A nap már kezdte elhagyni a látóhatárt, a madarak visszatértek fészkükbe, hogy elláthassák fiókáikat. Két alak azonban már néhány perce mozdulatlan volt egy
virágokkal teli rét kellős közepén.
- Sajnálom. - húzódott el Rin, amikor ráeszmélt, hogy mit is csinált. Nem mert a szellem szemébe nézni, inkább kisimította kimonója fehér selyemövét az ujjai között
és lassan felállt.
Sesshomaru követte a példáját, bár le sem vette tekintetét a lányról.
- Mondtam már, hogy hanyagoljuk ezt a mindenért bocsánatot kérek modort. A rideg és kimért szellem szerepe már foglalt. Én bitorlom a trónt és eszemben sincs
megválni tőle. - válaszolta hidegen.
Rin lassan felemelte a fejét és a szellemre nézett.
- Én nem vagyok szellem. Sem ember. - összevonta karját a mellkasa előtt. - Őszintén szólva - húzta össze gesztenyebarna szemeit a lány - azt sem tudom, hogy ki
vagyok.
- Szerintem nem az a fontos, hogy ki vagy, hanem az, hogy ki akarsz lenni. - mondta Sesshomaru, miközben a ruhája zsebében lévő üvegre gondolt.
A lány értetlenül hallgatta a szavakat.
- Honnan tudhatnám, hogy ki szeretnék lenni, ha még azt sem tudom, ki vagyok. - csengett csalódottan Rin hangja.
- Ezt nem tudnod kell, hanem érezned. - válaszolta a szellem, miközben a futva közeledő Yakent figyelte. - Érezd, Rin!
A lány halvány mosolyt küldött Sesshomaru felé, miközben felismerte, hogy a sokak által megközelíthetetlennek titulált Nagyúr nem is olyan megközelíthetetlen.
A falu szélén álló kunyhóból finom vacsoraillat szállt a levegőbe. Shippo egy gyékényből készült szőnyegen ült a szoba közepén lobogó tűz mellett. Apró mancsában
vékony faágat tartott, azzal piszkálta a lángok között égő hasábokat.
- Kaede anyó! - kezdte a szerzetes, aki jobb kezét vizsgálgatta az egyik sarokban. - Tudsz valamit egy bizonyos Narakuról?
Az idős papnő abbahagyta a csalán aprítását és Mirokura nézett.
- Miért érdekel téged Naraku? - kérdezte rekedtes hangon.
A szerzetes leejtette kezét az ölébe és a tűzzel játszadozó rókaszellemet nézte.
- Tudni akarom, kivel állok szemben. - kezdte haraggal a hangjában. - Látod ezt? - emelte fel jobb karját, amin kék imafűzér lógott. - Az ő műve. Egy lyuk, amivel
együtt kell élnem, egészen addig, amíg be nem szippant. - kényszeredetten nevetett. - Jó, mi?
Kaede együttérzően rámosolygott.
- Naraku egy gonosz szellem. Mindent és mindenkit manipulál, akit csak tud. Nem riad vissza semmitől sem. Az Ékkő segítségével világuralomra akar törni. - mesélte
a papnő.
- Dehát Kagome eltörte az Ékkövet. - mondta csügetten a szerzetes. - Ki tudja, hogy meddig tart, amíg összegyűjtjük. Főleg így, hogy eltűnt.
Kaede kedvesen megpaskolta Miroku vállát.
- Sohasem szabad feladni. - mondta a papnő.
Miroku egy ideig csöndben merengett, aztán ismét az anyóhoz fordult.
- Emlékszel, amikor egyszer InuYashát ápoltad. -kezdte, mire Kaede bólintott. - Említetted, hogy van egy fivére.
Az anyó keserű mosolyra húzta a száját.
- Igen. Sesshomarunak hívják. Az öccsével ellentétben ő valódi szellem. Kegyetlen, kíméletlen és senkinek sem kegyelmez. Utálja a szellemeket, az embereket, de
leginkább a féllényeket. A halandó és szellem keverékeket, akik olyanok...
- ...olyanok, mint InuYasha. - fejezte be a szerzetes a mondatot.
- InuYasháék apja egy hatalmas szellem volt. Amikor megszületett az elsőszülött, azaz Sesshomaru, olyan nagyhatalmú szellemet akart belőle nevelni, mint amilyen ő
maga. Sikerült is, de nem úgy, ahogy tervezte. Míg InuYasha apja a jókat védelmezte, legyen az szellem vagy halandó, addig imádott fia önálló életet kezdett és
hatalmas erejét a saját céljaira használta fel. Akkor még nem foglalkozott, kizárólag szellemekkel. - mesélte Kaede.
- Mi változtatta meg a nézeteit? - kérdezte Miroku, bár legbelül tudta a választ.
- A nagyhatalmú kutyaszellem tehát csalódott a fiában. Te még nem vagy apa. - mondta Mirokunak az anyó. - Nem tudhatod milyen érzés az, hogy a saját véred
olyan dolgokat tesz, ami ellenkezik azzal, amiért eddig küzdöttél. A fia azokat a szellemeket is megölte, akik semmilyen gonoszságot nem követtek el ellene.
Egyszerűen csak az útjában voltak. Sesshomarunak az anyja sem tudott parancsolni és egy kínos szóváltás következtében vele is végzett.
Miroku látta, hogy Shippo összerezzen a tűz mellett.
- Megölte a saját anyját? - kérdezte a szerzetes csodálkozva. - Akkor tényleg kegyetlen szellem lehet.
- Ezekben az időkben találkozott InuYasha apja egy fiatal nővel, aki iránt szerelemre lobbant. Később pedig megszületett InuYasha, aki azzal vívta ki bátyja haragját,
hogy halandó anyja révén félszellem lett. Az apjuk egyformán szerette őket, mégis, kisebbik fiához valahogy jobban húzott a szíve. Így a két fiú esküdt ellensége
egymásnak.
- Mit gondolsz Kaede anyó? - kezdte elgondolkodva a szerzetes. - Szerinted még mindig annyira utálják a másikat?
Az öreg papnő mosolyra húzta a száját.
- Az apjuk halálos kimenetelű csatát vívott egy északi szellemel. Utolsó kívánsága az volt, hogy fiai béküljenek ki és bosszulják meg közösen apjuk halálát, de
egyikük sem hajlott erre. Azóta is haragban vannak és Sesshomaru arra törekszik, hogy egy napon végezzen testvérével. - fejezte be történetét az anyó és visszatért a
csalánhoz.
- Tehát nincs meg közöttük a jótestvéri szeretet. - sóhajtott Miroku. - Így elég nehéz lesz kiszabadítani InuYashát és Kagomét.
- Nemcsak, hogy a testvéri, de minden érzelem hiányzik a mindenki által csak Nagyúrként emlegetett Sesshomaruból. Senki iránt nem táplál ilyesmit, mert rideg és
érzéketlen. - töltötte bele a csalánlevél darabkákat egy tálba a papnő.
Miroku kisétált a kunyhóból és a szöktetési terven kezdett gondolkodni.
A kastély pincéjében berendezett börtön nyirkos volt és sötét. Kouga az egyik sarokban üldögélt, karját felhúzott térdein pihentette és semmitmondóan pillantott az
őrre, aki egy rohadt almát dobott be a cellájába. A farkasszellem szemeivel követte a padlón guruló gyümölcsöt, egészen addig, amíg meg nem állt.
- Ez a vacsorád! - nevetett flegmán a sasfejű ember, aki vigyázott az új fogolyra. - Ti úgyis megesztek mindent, ami az utatokba kerül.
- Úgy nekem is nagy lenne a pofám, ha a rács túloldalán lennék. - vágott vissza a farkas és igyekezett nem felbosszantani magát. Így is forrt benne a düh Sango miatt,
aki csúnyán kihasználta és becsapta. Előre tudta, hogy nem lenne szabad megbízni a harcosban, akit maga Naraku tett a legjobbá. Már csak a szerzetesben bízott.
Tudta, hogy Miroku közülük a legokosabb, de ez a bestia rajta is túltett. Ha őt is át tudta vágni...
- Hagyj magamra a fogollyal! - lépett be Sango és a gyilkos pillantás is elegendő lett volna ahhoz, hogy távozásra bírja az őrt.
Kouga a padlót bámulta, miközben elhatározta, hogy nem fog vitába bonyolódni a lánnyal. Legalábbis megpróbál.
- Mielőtt belekezdenél a mondókádba közlöm veled, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Tehát tűnj el innen! - közölte Kouga semleges hangon.
Sango mindkét kezével belekapaszkodott a rácsokba.
- Nézz rám! - mondta ellenkezést nem tűrő hangon. - Nézz rám, ha hozzád beszélek Kouga!
A farkas lassan felé fordította a fejét.
- Miért csináltad ezt? - kérdezte.
Sango lassan megrázta a fejét.
- Figyelj! Gyors leszek! - kezdte sietve. - Ha Kagura előtt felfedem, hogy ismerlek, mindkettőnkel végez. Ezt akartad volna?
- Te egy utolsó szemét vagy! - mondta a farkas, mire Sango még jobban megszorította a rácsokat. - Annak az oldalán állsz, aki erősebb. Ha meghaltam volna, akkor
meghalok. De nem állok át az ellenség oldalára, csak azért, hogy mentsem az életem.
- Ha nem vetted volna észre, én ide tartozom. Ebbe a világba. - mondta a harcos egyre ingerültebben.
- Mert ide akarsz tartozni. Ahol tudod, hogy biztonságban vagy. És még te prédikáltál arról, hogy aki erős, az életben marad. - nevetett keserűen a farkasszellem. -
Pedig csak tudod, melyik oldalra kell állni.
- Ez nem igaz. - mondta csalódottan Sango, bár legbelül tudta, hogy az.
- Mihez is kezdtek velem? Megöltök? - kérdezte szórakozottan Kouga.
- Azért jöttem, hogy elmondjam a tervem, de úgy látom, hogy nem érdekel. - válaszolta Sango.
- Miféle tervet? - érdeklődött a farkas félvállról.
- Nézd! Tudtam, hogy Kagura minden délután ott járőrözik. Ezt elismerem, hogy szándékosan vezettelek oda. Az is direkt volt, hogy elkapjanak és nekem meg
kellett játszanom az engedelmes harcost. Ez azonban mind egy célt szolgált. - darálta idegesen a lány. Remélte, hogy a farkas hisz neki. - Hogy itt benn is legyen
szövetségesem.
Kouga erre a mondatra felkapta a fejét.
- Ezt értsem úgy, hogy azért vagyok ide bezárva, mert neked ide is kellett egy szövetséges? - kérdezte, majdnem nevetve. - Viccelsz?
Sango hevesen megrázta a fejét.
- Nem! Ez így van! - bizonygatta.
- Javíts ki, ha tévednék. - kezdte Kouga. - De nem te vagy Naraku legjobb embere?
- Ez nem azt jelenti, hogy el is tudok bánni vele. - mondta a lány. - Segítesz vagy nem?
A farkasszellem nevetve csóválta a fejét, majd bólintott.
- Egyszer élünk nemde? - kérdezte.
Sango mosolyogva mutatta fel a hüvelykujját.
- Köszönöm.
- Ez azonban nem változtat azon, hogy e pillanatban te vagy a legutálatosabb lény a szememben ezen a földön. Természetesen a gazdád után. - válaszolta Kouga
félvállról. - Szerinted ketten elegendőek vagyunk ahhoz, hogy elbánjunk Narakuval?
- Árulj el valamit! - jelentette ki a harcos, miközben lecsúsztatta kezeit a rácsokról. - Te miért akarod megölni őt?
Kouga őszintén elgondolkodott.
- Nekem nem ártott. - válaszolta. - De a szerzetessel csúnyán elbánt. Megkedveltem azt a halandót. Másodszor pedig szeretnék megmenteni egy eltévedt lelket.
- Én lennék az az eltévedt lélek? - kérdezte Sango, mire Kouga bólintott.
- Mindenkinek csak egyszer adatik meg, hogy éljen. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy elrontsa. - mondta a farkas, mire Sango hátrahőkölt. - Na, szerinted ketten
elegendőek vagyunk?
- Nem, de talán hárman igen. - lépett be egy alak a helyiségbe, aki megzavarta a beszélgetést. - Azt hiszem, meghallgathatnátok.
- Nagyúr! Igazán nem szeretnék beleavatkozni a dolgaidba, de megtudhatnám, hogy hol jártál tegnap? - kérdezte Yaken gazdája mellett loholva.
- Nem hinném, hogy rád tartozna Yaken. - jelentette ki fagyosan.
A szolga gyorsan bólogatott.
- Tudom Nagyúr, de egyedül hagytál ezzel a lánnyal. - fordult hátra, hogy hol van Rin, miközben lehalkította a hangját. - Nekem nem tetszik. Jól tudom, hogy féllény.
Egy törvénytelen. Nagyúr! Ez nem vet ránk jó fényt! Mi van, ha kém?
- Nem az. - válaszolta a szellem keményen. - És most közlöm veled. Ha a távollétemben bármi baja esik, én magam foglak átsegíteni a túlvilágra, akármilyen régen is
szolgálsz már nekem.
Yaken csalódottan leengedte botját.
- Értettem Nagyúr! - aztán ismét megjött a hangja. - Apropó Nagyúr! A minap hallottam, hogy az öcséd, az a korcs, annak a szellemnek a fogságában van, aki
apáddal, a nagyhatalmú kutyaszellemmel is végzett.
Sesshomaru megállt, mire Yaken nekiütközött a lábának, majd gyors hajlongásba kezdett vétkéért.
- Mit mondtál? - kérdezett vissza a szellem.
Aún is megállt, akinek a hátán Rin ült és virágokból fűzött koszorút.
- Valami baj van Nagyúr? - kérdezte aggódva.
Yaken kihúzta magát, hogy jó információkkal szolgált gazdájának.
- Igen Nagyúr! Biztos forrásból tudom, hogy InuYasha annak a Narakunak a fogságában van. Állítólag a szerelme után ment oda. - folytatta tovább a mondókáját a
szolga.
- Az a papnő? Tudtommal az ötven éve meghalt. InuYasha nem lehet annyira ostoba, hogy egy régen eltávozott lányért kockáztassa azt a mihaszna életét. -
válaszolta, miközben Yakent bámulta hidegen.
- Nem nem. - rázta a fejét a zöld lény. - Ez valaki a jövőből. Állítólag teljesen elcsavarta az öcséd fejét.
Rin szeme elkerekedett.
- Nahát Nagyúr! Neked van egy öcséd? - kérdezte meglepetten.
Yaken kétfejű botját a lány felé fordította és ordítozni kezdett.
- Mégis mit képzelsz te magadról? Hogy mered a Nagyurat a személyes dolgairól faggatni! Foglalkozz azokkal a gazokkal, amiket a réten szedtél! - ripakodott rá a
megszeppent Rinre, amit azonnal visszaszívott, amikor tekintete találkozott a szellemével. - Mármint nem rád tartozik. - motyogta maga elé és lábával a földet
kaparta.
- Yaken! Azt akarom, hogy most azonnal derítsd ki, merre van ez a Naraku! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - Vidd Aún-t!
- Máris megyek Nagyúr! - pattant fel a sárkányló hátára, aki azonnal a levegőbe emelkedett.
Rin a távolodó állat után néző Sesshomarut figyelte.
- Kérdezz csak! - mondta hirtelen, mire a lány összerezzent.
- Amikor meghallottam, hogy haragban vagy a testvéreddel Nagyúr, egyből arra gondoltam, hogy miért. - kezdte Rin.
Sesshomaru a lányra pillantott.
- Mit miért? - kérdezte.
- Miért vagy rosszban a tulajdon testvéreddel Nagyúr? Hiszen a te véred! - válaszolta csendesen a lány.
- Az a korcs nem az én vérem. Nekem egy senki. Apám tévedése, amit sohasem bocsátok meg neki. - válaszolta kimérten.
- Miért vagy ilyen gonosz Nagyúr? - kérdezte Rin őszintén. -Ennyire rideg és elutasító. Nem tűrsz meg magad mellett senkit sem.
Sesshomaru szemében düh csillant.
- Nehogy azt hidd, hogy nem tudnék végezni veled. És ha még egy ilyen beszélgetés esik meg közöttünk, szavamat adom, hogy megöllek. - jelentette ki a szellem
olyan hangon, hogy Rinnek végigfutott a hátán a hideg.
- Egy beszélgetést arról, hogy gonosz, rideg és elutasító vagy? - élezte tovább a helyzetet a lány.
- Próbára teszed a türelmemet? Nem ismersz még! A saját anyámat is megöltem, veled miért kivételeznék? - suttogta vészesen Sesshomaru.
Rin tett egy lépést a szellem felé.
- Akkor tessék! Ölj meg engem is! Nem leszek többé az utadban! - halkította le ő is a hangját, miközben a virágkoszorút, amit eddig a kezében szorongatott, a
hajára tett.
A szellem előhúzta a kardját. Jobb kezéből mérgező fonalak kúsztak az élre, melyet Rin felé tartott.
- Te akartad! - mondta. - Nem lesz lelkiismeretfurdalásom miattad.
- Akkor tényleg nincs más hátra. - válaszolta Rin és becsukta a szemét.
A szellem leengedte a kardot és a lány elé állt. Rin kinyitotta az egyik szemét és az előtte lévő Sesshomarura pillantott.
- Már meghaltam? - kérdezte mosolyogva.
- Te nem félsz tőlem? - érdeklődött fagyosan.
Rin még nagyobb mosolyra húzta a száját.
- Miért kellene félnem tőled? - kérdezte nevetve. - Ha nem szeretnéd, hogy melletted legyek, hagytad volna, hogy délután meghaljak. De nem így történt.
Sesshomaru karmos ujjai közé fogta a lány arcát.
- Ki vagy te? - kérdezte, miközben Rin szemeibe nézett.
- Inkább ki leszek. - válaszolta a lány mosolyogva, miközben megérintette a szellem karját.
Sesshomaru Rin kezére nézett, majd egy hirtelen mozdulattal ellökte a lányt, aki a földön kötött ki.
- Nem ajánlom, hogy ezt még egyszer megismételd! - jelentette ki keményen.
Rin csodálkozva pislogott a szellemre.
- Azt hittem... - kezdte suttogva.
- Neked nem kell hinned semmi másban, csakis bennem. Persze, csak ha élni akarsz. - tette hozzá, mintegy magyarázatképpen.
Naraku idegesen kocogtatta ujjait az ölében. Kopogtattam, de nem válaszolt, ezért félve benyitottam. Az ajtónak háttal foglalt helyet, hosszú haja groteszk módon
hatott a félhomályban, pedig már felkelt a nap.
- Szeretnék kimenni sétálni. - kezdtem. - Olyan régen voltam már a szabad levegőn.
- Használd a belső udvart! - válaszolta ridegen.
- Szeretnék virágot szedni, friss levegőt szívni... - folytattam makacsul.
A férjem intett.
- Tégy, amit akarsz! De kísérjen el valaki! - vetette oda félvállról.
Boldogan bólintottam. Már kifelé indultam volna, amikor Naraku egyik furcsa csatlósa ugrott elém.
- Végeztünk a papnővel, ahogy parancsoltad. - suttogta elégedetten, mire a férjem szája mosolyra húzódott.
- Milyen papnővel? - kérdeztem riadtan.
Naraku felém nézett és szemeiben ördögi fény lobogott.
- A korcs volt szerelmével.
A hatalmas kapu kitárult, én pedig egy majomszerű lénnyel az oldalamon kisétáltam a fényre. Kezeimet a szemem elé kaptam, ami hozzászokott a sötéthez, amiben
eddig éltem. Majd mégis erőt vett rajtam a szabadságérzet és nagyot nyújtózkodtam a palota előtt.
- Ez meg mi? - kapott a kezem után, amiben egy színes gömb foglalt helyet.
- Narakutól kaptam. - mutattam fel szomorúan. - Hogy meg se próbáljak elszökni. - azzal majdnem sírva csúsztattam bele a kimonóm zsebébe. - Örök rabság.
Lefelé indultam a dombon, mire az őr utánam kiabált.
- Ha eltűnsz a látószögemből, azonnal végzek veled!
Bólintottam és leguggoltam egy sárga virágért. Majd még egy és még egy, míg végül egy bokor mögé értem. A földre dobtam a golyót, ami mozgolódni kezdett és
Shippo jelent meg előttem. Boldogan öleltem magamhoz.
- Ne haragudj, de ennél gyorsabban nem tudtam lerázni! - suttogtam, miközben a hátát simogattam.
- Kagome! El sem hiszed, mennyire hiányoztál! - hadarta örömmel, miközben egy percre sem engedett el. - Annyi minden történt azóta, hogy nem láttalak.
- Tényleg? - kérdeztem vidáman. - Akkor mondj el mindent!
Shippo idegesen nézett szét.
- De mi lesz az őrrel? - kérdezte.
Legyintettem.
- Ugyan már! Örül, hogy kiszabadult a palotából. - húztam szét a leveleket, mire a szemünk elé tárult a saját farkát kergető szellem.
Rin az előző esti kis közjáték után szótlanul utazott Aún hátán. Ezt Yaken is észrevette és kihasználta a helyzetet, mivel imádta piszkálni a lányt.
- Elvitte egy szellem a nyelved? - kérdezte vigyorogva.
Rin nem szólt semmit, csak az előtte elhaladó növényeket nézte.
- Nagyúr! - fordult a szellemhez a kis szolga. - Mi történt a féllénnyel?
Sesshomaru némán haladt előre.
- Apropó, féllény! - kezdte Yaken, de torkán akadt a szó. - Nagyúr!
Sesshomaru hátranézett és a lány hűlt helyét bámulta.
- Elvitte a lovat is Nagyuram! - sopánkodott a szolga.
- Nem vitte! Magától ment vele! - húzta össze szemeit a méregtől Sesshomaru. - De ezt megemlegeti.
Rin hajába belekapott a szél, ahogy a sárkányló sebesen ügetett a levegőben. Aztán lefelé irányította egy rétre. A sárkányló finoman landolt a fűvön, majd lefeküdt,
hogy a lány biztonságban leszállhasson róla.
- Aún. - simogatta meg a fejeket. - Most vissza kell menned! Nem akarom, hogy bajod essen.
Aún szomorúan dorombolni kezdett, de nem tágított.
- Gyerünk! - nyomta az állat oldalát. - Menj már! Siess, mielőtt...
Sesshomaru állt a sárkányló mellett.
- Hogy tehetted ezt? - kérdezte. Szemei villámokat szórtak a dühtől.
Rin életében először félt az előtte álló szellemtől. Hangja remegett, amikor megszólalt.
- Én mondtam, hogy menjen vissza, de...
Sesshomaru megragadta a karját és magához húzta úgy, hogy az orruk összeért.
- Azt, hogy otthagytál. Engem. Egyedül. - suttogta kísérteties hangon.
Rin nagyot nyelt és igyekezett nem belenézni a szellem szemeibe.
- Yaken ott van veled Nagyúr. - lehelte. - És Aún is, csak parancsold meg neki, hogy menjen vissza veled.
Sesshomaru keze a lány arcára siklott. Hideg volt a bőre a félelem miatt és remegett is. Még akkor is, amikor a szellem megcsókolta.
AJÁNLOM AZ OLDALT
