Shippo sírva futott oda Mirokuhoz, aki a tuz mellett üldögélt Kougaval és két társával. A kisróka megállt és könnyel teli szemekkel nézett a szerzetesre.
- Belém rúgott, pedig csak inni vittem neki. - panaszkodott, mire Miroku vígasztalóan megpaskolta a fejét.
Kouga gúnyos kacajt hallatott.
- Az a kis ribanc! Én bizony nem engedném, hogy egy közönséges halandó némber így megalázzon! Még akkor sem, ha ilyen jelentéktelen vagyok. - utalva Shippora, akinek még görbébben állt a szája, mint korábban.
Miroku halvány mosolyt ejtett meg, miközben arra gondolt, hogy Kouga teljesen olyan jellem, mint a félszellem. InuYasháról napok óta nem hallottak. Tudták, hogy a palotában van, csak a megfelelo stratégiát keresték a bejutásra. Eddig nem jutottak sokra.
- Majd én beszélek vele. - vette fel a botját a szerzetes és a szikla mögötti fogolyhoz indult.
A lány összegörnyedve üldögélt, kezén és lábán kötelek. A karján lévo seb, melyet a sárkányló ejtett rajta, bekötözve és fertotlenítve volt. Felnyögött a fájdalomtól, amikor arréb rakta.
- Hogy van a sebed? - kérdezte a szerzetes, miközben utat tört magának a bokorban. - És te? Hogy érzed magad?
- Mi a fasz közöd van hozzá? - ordibálta a harcos és arca torz kifejezést öltött.
- Lány létedre elég mocskos a szád. - vetette oda enyhén flegmán Miroku és letelepedett a harcos mellé.
- És ehhez mi a fasz közöd van? - kiabálta továbbra is mélységes gyulölettel a hangjában a lány.
Miroku rosszallóan csóválta a fejét. A harcos észrevette és még dühösebb lett.
- Mit képzelsz te magadról? - nézett Mirokura, akin furcsa érzés lett urrá a dühtol szikrázó szemek láttán. - Te vagy itt a fonök?
- Nem. - nevetett a szerzetes, hogy oldja a kialakult feszültséget. - Nálunk nincs vezeto.
- Látszik. - mondta gúnyosan a harcos. - Rendezetlen csürhéd van.
Miroku megpróbált kisimítani egy tincset a lány arcából, de az leköpte a fiút.
- Menj innen a francba! - suttogta, mire Miroku felállt és faképnél hagyta a harcost, akit e percben jobban gyulölt, mint magát Narakut.
Ernyedten feküdtem a padlón és üveges tekintettel bámultam a mennyezetet. Altestemben a fájdalom gigászi méreteket öltött, de már ahhoz sem volt erom, hogy ilyenekkel törodjek. InuYashát Naraku vitte ki a szobámból, miután negyedjére is megeroszakolt. Nem haragudtam rá, hiszen tudtam, hogy nem volt önmaga. Az élmény azonban, amit ez a másfél órás szenvedés adott nekem, örökre belémforr majd. A hasamhoz kaptam, amikor egy szúrást éreztem. A dió eltunt. Egybol visszatértem a valóságba és felültem. Igyekeztem nem figyelni arra a vértócsára, ami a lábam között terült el. Lehet, hogy csak rossz helyre nyúltam. Nem. A dió eltunt.
Naraku elégedett arccal járkált a palota folyosóján. Kagura csendben követte parancsolóját. Kérdezni akart, mégsem tette. Pontosan tudta, milyen tervet eszelt ki a férfi. Egyáltalán nem volt ínyére a dolog. A félszellemhez tartottak. El kellett ismernie, hogy Naraku zseniális elme. InuYasha volt a kulcs, hogy a diónyi lényt aktiválja. Kagura tudta, hogy a férfi nem azért használta a félszellemet, mert o maga lusta vagy túl kedves lett volna hozzá. Érzett valamit foglya iránt, amit magának sem akart bevallani.
A szellem szinte hangtalanul vonult végig az erdoben. Hu szolgája követte és állandó beszéddel kísérte gazdáját.
- Nahát Nagyúr! - kezdte a kicsiny zöld szolga. - Mikor érünk már oda InuYashához? Kíváncsi vagyok, hogyan néz ki most, hogy kiszabadult a nyíl fogságából. Bár tudod...
A szellem egyetlen hangot sem hallott a mögötte lévo zagyvaságból. Fejében öccse képe rajzolódott ki.
- Yaken! - mondta fagyosan a szellem.
A szolga eléfutott és várta a parancsot.
- Rendelkezz velem Sesshomaru Nagyúr! - hajlongott Yaken, miközben kétfeju botja szemmel kísérte a tevékenységét.
A Nagyúr azonban az elottük tátongó szakadék másik oldalát nézte. Szeme egyetlen pontra meredt. Yaken követte gazdája tekintetét, majd csodálkozva felkiáltott.
- Nahát Nagyúr! - mutatott a lényre, mely a hangra feléjük fordult. - Egy kétfeju sárkányló! Ez igen ritka fajta. Mondhatnám, hogy egyedi, de északon van még belole pár szabadon, igaz, azok jóval kisebbek és...
- Yaken! - mordult fel Sesshomaru. - Még egy szó és az alvilági révészek munkahiányából adódó problémák megoldódnak.
A szolga takarékra tette a száját és megbújt gazdája háta mögött, aki még mindig a sárkánylovat fürkészte.
Izzadtan ültem a sarokba, ahová fogalmam sincs, hogyan kerültem. Mintha a fájdalomtól már nem is emlékeztem volna korábbi cselekedeteimre, akkor sem, ha csak pár perccel ezelott tettem azokat. Szaporán vettem a levegot és karomat egyre nagyobbodó hasam elé fontam. Negyed óra alatt kétszeresére nott az egész testem. Furcsa lüktetés járt át. Kívántam a vizet, de a kancsó az InuYasával történtekkor összetört. A cserepek félig nedvesen hevertek az ajtó elott. Nem tudtam, hogy hallucinálok-e vagy Naraku tényleg bejött a szobába. Leült elém. Az önelégült mosoly természetesen most is ott ült az arcán.
- Végre! - suttogta, miközben letörölte homlokomról az izzadtságcseppeket. - Itt az ido szerelmem!
- Minek...nevez..tél... - lihegtem, majd egy velot rázó sikoly hagyta el a számat.
Naraku nevetni kezdett és kezét a hasamra helyezte.
- Eljött az ido. - mondta, majd csókot nyomott az arcomra.
Nem erre számítottam. Valami mocorgás a hasamban. Lenéztem és undor fogott el. Egy fej próbált meg kitörni belolem. Mintha hártya fedné a kezeket, melyek kifelé nyomták a hasfalamat. Az egész pár perc alatt játszódott le. A lény utat tört magának. Az egész vér nélkül zajlott, de a fájdalom elmaradhatatlan volt. És a meglepettség az arcomon. Szörnyre számítottam, aki felsír majd, hogy él.. De nem. Ami elottem feküdt hártyás lében, az...Nem hittem el, hogy belolem jött ki.
A sárkányló megnyalta fejeivel a bal lábát, majd a jobbat. Farkát egyfolytában a levegobe emelte, fekete, bozontos sörényét felborzolta a szél, ami a szakadék felol fújt. Akárcsak azt az illatot, ami most megcsapta az orrát. Egyik fejét a szag irányába fordította és morogni kezdett. Amikor a szellem leugrott elé, a másik is csatlakozott hozzá. Sesshomaru a szemekbe nézett, melyek állták a hideg tekintetet.
- Uram! - suttogta Yaken. - Ezek nagyon vadak! Nem kímélnek sem halandót, sem szellemet. Menjünk innen Nagyuram!
Sesshomaru azonban egy percre sem vette szemét a sárkánylóról, ami hasonlóan reagált.
- Gyönyöru. - mondta a Nagyúr. - Kell nekem! Ez a lény kell nekem!
Yaken nagyra nott szemekkel nézett a szellemre.
- Ez komoly Nagyuram! - lábadt könnybe a szolga szeme. - Hát nem vagyok hu csatlósod? Neked egy másik kell? Hogy teheted ezt velem Sesshomaru Nagyúr!
A szellem azonban nem is figyelt rá. Elorébb sétált és kinyújtotta a karját. Ujjait a sárkányló fejéhez érintette. Az eloször morgott, majd egyre halkabb, szinte doromboló hangot hallatott. Yaken kisírt szemmel nézte a jelenetet.
- Nahát Nagyuram!
A nyálkás burok lassan mozogni kezdett. Egy kéz nyúlt ki belole és körmeit végighúzta a padlón. Undorral néztem, ahogy egyre nagyobb rész került elo a cafatok közül. Narakura pillantottam, aki önelégülten leste a lény minden mozdulatát. A valami most felállt. Aztán felém fordult. Rám emelte barna szemeit. Hosszú, fekete haja leengedve verte a lapockáját. Egy hatév körüli lány nézett a szoba közepébol.
- Anya!
Visszatartott lélegzetemet most engedtem ki. Tényleg ez lennék? Anya? Hiszen...Mégis megindult bennem valami eziránt a gyerek iránt. Narakura pillantottam ismét, akinek ezúttal eltunt az arcáról a mosoly. Mérgesen nézte a lányt, aki felém indult. Amikor mellém ért, a nyakamba borult.
- Anya! - ismételte. - Anyuci!
Nem tudtam, mi tévo legyek. Átöleltem és magamhoz szorítottam. Puha bore volt, de a nyálka ellenére kellemes illatú. Ilyen érzés az anyaság?
- Mi a fene ez? - hallottam Naraku fagyos hangját.
Értetlenül néztem rá.
- Miért? - kérdeztem, majd a lányra mutattam. - Nézd! Milyen szép!
- Halandó! - kiabálta a férfi, majd arcul ütött. A lány védeni próbált, így o is kapott egyet. - Halandó! Mire megyek vele? Pusztuljon!
Felemelte a kezét, melybol valami éles és hegyes karom bújt elo. A feje fölé lendítette és készült a halálos csapásra.
- Fuss! - löktem az ajtó felé. - Menekülj!
Naraku eltalálta a karomat, amibol kispriccelt a vér.
- Menj már! - kiabáltam, mire kinyitotta az ajtót és futásnak eredt.
- Végre! - rúgott bele a boszorkány az ébredezo félszellembe. - Kelj föl te semmirekello!
InuYasha kinyitotta szemeit, majd a fejét dörzsölve felült. Ekkor vette észre, hogy kezein vér van.
- Mi történt velem? - kérdezte kótyagosan. Kagurára nézett, akinek arcán halvány mosoly bújkált. - Te tudsz valamit?
A boszorkány sejtelmesen nézett rá.
- Talán igen talán nem! - nevetett.
InuYashában egyre nott a feszültség.
- Nincs idom erre...-indult meg az ajtó irányába, de Kagura szavai megállították.
- Kagoméhoz mész? - kérdezte majdnem nevetve, ami nem tetszett a félszellemnek.
- Igen. Látni akarom. - mondta InuYasha és a kilincs után nyúlt.
- Valoszínüleg már a karjában tartja Naraku gyermekét. Aminek te segítettél megfoganni. - kacagott, látva a félszellem csodálkozó arckifejezését. - Bizony! A saját ellenséged gyermekét az asszonyod hordta ki. A magzatot pedig te élesztetted fel. Hát nem irónikus! - koppintott legyezojével InuYasha orrára, miközben kiment a helyiségbol.
- Miért csináltad? - kérdezte Naraku, miközben hangja remegett a dühtol.
- Mert gyerek. Nem érdemli meg a halált. - sírtam a lábai elott, ami elég megalázó volt, de nem érdekelt.
- Megérdemli! Mit kezdjek egy olyan halandóval, aki nem képes engem szellemé tenni! - szavait csönd követte.
- Te nem vagy szellem? - néztem rá csodálkozva.
Hasba rúgott, majd távozott.
- Nagyuram! Mi a szándékod ezzel a sárkánylóval? - kérdezte Yaken, aki egyfolytában a mögötte haladó lovat bámulta. Amióta elindultak, az a különös érzése támadt, hogy a lény meg akarja enni. Miért is? A sárkányló mind a négy szemét rajta tartotta és olykor-olykor megnyalta a szája szélét. Yaken ilyenkor mindig jobban felzárkózott gazdája mögé.
- Semmi. - válaszolta szolgája kérdésére Sesshomaru. - Egyszeruen kellett és kész! Tudod, hogy én mindent megkapok. Legyen az bármi. Nem érdekel hogyan és milyen következményekkel jár.
Yaken szomorúan sóhajtott.
- Tudom. - suttogta, majd megszaporázta lépteit, amikor észrevette, hogy a sárkányló és a közte lévo különbség ismét csökkent.
- Hall engem valaki? - kiabált egy hang a szikla mögül. - Szomjas vagyok.
Semmi válasz.
- A kurva életbe! Figyeljetek már! - haragos dobbantás! - Basszátok meg!
- Ültesd már le magad! - unta meg Kouga a lány ordibálását. - A vakarcs visz neked vized. - majd intett Shipponak, hogy teljesítse a parancsot.
- Nem, mert agresszív! Vigyél te! - mutatott a farkasszellemre, aki egy kövön heverészett.
- Én megyek! - mondta a szerzetes, aki véget vetett a kialakuló vitának. Azzal megfogta a vizes edényt és mélyet sóhajtva megindult a fogolyhoz.
- Oldozz el, így nem tudok inni! - elégedetlenkedett a harcos és megpróbálta kivenni a szerzetes kezébol a tálat, de az elhúzta elole.
- Hogy hívnak? - kérdezte Miroku.
- Mi közöd van hozzá? - rivallt rá a lány.
- Nekem nem sok, de idegeneknek nem szoktam szívességet tenni. - cseleskedett Miroku.
A lány túlságosan kívánta a vizet, ezért belement a játékba.
- Sango. - felelte. - Na? Megkapom?
Miroku mosolyra húzta a száját.
- Igen. - válaszolta a szerzetes és a lány szájához emelte a tálat, aki vadul inni kezdett. - Szomjas lehettél.
- Csodálkozol? - kiabálta Sango vizes arccal. - Egész nap szomjan vagyok. Meg éhen. Ez kínzás!
- Ha segítesz, elengedünk. - mondta Miroku taktikázva.
- Miért segítenék nektek? Idióták vagytok. Én kiváló harcos, felsobbrendu! Maga Naraku képezett ki, hogy én legyek a legjobb! És így is lett! Nem alacsonyodok le holmi egyszeru kis mitugrászokhoz. - vetette oda flegmán.
- Te is csak egy halandó vagy! - utalt ezzel a lány karján lévo sebre. - Gondolkozz! Naraku nem lesz elnézo még veled sem, ha nem a tervei szerint alakulnak a dolgok.
Sango mérgesen nézett rá.
- Mit akarsz tudni?
Az ágyon ültem, miután megfürödtem és hajat mostam. Kívül jobban néztem ki, de belül ugyanolyan voltam már nagyon régóta. Kinyílt a szobám ajtaja. Narakura vagy valamelyik csatlósára számítottam, ám InuYasha lépett be.
- Szerelmem! - mondta és hozzám futott. - Hogy vagy? Mi van veled?
Sírni kezdtem és átöleltem.
- Annyira féltem. - mondtam zokogva. - Úgy hiányoztál.
InuYasha magához szorított, majd eltolt és a szemembe nézett.
- Kagura említett valamit. Hogy gyereked van. Igaz ez? - kérdezte.
Láttam a szemében a kétségbeesést és a szomorúságot. Bólintottam.
- Ezt nem hiszem el! - kiabálta a félszellem. - Hozzád mert érni az a szemét!
Csillapítani próbáltam, de nem használt.
- Nyugodj meg! Nem csinált semmit! Semmit! Csak megcsókolt és azt is egyszer! - próbáltam túlharsogni InuYashát és megragadtam a piros kimonót.
Rám nézett és megenyhült.
- Elhiszem neked. - mondta. - De akkor hogyan...?
Ekkor mintha eszébe jutott volna valami.
- Kagome! Én mit csináltam veled? - kérdezte.
Ismét könny gyult a szemembe. Látta és rosszat sejtett.
- Ne kímélj! - válaszolta és szembe fordított magával.
- Ahhoz, hogy a gyerek megfogadjon, le kellett feküdnöm valakivel, aki aktiválja a diónyi lényt, ami lemászott a gyomromba. - ránéztem és féltem szavaim következményétol.
- Én erre nem emlékszem. - mondta a félszellem és a fejét csapkodta öklével. Megfogtam a kezét és magamhoz húztam.
- Mert szellem lettél. Legalábbis szerintem. Olyan furcsán viselkedtél és... - nyeltem egyet.
- Folytasd csak. - mondta és elfordult.
- Naraku nem akarta, ezért keresett mást. Tudta, hogy magadtól nem tennéd meg neki ezt a szívességet, ezért változtatott valahogy szellemé. - vázoltam az eseményeket. - És te szellemként...szóval...
- Hányszor? - kérdezte.
Lehajtottam a fejem és kezem ösztönösen az ölembe siklott.
- Négyszer. - válaszoltam halkan.
InuYasha sóhajtott és fel akart állni, de én nem engedtem.
- Hová mész? - fakadtam ki. Féltem az újabb egyedülléttol.
- Szégyellem magam. Ezek után hogyan lehetnék újra veled? Úgy. - szemével a padlót pásztázta.
Számba vettem ujjait és gyengéden megharaptam.
- Szeretlek. - mondtam. - Nem te voltál, hanem az a szellem...
-...akivé válni akartam. - válaszolta csüggedten és másik kezével végigsimított a hajamon.
- Gyere! - suttogtam és bár tudtam, hogy fájni fog, mégis hagytam, hogy megtörténjen az, amire hónapok óta vágytam.
A kislány ijedten bújt egyik fa mögül a másik mögé. Minden apró zajra összerettent és kis sikolyok hagyták el a száját, amikor valami megmozdult a bozótban. Lekuporodott az egyik bokor tövébe.
- Anya! - suttogta maga elé. - Félek!
Ekkor egy fehér alak suhant el elotte. A szellem hátranézett, rosszallóan végigmérte és tovább ment. Kicsiny, zöld lény követte, aki a botját felé tartotta.
- Kis halandó! - motyogta és ment tovább.
A szolga mögött egy sárkányló tunt fel. A szörny mindkét fejét felé fordította és halk dorombolásba kezdett. Megbökte a lányt, sörénye csiklandozta a gyerek meztelen vállát.
- Nagyúr! - rángatta meg a szellem ruháját Yaken. - Ezt nézd!
Sesshomaru visszapillantott és érdeklodve figyelte, amint a sárkányló csóválni kezdte a farkát, a lány pedig mosolyogva simogatta a szörnyet.
- Yaken! - a kis szolga ugrott egyet.
- Nagyúr?! - nézett rá.
- Keríts ruhát a lánynak! - adta ki a parancsot, majd elindult a gyerek felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
