Az én nevem Kagome Higurashi. Japánban élek az édesanyámmal, a nagypapámmal és az öcsémmel Sotával. Átlagos gimnazista vagyok, tele álmokkal, ahogyan ez már egy 16 éves lánytól megszokott. A tanulás mellett, ami valljuk be, mostanában nem igazán megy, egészen más dolgok kötik le a figyelmemet és töltik ki az idomet. Az elobb átlagost írtam? Nos ezzel van egy kis hiba! Életem legnagyobb részét ugyanis nem a hétköznapi teendoimmel töltöm, hanem egy másik korban. A családomon kívül ezt senki nem tudja, bevallom, jobb is így. Ki hinné el azt a mesét, hogy a szentélyünkben lévo kúton keresztül a középkori Japánba lehet jutni? Szerintem senki, sot, orvost is ajánlanának. Oszintén szólva nem is lepodnék meg rajta. A nagypapámra az a sors várt, hogy az osi családi szentélyt orizze. Ezt is teszi idotlen idok óta. Néha az agyamra megy a bölcsességeivel, de én akkor is szeretem. Akárcsak a többieket. Ezalatt nemcsak a rokonaimat értem, hanem a múltban szerzett új barátaimat is: egy perverz szerzetest, Mirokut, egy kedves szellemirtót, Sangot, egy aranyos rókaszellemet, Shippot, egy bölcs öregasszonyt, Kaedét, egy hosszerelmes farkast, Kougát és egy mindig morcos félszellemet, InuYashát. Oldalukon ezer és egy csatában vettem részt, melyek mind egyetlen ékszerért folytak. A Szent Ékkoért, amit én törtem össze. Erre nem vagyok büszke, de utólag belegondolva örülök, hogy így sikerült. Mert idom nagy részét azzal tölthetem, akit tiszta szívvel szeretek.
Egy hétfo reggel kezdodött az egész...
- Esküszöm, hogy ott van benn! - mutatott kétségbeesetten Sota a ház mögött álló öreg kunyhóra. - Nyávogott is!
Rámosolyogtam, hogy bátorítsam, de legbelül én is féltem egy kicsit. Aggódva pillantottam a szentélyre, melynek barna gerendáin már meglátszott az ido múlása. A macskánkat kerestük Bojót, aki reggelente mindig eltunik, pedig a mi feladatunk az ellátása. A 8 óra vészesen közelgett és én amúgy sem a pontosságomról vagyok híres. Dolgozatot írtunk matekból, a tanár vérbeli profi, aki késik, nem is mehet be.
Bojó még mindig nincs sehol. Az öcsém körbefutotta az udvart, de semmit nem talált. Kezdtem hinni neki, hogy a macska tényleg benn van. De hogyan került oda? - futott át az agyamon, amikor a lakatra néztem, ami érintetlen volt. Még a nagypapa zárta le az ajtót annak idején, mikor Sotával furcsa baleset történt benne. Vérzo karral sietett be a házba, arcán könnycseppek folytak és rémült tekintetét a kunyhó felé fordította. Mintha attól félt volna, hogy követik. Anya szerint csak egy kutya harapta meg. Bevitték a kórházba, ahol azt mondták, soha nem találkoztak hasonló esettel, mert az ami megharapta az öcsémet, már több ezer éve kihalt. Ekkor döntött úgy a nagypapa, hogy elfelejtjük a szentélyt, a benne lévo kúttal együtt.
Furcsa. Amint ott álltam ismét a ház elott és néztem, ez a történet ugrott be. Mégis elszántam magam és levertem a rozsdás lakatot, mely az elso csapásra megadta magát és a földre hullott. A síri csendben hangzavarként hatott a lánc csörgése. Na igen! A csend, ami pillanatok alatt ereszkedett körénk, szintén aggasztó volt. Meglöktem a faajtót, ami nagy nyikorgással kitárult. Nem hétköznapi szag csapott meg minket. Kénre hasonlított, de mégsem. Soha nem éreztem azelott ilyet. Egyre nagyobb félelemmel tekintettem bele az elém tárult sötétségbe. Vonakodtam attól, hogy be kelljen mennem oda.
- Bojó! - kiáltottam. Hangom esetlenül visszhangzott, a macskának semmi nyoma. Sotára pillantottam, aki ugyancsak megszeppenve állt mellettem.
- Indulj! - mondtam, kicsit keményebben, mint akartam.
- Miért én? - nézett rám kétségbeesve az öcsém. Megmarkolta a táskája fülét, körmei a puha anyagba fúródtak.
Ennyire fél? Dehát mitol? - kérdeztem magamtól.
- Attól, amitol te. - válaszolta a fejemben egy hang.
- Mert a te macskád. - feleltem és csípore tettem a kezem. - Na, mire vársz? El fogunk késni!
Sota sóbálvánnyá dermedt és a lépcsot bámulta, ami a kúthoz vezetett. Vadul rázni kezdte a fejét.
- Gyáva vagy! - förmedtem rá tehetetlenül, hiszen tudtam, akkor nekem kell mennem. - Nincs ott semmi!
- A nagypapa szerint... - kezdte volna az öcsém, de én lehurrogtam.
- Tudod, hogy mindig beszél össze-vissza! - sóhajtottam, majd mélyen beszívtam a levegot. - Akkor majd én felhozom.
Nagy erofeszítésembe került, hogy elinduljak. Egy érzés kerített hatalmába, ami azt tanácsolta, kívül biztonságosabb. Beléptem az ajtón. Libaborös lettem a hirtelen csökkent homérséklet miatt. Megpillantottam a lépcsot és a kutat. Körülnéztem. Ezenkívül semmi nem volt, csak üresség, büdös és csend.
- Te is félsz! - hallottam Sota hangját a hátam mögül.
Kihúztam magam és leléptem az elso fokra. Az öcsém felsóhajtott a meghökkenéstol. Aztán jött a második, harmadik és még néhány. Amikor az utolsó lépcsot is elhagytam, hideg talaj fogadott. Cipomön keresztül is éreztem, amint a huvösség átjár. Elindultam. Egy percre sem hagytam lankadni a figyelmemet. Orültségnek hangzik, de biztos voltam benne, valami nem stimmel ott lenn. Ekkor ütötte meg a fülemet a kaparászás, ami legnagyobb megdöbbenésemre a kútból jött. Bojó beleesett volna? Az nem lehet, hiszen deszkákkal van lefedve a teteje. De akkor...
Felordítottam és hallottam, hogy odafenn az öcsém is ezt teszi. Valami a lábamhoz ért, valami szorös és kicsi és... Ijedten néztem le a földre, ahol a macska tágra nyílt szemekkel bámult rám bambán.
- Csak Bojó az! - kiáltottam Sotának, aki idoközben legyozte az ellenállását és az ajtóba futott. Mérgesen vettem az ölembe a macskát, aki bocsánatkéroen kezdett dorombolni. - Nem szép dolog ilyet csinálni! - mondtam mosolyogva és megsimogattam a füle tövét, amit annyira imádott.
- Gyere már fel, mielott szívinfarktust kapok! - korholt le Sota, aki megint remegni kezdett.
- Megyek már! - mondtam nevetve. Ekkor a kaparás sokkal hangosabban hallatszott és hatalmas reccsenés rázta meg a szentélyt. Sotára néztem. Arcán rémület, száját kiabálás hagyja el, de nem tudtam leolvasni, mit mond. Szorítást éreztem a két karomon. Eros kezek ragadtak meg és bennem egyetlen dolog kavargott. Ez a kútból jött elo. Lábam alól hirtelen eltunt a talaj, egyensúlyomat elvesztettem, az öcsém kikerült a látóterembol, én pedig éreztem, hogy zuhanni kezdek a semmibe. Szememet rosszul érintette a hirtelen jött világosság, melyben egy hosszú lény körvonalazódott ki. Álmodom. Ezzel bíztattam magam és megcsíptem az arcom. Éles fájdalom. Ezek szerint...
Ismét megragadtak, ezúttal a nyakamnál fogva. Alig kaptam levegot. Felnéztem és két hatalmas szemfogat láttam, amihez egy rút fej járult. Villás nyelve ki-be járt, miközben engem vislatott. Egy kígyó vagy valami ilyesmi. - futott végig az agyamon. De azoknak nincs végtagjuk, ennek meg van két karja, amit most a nyakamon pihentet. A tüdom levego után kiáltott, arcom egyre vörösebb lett, melegséget éreztem, szemembe könny gyult a fájdalomtól. Amikor a lény sziszegni kezdett, biztos voltam benne, hogy hüllo. De a végtagjai?
- Add nekem! - nem értettem tisztán, de mintha kérne tolem valamit. Nálam viszont nem volt semmi, mindenemet lepakoltam a szentély elott. Enyhülni kezdett a szorítás, végre levegohöz jutottam. A lény most szaglászni kezdett, piciny orrlyukai, melyek elég nevetségesen mutattak hatalmas fején, megállás nélkül kutattak.
- Engedj el. - hangomat elnyelte az ur, melyben lebegtünk, de hogyan, az számomra rejtély. A lény ekkor örömittasan felszisszent és ismét szorított a nyakamon. Éreztem, hogy még egy ilyen csatát nem élnék túl. Kezemet az övére kulcsoltam és megpróbáltam lefejteni magamról. A szörny, legnagyobb meglepetésemre, elengedett és üvöltve zuhanni kezdett a semmibe. Vele együtt én is. A fényt ismét sötétség váltotta fel, majd a fejem elnehezedett és öntudatlanul estem lefelé.
Számomra is furcsa volt, de amikor kinyitottam a szemem, az elso, amit meghallottam a madárcsicsergés volt. Felültem és a fejemhez kaptam. Fájt, vagy csak zsibongott, ezt nem tudtam eldönteni. De nem is igazán érdekelt. Lassan kezdett derengeni a dolog. Beleestem a kútba. Eszembe jutott a dolgozat és teljesen kétségbe estem. Ki kellett jutnom onnan valahogy, ha nem akartam, hogy az átlagomba kerüljön ez a kis baleset. Amikor felálltam és kapaszkodó után kutattam liánok tárultak a szemem elé, melyek bal oldalon lógtak a mélybe. Eloször csak azt hittem a gaz, de amikor nagy nehezen felmásztam a felszínre...
A kút peremére huppantam a látványtól, amit nem akartam elhinni. Csak zöld fu, lombos fák, csörgedezo patakok, madarak és a kígyó. Egybol észhez tértem és az elso dolgot tettem, ami az eszembe jutott. Futni kezdtem. Egy erdo terült el elottem. A csúszós hang, melyet a test adott, ahogy a fuhöz ért, egyre hangosabb lett. Tudtam, nincs messze, és ha nem vagyok elég gyors, elkap. Az erdo! El kell érnem az erdot, a fák között biztonságban leszek. Az utolsó pár méter volt a legnehezebb, de sikerült. A tüdom égett, az oldalam szúrt. Befutottam és hátra néztem. A szörny dühösen csapkodott a farkával és tehetetlenül csúszkált fel-alá, nyelvét öltögetve. A tervem bejött! Túl nagy volt ahhoz, hogy bejöjjön, de túl kicsi az egész erdo kiírtásához. Elobb-utóbb úgy is megtalálja az utat befelé, de addig van egy kis idom. Az erdo belseje felé pillantottam és arra gondoltam, lehet kinn jobb lenne. Mégis elindultam. A növényzet suru volt és szinte áttörhetetlen. Kezemet és lábamat több helyen elvágta a fu és egyre inkább kívántam a vizet. Éppen egy nagyobb növénycsomót bogoztam ki, amikor egy tisztás tárult elém. Örömmel estem hanyatt a fuvön. Nem érte nap a lombkorona miatt, hus volt és mégis zöld. Behunytam a szemem és kifújtam magam. Hirtelen azonban olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitottam a szemem és fülelni kezdtem. Hallásom kifinomulttá vált és megszokta a csendet, ami a fák között uralkodott. Lassan, nesztelenül ültem fel és fordítottam körbe a fejem. Nem akartam hinni a szememnek. A rét közepén egy vastag, hatalmas fa magasodott, melynek törzséhez egy fiú volt nyillal szegezve. Négykézláb osontam egyre közelebb. Amikor odaértem, felálltam. Az arca szomorúságot tükrözött még így is, hogy aludt. Hosszú, fehér haját meg-meglibbentette az enyhe szello, ami nekem is igen jólesett. Piros kimonóba bújtatott testét vastag gyökerek szorították a törzshöz. Ezekbe kapaszkodtam, amikor elhatároztam, alaposabban szemügyre veszem azt a két furcsa dolgot a feje tetején. Döbbenten vettem tudomásul, hogy azok fülek. Kutyafülek. Igazából meg sem kellett volna lepodnöm, de mégis. Nem félelem lappangott bennem, hanem kíváncsiság. Megérintettem az egyiket. Puha volt és selymes. A lábam azonban megcsúszott és elvesztettem az egyensúlyomat. Hirtelen ötlettol vezérelve megragadtam a ruháját és elkerültem az esést. Ismét rápillantottam. Ekkor huvös levego. Egy tárgy repült el mellettem, olyan sebesen, mint egy...nyílvesszo. Majd még egy és még egy. Mellettem fúródtak a fába, lovak prüszkölését és emberek kiabálását hallottam a hátam mögül. Eros ütés érte a fejem és elsötétült elottem a világ.
Másodszorra tértem magamhoz ismeretlen helyen és még le sem ment a nap. Egy fonott szonyegen feküdtem, ami egy hiányosan berendezett házikóban volt. Kezeim és lábaim gúzsba kötve, körülöttem rengeteg idegen és mind engem bámultak. Kellemetlenül éreztem magam, hiszen iskolai egyenruhám szoknyája igen rövid volt, ami felkeltette nem egy férfi figyelmét.
- Milyen furcsa ruhája van. - suttogta egy köpcös alak a mellette álló nonek, aki hevesen bólogatott.
- Nem úgy néz ki, mint aki idevalósi. - mondta egy asszony és jobban magához szorította gyermekét, aki elotte guggolt.
- Engedjetek utat Kaede fopapnonek! - kiáltotta egy férfi, kapával a kezében.
A tömeg, amely a kis kunyhóban zsúfolódott össze most szétnyílt, és egy idos asszony jelent meg elottem. Szigorú tekintetét rám szegezte és kimérten kérdezgetni kezdett.
- Ki vagy te? - hangja a zord külso ellenére lágy volt és kedves.
- Kagome vagyok. - mondtam csendesen. - Kagome Higurashi.
Mindenki hátrahokölt. A papno közelebb lépett és eloldozott. Sietve feltápászkodtam és megpróbáltam az igen rövid szoknyámat lejjebb húzni, de nem igazán sikerült. Megszeppent voltam és riadt.
- Honnan jöttél? - érdeklodött tovább Kaede, aki mellém telepedett a falusiak legnagyobb meglepetésére.
- Japánból. - válaszoltam.
- Az egy távoli tartomány? - kérdezte egy no a sokaságból.
Érdeklodo tekintetek szegezodtek rám, ami egy kicsit felbátorított.
- Olyasmi. - mondtam mosolyogva. - Ez egy...
Kaedére néztem, akinek arca komor maradt.
- Mit kerestél InuYasha erdejében? - nézett fagyosan a papno.
Értetlenül ültem ott. Kinek az erdejében?
- Mit kerestél ott? - ismételte Kaede. - Az a hely tiltott terület. Elkerüljük, mert veszélyes. Még ebben az állapotban is.
- Ki az az Inu... - a mondatot azonban nem fejezhettem be, mert az odakintrol hallatszott sikolyok félbeszakítottak. Mindenki rémülten pillantott az ablak elott elsuhanó árnyra. Nem volt valami jó a szaglásom, de tisztán éreztem a friss vért. Félni kezdtem. Fiatal vagyok még a halálhoz. A kunyhóban több gyerek is volt, melyeket csak most láttam meg igazán. Kicsit rosszul éreztem magam az iménti gondolataim miatt. Tennem kellett valamit, hiszen ez a kígyó engem keres. Ha megtudja, hogy itt vagyok, nemcsak engem, mindenkit lemészárol. Talpra ugrottam és a legközelebbi ablakhoz futottam, ami az erdo felé nézett. El kell csalnom innen ezt a szörnyet! Lábamat a párkányra raktam, amikor a papno megragadta a karom és visszahúzott.
- Elment az eszed gyermekem! - ripakodott rám és most eloször fedeztem fel a tekintetében is enyhülést.
- Tudom, mit csinálok. - válaszoltam határozottan. Még egyszer végignéztem a halálra rémült társaságon és éreztem, helyesen cselekszem.
Fogalmam sem volt, miért futottam ahhoz a fához, ahol ez az IunYasha nevu szerzet volt. O végezhetne a szörnnyel. Elvégre is a falusiak ezért félnek tole még most is, mikor ártalmatlan. Vagy nem? Tehetetlennek éreztem magam. Ekkor eszembe jutottak a gyerekek, akik anyjuk ölébe bújva sírtak a félelemtol. Tudtam, mit kell tennem. Fel kell ébresztenem valahogy. De meglepetés ért, amikor odaértem. Lihegve álltam meg elotte és rápillantottam. Borostyánszínu szempár meredt rám. Hátráltam egy lépést, ami nem kerülte el az o figyelmét sem.
- Ennyire azért nem vagyok ijeszto. - szólalt meg flegma hangon InuYasha, majd tetotol-talpig végigmért. - Egyesekkel ellentétben.
Ezt rám értette?
- Mármint én? - kérdeztem enyhe dühvel a hangomban.
InuYasha körbeforgatta a fejét.
- Van itt még valaki rajtad kívül? - mosolygott a félszellem, de tekintete huvös maradt.
- Igen, te. Tudd meg, nem vagy valami nagy szám! - kiabáltam mérgesen.
Láttam, hogy érzékeny pontra tapintottam. Morogni kezdett, mint egy kutya.
- Most meg mit bámulsz? - kérdeztem meglepetten, amikor észrevettem, hogy szemébol egy másodpercre eltunt a közöny és melegség váltotta fel.
- Semmit. - bökte ki morcosan és elfordította a fejét.
Nincs mit tenni. - gondoltam - most vagy soha.
- Segítenél nekem? Jobban mondva a falusiaknak. - kezdtem és vártam a reakciót. Szemeiben gyulölet gyúlt és szinte engem is felégetett vele.
- Segítsenek magukon! - vetette oda gúnyosan és felhúzta az orrát. - Ok tehetnek arról, hogy idejutottak. Én a kisujjamat sem mozdítom!
Csodálkozva néztem rá. Hülyeségnek tunt, de én azt gondoltam róla amikor eloször láttam, hogy egyfajta hos. Talán ezért is ért váratlanul ez a kijelentése. Csípore tettem a kezem, kihúztam magam és ideges szónoklatba kezdtem. A falusiak jutottak eszembe. Olyan régóta eljöttem már!
- Mégis mit ártottak neked azok az emberek? Hiszen nem is ismered oket. A hajadból ítélve elég öreg lehetsz, hiszen már meg is oszültél. Szerintem félsz, mert gyenge vagy. - mondtam csíposen, hátha meglesz a hatása. Meg is lett. Mérgesen és durcásan nézett rám, tekintete fagyos volt, kezei ökölbe szorultak. Kezdetleges örömöm félelemmé halványult.
- Mirol beszélsz te szánalmas kis halandó! Tudod egyáltalán ki vagyok? Egy félszellem! Bármikor széttéphetnélek! - fakadt ki, amitol befogtam a fülem és kétrét görnyedtem. Félszellem. Gondoltam, hogy nem ember, de szellem! Egész testemben remegtem, szemembol könnycseppek indultak, végig az arcomon, majd a földre hullottak.
- Hogyan lehet valaki ennyire érzéketlen és gonosz! - kiabáltam, miközben hangom elcsuklott a sírástól. Tudtam, hogy nagyon magamra haragítottam. Talán jobban, mint az elobb. Bántó válaszra vártam én is, szinte hallottam a közönyös választ, amit meg is érdemeltem volna.
- Segítek. - válaszolta gúnyosan. - Egyetlen feltétellel.
Felkaptam a fejem és könnyáztatta arcomon mosoly jelent meg.
- Mi lenne az? - hangomba kíváncsiság vegyült.
- Húzd ki ezt a nyílvesszot. - mutatott fejével a lövedék felé. A fához szaladtam és megragadtam a nyilat, amit azonnal el is engedtem. Biztos, hogy jó ötlet? InuYasha észrevette a tétovázást.
- Gyerünk! A falusiak, tudod! - mosolygott gúnyosan. Kiismert. Kelletlenül fogtam meg a lövedéket és kerültem a félszellem pillantását. Megfeszítettem a kezem, húzni kezdtem. Nehezen engedett, bárki lotte is ki, értette a dolgát. Hallottam, ahogy InuYasha felszisszent. Ökölbe szorította a kezét. A nyíl végre megindult. Sebesen kicsusszant a félszellem testébol, majd elporladt. A földre estem. InuYashára néztem és vártam, mi fog történni. A szél feltámadt, a levego lehult, InuYasha pedig szabaddá tette egyik karját és letépte magáról a gyökereket. Villámgyorsan mozgott, nem is láttam, mikor állt oda elém, csak akkor vettem észre, amikor már ott volt elottem és engem nézegetett.
- Indulhatunk? - kérdeztem, mire nevetni kezdett.
- Mehetsz. - mondta, majd eltunt a fák között.
Siettem, ahogy csak tudtam. Amikor elértem a falu szélét, nem akartam hinni a szememnek. A házak romokban, az utcákon emberek holttestei, vér és pusztítás mindenütt. Ahhoz a kunyhóhoz futottam, ahol a többieket hagytam. Csak egymásra dolt gerendák, por és halottak. Az egyik fa alól egy gyermek keze lógott ki. Görcsbe rándult a gyomrom. Ha hamarabb jöttem volna, ha nem fecsérelem az idom arra a bunkóra, akkor... A földre rogytam és sírni kezdtem. Vállam rázkódott a zokogástól. Ekkor nyögések ütötték meg a fülemet. A romok között túlélo volt. Remego kezekkel bontogattam a törmeléket és az öreg papnore bukkantam. Megragadta a kezem.
- A lábam. - suttogta. - Szabadítsd ki!
Gyorsan eltoltam a gerendát, az anyó pedig lassan talpra állt. Segítettem neki egy viszonylag biztonságos helyre menni, ahol elláttam a sebét a talált kötszerekkel.
- Miért törted meg a novérem átkát? - kérdezte, miután már egy ideje némán ültünk egymás mellett.
- Ezt nem értem. - válaszoltam oszintén.
- Kiszabadítottad InuYashát. A félszellemet, aki a fához volt szögezve. Ötven évvel ezelott a novérem, Kikyou egy nyílvesszovel tette ártalmatlanná, mivel a rábízott Szent Ékkövet akarta megszerezni. A novérem, miután a fához szögezte InuYashát, meghalt. A követ pedig elégettük a testével együtt. InuYasha. Tudod gyermekem, o csak félig szellem. Vágyik arra, hogy egészen az legyen. A ko hatalmas erovel ruházza fel birtokosát. O pedig eros akar lenni. Nagyon eros. Úgyhogy vigyázz magadra.
- Miért? - bukott ki belolem a kérdés.
- Nagyon hasonlítasz a novéremre. Olyan vagy, mint o. Már az elején feltunt. Szerintem benned született újjá. Ha ez igaz, akkor - rám nézett és szemében furcsa fény ragyogott - nálad van az Ékko.
Megijedtem attól, amit mondott. Félelem járta át a testem. Ösztönösen magam elé kaptam a kezem és Kaedét figyeltem.
- Van bennem valami? - kérdeztem és remélem azt mondja majd, nem.
- Igen. - válaszolta a papno. - Egyre inkább kezdek hinni benne. Máskülönben hogyan maradtál volna életben ebben a zavaros világban.
- Ha valóban nálad van a ko, akkor add ide szépen, vagy elveszem erovel. - fakadt ki egy hang a hátunk mögött. Megfordultam és InuYashával találtam szemben magam. Engem nézett és szemében mohó vágy csillant. Tehát hallotta a beszélgetésünket.
- Nincs nálam semmi. - felálltam és hátrálni kezdtem. Furcsán nézett rám. Már megint a pár másodperces melegség. O is azt a lányt látná bennem?
- Fuss, gyermekem, fuss! - kiáltotta Kaede, mire én szaladni kezdtem. Nem bántana, futott át az agyamon. Én szabadítottam ki, engem nem bántana. Ekkor elottem termett és karjával felém csapott. Az utolsó pillanatban kaptam el a fejem, hosszúra nott karmai néhány milliméterrel az arcom mellett süvítettek el. Ránéztem és értetlenül álltam elotte.
- Megorültél? Hiszen kiszabadítottalak. - hangom csalódottságot tükrözött.
- És ezért legyek hálás? Egy életre? - nevetett InuYasha és megropogtatta ujjait. - Naiv vagy. Kihasználtam. Add a követ!
Felém futott. Gyors volt. Nagyon gyors. Ekkor tört elo a kígyó a bokrok közül. InuYasha megtorpant. Hirtelen történt minden. Mielott észbe kaptam volna, fájdalom hasított a testembe. Felordítottam és a földre estem. Egy kicsiny, rózsaszín gömb gurult elém. Ez lenne a Szent Ékko? A kígyó a ko után kapott és miután alaposan szemügyre vette, lenyelte. Immár nem kígyó volt, hanem valami egészen más. Egy sokkal hatalmasabb és vérszomjasabb lény. Vértol tocsogva csúsztam egy gerenda mögé, hogy nehogy észre vegyen. A sebem szerencsére nem volt mély. Eközben InuYasha ádáz harcot vívott a szörnnyel. Figyeltem, ahogy harcol. Ahogy mozog. Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem akartam gyulölni, nem akartam a halálát. Miért is? Gondolataimból az öreg papno zökkentett ki, aki a romok között lévo íjra és nyilakra mutatott.
- Használd! Használd! - kiabálta.
De én még életemben nem lottem ilyennel! Hogyan kell ezzel bánni? - kérdeztem magamtól, bár tudtam, nem kapok rá választ. InuYashára néztem, aki kezdett fáradni. Nincs más választásom. Felkaptam a fegyvert és céloztam. Ösztönösen szúrtam a nyilat az idegbe, kifeszítettem és bumm! A szörny felordított és rám nézett. Teste folyékonnyá vált és olvadni kezdett. Ezzel egy idoben valami apró villanás történt a bensojében és többezer szilánk távozott belole fénysebességgel. Kezemet a szemem elé kaptam a hirtelen jött világosságtól. Amikor úgy éreztem, elmúlt a veszély, körülnéztem. InuYasha a cafatok között rohangált, mintha keresne valamit. Kaedéhez futottam, aki egy gerenda mögött lapult. Már majdnem odaértem, amikor InuYasha ugrott elém, megragadta a blúzom és felemelt a levegobe. Szemeiben ördögi tuz lobogott.
- Te idióta! Összetörted a Szent Ékkövet! - ordította és a földre dobott. Feljajdultam. Mi a fene ütött belém?
- Mi? Dolgozzunk együtt! - fakadt ki a félszellem, miközben fel-alá járkált Kaede kunyhójában, mármint, ami maradt belole. A padlón ültem, Kaede anyó pont a sebemet varrta össze. Borzalmasan fájt, de tartottam magam. Közben InuYashára pillantottam. Találkozott a tekintetünk. Gyorsan máshova néztem, de nem bírtam sokáig. Ismét ránéztem. Még mindig engem vislatott. Fogalmam sincs miért, de kezdtem magam zavarban érezni.
- Mit bámulsz? - kérdezte flegmán.
- Semmit. - válaszoltam csendesen.
- Akkor találjátok meg csak a szilánkokat, ha mindketten keresitek. Kagome látja az Ékkövet, te pedig eros vagy! - magyarázta Kaede.
Félénken pillantottam a félszellemre, aki hasonlóan cselekedett.
- Szerintem csak útban lenne! Nincs szükségem rá. Púp a hátamra! - válaszolta InuYasha, de a hangja nem errol árulkodott.
- Nekem sincs ehhez kedvem, de én törtem el, tehát az a legkevesebb, ha megkeresem a szilánkokat és újra egyesítem az Ékkövet. - fakadtam ki és elé álltam. - Én sem bírlak téged, ha ez megnyugtat..
Most én hazudtam.
- Egyedül is boldogulok. - mondta a félszellem és közelebb lépett.
- Nélkülem nem. - válaszoltam. - A segítséged vagyok és ezt te is tudod.
- Egy gyenge ember, ugyan már! - jelentette ki InuYasha semmitmondóan.
- Nem vagyok gyenge! Bebizonyítsam? - kiabáltam, mire a félszellem hirtelen a szemembe nézett. Nem úgy, mint az elobb, ez most más volt. Valamiért összerándult a gyomrom. És ami a legfurcsább, rajta is ezt láttam. Vagy csak ezt akartam? Kaede anyó fürkészve nézett hol rám, hol InuYashára. De én ebbol semmit sem érzékeltem.
Már három napja úton voltunk és én már nagyon vágytam egy fürdore. Nem is tudtam, mikor mártóztam meg utoljára vízben.
- Szeretnék megfürödni. - mondtam halkan, InuYasha után kullogva.
- Erre nincs idonk. - jelentette ki határozottan. Én azonban elhatároztam, hogy nem hagyom elnyomni magam. Megálltam és keresztbe tettem a kezeimet.
- Fürödni akarok! - kiáltottam, ami meghökkentette a félszellemet. - Addig el sem mozdulok innen.
InuYasha furcsán nézett rám, majd bólintott.
- Van egy tó itt a közelben. - mutatott egy tisztásra, melynek közepén víz terült el. - Menj, ha akarsz!
Csodálkozva néztem rá. Ellenállásra számítottam.
- Köszönöm. - válaszoltam, mint mindig.
- Nem kell megköszönnöd! Unom, hogy mindent ilyen jól veszel. - fakadt ki és felugrott a legközelebbi fa ágára, ahol elhelyezkedett.
- Légyszíves, ne leskelodj! - jelentettem ki keményen.
- Ne aggódj! Nem vagy olyan szép. - mondta fásultan és részérol lezártnak tekintette a beszélgetést.
Élvezettel merültem el a kellemesen meleg vízben és alapos mosakodásba kezdtem. Nem is sejtve, hogy nem vagyok egyedül.
InuYasha idegesen dobolt ujjaival a lábán. Megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak a fejében. Maga sem tudta, mi lehet az. Teste arra kényszerítette, hogy megforduljon. A vizet nézze és benne engem. Nem akarta elismerni, de a három nap alatt valahogy megszokta a jelenlétem. Láttam rajta, hogy olyankor, amikor úgy érezte, nem figyelem, a szeme sarkából rám-rám pillantott. Végül kíváncsi éne gyozedelmeskedett a józan esze felett. Leugrott a fáról és a tó felé indult. Lassan haladt, nem akart zajt csapni. Az egyik bokor rejtekébe húzódott és kémlelni kezdett. Minden jól ment, egészen addig, amíg rá nem térdepelt egy ágra, ami nagyot reccsent a csendben. Magam elé kaptam a kezeimet és nyakig merültem a vízben.
- Ki van ott? - kiabáltam. - InuYasha! Te vagy az?
Nem érkezett válasz. Kiszaladtam a partra, összeszedtem a ruháimat, majd egy kisebb sövény mögé menekültem. Ki lehetett az? InuYasha biztosan nem, hiszen nem kedvel. Miért zavar ez engem? Hiszen neki ott van Kikyou. Na igen. Kaede anyó elmondta, hogy ötven évvel ezelott ok ketten szerették egymást, de egy gonosz szellem kijátszotta oket egymás ellen. Kikyou belehalt. Sohasem gondoltam volna errol a goromba és mindig morcos félszellemrol, hogy ilyen érzelmekre is képes. Kikyou oldalán akart élni, emberként. Szerethette, ha ezt is vállalta volna érte.
Idoközben felértem a dombra, ahol InuYasha még mindig az ágon ücsörgött. Zaklatott volt és zilált. Biztosan megint rá gondol. Szívem furcsán dobogott. Nem tudhattam, hogy a félszellem azért ilyen, mert engem látott meztelenül. Nem láthattam, de teste reagált a látványra. Igyekezett úgy ülni, hogy ne vegyem észre ennek kézzel fogható bizonyítékát. Mérges volt magára és nem akart lejönni. Bármit kérdeztem tole leintett és azt válaszolta, hogy egy kis egyedüllétre van szüksége. Csendben elkullogtam és a közeli facsoport egyik kiszáradt rönkjére ültem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
