14. fejezet

A csata I.

- Mi volt ez? - kapta fel a fejét Sango, miközben elengedte a sárkánylovat, ami egyből Rinhez futott és nyaldosni kezdte az arcát.
A robaj mindenhol érezhető volt, a láncra vert szellemek idegesen mozgolódtak és morgolódtak. Az ajtóhoz rohantam. A pincéből egy vékony
lépcső tekergett a felszínre. Felérve a tetejére a szemem elé tárult a lyukas palota. A sziklán megláttam az alakokat és tudtam, hogy az egyik Miroku,
a másik pedig Shippo. De volt ott két ismeretlen szellem is. Az zöld prémbe bújtatott, fekete lófarkat viselő férfi Kouga lehetett. Sango említett egy
szövetségest, nyilván rá gondolt. A fehér szellemet mintha láttam volna valahol. Annyira hasonlított valakire, de nem tudtam, hogy kire.
- Na? Mi történt? - nézett az időközben feljött kis csapat a hézagra. - Ezt meg hogy csinálták?
- Nem tudom. - válaszoltam.
- Nem ebben állapodtunk meg! - dobbantott a lábával a harcos. - Eltértek a tervtől! Csöndben kellett volna beosonniuk a kastélyba, miután Miroku
beszippantotta a makacs szellemeket.
Rinre pillantottam, aki szinte megbabonázva bámulta azt az alakot, akit az imént nem ismertem fel. A sárkányló vadul csóválta pikkelyes farkát, fejei
szintén a szellemet figyelték. Ekkor jöttem rá, hogy az nem más, mint InuYasha bátyja, Sesshomaru. Megkocogtattam a dühös harcos vállát, amit páncél
fedett.
- Azt hiszem, tudom ki vette át az irányítást.

Naraku vicsorogva meredt a sziklán állókra. Kagura kihasználta a zűrzavart és a legyezőjét felkapva kiszaladt a helyiségből.
- Azt hiszitek megijedtem tőletek?! Csak mert berontottatok imádott palotámba! - majd a vicsorgást halk morgás és nevetés követte. - Mit hisztek
magatokról? Kik vagytok ti? - mutatott feléjük ingerülten. - Egy csapat vesztes! De ti akartátok! Azzal elrugaszkodott a talajról és a sziklafal felé ugrott.

- Ezt értsem úgy, hogy a bátyám is itt van és Mirokuékkal jött? - kérdezte döbbenten InuYasha. - Én már semmit sem értek.
- Nem is kell, csak hasznosítsd magad! - utasította Sango a meglepett félszellemet.
- Mégis ki vagy te, hogy itt ugráltatsz? - kezdte a szokásos stílusban InuYasha. - Én a magam útján megyek és küzdök meg Narakuval.
- Én meg majd kaparhatom össze, ami megmaradt belőled. - torkoltam le a félszellemet. - Mi lenne, ha egyszer együttműködnél?
InuYasha vérszemet kapott, mert én gyengének tituláltam.
- Szerinted én gyenge vagyok? - kérdezte emelkedett hangon, ami nekem nagyon nem tetszett.
- Én nem ezt mondtam, csupán arra utaltam, hogy több szem többet lát alapon, ha összefogunk, hamarabb nyerünk. - próbáltam lecsillapítani.
Sango a földhöz vágta a kulcsokat és csípőre tett kézzel fordult felénk.
- Ha nem hagyjátok abba, mindkettőtöket bezárom egy cellába és itt rohadhattok meg! Nekem erre nincs időm! A barátaink odakinn vannak egy állattal
szemben, ti meg itt marjátok egymást! - azzal felém lökött egy adag kulcsot. - Menj és nyisd ki a bilincseket!
Majd a félszellem felé fordult és egy ócska kardot dobott a lábai elé.
- Azt hiszem ez a tiéd. - vette halkabbra a hangszínét. - Használd! Ahelyett, hogy a szád jártatod!
InuYasha most az egyszer egyet értett vele.
Amíg a harcos és InuYasha elsimították a nézeteltérésüket, addig én sorrendbe raktam a kulcsokat és Rin felé fordultam de ő nem volt sehol.
- Nem láttátok valahol Rint? - kérdeztem idegesen, mert rosszat sejtettem.
Mindketten a fejüket rázták.
- Biztosan kivitte a sárkánylovat. - vont vállat Sango, de én jól tudtam, hogy hol van.

Miroku, Kouga és Shippo a közeledő Narakut figyelték.
- Bevethetném az örvényemet, de nem tudom, hogy hatna-e ellene. - morfondírozott idegesen.
- Gyorsan találj ki valamit, mert ez a távolság bizony csökken bassza meg! - hátrált egy lépést a farkasszellem. - Hé! Te mit javasolsz?
Sesshomaru hűlt helyét bámulta, majd a szerzeteshez fordult.
- És most mi a faszt csinálunk? - kérdezte mérgesen, miközben a szerzetes maga elé fogta a botját és felkészült az összecsapásra.

Rin a tőle pár méterre álló szellemre nézett. Gyomra idegesen rángatózott és lábai legszívesebben elindultak volna. Sesshomaru kimérten és ridegen bámult
rá.
- Tudtam, hogy nem hagysz cserben Nagyúr. - suttogta elfúló hangon a lány, aki örömében majdnem sírva fakadt.
Sesshomaru észrevétlenül sóhajtott.
- Ki mondta, hogy miattad vagyok itt? - kérdezte fagyosan, de azzal, hogy most itt van, rácáfolt előbbi állítására.
Rin még nagyobb mosolyra húzta a száját és lassan elindult a szellem felé. Amikor odaért, átölelte, arcát Sesshomaru vállára fektette. És amikor a szellem is a dereka

köré fonta karjait, hagyta, hogy testében szétáradjon a melegség és a biztonságérzet.
- Azért jó, hogy itt vagy Nagyúr, még akkor is, ha nem értem jöttél. - suttogta a prémbe, ami csiklandozta az arcát.
- Remélem felfogtad, hogy csak a bosszú miatt vagyok itt. - jelentette ki a szellem keményen. - Végzek ezzel a korccsal.
Rin elhúzta a fejét és barna szemeit Sesshomarura emelte.
- Korcs? - kérdezte értetlenül. - Mi az, hogy korcs?
A szellem szeme megrebbent.
- Olyan, mint te. Féllény. - válaszolta hidegen, miközben kezeit továbbra is a lány derekán pihentette.
Rin elmosolyodott.
- Tehát korcs vagyok. A féllény jobban hangzik. - mondta kicsit megszeppenve, majd visszabújt Sesshomaruhoz. - Engem is utálsz Nagyúr!?
- Megvetlek. - mondta, miközben szorított az ölelésen.
- Ha ez az ára annak, hogy melleted maradhassak Nagyúr, akkor gyűlölj nyugodtan. - mondta a lány halványan mosolyogva.
Yaken, aki eddig diszkrécióból háttal állt, most megköszörülte a torkát.
- Nagyúr! Igazán nem az én dolgom, de Naraku...még megölik azok a kis mitugrászok. - markolta meg a botját.
Sesshomaru elhúzta a száját.
- Azt kétlem. De igazad van, megyek! - azzal gyengéden eltolta magától a lányt, miközben a szolga riadtan hátrafordult.
- Nagyúr! Csak nem egyedül akarsz menni? És mi lesz hű csatlósoddal? - kérdezte csevegő hangon Yaken.
Sesshomaru a könnyes szemű lányra nézett.
- Te Rinnel tartasz. Vidd olyan messzire, amilyen messzire csak lehet. - adta ki a parancsot, amivel Yaken nem mert szembeszállni. Nem úgy Rin.
A lány belekapaszkodott a szellem karjába.
- Nem megyek el nélküled Nagyúr! - mondta, miközben könnycseppek potyogtak a szeméből.
A háttérben hatalmas dörejek törték meg a csendet. Sesshomaru kirántotta a kezét és megrázta a lányt a vállánál fogva.
- Nem veszed észre te ostoba, hogy biztonságba akarlak vitetni! Itt biztosan meghalnál! - azzal megfogta Rint a derekánál fogva és felültette Aún hátára.
Mielőtt azonban hátrálhatott volna, a lány megölelte a nyakánál fogva.
- Eressz el, mielőtt én magam végzek veled! - próbálta lefejteni magáról Rint.
- Várni foglak Nagyúr! - súgta a szellem fülébe a lány halkan. - Tudom, hogy nyerni fogsz, mert egy nagyhatalmú szellem vagy, aki előtt mindenki fejet hajt. - lassan
elhúzódott.
A szellem a barna szemekbe nézett, amelyek melegséget árasztottak, annak ellenére is, hogy pirosak voltak a sok sírástól. Sesshomaru akárhogyan is próbált

uralkodni magán, nem sikerült. Megragadta a lányt és magához húzva megcsókolta, miközben Yaken és a sárkányló hirtelen valami nagyon érdekes dolgot vélt

felfedezni a közeli csalitosban. Rin boldogan viszonozta. Amikor szétváltak Sesshomaru egy kicsiny fiolát nyomott a kezébe.
- Ez mi? - kérdezte a lány értetlenül.
- Ha úgy érzed, idd meg ma este éjfélkor! - mondta, majd mielőtt Rin bármit is reagálhatott volna, útjára bocsátotta a sárkánylovat.

Miroku félreugrott egy láb elől. A Naraku testét alkotó szellemek segíteni jöttek gazdájuknak. Kouga egy csáppal harcolt, Shippo pedig megpróbált úgy futni, hogy

összegabalyítson egy kígyót. Legalábbis ezt láttuk, amikor odaértünk a szirtre.
- Jézusom. - mondta őszinte csodálkozással az arcán a harcos.
InuYasha hetykén a vállára dobta időközben gigantikus méreteket öltött kardját.
- Na mi van? - nevetett flegmán. - Nem ismered meg az egykori tanítódat?
Sango megrázta a fejét.
- Sosem gondoltam volna, hogy...ilyen. - válaszolta leverten.
InuYasha előrébb állt és támadó terpeszt vett fel.
- Amíg ti csodálkoztok, addig én végzek ezzel a szeméttel. - mondta hencegően. - Hé! Naraku! - majd amikor az említett felé fordult, a feje fölé lendítette a
kardot. - Ezt védd ki, te mocskos patkány!
Mielőtt azonban lecsaphatott volna, valami kettészelte Narakut és a félszellemet is a földre kényszerítette. InuYasha szájából vér indult el. Felült, miközben
Naraku darabjait nézegette. Aztán a bátyját, akinek mindezt köszönhette.

- Elment az eszed? - ordította a félszellem, miközben feltápászkodott és letörölte a vért az arcáról. - Miért csináltad ezt?
Sesshomaru karjából mérgező fonalak indultak lassan kifelé.
- Tűnj innen te koszos kis korcs! Neked nincs itt semmi keresnivalód! - vágta arcul a zsinegekkel a félszellemet, akinek kiégett a bőre.
InuYasha mellé futottam.
- Mit csinálsz? - kérdeztem dühösen. - Ő az öcséd!
A szellem égtelen haragra gerjedt.
- Nekem nincs testvérem! Soha nem fogom elismerni ezt a kis mocskot! Ezt a senkit! Apám szégyene! - fakadt ki mérgesen.
- Engem mégis jobban szeretett, mint téged! - vágott vissza InuYasha, mire bátyja megindult felé.
- Tűnj innen! - lökött félre a félszellem.
Éppen időben landoltam a bokorban. Sesshomaru nyakon ragadta öccsét és a nyakába vájta körmeit.
- Dögölj meg te korcs! - suttogta a félszellem véreres szemeibe. - Dögölj meg!
InuYasha egyre nehezebben szedte a levegőt. Megpróbálta lefejteni magáról a bátyja kezét, de nem sikerült. Mit csinálhatnék? Én nem tudom megállítani.
- Fejezzétek be! - rivallt rájuk Sango. - Mint két gyerek! Az ellenségünk ott van! Abban a palotában! Hé!
- Hagyd! - húzta vissza Kouga. - Ezek nem ismernek sem istent sem embert, amikor harcról van szó.
- Ez rendben is van. - mondta mérgesen a harcos. - De miért nem Naraku ellen harcolnak?
Kouga vállat vont.

- Ha apánk látja ezt, nagyon szomorú. - jegyezte meg két levegővétel között a félszellem.
- Neked nem az apád! - jelentette ki fagyosan.
- Hát ha ő nem is, Rin biztosan az lenne. - vetett be egy trükköt InuYasha.
Érezte, ahogy bátyja keze a név hallatán enged a szorításon.
- Ne merészeld a szádra venni a nevét! - suttogta a szellem, InuYasha pedig szembesült azzal, hogy Rinnek mégiscsak igaza volt.
A bátyja a földre taszította. InuYasha szaporán vette a levegőt és nyakát nyomkodta, amiből vér serkent ki.
- Ő hol van? - kérdezte a félszellem. - Rin hol van?
Megőrült? gondoltam. Mi a fészkes fenét csinál?
- InuYasha! Ne feszítsd a húrd! - pirítottam rá.
Sesshomaru lenézően pillantott előtte fekvő öccsére.
- Nem öltem meg, ha erre célzol. - vetette oda flegmán.
- Akkor hol van? - kérdeztem indulatosan.
Felém nézett és megláttam szemeiben azt a fagyosságot és ridegséget, amiről mindenki beszél. Ennek a szellemnek tényleg semmi sem szent.
- Biztonságban. - válaszolta egyszerűen.
Szavát csönd követte, melyet Miroku tört meg.
- Azt hiszem van egy kis gondunk. - mutatott a darabok hűlt helyére.

A palota falán apró cafatok kapaszkodtak felfelé. Naraku szobájába érve a polcon lévő Szent Ékkőhöz csúsztak. Majd rózsaszín fény töltötte meg a helyiséget.

- Mégis hogy tehette ezt velem a gazdám?! - méltatlankodott Yaken, miközben a levegőben kormányozta a sárkánylovat. - Vele kellene harcolnom és együtt állni

bosszút hőn szeretett apja halála miatt. - aztán hátrafordult és a lányra mordult. - Ez mind miattad van!
Rin azonban egyetlen szavára sem figyelt. Szájához nyúlt, ahol még mindig érezte a Nagyúr csókját és amikor felidézte magában a búcsút nagyot sóhajtott. Még
mindig a kezében szorongatta azt az üvegcsét, amit a szellemtől kapott, mielőtt eljött.
- Yaken. - kocogtatta meg a szolga vállát a lány, majd megmutatta neki a fiolát. - Ez mi?
A szolga szemei elkerekedtek.
- Nahát! Hiszen ez klobiron. Ez egy olyan főzet, ami a magadfajta féllényekből csinál szellemet.
Rin visszahúzta a fiolát és nézegette a benne himbálózó folyadékot.
- Szellemmé tesz? - kérdezte szinte hangtalanul. - A Nagyúr azt akarja, hogy szellem legyek?
Yaken megállította a sárkánylovat és szembefordult a lánnyal.
- Nézd Rin! Amíg te meg nem jelentél az életünkben, a Nagyúr kizárólag a harcokkal foglalkozott. - összeszorította résnyire a szemeit. - Szerintem te boszorkány

vagy. Mert csak varázslat képes így megbabonázni az én gazdámat.
Rin értetlenül nézett rá, hát még akkor, amikor Yaken elmosolyodott és lehalkította hangját.
- Elment a rejtett faluba is. - súgta.
- Mi az a rejtett falu? És hol van? - kérdezte érdeklődve.
- Tudod, a Nagyúr kisebb korában ugyancsak szenvedett azoktól az edzésektől, amiket az apja tartott neki, hogy nagyhatalmú szellemként a nyomdokába
léphessen. Amikor már egész fiatalon képes volt elbánni ellenfeleivel, rájött, hogy ő nem akar másokon segíteni. Saját uralmat akar. Sokat bóklászott az erdőben,

ahol egyszer találkozott egy mauronnal.
- Egy mivel? - ismételte a lány.
- Ember testű, borzfejű lény. Az erdei tanács ki akarta írtani őket, mire Sesshomaru Nagyúr, aki ekkorra már igencsak otthonosan mozgott közöttük, hatalma révén

létrehozta nekik a rejtett falut egy barlangban, a piros vízesés mögött. Őrnek Hulyn-t, a fapáncélos krokodilt állította, aki sohasem félt tőle.
- De miért ment vissza a Nagyúr hozzájuk? - érdeklődött szelíden a lány.
Yaken megemelte a lány kezét, amiben a fiola volt.
- Emiatt. - válaszolta a szolga. - A mauronok királynője nagyon híres a főzőtudományáról.
Rin magához szorította az üvegcsét.
- Vissza akarok menni. - jelentette ki határozottan.
Yaken alig fogta meg a gyeplőt, máris elejtette.
- Nem igaz, hogy ilyen kevés eszed van! - ripakodott rá a szolga a megszokott hangnemben. - Ha visszamész, a Nagyúr nem tudja megbosszúlni sem az apját, sem

pedig a te elrablásodat. - nagyot sóhajtott. - Már megint túl sokat mondtam.
Rin mosolyogva ölelte magához Yakent, aki először kapálózott, majd megveregette a lány kezét.

- Tehát? Mit javasoltok? - nézett körbe a társaságon Kouga. A tábortűz mellett ültünk és valami megoldáson törtük a fejünket.
- Meg kellene tudnunk, merre van Naraku. - mondta bölcsen a szerzetes. - Miután a bátyád elvágta a testét, eltűntek a cafatjai..
InuYasha legyintett.
- Sesshomaru sohesem volt normális. - mondta határozottan.
- És most hová ment? - kérdeztem, miközben körülnéztem.
InuYasha vállat vont.
- A lényeg, hogy nincs itt. - válaszolta flegmán.
A többiek vad tanácskozásba kezdtek. InuYasha megfogta a kezem.
- Gyere velem. - súgta.
Engedelmeskedtem és reméltem, nem abban töri a fejét. Egy fa mögé húzódtunk, ahol átölelt.
- El kellene menned innen. - válaszolta. - Vissza a világodba!
Értetlenül néztem rá.
- Nem hagylak itt! - nevetni kezdtem. - Ne is kérd!
InuYasha megrázta a fejét.
- Mindig is utáltam a bátyámat, de legalább neki van esze. - mondta sértődötten. - Elvitette innen Rint. Mert szereti és meg akarja óvni.
- Látod? - vertem rá az orrára. - Nem is olyan veszélyes...
- Ki tudja, meddig tart ez nála. Ne feledd! - tolt el magától a félszellem. - Rin csak féllény! Hiszen láttad?! Engem is majdnem megölt.
Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki az, amit mondani fogok, de mégis egyetértett.
- InuYasha! Ehhez a győzelemhez szükségünk van Sesshomarura. - néztem rá kedvesen.
- Tudom. - válaszolta a félszellem. - Nézd Kagome! Ha nem úgy sülne ez a csata, ahogy szeretnénk, tudnod kell...hogy...én nagyon...szóval tudod. - dadogta.
- Tudom. - mosolyodtam el és megcsókoltam.
Remélve, hogy ezt még ezerszer megtehetem majd.

Kagura félve botorkált a romok között. Szemeivel a sötétséget pásztázta. Tudta, hogy Naraku él és már magához is vette a Szent Ékkövet, ami hatalmas erőt ad

majd neki.
- Sango? - kérdezte ijedten, amikor egy alak rajzolódott ki a sötétben.
- Nem! - válaszolta az idegen. - Sesshomaru vagyok. - majd amikor a boszorkány szökni próbált el jól irányzott jobb egyenessel a földre terítette.
- Először elbeszélgetünk egymással. - mondta a szellem, miközben megemelte a nőt a ruhájánál fogva és a legközelebbi szobába dobta.
Kagura félve nézett rá.
- Mit mondhatnék neked? - állt talpra és a legyezőjét kezdte keresni.
- Ezt hiányolod? - mutatta fel a nő fegyverét a szellem.
- Mit akarsz? - kérdezte ismét.
Sesshomaru megragadta a nő karját.
- Mondj el mindent Narakuról!
- Mit akarsz tudni? - érdeklődött a boszorkány, miközben a karját simogatta.
- Kezdd el és majd meglátom, mit tudok hasznosítani.
- Az imént láttam, ahogy magához veszi a Szent Ékkövet. - kezdte zavartan.
- És ez mit jelent? - kérdezte a szellem.
- Azt, hogy holnapig semmi esetre sem fog támadni, mert a kőnek idő kell, hogy hasson, hiszen cafatokat fog újraegyesíteni és erősíteni.

Rin a füvön feküdt és a csillagokat bámulta. A hold már magasan járt. Elővette zsebéből a fiolát.
- Még félóra. - mondta hangosan.
Hirtelen susogni kezdett a bokor. Ijedten fordult meg, de nem látott senkit. Kicsit nyugodtabban fordult meg, amikor meglátta a Nagyurat.
- Nagyúr! - szökkent talpra a lány. - Hát itt vagy!
Sesshomaru elhúzta a száját.
- Az a féreg elmenekült. De nem sokáig fog bújkálni előlem. - suttogta hidegen.
Rin bólintott és mosolygott.
- Gyere ide! - nyújtotta ki a kezét a szellem.
A lány megfogta és hagyta, hogy Sesshomaru magához húzza. Szenvedélyes csókban forrtak össze. Rin karjait a szellem nyaka köré fonta és hozzábújt, ahogy csak

tudott. A szellem keze a lány derekáról egyre feljebb csúszott, mígnem a lágyan leomló, fekete fürtökbe nem szántott. Rin összerezzent, ahogy a hegyes karmok

érzékeny fejbőréhez értek. A csók egyre mélyebb lett és a lány azon kapta magát, hogy a hűvös füvön fekszik. Erre várt. Azóta, hogy a Nagyúr felé nyújtotta a

virágokat a réten. Mindenki elítélte, hogy egy ilyen rideg szellembe lett szerelmes, ő mégsem bánta. Mert ebben a fantasztikus érzésben lett része, amit most attól a

férfitől kap, akit szeret. Sesshomaru széthúzta rajta a kimonót és végigsimított a testén, miközben a nyakát harapta meg.
- Szeretlek. - nyögte ki a lány és eltolta magától a szellemet.
Felült és a fiola után nyúlt.
- Éjfél van. - nézett az égre, majd Sesshomarura. Felemelte az üveget és a szájához emelte. - Kettőnkre. - azzal kiitta a tartalmát.
Testén furcsa remegés futott át. A szívéhez kapott és próbált egyenletesen levegőt venni. Sesshomaru nézte a lány szenvedését és azon gondolkodott, ha nem
használ az ital, hogyan fog végezni a királynővel. Rin azonban pár perc múlva újra egyenletesen lélegzett és a szellemre pillantott.
- Szerinted? - kérdezte alig hallhatóan.
Sesshomaru orrát megcsapta a lány illata. Az az illat, ami csak a szellemekre jellemző.
- Üdvözöllek az én oldalamon Rin! - jelentette ki a szellem és viszonozta a lány odaadó ölelését, amit kapott, miután Rin az ölébe ült.
- A mindig mogorva és kegyetlen Nagyúr akkor is hideg, amikor szerelmes. - suttogta a lány, mire a szellem elmosolyodott. Fagyos volt, de mosoly és
Rin még soha életében nem volt ennyire boldog. Majd vékony ujjait végighúzta Sesshomaru arcán és a fehér prémen. - Azt hiszem valamit félbehagytunk
az előbb. - mondta vágytól remegő hangon.
Ezúttal ő csókolt először. Lábait a szellem dereka köré fonta és élvezte a gyomrában szétáradó kellemes meleget. Sesshomaru ezúttal teljesen megszabadította
a lányt a ruhájától és ujjaival finoman simogatta Rin érzékeny bőrét. A lány remegni kezdett, de nem a hidegtől. Érezte, hogy a szellem ugyanúgy kívánja, mint ő a

szellemet. Lassan megszabadította Sesshomarut a felesleges ruhadaraboktól, így megtapasztalhatta, hogy a szellem teste ugyanolyan hideg, mint az övé. Tehát sikerült.

Valóban szellem lett és most már vele marad. Örökre. A közel húszperces előjáték után Sesshomaru a földre fektette a lányt, aki egy percre sem engedte el. A

szeretkezés olyan volt, mint a Nagyúr. Vad, kimért és gyors, mégis érzéki és szenvedélyes. Rin sikolyát egy mély csók akadályozta meg először, majd kiengedte a

hangját, ami elégedettséget és kielégülést sugallt. Lihegve kapkodott levegő után, miközben magán érezte a Nagyúr tekintetét. Egész testében jóleső fáradtság terjedt

szét a két sikeres aktus után. Behunyta a szemét és élvezte a szellőt, ami a testét simogatta. Majd dereka köré egy erős kar fonódott, amire Rin rákulcsolta a sajátját.
- Én Rinem. - suttogta a Nagyúr, miközben a lány már javában aludt mellette.