7. fejezet

Taktika

Amióta magamban hordoztam a diónyi lényt, már nem kellett a szobámban raboskodnom. Járkálhattam a palotában, de el nem hagyhattam. A bennem lévo élolény a leheto legváltozatosabb dolgokat muvelte. Amikor erosebben kapaszkodott, óriási fájdalom hasított az altestembe, úgy éreztem, a méhem kiszakad a helyérol. Nemegyszer ébredtem arra, ha egyáltalán aludtam valamit, hogy ugrál. Szabályosan két-három centit emelkedve segítette elo gyomrom szüntelen rugdosását. Pedig csak akkora volt, mint egy dió, mégis úgy éreztem, hogy több kilót nyom. Amikor a folyosón sétáltam, gyakran a falnak támasztottam a vállam és úgy csúsztam a hideg köveken. Kagura ezt mindig élvezettel nézte és a tudtomra adta, hogy o eros lenne erre a nemes feladatra és fogalma sincs, Naraku miért választott engem. Ha tudni akarja, ezt én se. A terhes nok elhíznak. - gondoltam. Mármint azok, akik normális és nem mutáns gyerekekkel várandósak. Én nemhogy felszedtem volna néhány kilót, inkább fogytam. Ugyanis a lény a méhembol idonként kimászott a gyomromba, ahol magába szívta az aznapi ételadagomat. Mégis, amikor odanyúltam, ahol ot sejtettem, mérete nem változott. De akkor hová tunt belolem az a rengeteg ennivaló? Az enyhe barnaságot, amit a borömben annyira szerettem, mindamellett, hogy nem volt pattanásos, felváltotta egy kezdetleges sápadt, majd egy falfehér szín.


- InuYasha! - kiabált a félszellem után a szerzetes, de o ezt már nem hallotta. Az erdo felé futott, ahol pár perccel ezelott pillantotta meg volt szerelme lélekrablóit.

Kikyou egy tisztáson sétált, hu csatlósai társaságában, akik a megszokott körben úsztak mellette. InuYasha néhány ugrással azonnal beérte.
- InuYasha! - nézett rá csodálkozást színlelve a papno. Már messzirol tudta, hogy jön.
- Kikyou! - mosolyodott el a félszellem, akit mindig jólesoen érintett, ha látja.
A papno a félszellem nyakába vetette magát és arra kényszerítette, hogy ölelje át, amit InuYasha meg is tett.
- Annyira hiányzott nekem ez. - suttogta a piros kimonóba a papno, miközben megmarkolta a ruhadarabot, úgy, mintha sohasem akarná elengedni.
InuYasha nem tudta, hogy mit válaszoljon. Egészen addig, amíg meg nem érezte az ismeros illatot. Eltolta magától a döbbent lányt és kérdoen nézett rá.
- Mi a baj? - kérdezte Kikyou.
- Ez Kagome illata. - mondta a félszellem és hátrált egy lépést.
Kikyou eloször megilletodött, aztán egykedvuen bámult az egyre ingerültebb InuYashára. Gondolhatta volna, hogy a félszellem szaglását nem csaphatja be. Az illatom nyilván akkor került a ruhájára, amikor lehajolt megállapítani, hogy az ot újjáéleszto boszorkány szere hatott-e. Igazából másra akarta használni, de mivel a szövetséget nagyobb kínzásnak találta, ezért elvetette eredeti ötletét. Bár az is lehet, hogy most emiatt a ragyogónak tuno terv miatt fogja elveszíteni InuYashát.
- És? - kérdezte még mindig unott hangon, ami egyre jobban dühítette a félszellemet.
- Mit keres rajtad Kagome illata? - ordította InuYasha, ami bár meglepte a papnot, de állta a félszellem gyilkos pillantását.
- Találkoztam vele. - válaszolta.
InuYasha érdeklodését azonnal felkeltette.
- Mikor? Hol? - kiabálta InuYasha.
Kikyou látta a félszellem szemében azt a hihetetlen vágyat, ami fellobbant. Az imént, amikor még nem kerültem szóba, InuYasha tekintete semmi hasonlót nem tükrözött. Mérhetetlen gyulölet lobogott fel a papnoben irántam. És egykori kedvese iránt. Bántani akart minket.
- Néhány héttel ezelott. - felelte a papno, kivárva szavai hatását.
- Hol? - kérdezte egyre nagyobb hévvel a félszellem, miközben ökölbe szorította a kezét. - Mondd már!
- Én magam vittem el Narakuhoz. - válaszolta Kikyou és felkacagott.
- Ki ez a Naraku? - kérdezte InuYasha értetlenül. - És mi köze van neki Kagoméhoz?
A papno elégedett arcot vágott.
- Egy szellem. Aki nagyon régen szerelmes volt belém. De ez már a múlté. - legyintett. - Annyit mondok, hogy soha az életben nem találkoztál még nála gonoszabb szellemmel. És valószínüleg a kis szerelmed már a föld alatt van.
- Hallgass! - üvöltötte InuYasha, akiben csak most tudatosult, hogy elveszíthet engem. Ezúttal örökre. És nincs bocsánat, ha átjön a kúton, mert ott sem talál. Fejében kavarogtak a gondolatok, melyek mind egy pontba futottak össze. Meg kell találnia azt a Narakut.
- És hol van ez a szellem? - érdeklodött InuYasha.
- Miért áruljam el neked? - kérdezte a papno.
- Mondd, hol van? - kiabált a félszellem.
- A Sötét-hegyen áll a palota. - gúnyos mosolyra húzta a száját. - Meg a kis szerelmed sírja.
InuYasha szánakozva nézett rá és közben azon morfondírozott, hogyan változhatott az egykor hon szeretett lány ilyen szívtelen szörnyeteggé.

- Kagome. Kedvesem. - lépett be az új szobámba Naraku, amely az övé mellett állt. Naponta egyszer meglátogatott és az állapotom iránt érdeklodött. - Hogy vagy?
Az egyik sarokban ültem. A hajam zsíros tincsekben tapadt izzadt arcomhoz. Összegörnyedtem a hasamban lükteto fájdalomtól. Nemrég eroltettem magamba egy negyed halat, de úgy tunt, a bennem lakó lény is megéhezett. Éreztem, ahogy a pár perccel ezelott megevett kevés élelem is eltunik a dióban. Nehezen lélegeztem és ismét fogytam, bár ezúttal csak egy-két kilót. Egy hónapja lakott bennem ez a valami, de a mérete nem változott. Ennek részben örültem. Másrészt bosszantott ennek az egész procedúrának a végeredménye.
- Nem vagyok a kedvesed. - suttogtam erotlenül, de nem érzelemmentesen. Hangom tele volt gyulölettel. - És rosszul vagyok.
Naraku mellém sétált és leguggolt elém.
- Ez természetes. - fogta meg sápadt arcomat és maga felé fordított. - De a gyermek gyönyöru lesz.
Nem tetszett, ahogy róla beszélt. Mintha tervei lennének a jövendo gyermekével.
- Rosszul vagyok. - ismételtem és a már jólismert keseruséget éreztem a számban.
- Te csak azzal törodj, hogy kihord a gyermekem. A többi az én gondom. - válaszolta fagyosan a férfi, azzal sarkon fordult és kiment. A földre esten és hányni kezdtem.

- Naraku! Kivel akarod helyettesíteni magadat? - kérdezte Kagura, miközben Kannat nézte, aki kisgyermek módjára játszott az ujjaival. Hóna alatt a tükre, amit egy percre sem tett le.
- Már mondtam. InuYashával. - válaszolta a férfi.
- Mégis hogyan akarod ezt megvalósítani. - érdeklodött a boszorkány. - Kagome nem fog belemenni, még akkor sem, ha szereti azt a félszellemet. Ebben az állapotban úgysem fogja megtenni. Márpedig akkor neked kell...
- Meg fogja tenni. Ezt garantálom. - válaszolta Naraku és megjelent az arcán az a kifekezés, amitol Kagura ereiben mindig meghul a vér. - Ha nem Kagome, akkor az a mocskos kis korcs.

- InuYasha, merre jártál? - kérdezte Miroku, aki azonnal észrevette, hogy a félszellem milyen zaklatott. - Mi történt?
- Találkoztam Kikyouval. - mondta InuYasha, de nem nézett a szerzetesre.
- Gondoltam. - válaszolta Miroku. - Láttam a lélekrablókat. És? Mit akart?
InuYasha hangja kétségbeesetten hangzott a kihalt réten.
- Azért jött, hogy elmodja, átadta Kagomét valami Naraku nevu, gonosz szellemnek. - felelte a félszellem.
Naraku nevére a szerzetes megszorította a jobb tenyerét. Ez nem kerülte el InuYasha figyelmét sem.
- O az a szellem, akirol beszéltél? - kérdezte, kiszökkentve Mirokut a mélázásból. A szerzetes bólintott.
- Igen. Ez az o átka. - emelte fel a kezét. - Meg kell ölnöm, hogy véget vessek a szenvedésemnek, amit ez a lyuk okoz nekem.
- Segítek. - mondta InuYasha és nyugat felé fordult. - Irány a Sötét-hegy.

Naraku érdeklodve figyelte Kannat, aki a tükör fölé görnyedt.
- Jön. Már nincs is messze. meg akar ölni. - regélte rezzenéstelen arccal.
- Remek. - mondta a férfi. - Itt az ideje, hogy bevessem a másik titkos fegyverem.

Ezúttal magabiztosabb léptek zaja rázta fel a folyosó csöndjét. Kérdés és kopogás nélkül nyitott be parancsolója szobájába.
- Itt vagyok, ahogy kérted. - jelentette ki keményen.
- Bizalmas feladatom van a számodra. - mondta Naraku és Kannara mutatott. A fehérség elovette tükrét és a jövevény felé tartotta. Felemelte, hogy minél jobban láthassa azt, amit a fegyver tartalmaz. Egy fehér hajú, kutyafülu, piros kimonóba öltözött félszellem ugrált benne egyik fa ágáról a másikra.
- O lenne a feladat? - kérdezte kicsit flegmán, majd Narakura nézett. - Ezt nem mondod komolyan?
Naraku nevetni kezdett.
- Ne bízd el magad! Tudom, hogy eros vagy, de o sem lebecsülendo! - mosolygott a férfi, majd kiadta az utolsó instrukciókat és útjára bocsátotta hadserege vezetojét és egyben legjobb emberét.

- Na? - kérdezte Miroku InuYashától. - Érzed az illatát?
A félszellem az útra hasalt, orrát a finom porba nyomta és mozdulatlanul figyelt. A szerzetes és a kisróka mellette guggoltak és várták az eredményt.
- Igen. - válaszolta pár perc múlva. - Azt hiszem erre mentek, de ez nem száz százalék. Annyi itt a szag, hogy nehéz megkülönböztetni.
Felállt és leporolta magát, majd a távolba révedt.
- Mi baja van? - kérdezte Shippo, bambán nézve a szerzetesre.
Miroku tudta, hogy ha a félszellem nem is vallja be senkinek, de halálosan szerelmes belém. Látta nap mint nap, hogy mennyire megviseli InuYashát az, hogy nem vagyok mellette. A harc sem ment annyira jól, mint máskor. Ezért is sérült le olyan nagyon, amikor a farkassal vívott csatát. Sérelmezte, hogy Kouga feltartja abban, hogy a nyomomra bukkanjon. A szerzetes csak állt és nézte barátját, aki tehetetlenségében ökölbe szorította a kezét.

A harcos lesétált a palota alatti részre, ahol ezer és egy szellem tanyázott láncra verve. Kígyók, különbözo mutánsok, sárkányok és minden szörnyuség, amivel az ember a legborzasztóbb rémálmában sem szeretne találkozni.
- Kemény feladatunk lesz, ezért olyanokra van szükségem, akik nem félnek semmitol. - ekkor a mellette álló segédre nézett, aki bár magasabb volt, mégis összerezzent. - És hozd azt a semmirekellot is!
A szolga idegesen dörgölte a kezét, amin hatalmas harapások voltak.
- Azt a...
A harcos mérgesen fordult felé és megragadta a nyakánál fogva. A szolga feje vörösben játszott.
- Melyik szót nem értetted? - suttogta és a lakattal lezárt ajtó felé lökte.
A szolga rémült pillantásokat vetett, majd elokotorta a kulcsot és a lakatba helyezte. Szörnyu bömbölés hallatszott. A szolga hátranézett, de amikor látta a harcos dühös tekintetét, erot vett magán. Kinyitotta az ajtót és belépett a sötét helyiségbe.
- Nyugalom! - emelte fel a kezét halk szavait követoen. - Nyugalom!
Szuszogás, valahonnan a sarokból. A szolga elorébb araszolt, de csak lassan. Lehajolt és a béklyót kereste, melyet meg is talált. Elindult a lánc mentén, egyre beljebb haladt.
- Hozod már? - kérdezte a harcos. - Erre nincs idom egész nap.
- I...i...i...gegennn. - dadogta a szolga. Eddig csak az ajtón kívül kellett lennie, innen etethette. De most ki kell vonszolnia ezt a rémséget.
Forró lehellet csapta meg a nyakát. Összerezzent és remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Érezte, hogy vizeletét nem tudja visszatartani és melegség áradt szét a lábán. Ez a valami könyörtelen és...
- Uram! Vigyázz a családomra! - kiáltotta a szolga.
A harcos már csak a csontok ropogását, az ételen való morgást és a hatalmas fogak csattogását hallotta.

- Lehet, hogy nem is erre kellett volna jönni. - mondta Miroku, amikor egy hatalmas szakadék szélére értek.
InuYasha mereven meredt elore. A távolban egy feket felhokbe bújtatott hegy magasodott. Körülötte villámok cikáztak. Shippo a szerzetes bokájába kapaszkodott, miközben rémülten követte a félszellem tekintetét.
- Ott van. - mondta InuYasha. - A Sötét-hegy. Megvan.
- Nahát! A kutyuli! - kiáltott egy ismeros hang.
InuYasha el sem fordította a fejét.
- Nincs idom a hülyeségre! - mordult fel a félszellem.
- Mire nincs idod te korcs! Rám? - kiabált Kouga az egyik dombról. Mellette két hu szolgája, akik nevettek a fonökük megnyilvánulásán.
- Igen! Rád! Meg a bolhás talpnyalóidra! Húzzál vissza a hegyekbe ordas! - intett viszlátot InuYasha, de ekkor Kouga elé ugrott és megragadta a nyakát.
- Velem egy ilyen kis alattomos tacskó nem beszél! - szorította meg ujjait a félszellem nyakán, amibol kiserkent a vér.
- Engem nem... - kezdte volna InuYasha, de Miroku beléfojtotta a szót.
- Azt hiszem vendégeink lesznek. - mutatott egy seregre, ami a palota felol közeledett feléjük. Furcsa hangok, morgások és üvöltések hallatszottak egyre közelebbrol, ahogy a csapat közeledett. Shippo a szerzetes hátára ugrott. Miroku maga elé tette a botját. Kouga és InuYasha is befejezte a pillanatnyi elmezavart.
- Ezek kik? - kérdezte a farkasszellem.
- Nem tudom. - válaszolta a félszellem.
Hátráltak, miközben a sereg elottük ért földet. Négynyelvu kígyó, óriásira nott szemgolyó, karmos lábak, éles fogak. A félszellem elorántotta a kardját és maga elé tartotta.
- Kik vagytok? - kiabált InuYasha.
A szellemek idegesen álldogáltak, támadásra készen.
- Tétováznak. - mondta Kouga. - Nincs itt a vezérük.
- Te már csak tudod, ilyen falkában élsz. - vetette oda felgmán a félszellem, mire Miroku alig láthatóan hátba rúgta.
- Fogd vissza magad! - súgta.
- Ki a vezeto? - kiáltotta Kouga és a választ azonnal meg is kapta.
- Én. - mondta egy hang, valahonnan a fejük felol. Villámgyorsan a csatlósai elé ugrott. Fejét páncél fedte, kezében láncok csörögtek, melyet a levegoben lóbált. Ekkor morgás hallatszott. Az eddigi legnagyobb. Egy hatalmas, kétfeju sárkányló ereszkedett le a harcos mellé. Száján béklyók, de így is látni lehetett a vért és a cafatokat, amik a szolgáé voltak valaha. - Támadás. - adta ki a parancsot a harcos, mire a mögötte várakozó szellemek megindultak. InuYasha harcra számított, de ot kikerülték és a többieknek estek.
- Mi a ... - kérdezte, de ekkor egy nagy valami fejbe vágta és elsötétült szeme elott a világ. A kard mellé esett és normál méretre zsugorodott. A harcos belerúgott, hogy minden rendben van-e és valóban veszélytelen. A csatát nézte, amiben a szellemek jelentos része elesett.
- Ideje mennünk. - intett a sárkánylónak, de az nem engedelmeskedett. Letépte magáról a bilincset és tuzcsóvát lövellt mindkét fejébol az égre.
- A kurva életbe! - kiáltott a harcos és a láncaival megpróbálta elkapni az állatot. - Hé! Te! - intett oda egy repülo szellemnek. - Ezt vidd Narakunak! - mutatott a földön hevero félszellemre. - Siess!
A lény teljesítette a parancsot.
- Ne! - kiabálta Miroku, miközben végzett egy mókusszeru lénnyel. - InuYasha!
Kouga idoközben megölte az utolsó szellemet is és kifulladtan esett a földre, társaival együtt. A szerzetes tekintete hirtelen a harcosra tévedt, aki a szörnnyel küzdött. A sárkányló a farkát megleggyintve a sziklafalhoz csapta a harcost, aki kétrét görnyedt és térdre esett. A lény felrepült és eltunt az erdo fölött. Miroku a földön hevero testhez futott. Tudni akarta, hogy ki a vezére ennek a könyörtelen bandának. Leemelte a sisakot, de meglepetés érte.
- Te lány vagy! - kiáltotta.
A lány dühös szemekkel nézett rá és oda rúgott, ahol a fiúkat csak simogatni volna szabad.

InuYasha magához tért. Kezein és lábain láncok voltak.
- Hol vagyok? - nézett körbe, de a környezet ismeretlen volt.
- A palotámban. - jelentette ki egy hang. - Üdvözöllek InuYasha!
Egy magas, nagyhajú alak lépett ki az árnyékból.
- Te vagy az a Naraku, igaz? - kérdezte a félszellem dühösen.
Naraku nevetni kezdett.
- Úgy van. - bólintott.
- Hol van Kagome? - kiáltotta InuYasha és ha nem lettek volna rajta láncok, nekiment volna az elotte álló férfinak.
- Kagome biztonságban van. - mondta Naraku.
- És hogy van? - hangja hisztérikusnak hatott, amit egy kicsit szégyellt is.
- Rosszul. - válaszolta Naraku. - De már ne sokáig. És ebben te segítesz majd neki.
- Látni akarom! - ordította a félszellem, de ekkor valami furcsa érzés gyúlt fel benne. Egy ismeretlen vágy. Naraku felemelte a kardot.
- Ezt keresed? - kérdezte mosolyogva. - Nos. Ez már nem kell neked. Legalábbis egy ideig. Tudom nagyon jól, mit jelent ez a fegyver. Számodra.
InuYasha emlékeiben ez a kép játszódott le utoljára a beszélgetésbol, majd elméjét fekete köd borította be.

Kétszer hánytam azóta, hogy ettem, pedig jóformán semmi nem ment le a torkomon. Már majdnem elaludtam, amikor nyílt az ajtó és valaki belépett rajta. Jobban mondva belökték és most a földön feküdt. A haja, a ruhája, a fülei. Szemem megtelt könnyel.
- InuYasha! - suttogtam nevetve. - Szerelmem úgy...
Miért vörös a szeme? Miért véres a keze? A keze! A körmei kétszeresek lettek. Szinte karmok, melyekrol most lassan folydogált az alvadt folyadék. Mit tettek veled? Nem akartam elhinni amit látok. InuYasha észre sem vett. Felült, morgott és a saját karját mardosta. Tehát az az o vére. Nemegyszer bele is harapott a csuklójába. Sírástól remegve kaptam a szám elé a kezem a döbbenettol. Mit muvel?
- InuYasha! - kiabáltam. Bár ne tettem volna.
Rám emelte vérben forgó tekintetét. Megnott szemfogairól saját vére csöpögött. Szánalmas látvány volt. Felállt. Ahogy én is. A falhoz simultam. A Narakutól kapott kimonó vékony volt, a fal hideg. Testem reagált a hirtelen jött kellemetlen érzésre, ami a félszellemet lázba hozta. Veszélyes izgalomba. Morogva ugrott elém. Istenem, a szeme! Hiányzik belole minden, ami valaha én voltam. Amik mi voltunk. Ami o volt. Magához húzott. Durván. Letépte rólam a ruhát. Védekezoen kaptam magam elé a kezem, de nem használt. A földre taszított és rám vetette magát. A nyakamba harapott. Szemfogai a húsomba mélyedtek.
- InuYasha! - kiabáltam. - Ne csináld! Ne csináld, kérlek!
Hasztalan. Kezeimet egybefogta egyik kezével a fejem fölött, míg a másikkal a csípombe ragadt. De ez fájt a legkevésbé. Tudtam, mi következik. És nem tévedtem. Lükteto férfiassága belémvágódott. Olyan hévvel és erovel, hogy azt hittem szétszakadok. A tempó nagyon gyors volt és fájdalmas. Üvöltöttem a kíntól, amit az altestemben éreztem. Valami meleg és folyékony távozott belolem, melynek illata összekeverhetetlen. Vér. A hév, ami a félszellemet vezette, nem ismert kegyelmet. Csak a saját érdekét nézte, a pillanatnyi vágyát, mely nem más, mint a kielégülés. Bármi áron.Farkas módjára felordított, a háta megfeszült, szemfogairól ezúttal az én vérem csorgott. Hörögve lihegett. Alig vártam, hogy kihúzza magát belolem. Ahogy távozott, altestem égetett és szúrt. Nehezen kaptam levegot. Szememben a fájdalom, a szégyen és a kimerültség könnye hullott alá. InuYasha felült és engem nézett. Tekintete megakadt a lábam között. Szemében megint vágy gyúlt.
- Ne! - suttogtam, de a kezek ismét megragadtak.

- Boldog vagy? - kérdezte Kagura Narakut, aki beszámolt neki arról, mi folyik a szobámban.
- Igen. - válaszolta a férfi. - Kagome immár az enyém. És ezt bizony a korcsnak köszönhetem.
Kagura egyre nagyobb félelemmel nézett a mellette álló Narakura. Már biztosan tudta. Egyetlen esélye az életben maradásra az, ha itt hagyja ezt az orületet.