13. fejezet

A harc hajnalán

InuYasha a második emelet sötét folyosóján haladt saját börtöne felé. Amikor utólértem és magam felé fordítottam, láttam rajta, hogy zaklatott és olyan arcot vágott,

amilyet még sohasem láttam azelőtt. Szánalom, félelem és megannyi érzelem kavargott a szemeiben. Nem is gondoltam volna, hogy egy magafajta, mindig arrogáns és

néha bunkó félszellem ilyenre is képes.
- Miért csináltad ezt? - kérdeztem, enyhe dühvel a hangomban.
InuYasha kirántotta a karját a kezeim közül és flegmán sóhajtott.
- Te nem ismered a bátyámat. - mondta sötéten. - Kíméletlen szellem és minden igaz, amit róla mondanak. Utál mindenkit, aki csak levegőt szív be ezen a nyomorult

világon. Legyen szellem, halandó vagy féllény. Olyanok, mint én, akiket még az előbbi kettőnél is jobban megvet. Kagome! Gondolkozz már! A tulajdon öccsét

gyűlöli, a saját anyját is eltette láb alól.
Idegesen néztem a szemeibe, mire egy fokkal lehalkította a hangját és a vállaimra rakta a kezét.
- Rin féllény. Soha, de soha nem fog rá Sesshomaru úgy nézni, ahogy ő szeretné. Én nem tudom, hogy honnan szedte ezt a mesét, hogy ismeri a fivéremet, de biztosan

nem igaz. Ha így lenne, már régen halott lenne és valamelyik bokor mélyén falatoznának rajta a szellemek. - csalódottan engedte le a kezét. - Védeni akarom egy

olyan traumától, amit biztosan át fog élni, ha hagyjuk, hogy megetesse saját magával ezt a maszlagot.
Ez az az InuYasha lenne, akit eddig ismertem? Egy komoly gondolkodású félszellem állt előttem. Aki lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak az élet elfeledtette vele,

milyen is az, ha önmagunk vagyunk.
- Akkor honnan ismeri Yakent? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
InuYasha vállat vont.
- Akárhonnan. A bátyámnak híre van ebben a világban, igaz, hogy negatív. Minden szellem ismeri és félve ejti ki a nevét. És mindezt apánknak köszönheti. -

kényszeredetten nevetett. - Tehát amikor Rin azt mondta, hogy Sesshomaru bosszúra készül, akkor nem érzelem miatt teszi majd, hanem azért, mert apám ekkora

hatalmat adott neki. Hatalmat, amivel mindenkit sakkban és félelemben tart.
- Miért nem beszéltél nekem soha a családodról? - érdeklődtem őszintén, miközben kezemmel végigsimítottam az arcán, mire elhúzta a fejét.
- Ki akarna dicsekedni ilyen dolgokkal? - azzal hátat fordított és elindult. - Mondd meg annak a kis fruskának, hogy térjen észhez, mert a bátyám a kisujját sem

mozdítja majd érte.
- Mit tudsz te Sesshomaruról, hiszen nem is beszéltek egymással! - kiáltottam utána.
Visszafordult és szemeiben indulatok viaskodtak.
- Te ezt nem érted! Ne próbálj engem arra bíztatni, hogy nyissak a bátyám felé, mert nem teszem meg! - emelte meg a mutatóujját.
- Nekem is van egy öcsém. Mi is vitatkozunk néha, de hidd el, hogy mindent meg lehet beszélni. - mosolyogtam. - Volt egy babám, amit nagyon szerettem. Mindig

vele aludtam. Aztán az öcsémmel összekaptunk, ő pedig leborotválta a babám fejét kopaszra. Erre én lekevertem neki egyet. De kibékültünk, mert elsimítottuk a

dolgokat.
InuYasha cinikusan felkacagott.
- De miután összevesztetek, nem ölted meg az anyádat. - suttogta olyan hangon, hogy kirázott a hideg.
- InuYasha. Arról csak ő tehet, hogy árva lett. - próbáltam lecsillapítani.
A félszellem ökölbe szorította a kezét és lesütötte a szemeit.
- De én nem akartam árva lenni. - préselte ki a szavakat a fogai között. - Ő mégis azzá tett. Mert nem csak a saját anyjával végzett, hanem az enyémmel is.
Odarohantam hozzá és átöleltem, amit viszonzott. Olyan erősen zárt a karjaiba, hogy majd összeroppantak a csontjaim, de hagytam. Tudtam, hogy szüksége van

most erre. Szüksége van rám és én mindig itt leszek neki.
- Kagome! Ha jót akarsz annak a lánynak, győzd meg arról, hogy verje ki a bátyámat a fejéből. - szorította arcát a hajamhoz.
Bólintottam és azon gondolkodtam, hogyan lehet valaki gonoszabb még Narakunál is.

Kouga a rácsok ellenére is magához ölelte Sangot, aki közre fogta a farkas arcát, mivel rájöttek, egyikük sem bírja sokáig a másik nélkül.
- Te egy alattomos kis szuka vagy! Egy szemét, utolsó ribanc. - csókolta meg a harcost.
- Ezért szeretsz, nem? - kérdezte nevetve a lány és kibontakozott a farkasszellem karjaiból. - De most beszéljünk másról!
Kouga is megkomolyodott és Sangot figyelte, aki körbe-körbe kezdett járkálni a cella előtt.
- Mindent megterveztem. Lépésről- lépesre, tehát mindjárt sort kerítek a te feladataidra is. - motyogta Sango.
- De jó! Már azt hittem, itt kell várnom a feloldozásra! - gúnyolódott a farkas, mire Sango felhúzta a szemöldökét.
- Oké. Az első lépést már megtettem. Értesítettem Mirokut a tervről. - nyújtotta ki hüvelykujját.
- Miért vagy olyan biztos abban, hogy Kagura teljesítette a kérésedet? - érdeklődött a farkas.
Sango megállt és a farkasszellemre nézett.
- Nem vagyok biztos benne. Sőt! Az is lehet, hogy most Naraku forgatja a kezében azt a levelet. De a francba is! Olyan időszakban vagyunk, amikor minden

segítségre szükségünk van. És el kell fogadnunk minden ajánlatot, még ha mocskos vagy kilátástalan is. - tördelte a kezét a lány, aki mintha csak most gondolt volna

bele abba a helyzetbe, amit az imént elmondott.
- Folytasd, amit elkezdtél! - zökkentette vissza Kouga a jelenbe a lányt.
- Vegyük úgy, hogy megkapta. - mondta Sango, mintegy megnyugtatásképpen magának. - Tehát! Én másnap reggel felmegyek Narakuhoz és megmondom, hogy te

megölted magad. Beadom neki, hogy megkattantál a börtönben, mert a farkasok szabadságmániások és a többi és a többi. Ekkor kiviszlek a palotából és csatlakozol

Mirokuhoz, aki remélem, itt lesz.
- És te? - kérdezte Kouga. - Itt maradsz?
- Nekem itt van dolgom. - fogta meg a rácsokat Sango. - Előkészítem a terepet. Kagurát pedig utasítom arra, hogy próbáljon a mi oldalunkra állítani néhány

szellemet.
- Sango! - simította végig a lány ujjait. - Nagyon vigyázz magadra!
Sango bólintott és megcsókolta a farkast, mielőtt távozott.

Yaken morogva álldogált az ajtóban, amíg a szerzetes összeszedte magát és zsebre rakta a Sangotól kapott levelet.
- Miért gondolta meg magát Sesshomaru? - kérdezte Miroku, miközben kiléptek a kunyhóból és az erdő felé indultak.
A szolga megragadta botját és peckesen ment előttük.
- Mélyen tisztelt Nagyuram csak annyit mondott leghűségesebb szolgájának, hogy vezesselek oda benneteket hozzá. - kárálta Yaken.
Miroku Shippohoz fordult.
- Olvastad a levelet? - érdeklődött a szerzetes.
- Igen. - helyeselt a kisróka. - Minden betűt kétszer is. Jól a fejembe véstem a leírtakat. Nem lehet semmi gond.

Sesshomaru mereven állt a sziklaszirten. A szél lebegtette bundáját és haját, de ő ezzel nem törődött. Szemeivel azt a palotát kémlelte, ahol Rint fogva tartották. A

kivilágított ablakokat pásztázta, de kizártnak tartotta, hogy a lány ott lehet valamelyikben. Bár Naraku módszerei szinte kiismerhetetlenek. Hogyan is tudna egy olyan

nagyhatalmú szellem, mint ő, egy olyan átkozott korcs fejével gondolkodni, mint Naraku. Nem számít. Bármelyik percben felkelhet a nap és megkezdődik az a harc,

amire olyan régóta várt. Megküzdhet azzal a korccsal, aki megölte az apját. És most fogva tatja a szerelmét. Ennél a gondolatnál megdobbant a szíve. Szerelem?

Ostoba, buta, halandóknak való érzelem. Nem neki, aki magán kívül senkit nem ismer el ezen a világon. Tehát most sem a lány miatt jön, hanem az apjáért. A bosszút

kell beteljesítenie, ha már az a kis keverék nem tette meg. De ne is. Ő nem méltó a kutyaszellem nevére, sem arra, hogy megvédje a becsületét. Mégis, az a lány. Már

megint ő van a fejében. Hogyan lehet ez? Hiszen az a kis fruska csak egy féllény. Ugyanolyan korcs, mint az öccse, de...Ő más. Ökölbe szorított kezeit elengedte,

majd meglendítette jobb karját és ujjai végéből halványzöld méregfonalak csapták szét a tőle nem messze álló fát. Az egykori monstrum hatalmas dörejjel dőlt le a

földre. Sesshomaru leengedte a kezét és a művét szemlélte.
- Kiszabadítalak Rin!

- Csak én vagyok. - suttogtam, amikor Rin nagyot ugrott az ajtó nyikorgására. - Nem akartalak felébreszteni.
- Nem aludtam. - mondta a lány, miközben felült.
Odasétáltam mellé és átkaroltam a vállát.
- Rin. Azt hiszem, amit most mondani fogok az...
- Nem kell pazarolnod rám az idődet. - tolt el magától. - Mindent hallottam, amit beszéltetek.
Kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Olyan szépen kigondoltam magamban, mit fogok mondani neki.
- Mielőtt bármit is mondanál... - kezdtem kicsit zavartan, de megijedtem attól, ahogy felugrott.
- Nem. Neked kell meghallgatnod engem! - bökdöste a saját mellkasát. - Te szereted InuYashát, ugye?
Bólintottam.
- Igen, szeretem őt. - válaszoltam őszintén.
- És InuYasha hibátlan? - kérdezte.
Meglepetten pislogtam rá.
- Nem, de...
- Akkor nem értem. - folytatta csalódottan. - Neked kellene támogatnod engem. Nem azért, mert az anyám vagy, vagy mi a fene. Nem! Hanem azért, mert te is

szerelmes vagy. Szereted azt a félszellemet annak ellenére, hogy ő sem hibátlan. Sőt, ha a Nagyúr rokona, akkor ha másban nem is, a modorukban megegyeznek. Ő

is modortalan, ne tagadd! Mégis feláldoznád magad miatta.
Ekkor értettem meg, hogy mit is akartam csinálni. Megfosztani egy lányt attól, hogy szeressen. Az én kapcsolatom sem volt mindig felhőtlen a félszellemmel, de emiatt

nem áldoztam volna fel azt a szerelmet, amit érzek. Eldöntöttem, hogy segítek neki.

Naraku hallotta a zajt, ami a közeli hegy felől szűrődött a kastély felé. Tudta, hogy Sesshomaru megérkezett és a nap első sugaraira vár, ahogy ő is. Gondolatait

kopogás zavarta meg.
- Gyere! - kiáltott.
Sango lépett be a helyiségbe.
- Igazán beszerezhetnél már néhány fáklyát. Az orromig sem látok. - kezdte a lány sötéten.
Naraku felállt és szembe helyezkedett a harcossal.
- Hallgatlak Sango. - dobolt türelmetlenül az ujjaival.
- Rossz hírem van. A farkas, akit túszként hoztam, meghalt. Megölte magát. Dehát ismered a fajtáját! Szabadság mindenáron. Arra gondoltam, hogy a testet kiviszem

az erdőbe, hogy a szellemek jóllakjanak. Remélem nem ellenzed. - fejezte be mondókáját a harcos.
- Tégy belátásod szerint! Bízom benned! Inkább az erdőben rohadjon, mint itt! - intett a kezével a férfi.
- Köszönöm! - lépett ki az ajtón a lány, de mielőtt bezárta volna, a félszellem még utána szólt.
- Beszédem van Kannaval! Küldd ide! - utasította a harcost, aki bólintott és bezárta az ajtót.
- Várd csak, te féreg. - mosolyodott el és elindult, hogy teljesítse a terv következő részét.

- Megjöttünk Nagyúr! - futott gazdájához Yaken, biztonságot remélve a szellem lábai mögött.
- Látni akartál. - mondta a szerzetes, aki a kisróka társaságában pár méterrel a Nagyúr előtt állt meg. - Itt vagyok.
Sesshomaru könyörtelen szemei villámokat szórtak.
- Segítek neked te koszos kis halandó. - kezdte hideg hangszínnel a szellem.
Miroku nem titkolta csodálkozását.
- Miért változtattad meg az álláspontodat? - érdeklődött a szerzetes.
Sesshomaru mozdulatlan maradt.
- Nem tartozik rád. Örülj, hogy a mocskos kis életedet megmentem! Mert, ha én nem vagyok, akkor esélyetek sincs a győzelemre.

Sango idegesen futott a folyosón. Amikor elérte a szobám ajtaját, bekopogott és várta, hogy kinyíljon.
- Szia! - köszönt rám, amint a fejem megjelent. - Bemehetek?
- Persze. - mondtam, kicsit meglepve.
A harcos az ablakhoz sétált és miután látta, hogy tiszta a levegő, beszélni kezdett.
- Bizonyára már hallottál rólam. A nevem Sango. Harcos vagyok, egykoron Naraku seregének tagja voltam. Aztán...
- Spórold meg magadnak ezt a hosszú monológot. - mosolyogtam kedvesen. - Kagome vagyok. - kezet ráztunk.
- Talpraesett vagy. Mirokunak igaza volt. - viszonozta a mosolyt a lány.
Csodálkozva néztem rá.
- Ezt meg honnan tudod? - kérdeztem őszintén.
- Miroku küldte meg levélben. Megkértem, hogy írja össze néhány fontos tulajdonságodat. - felelte a harcos.
- Értem, de mihez kellek én? - érdeklődtem.
- Miroku említette, hogy ösztönösen bánsz az íjjal. - és amikor látta a meglepetést az arcomon, hozzátette. - Van számodra egy feladatom. - majd kinyitotta az ajtót

és kivette Kagura kezéből a fegyvert.

A folyosón még sohasem mentem ekkora gyomorideggel végig. Kezem, melyben az íj volt, izzadt és kénytelen voltam másodpercenként törölgetni.
- Tudom, hogy izgulsz, de ez az egyetlen lehetőségünk. Ki kell iktatnunk, hogy Naraku szövetséges nélkül maradjon a palotában. - suttogta Sango, miközben azt

vizsgálta, hogy biztonságos-e a következő sarok mögött. - Gyere!
Halkan és lassan haladtunk előre, míg el nem értük célunkat. Sango óvatosan kinyitotta az ajtót és belépett.
- Úgy látom, nincs itt! - mondta. - Ez jó, mert elbújhatunk és meglephetjük.
Becsuktam magam mögött az ajtót és a harcos után indultam. De nem várt meglepetés ért minket.

- Szóval ő InuYasha tetvére. - mondta Kouga, miután alaposan szemügyre vette a fehér alakot, aki le sem vette szemét a kastélyról. Kezdett hajnalodni, bár a nap

még nem bújt elő.
- Igen, de furcsa alak. - válaszolta a szerzetes, miközben újra átfutotta a levelet. - És mi van Sangoval?
Kouga arcán szenvedélyes mosoly jelent meg.
- Nagyon jól van. Nagyon. - felelte a farkasszellem és a hangsúly nem tetszett a szerzetesnek.
- Miért érzem úgy, hogy emögött az arc mögött valami...van. - vetette oda kicsit dühösen
Kouga érezte a veszélyt.
- Koncentráljunk a feladatra! - mondta a farkas és ismét kémlelni kezdte a Nagyurat.

Yaken félve tekintett mindig mogorva gazdájára.
- Én nem tudom elhinni Nagyúr! Szövetkezünk - itt flegmán a kis csoportra mutatott - ezekkel? Hát nem is tudom Nagyúr! Minek neked ilyen csűrhére

támaszkodnod? Hiszen te olyan hatalmas vagy Nagyúr! Öld meg őket!
Sesshomaru bólintott.
- Tudom, hogy mit csinálok Yaken! Netán nem bízol bennem? - méregette kicsiny szolgáját a szellem.
Yaken vad hajlongásba kezdett.
- De! Hogyne bíznék benned Nagyúr! Csak azt nem tudom, minek nekünk ez a banda. - suttogta.
- Nekem ebben a percben Rin a legfontosabb. És képes lennék magával az ördöggel is lepaktálni, hogy tudjam, kiszabadítom és velem lesz.
A kis szolga nagyot sóhajtott és azon gondolkodott, hogyan juthatott gazdája eddig.

Sango a földön feküdt. Segíteni akartam neki, de valami fehér suhant el előttem. Kirázott a hideg és ösztönösen szorítottam magamhoz az íjat.
- Mutasd! Mire gondolsz? - visszhangzott a mondat a szobában. - Mutasd meg nekem!
Körbeforogtam a helyiségben legalább háromszor, de semmit nem láttam.
- Ki vagy te? - kiabáltam. - Hol vagy? Mit akarsz tőlem?
Bár remegett a kezem, de nagy nehezen beleraktam az idegbe a nyilat és kifeszítettem. De mégis, hova lőjek?!
- Kagome! - suttogta a hang. - Meghalsz! Mert azt akarom, hogy meghalj!
Riadtan néztem szét. Én még nem akarok meghalni. És nem is fogok.
- Mutasd magad! - ordítottam. - Gyerünk! Gyere elő, bárhol is vagy!
Megint hideg, ezúttal a karomon.
- Miért akarsz élni? Én segítek neked, hogy távozz innen! - erős lökés a gyomromba. - Pusztulj!
Kiegyenesedtem és tartottam magam. Ekkor pillantottam meg azt a lényt. A szoba átellenes részében állt, kezében egy tükör volt. Megláttam benne magamat. Holtan.
- Ebből nem eszel! - kiabáltam. - Nem adom meg neked ezt az örömöt.
- Nem nekem kell az öröm. Hanem a férjednek. - suttogta a fehérség kísérteties hangon.
- Mi? Narakunak? - kérdeztem. - Akkor miért nem jön ő és intéz el maga?
Kanna nevetni kezdett. Boszorkányos, csontig hatoló sikolyos kacaj, ami bántotta a fülemet.
- Ő a szerelmeddel foglalkozik. - suttogta, majd fehér fénysugarat lőtt ki a kezéből.
Félreugrottam. Meglepődött.
- Gyors vagy. - ismerte be kelletlenül. - De nem eléggé.
Igaza volt. A következő célba talált és elhasaltam. Kiejtettem a kezemből a fegyverem és nem messze landolt mellettem. Kanna elindult felém.
- Naraku sosem értékelt eléggé. Lehettem volna én a felesége. Örömmel vállaltam volna. - darálta halkan a lebegő üresség.
Értetlenül néztem a közeledő alakot.
- Te olyan fiatal vagy még... - kezdtem.
Megállt és rám nézett. Szeme semmilyen érzelmet nem mutatott. Nemcsak érzelmet, életet sem.
- Hát nem tanultad még meg te kis cafka! Ebben a világban semmi nem az, aminek látszik. - ujjai a tükör szélén matattak.
A tükör. Azt kell megsemmisítenem. Ha az sikerül, talán vele is könnyebben boldogulok.
- Örömmel lemondok Narakuról. - próbáltam elterelni a figyelmét, miközben kezem lassan elindult a nyíl felé. - Lehet a tiéd! Egy magadfajta okos lény hatástalanítja

a házassági iratokat.
Kanna túlságosan is magával volt elfoglalva. Egyfolytában beszélt. Legbelül sajnáltam. Soha senki nem figyelt rá. Örökké ebben a kis világában élt és most kizúdul

belőle az összes keserűség. Eközben elértem a nyilat és lassan magamhoz húztam. Most az íjért indultam.
- Hidd el! Nekem nem kell Naraku! Nem kell világuralom meg ilyesmi. Te alkalmasabb lennél rá...
Igen. Ez az! Ujjongtam magamban, amikor megszorítottam az íjat is.
- Úgy gondolod... - nézett rám, de későn.
Felugrottam, kifeszítettem a nyilat és lőttem. A lövedék a tükröt találta el, ami összetört és a darabok kiestek a földre.
- Nem. - suttogtam leizzadva, miközben Kanna darabjai eltűntek a széttört tükörben. - Nem gondolom így!
Sangohoz futottam.
- Ébredj! Sikerült, megcsináltam! Hallod... - fátyolos lett a szemem és ezúttal a fülemből is elindult a vér. Sikolyok zúgtak a fejemben, szédültem és Sango karjaiba

mélyesztettem a körmeim. - Ébredj! - kiabáltam.
Éreztem, hogy megmozdult. Majd a keze a homlokomon és kérdezi, hogy mi a baj.
- Nem tudom! - mondtam. - Nem tudom.
- Mióta vannak ezek a rohamok? - kérdezte aggódva.
Honnan tudja, hogy már máskor is volt?
- Én nem mondtam, hogy... - kezdtem, miközben összegömbölyödtem a padlón.
- Igen, de Miroku megírta, min mentél keresztül. - nagyot sóhajtott. - Ez Naraku. Elszívja az erődet, egészen addig...
-...amíg meg nem halok. - fejeztem be helyette és azt kívántam bárcsak itt lenne InuYasha.

Kagura nem értette, mit is akarhat tőle Naraku ilyenkor. Belépett a szobába, ahol Naraku az ablak előtt állt.
- Itt vagyok, ahogy parancsoltad. - kezdte félve a boszorkány és erősebben markolta legyezőjét.
- Kagura. Biztosan csodálkozol, miért vagy itt. - mondta a félszellem. - Azért mert teljesítem régi vágyadat. - szembefordult a nővel. - Elmondom, ki vagy.
Kagura szíve nagyot dobbant.
- Viccelsz? - kérdezte majdnem nevetve.
Naraku szája ezúttal nem húzódott mosolyra.
- Úgy nézek ki? - mordult fel, mire a nő hátrált egyet.
- Nem. - suttogta.
- Nem kertelek. Azért nem emlékszel a gyermekkorodra, mert nem volt. Te sohasem voltál gyerek. Mindig is ez voltál. Felnőtt, okos nő. Mert én ilyennek

teremtettelek.
Kagura szeme elkerekedett és levegő után kapkodott. Naraku mellkasából egy karmos kéz lövellt a nő felé és a nyakánál fogva megragadta.
- Egy vagy ezek közül. - mutatott a végtagra, ami a testéből jött elő. - A mocskos, alárendelt szellemek közül, akik vesztettek ellenem és immár engem erősítenek.

Ahogy egykor te is.
- Nem! - próbált kiabálni a nő, de csak rekedt horkantás hagyta el a torkát. - Te aljas félszellem!
Naraku erősebben szorította Kagurát.
- Belőlem születtél és így hálálod meg?! Hogy elárulsz?! Utolsó kívánság a halál előtt... - mielőtt azonban befejezhette volna, erős fuvallat csapta meg őket.
A nap sugarai betörtek a szobába és fényt árasztottak szét a világosságot sohasem látott helyiségben. A palota teljes keleti fala eltűnt egy sziklán álló szerzetes

kezében. Naraku alig látott a naptól, de jól kivette az alakokat.
- Naraku! - kiáltotta Sesshomaru a félszellemnek, aki elengedte a nőt. - Itt az idő te féreg!