Naraku ismét emberi alakot öltött. Az egykor annyira precíz és kitűnően védő palotája most romhalmazként tornyosult a Sötét-hegy tetején.
A félszellem a lábaiból kifelé igyekvő szellemek végtagjait bámulta rezzenéstelen arccal. Majd a Szent Ékkő világítani kezdett a torkában és
az eddig izgága lények most visszafelé húzódtak. A falmaradékhoz támaszkodó Naraku szemeiben sosem látott méreg gyúlt. Magának is be
kellett ismernie, hogy meglepték. Egy rendezetlen, szervezetlen bandára számított, de egy igenis összetartó és gondolkodó csapatot kapott.
Már majdnem elbízta magát, ami a legrosszabb hadi stratégia. Nem akarta elhinni, de végtagjaiban gyengeséget érzett. Erőre volt szüksége.
És mekkora szerencse, hogy van valaki, aki kielégíti ezt a hiányt.
Shippo idegesen fészkelődött mellettem. Motyogott valamit álmában és néha rúgott is egy nagyot. Gyengéden letöröltem a homlokán lévő
izzadtságcseppeket. Majd a hátamra fordultam és az égre néztem, amin kezdtek halványodni a csillagok. Ha az ég alatt feküdtem, gyakran
gondolkodtam azon, hogy az én világomban a rengeteg szmog miatt csak elszürkült pontnak látszottak. Hogy fog hiányozni, miután elmegyek.
A szemem sarkából láttam, hogy InuYasha is mozgolódik. Valószínűleg a harcon mélázik. Sango feltűnően közel húzódott a modorban
InuYashára ugyancsak hasonlító farkasszellem felé. Kicsit mosolyogtam magamban, amikor felült, körülnézett és engedte, hogy Kouga
megölelje. Aztán láttam Mirokut, aki csendben felemelte a botját és elindult lefelé a szirten. Halkan felültem és a távolodó alak után néztem.
Vajon hová mehet?
A szerzetes halkan dobbantott a botjával minden egyes lépésnél.
- Hová mész?
Miroku ledöbbent egy pillanatra. Aztán vetett egy mérges pillantást, teszem hozzá, jogosan.
- Kagome! A frászt hozod rám! - bökött a mellkasom felé a botjával. - Különben is, mit keresel itt?
- Mégis, hová mész? - kérdeztem, kicsit anyáskodóan.
Miroku csendre intett.
- Nézd! Én csak körül akartam nézni. Felmérni a terepet. - vigyorgott a szerzetes. - Csatlakozol?
- Még szép. - böktem oldalba. - A végén még valami butaságot csinálnál.
Miroku angyali arcot vágott és mivel időközben visszakaptam iskolai egyenruhámat, a szerzetes kihasználta az alkalmat és benyúlt a szoknyám alá.
- Ezt mégis hogy képzeled? - pirítottam rá és előrébb szaladtam pár lépést. - És most gyerünk! Vissza akarok érni, mielőtt a többiek felfedezik,
hogy eltűntünk.
Miroku elmosolyodott és követett lefelé a hegyen.
Lenn futottunk össze Kagurával, aki elég zaklatott állapotban volt. Odafutottunk hozzá és Miroku természetesen kapott az alkalmon, hogy
bevesse csáberejét.
- Jól van, kisasszony?! - kérdezte, miközben végigsimított a nő karján.
Oldalba vágtam. Értetlenül rám nézett, mire én a boszorkány nyakán lévő sebekre mutattam.
- Ez Naraku műve. - suttogtam és akaratlanul is megérintettem magam, ahol valaha is hozzámért az a féreg.
Kagura a név hallatán reszketni kezdett. Megragadta a szerzetes kezét és segélykérően nézett rá.
- Vissza fog olvasztani. Vissza fog olvasztani. - suttogta. - Nem akarom.
Mirokuval lopva találkozott a tekintetem, majd megpróbáltuk megnyugtatni a boszorkányt.
- Semmi baj, nyugodj meg! - csitítgattam a nőt. - Nem lesz semmi baj!
- Ti ezt nem értitek. - suttogta Kagura. - Én belőle születtem. Halljátok? Én mindig is ez voltam. Egy felnőtt boszorkány, aki a sok szellem közül
került ki a testéből.
Ha nem mentem volna annyi mindenen keresztül az elmúlt hónapokban, azt mondanám, nem hiszem el. Így azonban hagytam, hogy az ölembe hajtsa
a fejét és kisírja magát.
Rint madarak csicsergése ébresztette. Hatalmasat nyújtózkodott és ekkor érezte meg, hogy meztelen. Gyorsan magára húzta piros kimonóját és álmos
szemekkel tekingetett szét.
- Nagyúr? -szólította halkan a szellemet. - Sesshomaru Nagyúr?
- Nincs itt! - károgta Yaken egy kidőlt fatörzs mögül. - Már elment! De megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Mintha más dolgom nem is lenne, de
mivel én hűséges vagyok, megteszem. - bújt elő rejtekéből.
Miközben a kis szolga beszélt, Rin magára kapta ruháját és ujjaival keresztülszántott összekuszálódott haján.
- Mit üzent? - kérdezte türelmetlenül a lány.
Yaken megköszörülte a torkát, mint mindig, amikor valami fontos bejelentésre készült.
- Azt, hogy a ő akármilyen nagyhatalmú szellem is, mindenki kerülhet ki csatából vesztesen. Te, immár szellem lévén, most már valamivel nagyobb
biztonságban élhetsz akkor is, ha a Nagyúr esetleg elesne a harcban. - egy kardot nyújtott felé. - Használd, ha megsebesülnél.
Rin ökölbe szorította a kezét.
- Aún! Induljunk! - kapta el a sárkányló kantárját a lány, miközben szorította a kardot.
Yaken igyekezett beérni az időközben levegőbe emelkedett lényt és utasát, de apró lábai nem bírták a tempót.
- Várj! A legfontosabbat nem mondtam! Ne menj utána!
- Eressz el! - kapálóztam Kagura karmai között. - Mit csinálsz?
Hangjában őszinte megbánást éreztem.
- Ha elviszlek hozzá, szabad leszek. Szabad. - suttogta. - Amire mindig is vágytam.
Felém fordult és átkarolta a vállamat.
- Bocsáss meg! Biztos vagyok benne, hogy a félszellem kiszabadít. - kezdte szomorúan.
Sajnáltam. Megveregettem a hátát.
- Menj! És szólj InuYashának! - mondtam a fülébe. - De előtte nézd meg, hogy van Miroku!
Kagura szomorú mosolyt ejtett.
- Köszönöm Kagome.
- Csakhogy itt vagy! - nyújtotta felém zölddé vált kezét Naraku. - Gyere, kedves feleségem! Tudod a szabályt?! Egészségben, betegségben.
Nagyot sóhajtott és kivillant hatalmas szemfoga, ami furcsa látvány volt emberi fogai mellett. - Hát ez most az. Nagy betegség.
Álltam és hallgattam. Naraku egyre ingerültebb lett.
- Told már ide azt a formás seggedet kedvesem! - kiáltotta.
Elindultam, bár kelletlenül. Megszorította a kezem.
- Segíteni fogsz nekem kedvesem. Akár akarod, akár nem. A frigy lehetővé teszi, hogy uralkodjak rajtad. Rajtad és az akaratodon. És most azt
teszed, amit mondok. - karcolta fel a csuklómat, amiből kiserkent a vér.
- Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen! - szidta össze a visszatántorgott szerzetest a félszellem. - Én magam foglak megölni Miroku!
Kagura óva intette a dühös InuYashát.
- Neked kell odamenned és megmentened a szerelmedet. - bökött a fiú mellkasára az ujjával. - Naraku legalábbis ezt akarja.
InuYasha kicsit értetlenkedve nézte a nőt. Kagura nagyot sóhajtott.
- A bátyád valóban értelmesebb nálad. Ő egyből tudná, hogy Naraku valódi ellenfelei ő maga és te. - leszegte a fejét. - Mi csak bábok vagyunk
a kezébe, akiket ide-oda tologat, de az igazi főszereplők ti vagytok. - azzal a többiek felé fordult. - Szóval ha ti véres harcra számítottatok,
akkor csalódnotok kell. Mert Naraku nektek semmilyen szerepet nem szán a színházában. - mondta félig nevetve. - Tehát mi csak drukkolhatunk,
hogy éljünk még, ameddig csak akarunk.
Sango Kougára nézett, aki csak bólintott.
- Azt hiszem igazad van. - köpte ki a szavakat a farkas. - Nekünk semmi közünk hozzá! - húzta magához a harcost, aki duzzogva fonta a karjait
össze a mellkasa előtt.
- De ha segítség kell, szólj! Valahogy! - tette hozzá flegmán a lány és hasba vágta Kougát, aki elengedte és hagyta, hogy az egyik sziklára üljön.
Shippo odament és megölelte a félszellem lábát, aki kedvesen megpaskolta a vörös fejét.
- Hová kell mennem? - kérdezte a félszellem a boszorkányt, aki időközben a szerzetest ápolta.
- A palota keleti részében a pince hátuljába. - mondta Kagura, miközben megmérte Miroku lázát.
InuYasha belökte a vasajtót.
- Hol vagy te féreg? Gyere! Tőlem megkapod a magadét! - kiabálta a félszellem, amikor hátulról ütést kapott a nyakára.
Megdörzsölte a sajgó testrészt és megfordult, hogy lássa támadóját, de csak a csukott ajtóval találta magát szembe.
- Ennyire gyáva vagy Naraku? - kapta elő a kardját a félszellem, mire az orbitális méreteket öltött. - Támadj szemből!
Azonban majdnem elejtette fegyverét, amikor szembe találta magát velem.
- Kagome. - suttogta. - Hogy nézel ki?
Hajam összefogva, iskolai egyenruhám helyett barna, rövid bőrruha feszített rajtam, hasonló csizmával. Kezemben két háromágú szúrony, amit
egyenesen a félszellem felé irányítottam.
- Ne merészeld a szádra venni a nevem, te mocskos korcs! - kiáltottam és a magasba lendítettem a fegyvereimet. - Inkább harcolj te féllény!
Harcolj a nyomorult életedért, ha képes vagy rá.
InuYasha csak állt és fogta a kardját.
- Én nem harcolok veled Kagome. - engedte le a fegyvert. - És tudom, hogy te sem.
Rácáfoltam. Kifeszítettem a karom és nyíl módjára eldobtam a tőrt a bal kezemből, ami kis híján eltalálta a félszellemet. Csak az mentette meg a
karcolástól, hogy félrehúzta a fejét.
- Harcolni fogsz kutya! - ugrottam át a feje fölött és ismét megszereztem az eldobott szúronyt. - Különben én magam vetek véget szánalmas kis
életednek.
- Kagome. Térj észhez! - kiabálta InuYasha, de engem ekkor csak a harc éltetett. Letette a kardot és lassan tett felém egy lépést. Magam elé
szorítottam a tőröket és vicsorogva figyeltem a közeledő alakot. Már majdnem elérte az egyik fegyverem, amikor váratlanul előre lendült a karom.
Véres csík futott végig InuYasha nyakán, mintha ékszer lenne. Ekkor láttam a szemében a felismerést. Igenis bánthatom és meg is fogom tenni.
- Ezt nem hagyom! - guggolt le hirtelen és húzta ki a lábam.
Elterültem a földön, fegyvereim nem messze fogtak talajt. InuYasha rám vetette magát és kezeimet szétcsapva a padlóhoz szegezett. Fészkelődni
kezdtem és igyekeztem szabaddá tenni a karomat. A félszellem ekkor látta meg szemeimben az ürességet. Tudta, hogy manipulálva vagyok, de azt
nem, hogyan hatástalanítsa ezt. Szabadulni akartam minden áron, ezért kihasználtam a félszellem pillanatnyi zavarát és ágyékon rúgtam. Feljajdult és
elengedett, mire én a hátára döntöttem és ráültem a medencéjére. Felkaptam a szúronyt és lőni akartam, de InuYasha a levegőben elkapta a kezem
és megpróbálta megakadályozni, hogy leszúrjam.
- Ha most szeretkezni akarnánk, nagyon erotikusnak tartanám ezt a pózt. - próbálta a félszellem elterelni a figyelmem, de én koncentráltam. Félrelöktem
a karját és a vállába mélyesztettem a tőrt. Felordított és megpróbálta kihúzni, de én ránehezedtem, hogy még jobban belefúródjon a testébe.
- Dögölj meg te korcs! - aztán elfordítottam a fegyvert egy kissé. Vér serkent ki belőle és az arcomra is fröccsent. - Dögölj meg te kibaszott
korcs!
Végül mégiscsak félrelökött. Nagy nehezen felült és kihúzta a tőrt a vállából, amiből most folyni kezdett a vér. Rám nézett, miközben félrehajította a
fegyvert. Én a földre támaszkodva figyeltem minden mozdulatát.
- Megöllek. - suttogtam . -Előttem fogsz elvérezni, mint egy kivert kutya. - nevetni kezdtem. - Kivert kutya!
InuYasha ép karját a sebre szorította.
- Kagome. Szerelmem. Mit művelsz? - kérdezte elfúló hangon. - Mit csinálsz?
Felegyenesedtem és felemeltem a másik tőrt.
- Itt a vége, fuss el vége! - suttogtam és a magasba lendítettem a fegyvert.
Ekkor fájdult meg a fejem. Eldobtam a szúronyt és a halántékomhoz kaptam a kezem. InuYasha meglátta az alkaromat díszítő vágást.
- Az mi? - kérdezte, miután megragadta a karom, miközben lefelé görnyedtem. Egy fekete pont csúfította a képet a véres sebben. - Mi ez?
Túl erős volt a lüktetés ahhoz, hogy arra figyeljek, a félszellem egy parányi bogarat kapar ki belőle. A zsibongás enyhülni kezdett és én
kezdtem visszatérni a valóságba. Végignéztem magamon, majd InuYashán, aki lassan elterült a földön.
- Mi történt itt? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Nem is emlékszel? - nevetett erőtlenül a félszellem. - Meg akartál ölni.
Én? Hiszen sohasem bántamát azt a fiút, akiért feláldoznám saját magam.
- Sajnálom. - kúsztam oda hozzá és homlokon csókoltam, amin kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek. - Istenem, InuYasha! - a karján a seb nagyon
mély volt. - Mit tettem.
Megszorította a karomat és megcsókolta az ujjaimat.
- Ez nem te voltál. Naraku irányított téged. - ökölbe szorította ép kezét. - De ezért még megfizet.
- Annyira sajnálom, főleg mert tudom...tudom, hogy Kikyo is így...halt meg annak idején. - suttogtam sírástól elfúló hangon. - Legalábbis ennek köszönhette.
Egy hasonló összeesküvésnek.
- Tudom, de ha legközelebb találkozom vele, elmondom, hogy mi is történt. - mondta a félszellem.
Még jobban megszorítottam a kezét és könny hullott a kimonójára.
- Azt hiszem ezt már nem fogod elmondani neki. - majd amikor láttam, hogy megmerevedik, magamhoz öleltem.
Sesshomaru az ujjai között forgatta a Rin kimonójából kiszakított darabot. Majd miután meglátta a közeledő Narakut, zsebre vágta.
- A kutyaszellem elsőszülött fia. - vigyorra húzta a száját. - Micsoda öröm lesz végezni veled.
A szellem kicsinyes pillantást vetett a félszellemre.
- Élvezd csak azt a pár percet, ami az életedből még hátra van. - jelentette ki keményen.
Naraku nevetni kezdett.
- Mit képzelsz te magadról? Hm? - mutatott a torkára. - Hogy el tudsz bánni ezzel? A Szent Ékkő hatalmával?
Sesshomaru előhúzta a kardját.
- Ne vesztegessük az időnket felesleges beszédre! - fakadt ki a szellem és Narakunak szegezte a fegyvert.
A félszellem helyeselt.
- Így van! Kezdjük! - azzal villámgyorsan Sesshomaru előtt termett és karmos karjával, ami a hátából nyúlt ki, sebet ejtett a Nagyúr arcán.
Sesshomaru elugrott. A sebből zöld méreg folyt végig, egészen le az álláig.
- Engem még soha, de soha nem sértettek meg. - hülledezett a szellem és ujjai között szétdörzsölte a folyadékot.
Naraku ismét felnevetett és örömmel figyelte, ahogy a Nagyúr megzavarodik.
- Épp itt volt az ideje. - majd ismét a szellem elé ugrott, de a Nagyúr ezúttal készült a támadásra.
Egy pillanat alatt arrébb lépett pár métert és visszafordult a félszellem felé.
- Most jön az igazi móka. - suttogta, miközben szemfogai megnyúltak, arca egyre nagyobb lett és inkább kutyára hasonlított. Végül egy közel
tizenhárom méter magas, fehér kutya állt szembe az ugyancsak meglepődött Narakuval. Szájából méreg csorgott a földre. - Játszunk! - zengett
Sesshomaru hangja ezerszeresre hangosítva és Narakura vetette magát.
Rin a sárkányló hátáról figyelte az eseményeket, aki a levegőben lebegett, nem messze a harc helyszínétől. Látta, amint a Nagyúr elveszíti
korábbi alakját és most démonként harcol az ellenségével. Más megijedne, de ő semmi ilyet nem érzett.
- Aún! - simogatta meg az állat sörényét. - Ha arra kerül a sor, segítünk a Nagyúrnak.
A sárkányló dorombolni kezdett és fejei kémlelni kezdték a lenn megindult csatát.
Sesshomaru hatalmas mancsaival próbálta eltalálni a sebesen ugráló félszellemet.
- Elismerem, erős ellenfél vagy. - mondta csalódottsággal a hangjában Naraku, aki így nem tudott támadni. - De nem sokáig!
Kígyó ugrott elő a mellkasából és az éppen földre érkező Nagyúr szemébe harapott. A démon felordított a fájdalomtól és hevesen rázni kezdte
a fejét, de a betolakodó nem engedett.
- Szenvedj csak, Nagyúr! - kacagott diadalmasan Naraku. - Ahogy egykoron az a hitvány apád!
Ekkor egy lángcsóva semmissé tette a démon szemén lógó kígyót, vigyázva, hogy meg ne vakítsa a Nagyurat. Mindketten a tűz forrását keresték, majd
felfedezték a kétfejű sárkánylovat és a hátán helyet foglaló Rint.
- Tűnj innen! - ordította a Nagyúr. - Ez nem a te harcod!
Rin elismerést várt, ehelyett letorkolták.
- De hiszen majdnem megvakultál...
- Menj, különben Narakuval együtt téged is elteszlek láb alól. Engedetlen kis fruska. - fakadt ki a Nagyúr és hatalmas állkapcsával az állat felé kapott, ami
kitért az útjából. - Tünés innen!
Rin a közeli erdőben landolt és figyelt. Hiába beszélt vele az előbb ilyen lekezelően a szellem, féltette és amíg hallja a hangját, tudta, hogy nincs baj.
Sesshomaru kicsit fáradtan verte vissza az ugyancsak kissé szétszórt Naraku támadásait. Tudták mindketten, hogy ez a harc egyikük, hacsak nem mindkettőjük
számára végzetes lehet. A Nagyúr megpróbált csak a félszellemre koncentrálni, de Naraku teste annyi szellemet rejtett, hogy megszámolni is elég lett volna. Ezek
törtek elő belőle és támadtak Sesshomarura, aki így nem tudott a bestia közelébe férkőzni.
- Nagyúr! - kezdte a félszellem nevetve. - Élvezed a játékot?
- Örülnék, ha nem a csatlósaidat küldenéd rám, hanem te magad szállnál szembe velem. - zengte a szellem, miközben kettéharapott egy buzogány alakú madarat.
- De úgy látom, ehhez te túl gyenge vagy Naraku!
A félszellem megállította a belőle áradó szellemáradatot és gyűlölködő szemekkel nézett a kutyára.
- Jól van, te akartad! - suttogta és torkában világítani kezdett a Szent Ékkő.
Ekkorra értünk oda InuYashával, akinek elláttam a sebét, de a vér így is átütött a kötésen.
- Nézd! - mutattam kétségbeesve a rózsaszín felhőre. - A Szent Ékkő. Naraku megtalálta az egészet és most használja is. - a félszellemre néztem, aki elég meggyötört
volt a vérveszteség miatt. - Most mit csinálunk?
InuYasha elővette a kardját.
- Így akarsz harcolni? - kérdeztem aggódva. - Három suhintásig sem jutnál.
InuYasha a fejét csóválta.
- Igen, de ott van a bátyám. Ha eléggé lefárasztja Narakut, akkor nekem már csak be kell vetnem a kardom legerősebb támadását és végeznem vele. - mondta a
logikusnak tűnő tervet a félszellem, mire bólintottam és a küzdelmet néztem.
- Csak bírja ki addig. - suttogtam.
A kutya a földre borult. Pár perc múlva már ismét Nagyúrként feküdt a földön és karját az oldalán tátongó lyukra szorította. Naraku, bár az Ékkő megerősítette, a
Nagyúrban méltó ellenfélre talált és órák óta tartó harcuk után ő is lihegve nézte vérben tocsogó áldozatát.
- Lám, lám. - suttogta diadalittasan. - A kutya kölyke sem tudta felülmúlni apját.
Sesshomaru megpróbált felállni, de felszisszent, amikor a sebbe nyilalt a fájdalom.
- Azt hiszed, hogy feladom? - kérdezte nevetve a Nagyúr.
Naraku ismételtem elnevette magát.
- Ahogy elnézlek, a Nagyúrnak is csak egy élete van, akár szellem, akár démon. - mutatott a szellemre.
InuYashával egy szikla mögül figyeltünk.
- Itt az idő. - suttogta a félszellem és ki akart törni, de én megakadályoztam.
- Menj, de nem akarok a holttested fölött sírni. - mondtam remegő hangon.
A félszellem megcsókolt és bólintott.
- Szerintetek miért lett hirtelen csend? - kérdezte Shippo.
Miroku a többiekkel karöltve fülelt.
- Nem tudom, de azt hiszem ennek a harcnak még nincs vége. - mondta Sango, mire a szerzetes bólintott és összeszorította a jobb kezét.
- Á! - mondta őszinte meglepettséggel a hangjában Naraku. - Azt hittem te már megdöglöttél. - dörmögte. Túl fáradt volt már és nem számított még egy ellenségre.
- Nem adom meg neked ezt az örömöt. - nézett a bátyjára, aki elég sok vért vesztett. - Úgy látom, már nemcsak apám miatt kell bosszút állnom.
Sesshomaru az öccsére emelte fagyos tekintetét.
- Nem fogok meghalni. - mondta szigorúan. - Ezt ne is várd!
- Naraku. - fordult a félszellem felé InuYasha. - Korcs a korcs ellen. Ez lesz ám a harc.
Feje fölé lendítette a kardot és lecsapott vele. Naraku teste az Ékkő miatt hamar regenerálódott.
- Ez így nem megy. - suttogta maga elé a félszellem és igyekezett nem figyelni a karjában lültető fájdalomra.
- InuYasha. - mondta mosolyogva Naraku. - Itt az idő, hogy apád után küldjelek.
Rin fogta meg a vállamat, nem kis galibát okozva ezzel nekem.
- Mit keresel te itt? - kérdeztem. - Azt hittem...
- Nem hagyom cserben a Nagyurat. - suttogta, miközben szerelmét nézte. - Gondolkozz! Hogyan állíthatnánk meg Narakut?
- Keresnünk kell egy íjat! - adtam ki a parancsot, mire a lány bólintott és kúszva elindultunk
Kifeszítettem az ideget, amibe beleszúrtam a nyilat. InuYasha már vércsíkot húzott maga után. Tehát pontosan kellett céloznom. El kell találnom a torkát, hogy
kiessen az Ékkő.
- Biztos vagy benne, hogy el tudod találni? - suttogta Rin, aki legszívesebben már Sesshomaru mellé futott volna.
- Remélem. - mértem be a szememmel a helyet és az irányt. - Most!
A nyíl lehúzta a nyakáról a bőrt és látni engedte a követ. Naraku egyből felénk fordult.
- Á! A papnő meg a korcsból lett szellemlány. - suttogta a félszellem. - Mit akartok itt? - azzal lángcsóvát küldött felénk.et
InuYasha kihasználta, hogy Naraku nem figyel és a bátyjához futott.
- Tudom, hogy gyűlöljük egymást, de apánk emlékére kérlek, fogjunk össze és öljük meg végre ezt a patkányt! - jelentette ki keményen. - Ezt a kardot - emelte fel a
sajátját InuYasha - apám hagyta rám. Neked is kell lennie egynek, amit ő hagyott rád.
Sesshomaru elhúzta a száját.
- Az egy kacat. - nevetett. - És nemhogy megölné, megmentené az életét.
InuYasha a bátyjára nézett és az oldalán lévő fegyverre bámult.
- És az mi? - kérdezte.
- Az én fegyverem. Magam csináltam. - mondta és a markolathoz kapott.
InuYasha elmélázva figyelte a kardokat, majd megszólalt.
- Mi lenne, ha egyesítenénk őket?
Határozottan láttam, hogy Rint eltalálta Naraku, de egy karcolás sem volt rajta. Ellenben az én karomat sebek borították.
- Féltek tőlem? - kiabálta kajánul Naraku. - Az a jó!
Ekkor figyeltem fel arra, hogy InuYasha és Sesshomaru felállnak és kardjaikat előhúzzák.
- Kész vagy? - kérdezte InuYasha.
- Nehogy azt hidd, hogy ettől nagyot nőttél a szemembe. - mondta a Nagyúr szigorúan. - Ugyanúgy gyűlöllek és egy napon veled is végzek majd.
InuYasha megrándította a vállát.
- Felőlem, de először ez pusztuljon. - bökött a fejével Naraku felé. - Hé Naraku!
A félszellem hátra pillantott és látta, ahogy InuYasha kardja pirosban kezdett játszani, Sesshomaru fegyverének pengéjén pedig zöld fonalak futottak végig.
- Ti nem álhattok össze! - kiabálta Naraku rosszat sejtve. - Ti gyűlölitek egymást!
A Nagyúr és öccse egymásra néztek és életükben először egymásra mosolyogtak. Nem volt ez testvéri mosoly, de tudták, most együtt dolgoznak és apjuk emléke a
lényeg.
- Pusztulj Naraku! - és egyszerre csaptak le a félszellemre, aki eltűnt a piros és zöld fényben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
