Koromsötét volt a táj a hatalmas füstnek köszönhetően, mely a robbanást követett. A füst és a zaj elültével csak a kietlen pusztaság várta az arra tévedőt. De egy teremtett lelket sem lehetett látni sehol. Halotti néma csend uralkodott. A légy zümmögését, a madarak csiripelését, egyetlen egy pisszenést sem lehetett hallani. Sesshoumaru lassan nyitotta ki szemeit egy kidőlt, nagy és vastag törzsű fa mellett, mely épp hogy elkerülte, hogy agyoncsapja a szellemet. Óvatosan nézett körbe miközben undorodva szívta be a bűzt, mely szintén a füstnek köszönhető, s amely még a torkát is kaparta, majd lassan felállt. Beletelt néhány percbe, míg rájött, hogy mi is történt, s ezzel együtt eszébe jutott Kagome. Rögtön a lány keresésére indult, de nem találta sehol amint egymás után emelte majd dobta félre a kidőlt fákat, bokrokat és egyéb törmelékeket. Félórai keresés után rábukkant Inuyashara, aki nem messze a folyótól, a sziklák mellett feküdt kitekert végtagokkal eszméletlenül. Néhány percig töprenget, hogy mit tegyen, s már épp további keresésre indult volna, de amikor elindult minduntalan megtorpant. Valami nem hagyta, hogy otthagyja. Valami, ami a szíve legmélyéről bukkant a felszínre, melyet az elmúlt hosszú évek alatt igyekezett eltemetni magában. Eddig sikeresen. Egy olyan érzés, melyet soha nem akart érezni, hogy bosszút állhasson anyja halála miatt. S most sehogy sem tudott átlépni rajta. Mintha egy láthatatlan erő mindig visszahúzta volna a hanyouhoz. Végül félretéve büszkeségét odasétált, majd leguggolva mellé óvatosan pofozgatni kezdte. Inuyasha néhány perccel később lassan és fájdalmasan nyitotta ki aranysárga szemeit. Tekintete rögtön megakadt a bátyján, aki ridegen, mindenféle érzelem nélkül pillantott rá. ° Mi… mi tör… történt? – kérdezte dadogva és krákogva a sok füsttől, mely a tüdejébe került. ° Legyőztük Narakut. – mondta hidegen a szellem, s már tovább is indult, hogy újra Kagomet keresse. ° Végre. – mondta megkönnyebbülten. – Végre legyőztük. – mondta boldogan, de egyben szomorúan is. Hisz a sok fájdalmat és szenvedést, melyet a gonosz hanyounak köszönhettek nem lehetett csakúgy elfelejteni. – Sesshoumaru, hová mész? – kérdezte miközben lassan felült. ° Megkeresem Kagomet. – mondta még mindig ridegen, de szívében melegséggel és aggodalommal. A félszellem rögtön felpattant ezzel is nagy fájdalmat okozva a végtagjainak amint eljutott a tudatáig az, amit a bátyja mondott. ° Várj! – kiabálta a szellemnek, aki már messze járt. – Veled megyek. Segítek. – s ő is elkezdte félredobni mindazt, mely az útjába került keresés közben. Sesshoumaru nem mondott semmit csak együtt keresték tovább a halott mikot. Egymástól a lehető legtávolabb mégis oly közel, mintha csak pár centire lennének a másiktól. Mindketten érezték a változást, mely lezajlott bennük. A változást, mely akár fordulópont is lehet az életükben, bár a lépést nem tudták megtenni, mely ehhez szükséges. Időre volt szükségük ahhoz, hogy felismerjék. De abban mindketten biztosak voltak, hogy ez a változás csak egy valakinek köszönhető. Egy személynek, akit mindketten szerettek, s akiért akár életüket is feláldozták volna. Akiért bármit feláldoztak volna, csakhogy életben tudják. Kagomének. Már legalább egy órája keresték a lányt, amikor Inuyasha észrevett egy fekete foltot, mely egy vékony törzsű kis fa alól bukkant elő. ° Sesshoumaru. – szólt oda bátyának, aki amint meghallotta az öccsét reménykedve fordult oda. – Itt van valami. – s gyorsan odarohant, majd félredobva a fát csalódottan vette észre, hogy csak Kagura az. – Ez Kagura. – mondta halkan. A youkai rögtön meg is torpant, amint meghallotta a nevet, s további keresésre indult. Kagura amint lélegzethez jutott, miután a közepes méretű fa eltűnt a mellkasáról kinyitotta szemeit, s szinte rögtön hátra is hőkölt a fölé tornyosuló hanyoutól. Néhány percig némán és döbbenten figyelték a másikat, majd a szélboszorka hirtelen akkorát lökött a félszellemen, hogy keresztül repült a mezőn egészen a folyóig, s sikeresen bele is esett. Inuyasha dühösen, morgolódva bukkant fel a víz alól és köpte ki a vizet, majd rázta meg magát alaposan. Mikor ezzel meg volt, még dühösebben nézett körbe Kagurát kutatva szemeivel, aki addigra már eltűnt a szeme elől. Még mindig dühösen szitkozódva ment ki a partra. ° Átkozott. – morogta Inuyasha. – Ezért még megfizetsz. Sesshoumaru magában mosolyogva keresett tovább az előbbi incidens miatt, melynek segítségébe hamarosan a hanyou is beszállt. Egész nap keresték a lányt, hiába. Alaposan, nem hagyva ki a legapróbb zugot sem, kutattak eredménytelenül. Mígnem rádöbbentek arra, hogy Kagome már soha többé nem tér vissza hozzájuk. Végleg elvesztették őt. Egy világ omlott össze bennük, miközben együtt indultak vissza Kaede anyó faluja felé, ahol már a többiek várták őket aggodva és idegesen. Sesshoumaru és Inuyasha viszonylag hamar megérkeztek a faluba a gyorsaságuknak köszönhetően. A kunyhó felé haladva észrevették Mirokut, aki az ajtó előtt állt és a környéket kémlelte utánuk kutatva aggódó szemeivel. Sango, Kaede anyó – szólt be a kunyhóba a többieknek miután észrevette őket. – Itt vannak. – erre a mondatra mindenki kiszaladt, aki csak bent volt. Rinéket is beleértve, s együtt rohantak oda Inuyashaékhoz. ° Sesshoumaru nagyúr! – rohant a szellemhez sírva Rin, s majd két karjával átölelte, aki viszonozta az ölelését. ° Inuyasha – szólította meg barátját a szerzetes. – Végre itt vagytok. – ölelte meg a hanyout. – Mi történt Narakuval? ° Kagome és Sesshoumaru segítségével sikerült megölnünk. – mondta boldog mosollyal az arcán. Miroku amint meghallotta az áhított mondatot, rögtön megnézte tenyerét, s boldogan vette észre, hogy az átok, melyet Narakunak köszönhetett végleg eltűnt kezéről. Nagyot kurjantva és nevetve ölelte magához a szellemírtó lányt és forgatta meg a levegőben, majd hevesen és szenvedélyesen megcsókolta, aki első döbbenetében nem reagált, majd észhez kapva végre viszonozta a szerzetes csókját. ° Ho… hol van Kagome? – fordult Sango Inuyashaékhoz miután megszakították a csókot és némi lélegzethez jutott. Sesshoumaru némán és szívében szomorúsággal hagyta magára a kis társaságot. Inuyasha arcáról is eltűnt a mosoly, amikor eszébe jutott Kagome. Fejét elfordítva nézett a távolba miközben eszébe jutott minden, ami a lánnyal volt kapcsolatos. Mirokuék ebből tudták, hogy mi történt. S bár tisztában voltak azzal, hogy Kagome meghalt mégis reménykedtek abban, hogy visszatér közéjük, amikor megjelent miután összefutottak Narakuval. Egy ideig némán álltak egymás mellett siratva a halott mikot, aki már soha többé nem tér vissza hozzájuk. Aki annyi szép és boldog percet hozott életükben, majd mindenki visszament a kunyhóba, hogy nyugovóra térjenek. Kivéve Inuyashat, aki a Szent Fához ment. Egész éjszaka ott virrasztott Kagomera gondolva. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Csak az emlékek és érzések kavarogtak mind elméjében, mind pedig a szívében. Már reggel volt, tekintete a távolba révedt, amerre a szent kút is volt, amikor egy árnyék vetült rá. A szava is elakadt mikor felpillantva meglátta a lányt, aki mosolyogva nézte a hanyou hitetlenkedő és döbbent arcát. - Ka… Kagome – nyögte ki végül nagy nehezen. – Ho… hogy kerülsz ide? – dadogott még mindig zavartan miközben felállt és megölelte Kagomet. ° Haza megyek. – mondta egyszerűen. – Kaptam még egy esélyt arra, hogy boldog lehessek. S most visszatérek a saját világomba. A családom biztos nagyon aggódik már miattam. Hetek óta nem voltam otthon. Némán álltak egymással szemben, míg nem újra Kagome szólalt meg. ° Inuyasha. – mondta halkan. – Találkoztam Kikyo-val. ° Mi? – kérdezte döbbenten. – Mikor és hol? ° Nemrég és itt van a közelben. – s végig a hanyou szemébe nézett, hogy láthassa miféle reakciót vált ki eme mondanivalója. – Találkozni szeretne veled. – folytatta enyhe mosollyal az arcán. ° Én nem akarok vele találkozni. – mondta dühösen és megemelve a hangját. – Mikor érti már meg végre, hogy nem akarok tőle semmit? Hogy már nem szeretem? – majd halkan folytatta. – Mert én… én… téged szeretlek. – mondta egyenesen a lány szemébe. ° Inuyasha – mondta a fejét ingatva, de még mindig mosolyogva. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Te Kikyot szereted és nem engem. ° Ez nem igaz. Én csakis téged szeretlek. – ragadta meg a lány karját és megcsókolta. ° Inuyasha. – lökte el a lány magától döbbenetében. – Te csak azt hiszed, hogy engem szeretsz, mert Kikyot látod bennem. – s gyorsan folytatta, mikor látta, hogy Inuyasha szólásra nyitja a száját. - A büszkeséged nem engedi, hogy ezt beismerd mindazok után, amit veled és velünk tett az elmúlt években. De tudom – kezét a hanyou szívére téve folytatta – hogy a szíved mélyén még mindig őt szereted. Ugyanúgy, ahogy ő téged. Már megbánta mindazt, amit velünk tett és szeretne még egy esélyt arra, hogy boldogok lehessetek együtt. Kérlek – könyörgött a félszellemnek – adj még egy esélyt a szerelmeteknek. Megérdemlitek, hogy boldogok legyetek együtt. Eközben Sesshoumaru a falu közelében lévő folyó mellett állt és a tájat kémlelte gondolataiba merülve. Egész éjszaka és reggel csak egy valaki járt a fejében és a szívében. Kagome. Arra az időre gondolt, amikor együtt járták a vidéket. A sok szép emlékre, melyet együtt éltek át. A felejthetetlen és boldog percekre. Egy percre sem tudta kiverni a fejéből, s mostanra rájött, hogy már nem is akarja. Egész életében emlékezni fog rá. A youkai hirtelen felkapva a fejét a levegőbe szimatolt, majd gyors iramba futni kezdett az illat után, mely mindennél és mindenkinél kedvesebb és mámorítóbb volt számára. A szívébe boldogság és remény költözött, ahogy közeledett a Szent Fához. A kezdeti boldogság kétségbeesésbe csapott át, amikor a fánál Inuyashan kívül nem látott senkit. Csak az öccsét, aki háttal állt neki, s a távolba tekintett elgondolkozva. ° Hol van? – kérdezte kétségbeesve, melyet nem tudott leplezni. ° Ki? – fordult meg a hanyou a hangra. ° Kagome! – mondta dühösen. ° Hazament. – mondta halkan. – Végleg. – most nem mert a bátya szemébe nézni, mert tudta, hogy mit látna azokban a hűvös és érzéketlen szemekben. – Soha többé nem jön vissza. Soha. – s végre felnézett, de bár ne tette volna, mert olyat látott, amit még soha. Egy könnycseppet végigfolyni a youkai arcán.