A szobám semmit nem változott. Úgy találtam, ahogy hagytam. Az iskolatáskám idoközben felkerült az íróasztalom mellé. Miután megvacsoráztam és lefürödtem, feljöttem, hogy ne kelljen beszélnem senkivel. Kulcsra zártam az ajtót és elterültem az ágyon. Fejemben záporoztak az emlékek és csak arra tudtam gondolni, hogy mi van InuYashával. Lepedom jólesoen hideg volt és összehúzodott, ahogy nyugtalanul forgolódni kezdtem. Végül mégiscsak a hátamra feküdtem és megpróbáltam megnyugodni. Egy pár perc múlva az öcsém kopogtatott.
- Novérkém! - hangja tele volt aggodalommal. - Jól vagy?
Nem válaszoltam. Csak bámultam a plafont, amin egy légy járta táncát. Körbe-körbe-körbe. Szinte beleszédültem.
- Neki nincs gondja az életben. - suttogtam maga elé és éreztem, hogy a szemem megtellik könnyel.
Sota még mindig nem adta fel. Ismét halk kaparászás a túloldalról.
- Gyere ki! Mondd el mi történt! - kiabálta.
- Hagyj már békén! - ordítottam, mire eros léptek jelezték, hogy Sota elfutott. Szegény, biztosan aggódott értem, én meg így hálálom meg. Szép dolog. A fal felé fordultam és hallgattam azokat az ismeros zajokat, melyek együtt jártak a modern korral. Az sem tunt furcsának, hogy egy autó állt meg a házunk elott. Nemsokára újabb léptek. Ezúttal több. És beszéd. Az egyik hang az anyukámé, ezt felismertem. De a másik?
- Jaj, doktor úr! Annyira félek! Valami középkorról meg félszellemrol beszélt, amikor kiszedtük a kútból. - anyukám sírt az idegességtol és hadarva próbált meg minden információt elmondani az orvosnak.
- Meglátom, hogy mit tehetek. - válaszolta. - Be kell mennem, hogy beszéljek vele.
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó. A nagypapám eloadta a pótkulcsot, amirol én megfeledkeztem. Egy fehér ruhába bújtatott férfi lépett be a szobába. Barna haja csapzott, arca borús, mosolya mégis megnyugtató volt. Felültem.
- Ki maga és mit keres itt? - kérdeztem megemelt hangon.
Az orvos halkan bezárta az ajtót.
- Kagome, igaz? - kérdezte.
Bólintottam.
- Bejöhetek? - nevetett és nem vette le rólam a szemét.
- Már benn van. - mondtam flegmán. Az orvos elengedte füle mellett a gúnyos megjegyzést. Közelebb jött és leült a székemre, ami az íróasztal elott állt.
- Én a helyi kórház egyik orvosa vagyok. Azért jöttem, hogy... - beléfojtottam a szót.
- Nem vagyok orült. - válaszoltam. - Igazat mondok, bárki bármit hisz.
- Akkor mesélje el. - mondta az orvos és érdeklodve nézett rám. Tényleg érdekelné?
- Az egész hétfo reggel kezdodött, két hónapja. Beleestem a kútba, ahová egy kígyó rántott be. A középkori Japánba kerültem, ahol megismerkedtem egy félszellemmel. Kezdetben gyulöltük egymást...
Ömlött belolem a szó. Megállás nélkül beszéltem ki magamból a gondjaimat, érzelmeimet és kétségeimet. Az átjárót, a kígyót, a falut és minden olyan csatát, amelyben részt vettem. Egyre inkább láttam, hogy az orvos is kezd kételkedni a józanságomban, mégis könnyebb lettem, ahogy az a rengeteg, lehetetlennek tuno kaland elhagyta a számat mondatokba öntve. Szinte alig vettem levegot, kissé hadartam is, de minden gondolatom értheto volt. Mármint beszédileg.
- Nézze kisasszony... - kezdte a doktor, de ekkor édesanyám rontott be a szobába. Leült mellém és átkarolt.
- Mondjon valamit! Mi okozza ezt? - kérdezte majdnem sírva.
- Én már közel tíz éve vagyok ebben a szakmában, de mégcsak hasonlóval sem találkoztam. Be kell vinnem a kórházba kivizsgálásra. - közölte, majd felállt és intett felém. - Jöjjön kisasszony!
Az ágy falhoz eso sarkába kuporodtam és félelemmel teli szemekkel néztem az ajtóra.
- Nem! - kiabáltam. - Én nem mehetek el innen! Mi van, ha InuYasha értem jön és én nem leszek itt! Nélkülem megy vissza és soha többé nem találkozunk majd! Belehalok, ha nem láthatom!
- Kagome! - fogta a kezem az anyukám, de én elrántottam. - Ez nem igaz! Nincs semmiféle Inu akármi. Engedd, hogy segítsünk!
- Nem. - nyöszörögtem. - Értem jön majd.
Az orvos matatni kezdett a táskájában. Egy kicsiny, tollra hasonlító tárgyat vett elo és közelebb lépve hozzám a nyakamba szúrta. Zsibbadt a testem, a szemem elott összefolytak a dolgok.
- Ez egy nyugtató. - válaszolta csendben a férfi. - Sajnálom, de ez az egyetlen módszer, amivel elérhetjük, hogy bevigyük a hölgyet.
Anyukám a kezébe temette az arcát, miközben két ápoló levitt engem a mentoautóba.
Eközben a középkorban InuYasha, Miroku és Shippo tovább folytatták útjukat. A félszellem egyetlen szót sem szólt azóta, hogy én eljöttem. Kerülte a társaságot, sot, még a csatákat is. A rókaszellem piszkálódásai is hidegen hagyták. Enni sem evett rendesen és Miroku már kezdett aggódni érte. Éppen egy fa tövében üldögéltek és a vacsorára vártak, amikor a szerzetes nem bírta tovább és megkérdezte:
- Te InuYasha! Mondd csak, miért nem mész utána? - érdeklodött. - Hiszen szenvedsz miatta. Én a helyedben...
- Nem vagy a helyemben. - válaszolta komoran a félszellem.
- Nahát! Van hangja! - nevetett Shippo, miközben ujjával ellenorizte a halak állapotát.
Miroku azonban nem adta fel.
- Ismerd el, hogy Kagome nélkül sehová sem haladunk. Tudom, hogy eros vagy, de ez kevés a gyozelemhez. O látja azt, amit mi nem. Ahhoz, hogy ismét együtt legyen a ko... - elhallgatott.
A szerzetes InuYashára nézett, aki most a tuz mellé ült és arcán halvány mosoly húzódott meg.
- Szóval ezért nem követed. Mert nála vannak a szilánkok, amit vissza kell hoznia. Ravasz. - nevetett Miroku, majd leemelte az egyik rudat és falatozni kezdett. - Hol van ez az átjáró? - kérdezte két falat között.
- Egy erdoben. - válaszolta halkan a félszellem, hozzá sem érve a halhoz. Miroku sajnálkozva nézett rá.
- Enned kell valamit. Vagy azt akarod, hogy Kagome így lásson meg, ha visszajön? - kérdezte enyhe szigorral a hangjában.
InuYasha elgondolkodva harapott bele a húsba.
- Mi van? - kérdezte nyafogva a szerzetes.
- Nem furcsa, hogy Kagome már több napja elment, mégsem hozta vissza a szilánkokat. - morfondírozott.
Miroku abbahagyta a rágást és ránézett.
- Mit akarsz ezzel mondani? - érdeklodött a szerzetes.
InuYasha eldobta a halat és talpra szökkent. Szemeiben kétségbeesés tükrözodött.
- Nem vitte el a darabokat. Az az idióta itt hagyta oket! - kiabálta, majd elfutott az erdo irányába.
- Gyerünk utána! - kapta fel botját a szerzetes és a kisrókát maga után húzva követte a félszellemet.
InuYasha és a kút úgy állt egymással szemben, mint egy harcra váró oroszlán és egy ember. Aztán az oroszlán megette az embert.
Közel egy hete voltam kórházban. Még mindig orültnek tartott mindenki, ezért kaptam egy különszobát, hiszen történeteim az összes beteget sokkolták. Az orvos elvégzett rajtam egy rakás vizsgálatot, mégis minden teszt negatív lett. Egymást érték a különbözo specialisták, akik szerint élénk a fantáziám. De foglalkoztatta oket a dolog, foleg miután észrevették a heget a hasamon. Hiába hajtottam megállás nélkül, hogy a szörny harapott meg, aki a kútba húzott, senki nem hitte el. A lelkem mélyén nem hibáztattam oket, hiszen ez az egész abszurdnak tunt. Egyik reggel anyukám lépett be a helyiségbe. Arca komor volt.
- Hogy vagy? - kérdezte, miközben megigazította a takarómat.
- Jól. - válaszoltam gépiesen. Tényleg nem volt semmi bajom.
- Hoztam neked valamit. - mosolygott, majd egy kis tasakot adott át, rózsás masnival. Izgatottan bontottam ki és nevetni kezdtem. A kedvenc parfümöm volt. Levendula illat járta be a helyiséget, amikor megnyomtam a palack tetejét és a permet elhagyta az üveget. - Köszönöm.
Anyukám nagyot sóhajtott és megfogta a kezem. A szemembe nézett. Láttam rajta, hogy mennyire fáradt.
- Kagome - kezdte halkan. - Fejezd be ezt az orültséget. Nem vezet sehová sem. Mi a célod ezzel kicsim? - kérdezte.
Megráztam a fejem és értetlenül emeltem rá a tekintetem.
- Anya. Neked kellene az elsok között hinned nekem. Mikor hazudtam én valaha? - kérdeztem, mire megdöbbent.
- Mégis mit kellene elhinnem? - emelte meg a hangját, amitol összerezzentem. - Hogy a középkorban csatangolsz egy félszellemmel, ahová a kúton keresztül jutottál?
Lassan bólintottam.
- Pontosan. - mondtam félszegen.
Sírva fakadt. Miért? Miért nem hisz nekem?
A legjobbkor lépett be az orvos. Legalábbis én azt hittem.
- Jó napot kisasszony! Hogy vagyunk? - tette fel a már jól ismert kérdést.
- Remekül. - hangom azonban nem ezt árulta el.
Az orvos elovette a kartonomat és nézegetni kezdte.
- Fel kell tennem pár rutinkérdést. - mondta, miközben még mindig a papírt olvasta.
- Rendben. - válaszoltam és elhelyezkedtem az ágyon. - Mit akar tudni?
- Akkor kezdjük. - vette elo a tollat a doktor és az ágyam szélére ült. - Neve?
- Kagome Higurashi.
- Életkora?
- 16.
- Foglalkozása?
- Tanuló.
- Valamilyen betegsége?
- Nincs.
- A családban volt valaki súlyos beteg?
- Nem.
- A családban volt valakinek elmebaja vagy egyéb pszichés betegsége?
- Nem.
- Él nemi életet?
- Igen.
Akaratlanul futott ki a számon, mire anyukám a szája elé kapta a kezét, az orvos pedig meghökkenve nézett rám. Mindketten tudták, mi következik majd.
- Igen. InuYashával történt, nem is olyan régen. Életem legszebb éjszakája volt. - hunytam be a szemem és sóhajtottam.
- Doktor úr! - kezdte anyukám mosolyogva. - Magunkra hagyna pár percre?
Az orvos bólintott. Összezárta a kartont és távozott. Amint kattant a zár, melegséget éreztem az arcomon. Hatalmas pofont kaptam.
- Ekkora szégyent! Sosem gondoltam volna, hogy te...te... - az idegességtol szólni sem tudott. Közelebb lépett és megragadta a karomat. - Nem vagy többé a lányom! - kiabálta és becsapta maga mögött az kórterem ajtaját.
Fél óra múlva bejött az az orvos, aki kezelt.
- Hiszek neked. - válaszolta, miközben leült az ágy szélére és feltunoen vislatni kezdett. Szemében furcsa fény csillant, ami megijesztett. - Csak mondd meg, hol van az Ékko többi része.
Azt mondta, amit hallottam? Az Ékkövet akarja! Szóval o nem is ember, hanem...
Zöld, dudorokkal teli buzogány tört elo a hátából és a falhoz nyomott vele. Gyomromba fúródott és a kisebb gömbökbol újabb tüskék lottek ki, apró lyukakat hagyva a falon, ágyon és mennyezeten. Torkában rózsaszín darabkák világítottak. Tudtam, hogy a szilánkok, amiket a kút mellé tettem, most az orvos borébe bújt szellemet erosítik. Ami követett engem ide, Japánba.
- Add a ko darabjait! - nyafogta a lény és megmutatta igazi arcát. Egy légyre hasonlító szorös, sokszemu valami bújt ki az emberi borbol és felém tartott. De honnan tudta, hogy én... Egy pillanatkép ugrott be. Otthon fekszem a szobámban és a mennyezeten lévo legyet figyelem. A légy! Nem szokásos parazita, hanem annál több. Amire akkor én még csak nem is gondoltam. És mindent elmondtam, mindent! Nem volt nehéz megtalálnia az orvost és megölni, aztán a testében megkeresni engem. Hogy miután felfedtem a ko rejtekét, velem is végezzen. De én ezt nem hagyom! Az elmúlt idoszakban annyi mindenen keresztülmentem! Nem fog kibabrálni velem egy ilyen szárnyas gusztustalanság. Gondolkozz Kagome! Mi az, amitol a legyek félnek? Amit nem szeretnek? Szemem a szobát kutatta és agyam egyfolytában járt. Ekkor akadt meg a tekintetem a parfümön. A kellemes illatot nem csípik. Legalábbis remélem, hogy ez a tervem bejön. Kezemmel az üveg után nyúltam, miközben megpróbáltam enyhíteni a nyomást a hasamon. Elértem. A szemeihez céloztam és fújtam. A lény magas hangon felsipított és visszahúzta a buzogányt. Dörzsölni kezdte a vörössé vált testrészeket, miközben én feltéptem az ajtót és futásnak eredtem. A folyosó tele volt emberekkel, akik megrökönyödve nézték, amint kiszáguldok a kórház épületébol egy szál hálóingben.
InuYasha kidugta a fejét a kútból és körülnézett. Füle érzékeny volt a zajokra, idegesen mozgatta egy-egy dudálásra vagy fékezésre. Szimata csodöt mondott. A megannyi szag úgy keveredett össze, hogy kibogozásra nem volt alkalom.
- Tehát ez a modern kor. - nézett szét csodálkozva a félszellem. - Nem valami barátságos.
Ismeros illat csapta meg az orrát.
- Ez Kagome! - suttogta maga elé, majd a lépcson felfutva kilépett a fénybe. Hirtelen vágódott ki az ajtó, szemét elvakította a nap. Velotrázó sikoltás ütötte meg a fülét. Meglepodve nézett a hang irányába, miközben csatára készült fel. De amikor szembe találta magát apró ellenfelével, furcsán pislogott.
- Hé kölyök! - próbálta túlkiabálni az udvaron labdázó kisfiút, akinek idoközben kiesett a kezébol a játék és a kerítéshez gurult. - Ne visíts már! Kagomét keresem!
Csönd lett. A kisfiú kikerekedett szemekkel nézett rá, szája remegett, miközben beszélni kezdett.
- I...I...InuYasha? - kérdezte.
A félszellem csodálkozva méregette a gyereket.
- Igen. De honnan tudod, ki vagyok? - érdeklodött a tole megszokott hangnemben.
A kisfiú kicsit bátrabb hangon válaszolt.
- A novéremtol. - mondta és várta a reakciót.
InuYasha szíve a név hallatán hevesebben dobogott. Tehát jó helyen jár.
- És o hol van? - kérdezte hevesen.
Sota szemébe könnyek szöktek.
- Kórházban, mert azt hiszik, hogy orült. - mondta. - Én is azt hittem. Egészen eddig... - újabb sikítás és puffanás. Mindketten hátranéztek a bejárati ajtóra, ahol Sota anyja feküdt ájultan, kezében a szatyrokkal.
- Nem igazán hittük el, amit mondott. Olyan furcsának tunt és...mégis...igaz. - nézett a félszellemre a no, aki az ágy szélén ült, kávéscsészével az ölében. Csöngött a telefon. Sota intett anyjának, hogy hagyja, majd o felveszi. A fiú a leheto legjobbkor ment ki a szobából.
- InuYasha...így hívnak, ugye? - nevetett zavartan a no, hiszen életében eloször beszélgetett félszellemmel.
A félszellem bólintott és kíváncsian várta, mit is akar tole ez a halandó.
- A lányom mondott valamit a minap, ami azóta sem hagy nyugodni és ami miatt mondtam neki, amit nem gondoltam komolyan.
- ujjával zavartan körözött a csésze tetején. - Azt mondta, hogy ti ketten...együtt voltatok...úgy. - nézett fel InuYashára, akinek az arca rezzenéstelen maradt. - Nem igaz! Nem igaz?
- Persze, hogy nem. - válaszolta a félszellem. Nem akarta kiborítani az idegileg így is eléggé labilis not.
Hát ha o nem is, a lánya gondoskodott arról, hogy bekövetkezzen az, amit InuYasha el akart kerülni. Sota rontott be a szobába.
- Kagome megszökött a kórházból!
Egy sikátor kukája mögé rejtoztem. Nem mertem emberek közé menni, ki tudja, mire képes az a szörny a szilánkokért. Ezeknek semmi sem szent. Kaparászást hallottam a hátam mögül. Ijedten fordultam meg, de csak egy patkány keresett magának uzsonnát a szürke konténer szélén. Piciny szemeit rám emelte, majd tovább kutatott, félig eltunve egy papírzacskóban.
Remegtem, bár nyár volt. Térdemet átkulcsolva kuporogtam a házak sarkainak találkozásánál. Félhomály volt, ami még jobban idegesített, de ami a legrosszabb, hogy több légy döngicsélt a kukák tartalmánál. Akár a szörny is közöttük lehetett és csak a megfelelo pillanatra vár, hogy lecsaphasson rám. Ekkor valami nyöszörgo hang ütötte meg a fülemet. Lassan megemelkedtem egy ládákkal megrakott konténer mögül, de csak annyira, hogy kilássak. Az orvos állt a sikátor bejáratánál. Ember énje harcolt a lény ellen, ami ismét kezdett elhatalmasodni rajta. Szánalmas látvány volt, ahogy kétrét görnyedve próbált kipréselni magából egy hagyj béként. Nem fedhettem fel magam. Ez a szörny okosabb, mint gondoltam. Arra számítottam, hogy egybol üldözobe vesz,amint kilépek a kórházból, de nem így tett. Ismét magára öltötte alkalmi ruháját és sétálni indult a városban. Gyanútlan emberek mellett haladt el, akik nem is sejtették, hogy miféle gonosz teremtmény bújt meg a fehér köpenybe bújtatott, amúgy is mindig zaklatott orvosban. Szétnézett a modern korban, hogy aztán rám találjon. Amennyire csak tudtam, összehúzódtam és igyekeztem csöndben maradni. De újonnan szerzett ismerettségem nem osztotta a véleményemet. Hangos csörgés törte meg a szörny szagatott zihálását, ami idoközben örökre végzett a doktorral. Most ott feküdt vértol csöpögo sebekkel, ahol korábban a légyszeru lény állt. Mert elindult a zaj irányába. Tudva, hogy engem talál. Féltem. Nagyon féltem. Szemembe könnyek szöktek és magamban csak ennyit mondtam.
- Most meghalok.
A patkány továbbra is recsegett egy kekszes zacskóban és esze ágában sem volt abbahagyni. Éreztem azt a buzt, ami a lénybol árad. Közeledett. A zümmögés, amit kiadott, egyre hangosabb lett, én pedig a konténerhez nyomódtam, amennyire csak tudtam. Szemem elott megjelent a már jól ismert buzogány. Lassan kúszott elore, mintha szimatolna. Azt a kukát célozta meg, amin a patkány volt. Az egész néhány perc alatt történt. A zöld nyúlvány felemelkedett és ütött. Halk cincogás, majd csörömpölés és csönd. Aztán a nyúlvány felém fordult. Felkiáltottam és kiugrottam a konténer mögül és a bejárat melletti barna tároló mellé guggoltam. Hogy lehet az, hogy nem kapott el? Láthatta, amint futok. Ekkor jutott eszembe az a manover, amit még a kórteremben csináltam. Nyilván a parfüm az oka. Hiszen a középkorban mégcsak ehhez hasonlót sem ismertek. Felálltam, hogy megbizonyosodjak róla. Valóban. Szemei vörösben izzottak, valószínuleg csípos érzésben van része. Szenvedj csak te nyomorult! Buzogánya a szagomat követte. Nem menekülhettem az utcára, hiszen már nincs orvosjelmeze, amit felvehet. Valamit ki kellett találnom. Gyerünk Kagome! Körülnéztem. Egy szeméttel és megannyi vacak lim-lommal telerakott területen csak kerül valami a kezembe, amit használhatok ez ellen a rútság ellen. Sikeresen. Felemeltem egy csodarabot. Rövid volt, de kemény. Jobb a semminél. Ekkor vettem csak észre a szilánkokat, amik a lény torkába voltak ágyazódva. Tehát oda kell céloznom. És lehetoleg pontosan. Lassan közeledtem felé. Tudtam, hogy érzi az illatomat. Mégis, ahogy ott álltam, kezemben a rúddal, valahogy korábbi halálfélelmem elszállt és immár a lény iránti gyulölet lett urrá bennem. Megmarkoltam az egyik végét. Még három méter. A fejem fölé lendítettem. Még ketto. Beszívtam a levegot. Egy méter. Kiengedtem és ütöttem. A szörnyet eltaláltam, de a szilánkokat nem. Zöldes nyálka buggyant ki a vágott sebbol, egyenesen az arcomba. Fintorgásra azonban nem volt idom, hiszen az ellenfelem sem akart veszíteni. Buzogánya hátba talált, amitol majdnem elvesztettem az egyensúlyom. Úgy szorítottam a csövet, mintha az életem múlott volna rajta. Mert valóban. Ismét céloztam és ütöttem. Ezúttal egyetlen szilánkot sikerült kivernem belole, de még mindig volt ketto. A szörny fájdalmasan felzúgott. Ahogy én is. A nyúlvány ezúttal az oldalamon landolt, hatalmas erovel. Lecsaptam a csovel. Megint és megint, míg a lény testében már egyetlen ékkodarab sem volt. Sebébol a zöld nyálka ömleni kezdett, buzogányával rám mért ütéseinek ereje egyre gyengébb volt. A szörny vérétol, ha lehet annak nevezni, talpig beterítve hátráltam. Még mindig nem akartam elengedni a fegyveremet, pedig gyoztem. Egyedül. Örülnöm kellett volna, de ahhoz sem volt erom. Hirtelen egyensúlyomat vesztettem és a földre estem. Korai boldogságom hamar elszállt, amikor láttam, hogy a szörny nyúlványa a tole nem messze lévo szilánk felé kúszott. Meg akartam mozdulni, de nem tudtam. A vizsgálatok miatt nem ehettem szinte semmit és a szervezetem sajnos most kezdte el követelni a járáshoz szükséges energiákat.
Ekkor valami suhanás a hátam mögül és vakító fény, szörnyu morgással kísérve. A szemem elé kaptam a kezem, mert a szemét a széltol a bejárat felé áramlott. Amikor elállt a szemétáradat, valaki megfogta a karomat.
- Kagome, jól vagy? - kérdezte InuYasha. - Annyira aggódtam érted.
A földön fekve húztam magamhoz és átöleltem a nyakát.
- Tudtam. Tudtam. - suttogtam a meghatódottságtól és a kimerültségtol.
- Mit tudtál? - érdeklodött a félszellem, miközben próbált nem megfulladni a karjaim között.
- Hogy utánam jössz. - válaszoltam.
Elengedtem, mire a szemembe nézett.
- Ígérd meg, hogy nem hagysz többé magamra ilyen sok idore. - mondta.
Bólintottam és mosolyogtam.
- Szörnyen nézhetek ki. - nevettem halkan, miközben InuYasha lábra segített.
- Szó szerint. - csatlakozott a félszellem és ujjaival letörölte a nyálkát az arcomról.
Mindketten a rendetlenségre néztünk.
- Hol vannak? - kérdezte InuYasha, míg én a szemetet fürkésztem.
- Ott az egyik. - mutattam egy láda felé. - Ott meg a másik, meg a harmadik.
Miután begyujtöttük a darabkákat, InuYasha ölbe vett és felugrott a ház tetejére.
- Mi a fenét csinálsz? - kérdeztem ijedten.
- Azon ügyködök, hogy ne vegyenek észre a halandók. - válaszolta a félszellem, miközben átugrott egyik épületrol a másikra.
- Így akár suliba is mehetnék. - tréfálkodtam.
- Így akár be is görcsölhet a kezem. - mosolygott rám a félszellem.
- Mmm. Értem. - nevettem és InuYashához bújtam, aki mellett mindig olyan biztonságban éreztem magam.
Anya nagyon sokat fogyott az utóbbi néhány napban. Nekem fel sem tunt, annyira el voltam foglalva InuYashával. Emiatt szörnyu buntudatom támadt, így hát nagyon örültem, amikor kibékültünk. InuYasha közben felvilágosított, hogy a mamának azt mondta, nem történt közöttünk semmi. Talán jobb is így. Utólag azt mondtam, hogy túlságosan beleéltem magam a történetbe, amit el is hitt. Megint egy pici lelkiismeretfurdalás. Két napig élvezte InuYasha a vendégszeretetünket. Az öcsém egyszeruen megorült azért, hogy InuYasha az o szobájában aludjon és meséljen csatajeleneteket. Persze engem hagyjon ki bekole, mert lát engem eleget. A mama is jónak találta az ötletet, mert tartott attól, hogy történik valami olyasmi, amit nem nézne jó szemmel. Pedig mi valami ilyesmivel akartuk megünnepelni a gyozelmemet. Csalódottan álltam a szobám ajtaja elott, ahová lefeküdni készültem.
- Sajnálom. - mondtam, miközben Sota egyre hangosabban kiabált a történetek után.
- Azonnal megyek. - mondta futólagosan a félszellem. Majd lopva körülnézett és a derekamat átölelve az ajtófélfához nyomott.
- Azért egy puszi belefér ugye? - kérdezte, miközben én karomat a vállán pihentettem.
- Persze. - suttogtam, de mire megcsókolhatott volna...
- Azonnal megy! - ordítottam, mire a félszellem hátrahokölt, Sota pedig elhallgatott. InuYasha rám mosolygott. Mintha azt mondta volna, na ezt ismerem. Aztán mégis megtörtént az, amit az elobb az öcsém félbeszakított. Annyira hiányzott ez az érzés és nem csak nekem. Percekig álltunk ott, amikor is hallottam, hogy Sota leugrik az ágyról.
- Jobb, ha mész! - toltam a folyosó másik része felé. - Jó éjszakát! - mondtam, majd befutottam a szobámba és magamra zártam az ajtót, mielott kísértésbe estem volna. Még hallottam, ahogy InuYasha végigmegy a folyosón és Sota üvölti, hogy végre mese jön. Mosolyogtam, majd nyakamig húztam fel a takarót és a fal felé fordultam. Anya megengedte, hogy visszamenjek a középkorba, de csak akkor, ha nem megy a tanulás rovására a csatangolás. Mindig azt hittem a múltbéli világ furcsább, mint a jelen. Eddig. A dolgok ugyanis csak most kerültek vissza az eredeti kerékvágásba. Anyukámmal kibékültem, a családom körében hajtom álomra a fejem és csak egy fal választ el életem szerelmétol. Boldogabb voltam, mint valaha. Párnámba fúrtam a fejem, miközben odakint feltámadt a szél. Jelezve, az élet tartogat még számomra egy-két meglepetést.
AJÁNLOM AZ OLDALT
