagura nagy nehezen lábra állt, s kiment a szobából, majd elhagyta a palotát, hogy véghez vihesse a tervét.

Naraku az ablakából nézte végig, amint a szélboszorka elhagyta a palota területét.

°         Kanna!

°         Igen, Naraku? – szólalt meg egy érzelemmentes hang a háta mögött. 

°         Mutasd a tükröt! – fordult a lány felé.

Kagura miközben a lány felé tartott Narakut szidta.

°         Átkozott Naraku. – sziszegte a fogai között. – Ezért még megfizetsz.

Annyira dühös volt, hogy nem vette észre, hogy nemcsak ő tart a kunyhó felé, ahol Kagomet tartotta fogolyként. Mikor odaért bement a kunyhóba, majd azt követően a szobába, melyet kulcsra zárt, hogy a miko még véletlenül se tudjon kijönni. Mikor benyitott a szobába nem látott semmit, de mikor hozzászokott a szeme a sötétséghez észrevette a lányt, aki az egyik sarokban feküdt összekuporodva.

Megérezte, hogy a lány sírt, s ez örömmel töltötte el. Halkan odasétált, hogy ne ébressze fel, majd mikor odaért megragadta a hajánál fogva, s felrántotta. Kagome felordított a hirtelen rátörő fájdalomtól. Annyira fájt, hogy még a szemeit is összeszorította, így nem tudta, hogy ki az, bár sejtette. Majd sejtése beigazolódott, amikor kinyitva szemét egy rideg, s kegyetlen lila szempárral találkozott tekintete.

°         Csak nem felébresztettelek? – kérdezte gúnyosan a szélboszorka.

Kagoménak nem maradt ideje a válaszra, mert Kagura a hajánál fogva neki dobta a szemben lévő falnak. A szélboszorka, hallotta, amint a csontok ropognak, érzete a lány könnyeit, de ez csak örömmel töltötte el.

Kagome olyan éles fájdalmat érzett, mint még soha, mintha ezer késsel szurkálnák. Könnyek szöktek a szemébe, miközben próbált felállni, mely nagy nehezen, de sikerült. Tudta, hogy hamarosan itt a vég, de ez nem érdekelte. Már semmi nem számított, ezért bár könnyes szemmel, de bátran nézett szembe a szélboszorkával, aki egyre dühösebb lett, miután észrevette, hogy a lány nem fél.

°         Senki! Érted? – mondta dühösen miközben közeledett a lány felé. - Senki nem veheti el tőlem Sesshoumarut! Főleg nem egy szánalmas halandó.

°         Én… én nem… vettem el tőled. – mondta ki nehezen a mellkasában lévő fájdalom miatt. – Ő… ő nem… szeret engem.

°         Ne hazudj! – kiabálta, majd hajánál fogva megint eldobta, ezúttal a szoba közepére. – Azt hiszed, nem tudom, hogy milyen szemekkel nézett rád? – kérdezte miközben legyintett egyet a legyezőjével.

Kagome felsikoltott a fájdalomtól. Zokogott. Nem értette, hogy miért mond ilyeneket neki a nő. Hisz tudta, hogy ez nem igaz, ha fájdalmat akart neki okozni, akkor sikerült. A lelki fájdalom sokkal nagyobb volt számára, mint a testi.

°         Ez… ez nem… igaz. – nyögte ki nagy nehezen, miközben megpróbált újra felállni, de nem sikerült a rá mért újabb csapás miatt. – Sesshoumaru… - mondta halkan az újabb és újabb csapások közepette. – nem szeret. – kiabálta zokogva.

°         Nem szeret? – kérdezte, miközben keserűen felnevetett. – Akkor vak vagy! – kiabált most már ő is, majd újra lecsapott Kagomére.

A miko egész teste tele volt apró, de annál fájdalmasabb vágásokkal, melyekből vékony csíkban vér folydogált. A ruhája is szakadt volt, szinte már nem is volt rajta semmi. Már nem kiabált, nem sírt, már nem érzett semmit, csak az ürességet a szívében és lelkében. Érezte, hogy szíve egyre lassabban ver, de már ez sem számított. Várta a megváltó halált, mely megnyugvást, békét hoz lelkének. Várta, hogy végre vége legyen a szenvedésnek, mely osztályrészéül jutott ezen a világon. 

Kagura eleinte élvezettel nézte a lány szenvedését, majd egyre dühösebb lett, mikor észrevette, hogy a miko belenyugodott a sorsába. Azt akarta, hogy Kagome lassan és fájdalmasan halljon meg. De feldühítette, hogy a lány nem sir, nem kiabál, csak fekszik a földön, mint egy darab rongy, mely megrázkódik az újabb és újabb támadásoktól. Épp az utolsó csapásra készült, mellyel véget vethet a halandó lány életének, amikor egy rideg hang szólalt meg mögötte.

°         Kagura!