Akárhogy kapálóztam, kiabáltam, a frigy Narakuval megköttetett. A szellemek hangosan csattogtatták álkapcsaikat, amikor férj és feleségként végigvonultunk a sorok között. A félszellem mosolyogva bólintott az egybegyűltek felé, miközben erősen szorította a karomat, hogy mégcsak meg se próbáljak elmenekülni. Kényelmetlenül feszengtem ujjai között és igyekeztem lazítani a fogáson, mert igencsak zsibbadni kezdtem. Naraku azonban szavak nélkül is emlékeztetett rá, hogy ki kinek az alárendeltje.
- Az az ostoba nőszemély! - morgott InuYasha, mikor már a harmadik elágazás után sem látott maga mögött. - Mégsem jött utánam!
Zsákutca, gondolta dühösen, amikor a folyosó végébe ért. Aztán kicsit közelebbről is megvizsgálta a falat és szeme megcsillant. Egy ajtó. Megpróbálta kinyitni, de nem sikerült. Mérgében belerúgott, mire az ajtó hangos nyikorgás keretében kitárult. InuYasha orrát egyből illatok százai csapták meg. A terem, mely az ajtó mögött terült el, sötét volt és nyirkos. A félszellem lassan, szinte hangtalanul lépett be a helyiségbe, ahol a körvonalak mindenféle üvegről és tálakról árulkodtak.
- Miféle hely ez? - kérdezte önmagától és bezárta maga után az ajtót.
- Tehát ez a palota! - jelentette ki fennhangon a farkasszellem, amikor elérték annak a hegynek a lábát, amelyen néhány száz méter magasságban elterült Naraku birodalma. - Nem nagy szám!
- A látszat egy kicsit csal! - mondta Sango, bár hangjába az eddigi magabiztosság mellé, mintha félelem is vegyült volna. - A kastély mélyen a hegyben kezdődik. Amit látunk, csak a három felső emelet. - gúnyos, kissé cinikus mosolyra húzta a száját. - A java lenn van.
Miroku a palotát kémlelte, miközben szabad kezével az állát dörzsölte.
- Tehát bejutni csak innen lehet! - mondta csalódottan és botját látványosan a földbe szúrta.
Sango most valamivel kedvesebben nézett a szerzetes felé.
- Talán elfelejtetted, hogy van valaki, aki úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét? - nevetett és a sziklafal felé mutatott. - Nekem most dolgom van. - válaszolta halkabban és egy kicsivel komolyabb ábrázattal. - Bújjatok el a kő mögé és várjatok a jelemre!
Kouga a távolodó lány után nézett és szemében a kétkedés egyre nagyobb méreteket öltött.
- Bízhatunk benne? - kérdezte a farkasszellem, bár tekintetét le sem vette Sangoról.
Miroku hetykén megrántotta a vállát. Valójában ő sem igazodott ki a harcoson, aki az egyik percben szemtelenül goromba, a másikban roppant barátságos volt. De ami még jobban idegesítette, az az, ahogy Kouga még mindig Sangon legeltette a szemét.
- Szerinted mit csinál? - kérdezte a szerzetes, miközben a szikla mellett hajlongó lányt figyelte, aki a szürke köveket tapogatva haladt centiméterről centiméterre.
- Mit érdekel? - válaszolta kaján vigyorral az arcán Kouga. - Amíg így csinálja!
Miroku erős késztetést érzett arra, hogy ökle találkozzon a farkasszellem orrával.
Sango erősen koncentrált. Szemei nem a szürke sziklafalat, hanem színes gömböket láttak maguk előtt, melyek össze-vissza szaladgáltak. Halkan haladt, a levegőt is benntartotta. Aztán nagyot ugrott, amikor Kouga erőteljes hangját meghallotta a háta mögül.
- Na? - szólalt meg azon a flegma hangszínen, amit a lány annyira utált.
- Elég nehéz a munkára koncentrálni, ha közben a frászt hozod rám! - pirított rá a harcos, bár hangjában nem volt méreg, inkább izgalom és idegesség.
- Nem látnám, hogy annyira belegebedsz! - mondta a farkasszellem, de ez már kevésbé sikeredett gúnyosra. - Segítsek?
Sango felegyenesedett és miközben letörölte homlokáról az izzadtságcseppeket, halvány mosolyt ejtett Kouga felé.
- Nem tudsz. - majd mielőtt visszatért volna korábbi foglalatosságához, halkan hozzátette. - De azért kösz.
Ekkor azonban hatalmas robaj rázta meg a környéket, és a sziklafal, ami mellett álltak hirtelen zuhanni kezdett feléjük.
- Ott! A nyílás! - mutatott Sango a keletkezett résre és beugrott a barlangba.
- Nézd!Milyen gyorsak! - mutatta Rin a sárkánylónak a patakban úszó halakat, melyek kilőtt nyíl módjára igyekeztek a sekélyebb vizek felé. - És milyen szépek! - aztán komorabb arccal fordult a parton üldögélő, kezeit idegesen tördelő Yaken felé. - Mikor jön vissza Sesshomaru?
- Nagyúr! - fakadt ki a szolga dühösen. - Neked Ő Nagyúr! Mégis ki vagy te, hogy nevén nevezed minden idők leghatalmasabb szellemét! - de látva a sárkányló mérges szemeit, halkabbra vette a hangját. - Majd akkor, ha elintézte azt, amiért elment.
- De mégis, hová ment? - kérdezte nyafogva a lány, aki az elmúlt pár napban több évet is öregedett. Immár majdnem háromszor annyi idős volt, mint a születésekor.
- Bárhová ment, miattad ment! - kiabálta Yaken, majd fejbevágta saját magát, amiért megint eljárt a szája.
- Sango! Kouga! - kiabált felválta a szerzetes és a rókaszellem, miután felszállt a füst és látták a zaj eredményét.
- Most mit csináljunk? - kérdezte remegő hangon Shippo és megrángatta Miroku talárját.
Miroku a romot bámulta és valami ésszerű ötleten törte a fejét.
Sango felült és a halántékát dörzsölgette.
- Sikerült. - suttogta maga elé és mosolyra húzta a száját. - Megtaláltam!
- Mégis mit? - mozdult meg egy kisebb halom törmelék alatt a farkasszellem.
Sango ijedten fordult a hang felé.
- Te meg mit keresel itt? - nézett rá csodálkozva.
- Nem válaszoltál. - ugrott talpra Kouga és megrázta magát. - Mi ez a hely?
Sango is feltápászkodott és arcán furcsa érzésekkel tekintett körbe.
- Ezer éve nem jártam itt. - jelentette ki magabiztosan.
Kouga értetlenkedve nézte a sötét falakat.
- Tehát tudod, hol vagyunk. Ez azért bíztató. - vonta le következtetéseit a farkas.
Sango keserű mosolyra húzta a száját.
- Ez afféle gyülekező hely. - mondta Sango. - A harc előtt...mielőtt...tudod, kirohanunk. A bejárat nem kő, hanem egy szellem, ami csak akkor enged be, ha a megfelelő helyre nyúlsz. Jelen esetben egy karom a bal lábán.
Kouga a lány mellé sétált. Maga felé fordította és őszinte kíváncsísággal a hangjában megkérdezte.
- Mit akarsz? - nézett a lány szemébe, aki állta a tekintetét.
- Segíteni. - válaszolta Sango.
- Miért? - érdeklődött Kouga.
- A bosszú nem minden. - jelentette ki a harcos.
- És erre csak most jöttél rá? - nevetett fennhangon a farkasszellem. - Hát igen! A harcosok nem agyalnak, hanem teszik a dolgukat.
- Sértegess csak! - nézte szúrós szemeivel Kougát Sango. - Most fontosabb az, hogy Naraku meghaljon. - azzal elindult a felfelé tartó lépcsőn. Miután fellépett az első fokra, visszafordult és látta, hogy a farkasszellem nem követi. - Nem bízol bennem?
- Csodálkozol? - mondta Kouga kissé gúnyosan. - Elárultad a családod, a mestered...és szerintem minket is el fogsz.
Sango igyekezett fékezni magát, de már késő volt. Elszakadt a cérna. Kouga is csodálkozott azon, hogy a lány egy pillanat alatt előtte termett, bár azt mindig is tudta, hogy a harcos gyors.
- Mit tudsz te rólam, te mocskos farkas? - kérdezte haragos tekintettel.
- Egyformák vagyunk! - kapta el a lány vállát, aki ökölbe szorított kezekkel verte a farkas mellkasát. - Ölünk és élvezzük! Nincs ebben semmi rossz!
Sango hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta. Talán azért, hogy ne hallhassa az igazságot, talán azért hogy megnyugodjon. A csók nem tartott, csak pár másodpercig. Amikor elhúzódott, számított egy pofonra vagy enyhébb esetben egy kiadós veszekedésre. De arra nem, ami következett. Kouga a derekánál fogva magához húzta. Orruk összeért.
- Miért hagytad abba? - kérdezte a farkasszellem és Sango hallotta a hangjában a hirtelen jött vágyat.
- Nem tudom, miért csináltam. De eressz! - próbált meg kiszabadulni az ölelésből, ám túl gyengének bizonyult.
- Innen nem menekülsz! - suttogta Kouga és kezét végigfuttatta a lány arcán. Karmai csiklandozták a bőrét, mely egyszerre irritálta és fel is izgatta. Karjai a szellem nyaka köré fonódtak és szorosan hozzásimult.
- Nem is akarok. - mondta a lány.
- Nem vagy éhes? - lehelte hidegen újdonsült férjem a bükkfából készült asztal átellenes végéről, ahol helyet foglalt. Látva, hogy nem reagálok a kérdésre, lecsapott öklével a tányérja mellé, amelyből kiloccsant a levesnek nevezett piros folyadék. - Hozzád beszélek!
Nem emelte fel a hangját, ugyanolyan monoton stílusban adta elő ezt a felszólítását is, mint az előző kérdését. Kirázott tőle a hideg, de igyekeztem felfogni a kezem remegését, mert nem akartam neki támadási lehetőséget adni.
- Én ezt nem eszem meg. - toltam el magam elől az ételt és lassan hátradőltem a széken, miközben Naraku sötét szemeibe néztem.
- De megeszed. - válaszolta a félszellem és előremozdult az irányomba.
- Mi van benne? - kérdeztem hirtelen. Tekintetem a tál tartalmára tévedt. Majd ismét Narakura. Megleptem. Határozottan láttam szemeiben a meglepetést. Ravasz mosoly jelent meg a száján, aztán belelógatta ujját a folyadékba és lenyalta róla a levest.
- Szerinted? - kacagott.
Összekucorodtam a széken és az asztal közepén magányosan álló gyertyára néztem, ami egy vékony csontba volt beleszorítva. Egykor egy sárkány ujját erősíthette. Nem egy ilyen bútordarabot és kiegészítőt láttam a palotában, de igazából sohasem foglalkoztam velük. Azonban most, ahogy ott állt előttem akaratlanul és észrevétlenül is befurakodott az agyamba az a gondolat, hogy mi van, ha én is így végzem. Egy asztal lábaként vagy képként a falon. Gondolataimból a férjem hangja zökkentett ki.
- Jó étvágyat!
Az erdő növényzete egyre sűrűbb lett, eltűntek az ösvények. A peremen élő apró, inkább csintalan szellemekkel szemben itt hatalmas, mindig harcra kész monstrumok törték az utat és írtották egymást. Egy fehér, prémet viselő alak azonban úgy ment el mellettük és ölt meg mindenkit, aki fel akarta tartóztatni, hogy egy idő után már senki nem mert ellenszegülni az idegennek. A vízesés, mely több méter magasról esett alá egy tóba, nem volt hétköznapi. A víz piros színben játszott és halak helyett tüskés sárkánykagylók, mérgező ormányoscsigák és két fogsorral is rendelkező porcos halak úszkáltak benne, prédára lesve. Egy fapáncélos krokodil feküdt a parton, aki egyből kinyitotta a szemét, amint meglátta maga előtt az alakot.
- Nagyúr! - tápászkodott fel lomhán. A nap magasan volt, szinte perzselt.
- Nem tesz jót neked ez az erős sugárzás Hulyn! - válaszolta köszönés helyett a vendég, aki szemeivel már nem az őrt, hanem a vízesést bámulta. - Még lángra kap a bőröd!
- Tudja Nagyúr - kezdte a krokodil, miközben lassan mozogva elindult - nem gondoltam volna, hogy valaha is viszontlátom majd. Főleg nem itt.
- Mindig is csodáltam azt, hogy te nem félsz tőlem. - mondta a szellem.
Hulyn vicsorgott és eltűnt a vízesés mögött. A szellem követte.
- Tudja az utat Nagyúr! - válaszolta szinte mosolyogva a krokodil és amikor a vendég eltűnt a barlang mélyén, visszaslattyogott az őrhelyére.
A sötétséget hamarosan felváltotta a fény és egy kicsiny falu tárult Sesshomaru elé. Borzfejű gyerekek játszottak a faggyúból és más, természetben is fellehető anyagokból készült házak előtt. Szüleik teljesen hétköznapi munkákat végeztek. Itt, ahová sohasem jut el a napfény, mégis nappali világosság van. A szellem elindult lefelé a dombon, amit kék fű borított, egy-egy tarka kaktusszal fűszerezve. Sesshomaru, ahogy egyre közelebb ért a völgyhöz, azon tűnödött, hogy milyen régen is járt erre. És most újra itt van. Ahol a gyermekkorát töltötte és amiről soha, senki nem tudott. Leszámítva ezeket a lényeket, akiknek sohasem szabad elárulniuk a titkot.
- Sesshomaru! - futott felé egy gyerek, aki eddig a padon üldögélt és a lábát lógatva énekelt. - Shaden Úrnő!Grumon Úr! - kiabálta és most visszafelé szaladt. - Itt van! Itt van! Visszajött!
A lények, akik eddig szorgosan dolgoztak, most félbehagyták a munkát és fejet hajtottak az előttük elhaladó szellem előtt. Sesshomaru a fenyőtűlevelekből készült kétszintes palota felé tartott. Ahol a királyi pár lakott és irányította a rejtett várost.
InuYasha szédülni kezdett a rengeteg illattól, ami a szobában terjengett. Attól, hogy el is ájuljon az ajtó csapódása mentette meg.
- InuYasha. - lehelte színtelen hangon egy fehér alak, aki egy tükröt tartott a kezében.
A félszellem furcsán méregette a jövevényt, érzékeny orra veszélyt szimatolt. Még akkor is, ha a szellem semmilyen szagot nem árasztott.
- Ki vagy te? - kérdezte InuYasha szinte suttogva.
Az üresség átsuhant a szobán és a tükröt a félszellem felé fordította.
- Mi akarsz tőlem? - kiáltotta InuYasha és maga elé tartotta a kezeit.
- Nem fog fájni. Látod? - mosolyodott el Kanna, amikor képek jelentek meg a tükörben.
InuYasha érdeklődve figyelte a kirajzolódó alakot, amiben felfedezte Kagomét.
- Mit akarsz ezzel? Hol van Kagome? - vicsorgott a félszellem, akit időközben elöntött a düh.
Kanna nem szólt semmit, csak tartotta játékát és a semmibe révedt. InuYasha pedig szembesült azzal, ami a szerelmére vár.
- Hol a francban vannak a ruháim! - dobott félre Sango egy kisebb követ az útjából.
- Szerintem te anélkül sokkal jobban mutatsz. - próbálta visszahúzni maga mellé a lányt Kouga, aki nem igyekezett annyira, hogy elfedje meztelenségét.
- Eressz el! - kiáltott rá a harcos, miközben magára húzta a nadrágját. - Gyerünk! Így is késésben vagyunk.
A farkasszellem mintha megérezte volna a lányban felgyülemlett feszültséget. Némán figyelte, ahogy minden ruhadarabot magára vesz, majd keresni kezdi a kiutat.
Tekintetük találkozott.
- Mire vársz? - kérdezte rosszallóan Sango és igyekezett, hogy a tekintete ne csússzon lejjebb.
- Nem is tudom. - kezdte zavartan Kouga és csodálkozva figyelte a lányt, aki hangos nevetésben tört ki. - Mi olyan vicces?
- Ekkora ügyet csinálsz a szexből. Ezt nem hiszem el. - nevetett, majd elindult felfelé a lépcsőn, ami nem messze volt tőlük. Belül azonban furcsa bizsergést és boldogságot érzett. Kouga értetlenül ült és Sango hátát bámulta.
- Kihasznált. Egy lány.
Az ágy hatalmas volt és kényelmetlen. Mégis az okozta a legnagyobb gondot, hogy meg kellett osztanom Narakuval. Undorodva ugrottam félre, amikor befeküdt mellém és lába az enyémhez ért.
- Félsz? - kérdezte cinikus mosollyal az arcán.
Nem válaszoltam, csak az oldalamra fordultam és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy egyedül fekszem az ágyban.
- A korcsra gondolsz, ugye? - törte meg a csendet a férjem hangja.
- Mi közöd van hozzá? - fakadtam ki. Felültem és a szemébe néztem, nem törődve a következményekkel. Túl ideges és mérges voltam. - Szerintem...
Fátyol ereszkedett a szemeim elé. Narakut szürke hártyán keresztül láttam és fejembe erős fájdalom állt be. Hátraestem, le a padlóra, ami jéghideg volt, engem mégis égetett. Hányni kezdtem, számat keserű íz töltötte meg, kezem és lábam remegett. Aztán megláttam magam fölött Naraku arcát, aki elégedett mosollyal nézett le rám.
- Azt kapod, amit megérdemelsz.
- Grumon! Shaden! - bólintott Sesshomaru, ahogy belépett a fenyőpalotába. - Régen láttalak benneteket.
A két borzfejű lény örömmel hajolt meg a szellem előtt.
- Nagyúr! - szólalt meg Grumon, miután felegyenesedett. - Ezer éve nem járt itt!
Sesshomaru alig észrevehetően bólintott. Felötlöttek benne azok az emlékek, amik ide kötötték. Ehhez a helyhez és lakóihoz.
- Shaden! - nézett a nőre, aki most előrébb lépett.
- Kövessen! - válaszolta halkan és elindult a szomszéd szoba felé, ahová a Nagyúr követte.
Sesshomaru tekintetével követte a borzfejű lényt, aki leült egy gyantából készült asztal mellé. Majd a szellemet is hellyel kínálta, aki elfogadta.
- Nem kell mondanod semmit. - érintette meg lágyan a szellem kezét Shaden, aki elhúzta.
- Kerüljük az efféle kontaktust. - jelentette ki ridegen, amire a borzfejű nő bólintott.
- Nem változtál semmit. - mosolyodott el a lény, aki megette már a kenyere javát. - Ugyanaz a zárkózott szellem vagy, aki régen voltál. Emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk. Követtél egészen a faluig, ahová azután egyre többször jártál...
- Hagyjuk a nosztalgiát! - szakította félbe Sesshomaru kissé ingerülten.
Shaden meleg tekintettel nézett az előtte ülő szellemre.
- Soha, de soha nem fogjuk elfelejteni azt, amit értünk tettél. Hogy megmentetted a népünket a haláltól. Amikor ki akart minket írtani az erdei tanács, mert veszélyeztettük az egyensúlyt. Nem felejtettél el minket. Megteremtetted nekünk ezt a világot, ahol boldogan élhetünk. Te, egy nagyhatalmú szellem, akinek senki nem állhat az útjába.
Sesshomaru szeme hidegen villant a lényre, aki halványan elmosolyodott.
- Lehet, hogy a világtól elzártan élünk, de a hírek hozzánk is eljutnak. Ne felejtsd el, hogy Hulyn mindenről tájékoztat minket. Kegyetlen szellem lettél, akinek senki és semmi nem parancsol. - kisimította rózsaszín ruháján a fodrot. - Megfogadtam, hogy ezért az adósaid maradunk. Tehát - nézett a szellemre - mit tehetünk érted Nagyúr?
Sesshomaru ekkor döbbent rá, hogy nincs viszaút. Egészen eddig az járt a fejében, hogy visszafordulhat. Bármikor elmehet, miután megnézi, hogyan élnek védencei. De amikor Shaden feltette az imént a kérdést rájött, ezt akarja. Maga sem tudja, hogy miért. És Shaden tudta.
- Velem őszinte lehetsz. Mindig is az voltál, vagy és lehetsz is. - mosolygott rá bátorítóan. - Rajta! Mondd el és könnyebb lesz!
- Miből gondolod, hogy erre van szükségem. - válaszolta a szellem, akit egyre jobban idegesített a lény vidám és megértő arca. - Én egy kegyetlen szellem vagyok. Szellem a szellemek között...
- Valaki mégis belopta magát a szívedbe. - fejezte be a mondatot Shaden. - Miért akarod bonyolítani azt, ami nyilvánvaló? Miatta vagy itt. Nem tudom, hogy kiféle vagy miféle, de te igen. És ez a lényeg.
- Én szellem vagyok a szellemek...
- Nem. - szakította félbe a lény. - Mármint szellem vagy, ezt nem is tagadom. De nem ez a legfőbb gond. Büszke vagy Sesshomaru. A legbüszkébb ember, akivel valaha találkoztam. Mondd meg, hogy mit akarsz!
Sesshomaru ridegen nézett Shadenre, de ő állta a tekintetét. Végül feladta. Mint mindig, amikor a barna szemekbe nézett.
- Én nem akartam - kezdte, miközben kibámult az ablakon. - de egyszercsak...jött...és már nem tudtam...nem akartam...
Shaden kedvesen intett a kezével.
- Lassan.
- Yakennel voltam, amikor rátaláltunk. Először észre sem vettem, elmentem mellette. A sárkánylovam azonban egyből megkedvelte. Az a dög úgy dorombolt neki, hízelgett, ahogy szerintem senki másnak. Yaken nem akarta, hogy velünk jöjjön. Eleinte nem is érdekelt. Egy kis taknyos volt, aki valami miatt kezdetben szánalmat ébresztett bennem. Bennem. Sesshomaru Nagyúrban. Aki nem érez semmit senki iránt. És mégis... - Shadenre nézett, aki figyelmesen hallgatta minden szavát. - Egy félszellem és egy halandó törvénytelen, valamelyik fél részéről nemkívánt gyermek. Napok alatt tizenkét évet öregedett.
- Félsz attól, hogy meghal? Mielőtt... - kezdte.
- Segítened kell Shaden! - nézett a lény barna szemeibe a szellem.
Shaden felállt és egy tölgyből készült szekrényhez ment. A polcait különböző üvegcsék és növények töltötték meg. Kisvártatva leemelt egy lila színű folyadékot tartalmazó fiolát.
- Ezt igya meg a holdtölte előtti éjszakán, pontban éjfélkor. - tette le az üveget az asztalra.
- Mi ez? - kérdezte a szellem flegmán, miközben forgatni kezdte a flaskát.
- Hasson, az a lényeg, nem? - mosolyodott el kedvesen a lény. - Egyébként klobiron. Egy olyan főzet, ami ilyen számkivetett embereket szellemmé tesz.
Sesshomaru zsebre tette a fiolát és felállt.
- Sesshomaru! - kiáltott utána Shaden, miközben ő is felállt. - Ha kimondanád, sokkal könnyebb lenne...
- Ne várd tőlem azt, hogy örömtáncot lejtsek csak azért, mert meghallgattál! Kvittek vagyunk! De ha megtudom, hogy eljárt a szád, fittyet hányok arra, hogy anyám helyett anyám voltál és megöllek. Nemcsak téged, mindenkit. Tudod, hogy megteszem. - mondta vissza sem pillantva és kisétált a kastélyból.
- Aggódom Yaken! - mondta Rin, miközben belebújt új ruhájába. Hangja mélyebb lett, haja hosszabb és magasabb is lett legalább egy méterrel.
- Hogy lehetsz még mindig ennyire ostoba! - fakadt ki a segéd, miközben a lánynak illedelmesen hátat fordítva üldögélt egy sziklán. - A Nagyúrnak nincs ellensége! Senki nincs, aki az útjába állna. Nahát Nagyúr! - ugrott talpra gazdája láttán.
- Yaken! Hol van Rin? - kérdezte a szellem.
- Az előbb még itt volt. - mondta a segéd és a verejték végigcsorgott a hátán.
- Rin! - szólította meg fagyosan a lányt a szellem, aki éppen virágot szedett a réten. - Nem lenne szabad az engedélyem nélkül elhagyni a szállást!
A lány felegyenesedett és maga elé fogta a színes növényeket.
- Sajnálom Nagyúr! - válaszolta őszintén. - Én csak virágot akartam szedni neked Nagyúr! - azzal a szellem felé nyújtotta a kicsiny csokrot.
- Engem nem hatnak meg az efféle gesztusok. - mondta Sesshomaru és meg sem mozdította a kezét.
Rin visszahúzta a virágokat és tépkedni kezdte egy lila virág szirmait.
- Sajnálom Nagyúr! - suttogta a sírástól elfuló hangon a lány és lehajtotta a fejét. - Én mindent elrontok.
Sesshomaru életében először nem tudta, hogy mit tegyen. Nézte a lányt, aki ott állt előtte és olyan védtelennek tűnt. Olyan elesettnek.
- Ha még egyszer bocsánatot kérsz elválasztom a fejedet a nyakadtól. - fakadt ki ridegen.
Rin ráemelte könnyektől nedves arcát.
- Gondot okozok neked, Nagyúr? - kérdezte váratlanul, mire a szellem szeme egy pillanatra megrezzent.
- Igen. - felelte hidegen. - Kolonc vagy a nyakamon. De Aún kedvel. És nekem szükségem van arra az állatra.
Rin csalódottan bólintott.
- Csak rá van szükséged, Nagyúr? - érdeklődött a lány.
- Nem szeretem az ilyen kérdéseket és nem tehetsz fel több ilyet, ha velünk akarsz maradni. Élve. - szorította meg a kardját, mintegy jelzésként.
Ekkor a lány mögött egy emberfejű és kezű vadkan jelent meg és megragadta Rint, akinek kiestek a kezéből a virágok.
- Segíts, Nagyúr! - kiáltotta a hátat fordított Sesshomarunak, aki most visszanézett és látta a karmok között vonagló lányt.
Előrántotta a kardját és a vadkan felé tartotta.
- Ereszd el, ha nem akarod, hogy átküldjelek a másvilágra! - kiáltotta a szellem. Tudta, hogy nem végezhet vele addig, amíg Rint fogva tartja.
- Mit képzelsz te magadról? Hogy önként lemondok a vacsorámról? - nevetett gúnyosan a vadkan szellem és még jobban szorította a lány karját.
- Azt már nem! - mondta Sesshomaru és egy pillanat alatt a lény előtt termett. Kardjával egyetlen csapás is elegendő volt ahhoz, hogy levágja a végtagot, ami Rint foglyul ejtette. A vadkan felordított a fájdalomtól és megmaradt kezével igyekezett elállítani a vérzést. Sesshomaru fellendítette a kardot és készült a végső csapásra, amikor Rin megfogta.
- Hagyd elmenni! - mondta sápadt arccal és remegő szájjal. - Engedd el! Eleget kapott már!
A vadkan kihasználta a pillanatnyi zavart és a lány felé kapott, de Sesshomaru szíven szúrta, mielőtt elérte volna. A szellem sikított egyet, majd porrá vált.
Rin remegve ült le a fűbe. Szemei kikerekedtek, ajka elkékült. Falfehérré vált arca kitűnt piros ruhájából. Sesshomaru elrakta fegyverét és nézte a lányt, aki meredten bámult a semmibe.
- Menjünk! - parancsolta a szellem, de amikor látta, hogy nincs reagálás a lány részéről, leguggolt elé és karmos ujjai közé fogta a lány arcát. - Azt mondtam, hogy...
Rin előrelendült és a szellem mellkasának vetette az arcát.
- Köszönöm Nagyúr! - szorította meg Sesshomaru ruháját. - Megmentetted az életemet.
- Ne hálálkodj! Engedj el! - próbálta meg lefejteni magáról a lányt, de ő nem engedett a szorításon. Aztán kezei a lány kezéről észrevétlenül a derekára fonódtak és magához ölelte Rint. Tudta és mérges volt rá, de nemcsak a lányra, hanem magára is. Mert ebben a percben Rin többet jelentett számára, mint a saját élete.
Kouga és Sango szótlanul tette meg a közel másfél órás utat. Miután bejutottak a palotába, halkan osontak a folyosókon. Sango remekül kiismerte magát a kastélyban.
- Ez az alagsor. - mondta Sango. - Itt vanank a szellemek. Legalábbis a többség.
Kouga alaposan szemügyre vette a láncra vert rémségeket.
- Ez a sereg? - kérdezte a farkasszellem.
A harcos bólintott.
- Mi lenne, ha...
-... ha a mi oldalunkra állítanánk őket? Felejtsd el! - nevetett hisztérikusan a lány. - Csak Narakunak engedelmeskednek.
- Megfelelő szelídítés kérdése. - húzta végig a lány arcán a karmát Kouga.
- Erre most nincs idő. - húzódott el Sango, de a farkas nem engedte.
- Bármikor meghallhatunk, ki kell élveznünk minden percet. - súgta Kouga a lány fülébe.
- Ahogy mondod! - kacagott a hátuk mögött egy éles hang, majd szellemek hada vette őket körül és pár perc múlva megragadták Kougát.
- Vigyétek! - adta ki a parancsot Kagura. - Szép munka volt Sango!
- Köszönöm! - egyenesedett fel a harcos.
- Tudtam! - kapálózott Kouga. - Tudtam, hogy egy álszent kurva vagy! A pokolban fogsz megrohadni!
Sango megérintette a farkas arcát, majd lekevert neki egy pofont.
- Akkor találkozunk még.
AJÁNLOM AZ OLDALT
