Míg Sango és Shippo zokogva, addig Inuyasha és Miroku döbbenten és sírva nézték a halott mikot a youkai karjaiban. A hanyou még mindig nem tudta elhinni azt amit Naraku mondott Kagomeval kapcsolatban. Mint ahogy azt sem, hogy az a lány, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett halott. Halott… és most a bátyja karjaiban fekszik, akit gyűlöl, de most… most nem tudta gyűlölni. Csak sajnálatot érzett a youkai miatt. Sesshoumaru már nem sírt, már nem érzett semmit csak a végtelen ürességet, melyet Kagome halála okozott. Nem vette észre, hogy nincs egyedül a szobában. Csak a mikot nézte, aki még halálában is gyönyörű volt. Észrevétlenül folyt le egy-egy könny az arcán, miközben kezével gyengéden simogatta a lány bársonyosan selymes, puha bőrét. Már ezerszer megbánta, hogy azon a reggelen egyedül hagyta. Azután a csodás éjszaka után, melyet élete során csak egyszer élt át, s azt is csak vele. Ha nem hagyta volna ott, akkor még most is élne. Inuyasha lassan és könnyes szemmel közeledett a bátyja felé, miközben hol a youkait, hol pedig a mikot nézte. Mikor odaért letérdelt a szellem előtt, majd tekintete végleg megállapodott a lányon. Végig nézett a sebekkel tarkított mezítelen testen. Enyhe pírral állapította meg, hogy még így is gyönyörű volt. Kagome arca békét sugárzott, s mosolygott, mintha halála megnyugvást hozott volna neki. S valóban, így is volt. A lelke végre megnyugodott. ° Sesshoumaru – szólalt meg egy idő után halkan Inuyasha, de a youkai nem reagált. Időközben Sangoék is közelebb léptek hozzájuk. Már nem sírtak, csak megrendülten nézték őket. ° Sesshoumaru. – szólította meg újra a szellemet a hanyou, s kezét a vállára tette, hogy ezzel is magára vonja a figyelmét. A youkai lassan emelte fel fejét. Csak most tudatosult benne, hogy nincs egyedül. A szeme mely nemrég még könnytől csillogott, most száraz. Csak a fájdalom, melyet nem tudott elrejteni mutatta ki érzelmeit. A fájdalmat, a keserűséget, a dühöt és a szerelmet. A szerelmet, melyet a miko iránt érzett, s amelyet Inuyashaék is észrevettek. A hanyounak, bár fájt az amit meg tudott velük kapcsolatban mégsem tudott haragudni. Sem a bátyára, sem pedig Kagomera. A dühe, melyet korábban érzett elpárolgott, mintha ott sem lett volna. ° El kell temetnünk Kagomét. – mondta halkan és fájdalommal teli hangon. Próbálta elfojtani a sírást, mely a torkát fojtogatta. Sesshoumaru nem mondott semmit, csak nézte az öccsét, majd újra Kagomera nézett. Eközben Sango körbe nézett a szobában, hátha talál valamit, amit ráadhat a mikora. Szerencsére az ágytól nem messze megtalálta barátnője ruháit. Miután felöltöztették Kagomet mindannyian útnak indultak. Bár nem beszélték meg, de Kaede anyó kunyhója felé vették az irányt. Az út csak két napi járásra volt. Ez alatt az idő alatt végig Sesshoumaru vitte. Nem beszélgettek, nem mondtak semmit, csak egymás mögött mentek, s emlékeztek. Emlékeztek a hajdan volt mikora. Felidézték magukban az ismerkedésüket, a beszélgetéseiket, a barátságát, a bátorságát, a segítségét. Mindent ami Kagomeval volt kapcsolatos. Út közben összefutottak Rinékkel is. A kislány mikor meglátta a mikot és megtudta, hogy mi történt vele zokogott. De Sesshoumaru nem foglalkozott vele. Csak a saját fájdalmára tudott gondolni, melyet igyekezett a többiek előtt elrejteni, de ezt Sangoék észrevették. Inuyasha vette magához Rint, s vigasztalta a hátralévő út alatt. Yaken boldog volt, hogy Kagome meghalt, bár igyekezett eltitkolni a youkai előtt. Tudta, ha Sesshoumaru rájön, hogy mit érezz, akkor megöli. Egyáltalán nem sajnálta a lányt, még Nagyurát sem, aki láthatóan szenvedett, hiába próbálta eltitkolni. A két napi járásból három lett. Gyakran meg kellett állni Rin miatt, akit nagyon megviselt Kagome halála. Egyre több és több ember gyűlt köréjük, miközben a kunyhó felé tartottak. A férfiak sírtak, a nők és gyerekek zokogtak mikor megtudták, hogy a lány, akit mindannyian szerettek halott. Mindannyian síratták a mikot, aki a szívükhöz nött. Kaede anyó is sírt, miközben nyugtató teát adott a kislánynak, aki sokkot kapott. Még aznap este eltemették a lányt, a Szent Fa közelében. Mindenki ott volt, aki ismerte a mikot. Egyszerű és rövid szertartás volt. Inuyasha tudta, hogy át kéne mennie Kagome idejébe, de úgy érezte, hogy még nem képes közölni a hírt a szülőkkel. Bár azt is tudta, hogy nem halogathatja sokáig. Egyre nagyobb düh és bosszúvágy hajtotta, míg erre gondolt. Soha nem kívánta még ennyire Naraku halálát, mint most. Mikor felnézett Sesshoumaru tekintetével találkozott, melyben ugyanazokat az érzelmeket olvasta ki, melyet maga is érzett. Szinte szavak nélkül is megértették a másikat. Bár nem szerették egymást, s talán soha nem is fogják, most mégis ugyanarra gondoltak. Arra, hogy bosszút állnak Kagome halálán. Mikor Inuyasha körbe nézett, ugyanezt látta Mirokunál, Sangonál és Shipponál is. Eközben Naraku az új rejtekhelyén tartózkodott Kagura és Kanna társaságában. Gúnyos mosolyra húzta száját míg a tükröt nézte. A szélboszorkány is észrevette eme mosolyt. Bár Kagome halálát kívánta, most mégis elborzadt miközben urát nézte. Nem azért, mert sajnálta a lányt. Ő is látta Sesshoumarut, aki többiektől lemaradva ment vissza a faluba. Sesshoumaru arca közönyösségről árulkodott, de a szeme… a tekintete az ellenkezőjét. Ő is látta azt amit Naraku. Látta Sesshoumaru dühét, fájdalmát. A tekintete bosszúról árulkodott. ° Nagyszerű. – nevetett fel gonoszan a hanyou. ° Micsoda? – kérdezte zavartan és némi félelemmel a szélboszorka. ° Ha Sesshoumaru és Inuyasha dühösek, akkor könnyedén végzek velük. S végre… végre enyém lesz a szent ékkő. – mondta miközben gúnyos mosolyra húzta a száját. Kagura ijedten nézett az urára, majd Kannara, aki semmi érzelmet nem mutatott. Csak nézett maga elé, mintha semmi nem történne körülötte. Maga volt az üresség. Mindenféle érzelem nélkül. ° Csak nem félsz? – kérdezte gúnyosan Kagurát. A szélboszorka nem válaszolt a feltett kérdésre. Tudta, hogy felesleges hazudni, mert Naraku átlát rajta. Bár többször megpróbálta átverni, de mindig lebukott. Soha nem tanult a hibáiból. Elég, ha csak a legutóbbi esetre gondolt. Kagomera. Ugyan Naraku nem büntette meg, de tudta, hogy a hanyou nem hagyja annyiban a dolgokat. ° Van is miért. – zökkentette ki a gondolataiból Naraku. – Még nem felejtettem el a múltkori hazugságodat. Meg kapod a méltó büntetésedet, de csak miután végeztem Sesshoumaruékkal. Menekülésre még csak ne is gondolj, mert megtalállak. – fejezte be mondanivalóját, majd otthagyta őket. Kagura tudta, hogy Naraku igazat mondott. Csak abban reménykedhetett, hogy végül Sesshoumaruék győznek. S talán végre szabad lehet. Szabad, mindenféle kötöttségek nélkül. S talán van rá esély, hogy meghódítsa a youkai szívét, hogy végre elnyerje szerelmét. Tudta, hogy hiú ábránd, de nem adja fel. Harcolni fog a szellemért. Sesshoumaru késő este a folyóparton üldögélt. Gondolkodott. Kagoméra gondolt. Már jó pár órája ott hagyta a társaságot a faluban. Nem vágyott rájuk. Egy csomó ostoba halandóra. A reggelt várta, hogy végre útra kelljenek. Megérezte öccse szagát, aki egyre közeledett felé. Bár nem vágyott a társaságára, de nem ment el onnan. Inuyasha mikor odaért leült bátya mellé. Némán ültek egymás mellett, s a csillagokat nézték. Hosszú ideig ültek így, a gondolataikba merülve, majd végül a hanyou törte meg a csendet. ° Sesshoumaru. – szólalt meg halkan. – szeretnék kérdezni valamit. A youkai nem mondott semmit, nem mutatott érdeklődét, Inuyasha mégis feltette a számára fontos kérdést. ° Volt… volt valami Kagome és közted? – tette fel félve a kérdést. Bár sejtette, hogy mit fog mondani, mégis félt a választól. Sesshoumaru hosszú ideig nem mondott semmit, csak felidézte a megismerkedését Kagomeval, amikor csatlakozott hozzájuk, amikor a lány ápolta őt, a szenvedélyes szeretkezésüket. Mindent. Tudta, érezte, hogy a lány szereti őt. De azt is tudta, hogy ez csak annak köszönhető, hogy semmire nem emlékezett. Ha nem vesztette volna el az emlékezetét, akkor soha nem történt volna semmi közöttük, hisz Kagome mindig is az öccsét szerette. ° Igen… volt. – válaszolt végül halkan, majd az öccsére nézett. Inuyasha, bár számított erre a válaszra mégis villámcsapásként érte. S már a ki nem mondott kérdésre is tudta a választ. Kagome vele nem, de bátyával lefeküdt, s ez mindennél jobban fájt neki. Ezt a fájdalmat, csak a lány halála múlta felül. ° És… szeretett? – kérdezte, bár tudta, hogy feleslegesen, különben nem feküdt volna le vele. De mégis feltette a számára oly fontos kérdést. ° Azt hiszem igen – felelte végül hosszú hallgatás után. – Bár nem emlékezett semmire. ° Ezt, hogy érted? – kérdezte döbbenten a hanyou. Sesshoumaru majdnem mindent elmondott Kagomeval kapcsolatban. Egy szemhunyásnyit sem aludtak. S nem voltak fáradtak, amikor reggel útra keltek. Ugyan nem tudták, hogy merre keressék Narakut, de reménykedtek benne, hogy hamar rátalálnak, hogy bosszút állhassanak Kagome halálán. Rint, Shippot és Yakent ott hagyták a faluban. Tudták, hogy nagy csata vár rájuk. Tudták, hogy akár az életükkel is fizethetnek, de ez nem számított, ha így végezhetnek Narakuval. A legnagyobb ellenségükkel. Nem sokat beszélgettek az út alatt. Nem tudtak mit mondani a másiknak. Már lassan két hete mentek, amikor Sesshoumaru megérezte Naraku bűzét. Gyorsabbra véve a tempót közeledtek a gonosz hanyou kastélya felé. Megtorpantak, mikor az útjukat egy védőpajzs akadályozta, de könnyedén átjutottak rajta. Túl könnyen. Tudták, hogy ez csapda, de nem foglalkoztak vele. Naraku már várta őket, mikor odaértek a kastélyhoz. ° Már vártalak titeket. – mondta gúnyosan. ° Naraku. – morogta egyszerre Sesshoumaru és Inuyasha. ° Most végzek veled. – kiabálta Inuyasha. Sesshoumaru nem mondott semmit, csak Narakut nézte. Próbált lehiggadni, hidegen, tiszta fejjel gondolkozni. Bár ez egyre nehezebben ment, ahogy nézte a félszellem gúnyos mosolyát. Végül agyát elborította a vörös köd, attól, amit Naraku mondott. ° Sesshoumaru. – szólalt meg nyájasan. – Miért nem hoztad magaddal a szerelmedet? Tudod, a múltkor nagyon élveztem a társaságát. – mondta gúnyosan. – Kár, hogy nincs itt. – mondta, tetetet szomorúsággal a hangjában. A youkainak itt telt be a pohár. Már épp támadni készült, amikor nem várt dolog történt. A kastélyt, az egész környéket vakító fehérség borította be. Sesshoumaru és a többiek próbálták figyelni az eseményeket, de nem tudták. A fény annyira erős volt, hogy kénytelenek voltak becsukni a szemüket. Nem sokkal később a fény kezdett halványodni, melyben egy női alakot véltek felfedezni. A nőnek hosszú, derékig érő gesztenyebarna haja volt, benne fehér csíkokkal. A szeme is gesztenyebarna volt. Hófehér ruha volt rajta, mely kiemelte csodás alakját, s szárnyai voltak. Olyan volt, mint egy angyal. Mikor végül a fény eltűnt, a többiek döbbenten ismerték fel a lányt, aki csak mosolygott rájuk. ° Ez… ez lehetetlen. – nyögte ki nagy nehezen Sesshoumaru.