Amit most elmesélek az valójában az egyetlen érdekes és mesélésre méltó történet az életemből. Ez a furcsa esemény egy pillanat alatt felfordította a nyugalmas, kényelmes kis életem és olyan galibát okozott, ami idővel teljesen megváltoztatott. Most, hogy alkalmam adódik mindenkivel közölni ezeket a nem mindennapi élményeket, megragadom a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek unokatestvéremtől, akit a történet elején úgymond egy kicsit...ahmmm...ízé...szóval bolondnak tartottam. Gomen nasai Kagome-chan, hogy nem hittem neked!
Szóval egy közönséges napon kezdődött el minden...még mielőtt belevágnék a közepébe szeretnék néhány dolgot elmagyarázni, hogy elkerüljem az esetleges kételyeket, félreértéseket.
A nevem Miwako Dozori és Tokió egyik unalmas magánsulijának „szorgalmas” tanulója vagyok, élem az unalmas életem, egy hatalmas házban a szüleimmel na meg a személyzettel, de néha van egy olyan érzésem, hogy egyedül lakom itt, így 17 évesen is elég sötét a jövőképem, most ne arra gondoljatok, hogy hamarosan elsírom az összes bánatom és fájdalmam...nem szó sincs erről...nekem nem volt nehéz gyermekkorom, a szüleim élnek, viszont számukra én nem nagyon élek...na de ebbe most ne menjünk bele. A legnagyobb baj valójában azzal van, hogy unalmas az életem, VELEM SOHA NEM TÖRTÉNIK SEMMI ÉRDEKES és ugyebár ilyenkor mondják, hogy vigyázz mit kívánsz...mert teljesülhet. A vágyaim teljesülése útjára indult, igaz az út elég göröngyös lesz.
Minden azzal a bizonyos nappal kezdődött:
A Nap halvány sugarai besütöttek az ablakon, habár a sötétítő fedte őket, a fény mégis bevilágította a szobámat. Felébredtem, ezen magam is elcsodálkoztam, hisz egyedül képtelen vagyok felkellni, még az ébresztőóra is csődöt mond nálam...szóval ott feküdtem a háromszemélynek is kényelmes ágyamon és csodálkoztam magamon mikor hangos, törtető léptek kezdték felverni a ház eddigi békés csendjét.
Keserűen elmosolyodtam: „ ez Helga!”-jegyeztem meg magamba olyan képpel, mint aki egy egész tál citromot evett.Ugyanis Helga...hát ő egy külön biológiai tanulmány! Ő volt az én dadám, ő nevelt fel, mivel a szüleim túl fárasztónak tartották a gyereknevelést. Egyszóval ismerem amióta élek, de ami még rosszabb, az a banya( Helga lassan a 77-et tapossa) akcentusa. Mivel Helgát Németországból importálta az apám, egyszóval egy hidegvérű, beprogramált német jetivel töltöttem unalmas életem nagyrészét. A német banya minden reggel, közel 10 éve ugyanazt csinálja.
Rá nézek az órámra, pontosan 7 óra van. 10 éve ugyanebben az időben indul útnak, hogy felverje az egész családot és velem kezdi.
20 másodperc alatt eléri a szobámat és akármilyen bizarr, de ezt a 20 másodpercet tíz éve soha nem lépte át, mindig pontosan érkezik.
Magamba számolni kezdek:
10...-most jön fel a lépcsőn.....15-folyósó.....20-az ajtó hatalmas erővel kicsapódik. Rémülten ugrok egyett az ágyamban, mindig ezt csinálja és mindig a frászt hozza rám, egyszer infartust kapok.
Kicsapódik az ajtó ő meg begurul a szobába. Hatalmas teste árnyékot vett a fekhelyemre és így félhomályban rém félelmetesen néz ki, csavarókkal a fején...háziköntösben...meg azzal a síppal a nyakában.
Elhúzza a sötétítőket, majd szájába veszi a sípot és megfújja:
-Váhhhhh!-ugrok fel zúgó fejjel az éles füttyszóra, egész lényem beleremeg annyira fülsértő ez a ricsaj:
-Guten Morgen Freulein Miwako!-teszi még hozzá rekedt hangon majd ismét elindul más életeket keseríteni.
-Gute Morge.... vagy mi!-válaszolom nyűgösen majd elszédelgek a fürdőig.
Igyekeznem kell, mert Helga pontban 7:30-kor tálalja a reggelim...mindig.
Betámolygok a fürdőbe, belenézek a tükörbe:
-Uhh!-szörnyedek el magamtól-Ez szörnyű!
Olyan vagyok, mint egy mutáns polip, csak a csápjaim hiányoznak, arcom gyűrött, szemeim karikásak, hajam...hát arról ne is beszéljünk.
20 perc alatt elintézek mindent, villámgyorsan megfürdök, felöltözök, megfésülködöm, ki sminkelem magam.
25 perc: elégedetten nézek a tükörbe, a régi polip helyett egy fiatal, életvidám lány néz vissza rám.
Ahogy nézem az arcom a tükörbe furcsa dolgok jutnak eszembe, minthogy...talán az is lehet, hogy adoptáltak...
Egyáltalán nem hasonlítok szüleimre, ők igazi japánok, sötét hajjal és szemmel, alacsony termettel, mandulavágású szemekkel....de én....én egyáltalán nem hasonlítok rájuk...most biztosan nevetni fogtok...de hajam színe fehér...lilás...mert születési rendelleneséggel jöttem a világra, aminek következtében a színpigmentek felcserélődtek vagy mi...na mindegy, ezt én sem értem...na és hogy még eredetibb legyek sötétzöld tincseket festettem bele, ezt inkább bosszúból csináltam, mivel apám nem engedte, hogy levágassam a hajam...pedig már mindjárt a térdemig ér...rémes. Mondanom sem kell, hogy hogy kiakadtak mikor megláttak ilyen színesen...hi-hi-hi.
Szemem színe sötétzöld és nem nevezhető mandulavágásúnak, de még mogyoróvágásunak sem lehet mondani...egyszóval nagy és kerek.
Magasságom meg, hajaj, jóval magasabb vagyok a szüleimnél.
7:30- Helga már vár a reggelivel, még mindig álmosan lépek be az ebédlőbe, a zöld iskolai egyenruha úgy áll rajtam, mintha egy zsákot viselnék magamon.
Leülök. Helga megcsóválja hatalmas fejét majd megszólal, hangját bármelyik vadászkutya megirigyelhetné:
-Dehát Freulein...ma ünnep van, Sakura no Hana!
Furcsa grimaszt vágok majd felugrok:
-Húúú, tényleg...ma nem kell menni suliba...csodás...akkor ma egész nap...-már előre örvendtem a szabadságnak, mint később kiderült, túl korai volt az örömöm.
-De Miwako Freulein(kisasszony) ma lesz az ünnepség az unokatestvérénél!-rontotta el az örömöm Helga.
-Jaj igaz...Kagome bulija!-sóhajtottam fel keserűen, valójában egy kicsit tartottam az unokatestvéremtől, nagyon furcsa lány...egyszer valami kútról hablatyolt, ami a középkorba visz, meg valami kutyafülü pasasról, akivel ott találkozni szokott!
-Te jó ég!-szörnyedek el még a sztori gondolatától is, szó mi szó van fantáziája a csajnak!
A nap villámgyorsan eltellt, egész nap a kertben ücsörögtem és a rózsákat ápoltam. Késő délután végül rászántam magam a készülődésre.Elhúztam a szekrényt és megkezdődött a soha végett nem érő próbálgatás. Egy óra válogatás után végül egy egyedi darab mellett döntöttem. Ez a ruha soha nem volt rajtam, még pedig azért nem viseltem soha, mert anyám nem tartotta elég előkelőnek...dehát most nincs itthonJ
Egy szatén anyagú, újjatlan, testhezálló ruhát vettem fel. Egészen rövid, combközépig ért tovább áttetsző fehér selyem volt, lefele kiszélesedett. A ruhán itt-ott fehér kígyók tekergőztek, egy kissé magas nyaka volt és jobb váll alatt kellett lecsatolni.
Hajam hosszas bajlódás után lófarokba kötöttem és több helyen is összeköttem, a frufrum meg szabadon hagytam. Nem vagyok a sminkelés nagymestere ezért Yokot, a szobalányunkat kértem meg, hogy várazsoljon át. A művelet sikeres volt, az lila színű szemfesték kiemelte szemeimet és harmonizált a hajammal, akárcsak az áttetsző, fényes szájfény. Csillogó, pillangó formájú fülbevalót tettem és ezzel kész is voltam. Szóval elégedetten szálltam be a kocsiba és hagytam, hogy Naoki, a család söfőrje elvigyen a város másik végébe.
Egy fél óra utazás után végül megérkeztünk, kinyította az ajtót és udvariasan kisegített az autóból, kinyította a kaput majd bekísért rajta.
-Elmehetsz!-adtam a parancsot- És ne gyere utánnam, mert itt alszom.-fejeztem be szigorúan, ami egyáltalán nem jellemző rám, de ehhez a konzervatív megjelenéshez, nagyon nem illett az én bohókás, vicces viselkedésem.
Tehát kecsesen elindultam a járdán, be kell vallanom, hogy a rém kényelmetlen geták nagyon megnehezítették a járást, néha meginogtam, így muszáj volt a járdamenti bokrokba kapaszkodnom (szerencsére nem látott senki)
Az udvaron már sokan összegyűltek és mindenki jól érezte magát, csak hozzám hasonló fiatalok voltak, na meg Kagome anyukája, nagyapja és az öccse Sota.
A sarokban nevetgélő fiúk pimaszul végignéztek rajtam majd egyikük utánnam füttyentett, ezt utáltam az egészben, mert ha más igen, én nem tartottam magam szépnek, csak különlegesnek és a kettő számomra sehogy sem volt ugyanaz, de legfőképpen az ilyesfajta megnyílvánulásra haragudtam.
Rájuk sem hederítve elértem a tornácig, Kagome vigyorogva szembe jött velem majd nagy lelkesedéssel megszólalt:
-Miwako végre itt vagy, na, hogy tetszik a buli?
Az igazat megvallva nem éreztem jól magam az ilyen kerti partikon, most még a virágot ontó cseresznyefák sem tudtak elragadtatni, de nem akartam megsérteni Kagomét:
-Oh nagyszerű!- ujjongtam, miközben titkon magamat sajnáltam.
Aztán teltek a percek, az órák és mindenki belejött a bulizásba, még Sota is jól érezte magát...a lányok a fiúkról pletykáltak, a fiúk a lányokról, én meg egy pohár üdítővel és fájós lábbal szédelegtem az udvaron.
Úgy 9 óra tájt Kagome szaladt felém, eddigi vidám arcára kiült az aggodalom, már nem volt rajta az ünneplője, átöltözött, hátán egy hatalmas hátizsákot cipelt.
-Talán a kertben fogunk sátorozni?-kérdeztem vigyorogva.
Ő megfogta a kezem és behúzott a mögé a borzalmasan nagy fa mögé, ami az udvar közepén virítt, lerítt róla, hogy ideges.
-Miwako-szólalt meg remegő hangon- Nekem most el kell mennem...ezért kérlek vedd át a házigazda szerepét!- ez volt minden, amit mondott, esdeklően a szemembe nézett majd elrohant a szentélyük felé.
Én meg csak álltam, szóhoz sem tudtam jutni, először is azért, mert én még egy cserkészcsapatot sem tudok irányítani, nem hogy egy hatvan fős kómás bulit, másodszor meg azért, mert Kagome egy nagy hátizsákkal elvonult a szentélyükbe...
-Ez teljesen megörült!-szólaltam meg végre, majd lassacskán rám tört a hisztizés.
-Ez nem komplett, itt hagy egy csomó részeg fazonnal, csak azért mert neki kedve támadt beköltözni a szentélybe, ez nem lehet igaz- duzzogtam- az ő buliján, az ő házába egy vendéget csak így itthagyni...ezekkel!-néztem rá a sok támolygó fiatalra.-Nem Kagome-chan, ez már nekem túl sok, most már elég volt a bolondozásból, mi jöhet még? Ittas fiúk, szédült lányok, zenebona, mindenhol üvegek, ráadásul az a fehérhajú, kutyafülü fazon felült a szentély tetejére....hát mégis mit képzel? Most már elég, azonnal leszedem onnan!-döntöttem el, majd elindultam a kivilágított szentély felé. Nagy haddal, gyors léptekkel, már magam előtt láttam, ahogy hozzá vágok valamit ahhoz a szédült fazonhoz!
Pár lépés után viszont úgy megtorpantam, hogy majdnem hátra estem.
-Várjunk csak...fehér hajú, kutyafülüt mondtam?-szörnyedtem el magamban, majd felnéztem a tetőre, senki nem volt ott.
-Azt hiszem kezdek én is bedilizni, halucinálok, túl sokat ittam....dehát nem is ittam semmit! Na mindegy ez túl sok nekem, kutyafülü pasik, meg időkút!
Erre a gondolatra valósággal megszédültem, villámgyorsan ugrottam fel a padról és szaladni kezdtem a szentély felé.
-A kút, hát persze, Kagome a kúthoz ment....jaj ne, csak bele ne ugorjon az az ostoba!- feltéptem az ajtót és beléptem, a helységben koromsötét volt, az orromig sem láttam és bevallom egy kicsit féltem is. Bárhol is tapogattam a falat kapcsolót nem találtam. Nagy nehezen leültem valami peremére és próbáltam feltalálni magam a sötétségben. Egyre idegesebb lettem mivel nem éreztem Kagome jelenlétét. Ide lépett be, de sehol sincs, mi történt, én vagyok hüje vagy itt tényleg nem stimmel valami?
Lehajoltam, hogy kioldjam getáim és kezelésbe vegyem sajgó lábam, most már a sötétség sem érdekelt. Mivel szörnyen ügyetlen vagyok egy kissé megtánorodtam és hátra dőltem, felsikoltottam mikor azon kaptam magam, hogy semmiben sem tudom megvetni a hátam, aztán fejjel lefele zuhanni kezdtem....
-Neeeeeeeeeeeeeeee, a kút....segítség!-kiálltottam esés közben, viszont a zuhanás lassúlni kezdett, aztán valami kékes fényt pillantottam meg a kút alján, először azt hittem, hogy víz. A derengés erős fénnyé alakult majd körbe vett. Ordibáltam, kapálóztam, de hiábavaló volt, aztán a nagy ijedtségtől elájultam..........
Fogalmam sem volt mennyi idő telt el az ájulásom óta de mikor kinyítottam a szemem a reggeli kék égbolt nézett le rám, madarak dalát hallottam, minden csendes volt és békés.
Felálltam....csak most vettem észre, hogy egy kútban vagyok, zúgott a fejem és szédültem, lassan agyamba beözönlöttek az emlékek és egyre jobban elbizonytalanodtam.
-HÚÚÚÚÚ a mindenit, a buli! Te jóságos ég, idáig mindenki elment, én meg itt aludtam egy kútban!-nehézkesen kimásztam majd körülnéztem, ekkor mégjobban bepánikoltam, ugyanis a szentély helyén egy kis rét volt körülötte erdővel, a nyári tájat mezei virágok és színes madarak diszítették.
-Ismét halucinálok vagy ez az erdő az éjjel nőt ide?- kérdeztem magamtól rettegve.
Úgy össze voltam zavarodva, hogy azt sem tudtam, hogy én ki vagyok, nemhogy mi ez az egész.
Hosszas töprengés után azzal próbáltam lenyugtatni magam, hogy bizonyára valami alagút volt a kút aljába és így kerültem ide, hisz nem messze tőlem megláttam azt a hatalmas fát, ami Kagoméék udvaron van, nem is töprengtem tovább szaladni kezdtem abba az irányba amerre a fát sejtettem.
-Auuuuuuuuuuuuuucs! Ez fájt!-sikerült sikeresen hasra vágódnom, most nagyon szánalmasnak találtam magam: „Túl élek egy hatalmas zuhanást, viszont kitöröm a nyakam a getákban! Szánalmas vagyok!”
Mentő ötletem támadt, lehuztam getáim és mezítláb folytattam utam, kezemben a kényelmetlen lábbelikkel. Már jó ideje futhattam mikor végre feltűnt szemeim előtt a hatalmas fa...itt kezdődtek a bajok!
Körülnéztem, kétszer is körbe jártam a fát de a háznak vagy az udvarnak nyomát sem láttam.
-Most aztán tényleg bajban vagyok, mi ez az egész? Hogy kerültem ide és egyáltalán hol vagyok?- végső elkeseredésemben magamhoz kezdtem beszélni.
Leültem a fa tövébe és próbáltam valami reális magyarázatot kitalálni...de Kagome hókusz-pókuszain kívül semmi kézenfekvő nem jutott eszembe.
„ Talán mégsem képzelődik, talán minden igaz, amit mondott?....Nem Miwako, szedd össze magad, ilyen csak a mesében létezik, biztosan van erre is valami magyarázat...mindenrevan magyarázat............-mély csend-.......nem erre nincs magyarázat! Mi ez az egész, hogy kerülök ide?
Most már kezdtem félni de nagyon...a táj lenyűgöző volt viszont olyan furcsa érzésem támadt, mintha veszély közeledne...az érzékeim azt súgták, hogy meneküljek...de merre? Hová?
Az a folytogató érzés valósággal kergetni kezdett, futásnak eredtem viszont a hosszú selyem alj nagyon akadályozott, mély levegőt vettem majd letéptem a ruhám alját...magamban sajnáltam a ruhadarabot. Sokáig futhattam, mert elhagytam az erdőt és kiértem egy dombtetőre, a völgyben egy falut pillantottam meg, nagyon örültem és reménykedtem, majd onnan majd telefonálhatok.
Ha lehet még gyorsabban rohantam már láttam a falu határát mikor valami keménybe ütköztem.
A nagy lendülettől kábán estem hátra majd szikrázó szemekkel felpillantottam. Előttem egy férfi állt, már ha lehet embernek nevezni. Szürkés szemei kajánul csillogtak ahogy végignézett rövid ruhámon, csupasz lábaimon. Nem túlzok ha azt mondom, hogy több mint egy fejjel magasabb volt nálam, széles vállait és erős testét páncélok fedték, fehér haját lófarokba kötve hordta, ahogy elvigyorodott kilátszottak meghosszabodott, hegyes szemfogai, akárcsak a kutyáknak. Ahogy felém nyúlt megvillantak hosszú karmai, kirázott tőle a hideg, nagyon féltem, belém fagyott a szó. Lendületesen a karom után kapott majd felhúzott és durván magához rántott, utálatos kéjenc vigyora egy percre sem fagyott le arcáról. Szorosan magához vont és beleszagolt a nyakamba majd beletúrt a hajamba. Borzasztóan undorítónak találtam, de nem mertem megszólalni.
-Mit keres egy ilyen kireiyasha(szép démonnő), magányosan ebben a veszélyes világban?- szólított meg tettetett nyájasságal, ugyanis a hangja mögött más rejlett.
Én próbáltam válaszolni, de hangszálaim nem engedelmeskedtek, a férfi kisugárzása teljesen megbénított, képtelen voltam megmozdulni vagy egy szót szóllani.
Ő, látva ijedtségem gonoszan elvigyorodott, majd szemtelenül végigsimította combom, feltűrve az így is rövid ruhámat, erre már én is erőre kaptam, szabad kezem parancs nélkül engedelmeskedett és az idáig oly hőségesen szorongatott getákat az arcába vágtam, ezek után már a furcsa férfi elengedett.
Csak ekkor bántam meg az előzö tettemet, arca fellángolt, de nem az ütéstől hanem a hirtelen haragtól, egy cseppet sem gyengéden elkapta a derekam és magához szorított, készen arra, hogy erőszakos csókot válltsunk, ekkor már lélekben állig felgyvereztem magam, nem mertem ellenkezni, remegve vártam a folytatást.
-Eresszd el a lányt!- egy megváltó hang szólalt meg a hátam mögött, az engem kínzó vadállat szikrázó szemekkel fordult meg :
-Ne avatkozz bele...ő az én asszonyom lesz!-morrdult rá az előtte álló férfira, lelkemben csak most kezdek megfogalmazódni a hallottak : „ Kirei yasha?-hadartam gondolatban- ennek a fazonnak aztán van fantáziája, mintha még nem látott volna festett hajat....hisz az ő haja sem épp hétköznapi, ráadásul, hogy néz ez ki....méghogy az asszonya vagyok? Hol él ez? A középkorban? Idióta!”-könyveltem el magamban, viszont nyíltan nem mertem vállalni a gondolataim.
A másik ismeretlen férfihang ismét közbe avatkozott:
-Nem.....ő már a Nagyúr tulajdonna....úgyhogy eresszd el ha kedves az életed!-hördült fel megmentőm majd már csak azt éreztem, hogy támadóm durván a földre lök majd elviharzik.
Mi ez? A Nagyúr asszonya? Talán valami előadás vagy benne vagyok a Kész átverés showjába ?-kérdeztem a felém közeledő férfitól.-Mert ha igen, hát baromian jól sikerült!De ami sok az sok!
-Elég legyen!- kiálltott rám az ismeretlen alak, én nagy nehezen feltápászkodtam a földről, majd megfordultam, hogy végre szemügyre vehessem megmentőm...felálltam...majd tekintetem rá emeltem....és ott állt ő....
Illik, nem illik képtelen voltam levenni tekintetem róla, előttem egy nagyon jóképű, fiatal szinte még fiúnak mondható pasi állt. Már hozzászoktam a furcsaságokhoz így nem lepődtem meg hosszú bordó haján és lilás szemein, mert ellentétben azzal az erőszakos perverzel, neki jól álltak ezek a furcsaságok. Haja lófarokba kötve is a vállaig ért, szelíd arcvonásai és fiatalságot sugárzó arca összhangban volt a mélyen ülő, sejtelmes lila szemekkel...ami különösebbé tette az elöző férfinál hát azok az arcát keretező dupla mélybordó csíkok voltak na meg a szintén nem mindennapi látványt jelentő lila csillag a homlokán, sima arca rezzenéstelen maradt, hihetetlen de semmi érzelmet nem tükrözött, viszont bőrömön éreztem, ahogy tetötől-talpig végig mér. Furcsa, hegyes manószerű fülei voltak, na meg olyan harci öltözetet viselt, amit csak a múzeumokban látni. Ő is, akárcsak az a hentai, erős, magas férfi volt.
-Bántott?- szólalt meg újból, hangja lágy volt és egyáltalán nem lehetett mélynek mondani, fekete kimonóján megtört a fény, vörös övében egy díszes katana csillogott.
A hangjára tértem magamhoz, szégyenlősen igazítottam meg ruhámat, majd éreztem, ahogy folyamatosan paradicsomvörössé vállok a zavartól.
-Ahhm...nem.....daijoubu( jól vagyok)...-dadogtam idegesen.
Ő még egyszer rám pillantott majd elindult visszafelé, én meg úgy álltam ott, mint egy sóbálvány, még mindig az események hatása alatt voltam.
-Mire vársz...gyere!-szólt hátra pár lépés után, én meg, mint akit pórázon vezetnek, követtem.
Gyorsítottam lépteimen...mezítláb futni kezdtem, a kövek felsértették talpam, de ez most nem érdekelt.
Útól értem majd elindultam mellette, mivel ő nem szólt semmit és jelét sem láttam annak, hogy zavarom végre megszólaltam:
-Ki vagy te?-kérdeztem olyan szelíden, hogy még a saját hangomtól is elámultam.
Ő továbbra sem nézett rám, büszkén haladt előre.
-A Nyugat-i területek hadvezére vagyok...Tsukoiumaru.-válaszolta nagy későre.
Én értetlenül pislogtam majd meggondolatlanul fecsegni kezdtem:
- Engem Miwakonak hívnak...Nyugat-i területek..hát ti hol a csudába éltek, Japánt már régen felosztották és a...-folytattam volna, de ő fenyegetően rám nézett, a pillantástól belém fagyott a szó.
-Nem úgy viselkedsz, mint egy szellem!- folytatta, olyan természetes hangnemben, mintha csak az idöről beszélne, én nem bírtam tovább hangosan felnevettem, azt hittem viccnek szánta...hát nem volt az....
-Még szép, hogy nem, hisz nem vagyok az!-vágtam rá röhögve –Nektek aztán van fantáziátok, már értem, hogy miért vagytok így kifestve, démonoknak képzelítek magatokat? Ha-ha-ha-hi-hi-hi...tudod kiskoromban sokáig én is vámpírnak hittem magam, de kinőttem...-azon kaptam magam, hogy ő megtorpan majd a csuklóm után kap és visszaránt.
A lendülettől tehetetlenül páncéljába ütköztem, ismét félni kezdtem, remegve néztem fel rá...de valahogy a lila szempár nyugalmat adott lelkemnek, pillanatokig néztünk egymás szemébe, én ismét megdermedtem, robotként hagytam, hogy még közelebb húzzon magához, nem kellett már sok, hogy elvesszek tekintetében. Megbabonázva közeledtem feléje, orrunk kétségtelenül összeért...de ekkor az ő tekintete megváltozott, a tűz, amit néhány perce láttam hirtelen kialudt, megfogta karjaimat majd egy kicsit hátra taszított.
-Túl sokat fecsegsz fölöslegesen....a Nagyúr nem szereti a beszédes nőket!- suttogta szinte a számba, majd elfordult és újra elindult.
„Most már végképp elegem volt...mindenből...nem elég az unalmas buli...Kagome eltűnik...én meg beleesek egy kútba...máshol ébredek...megtámad egy perverz vadállat és le akar teperni....aztán összeakadok egy jóképű, furcsa fiúval, akit majdnem megcsókoltam....ráadásul valami Nagyúrnak akarnak adni....”- most már betelt a pohár, elébe álltam és rém dühösen kiálltozni kezdtem:
-Elmondanád, hogy mi ez az egész? Hol vagyok? Ki a császár? Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?- végre számára is leesett, hogy valami nem stimmel körülöttem, most az sem zavarta, hogy ordibálok, türelmes volt és nem rángatott.
-Nyugaton vagy, unokabátyjám Sesshomaru földjén....én kutyaszellem vagyok...mi az a császár?.....Te pedig hadizsákmány vagy!-vágta rá kissé zavarosan.
Ekkor tudatosult bennem az összes esemény...Kagome meséje....az időkút....a feudális Japán....szellemek, félszellemek és halandók világa....viszont nem akartam hinni a szememnek, nem volt elég ennyi, több bizonyítékot akartam...
-Szóval Japán nem császárság?-kérdeztem reszkető hangon.
Ő felvont szemöldökkel, kétkedve felelt:
-Itt Sesshomaru-sama az Úr, a halandók azt csinálják, amit a Nagyúr mond!
Elsápadtam, szédülni kezdtem majd ismét bepánikoltam...hisz előttem..egy...egy démon áll....a középkorba kerültem....te jóságos ég...ez nem lehet igaz....haza kell mennem...
-Figyelj rám!-néztem rá esdeklően-én...én nem idevalósi vagyok..... a jövőből jöttem és vissza kell mennem....érted...muszáj visszamennem....-hangom egyre jobban elvékonyodott majd szemeim könnybe lábadtak.
Tsukoiumaru még mindig gyanakvóan nézett rám...de látva ijedtségem nem kételkedett szavaimban.
-Értem!-válaszolta egyértelműen. Ekkor már beértünk a faluba, a házak romokban álltak, néhol halottakat pillantottam meg, a falusiak szakadt rongyaikban a földön térdepeltek, az asszonyok zokogva szorították magukhoz gyermekeiket, a férfiak szemében a reménytelenség és a tompa fájdalom égett. Kezük, lábuk vastag láncokkal volt összekötve, akárcsak régen a rabszolgáknak....vagyis nem régen...most....lassan azt sem fogom tudni, hogy hol élek. Mindenütt felfegyverkezett, nagydarab démonok álltak, arcuk inkább volt állati, mint emberi....elborzadva tapasztaltam, hogy bizony Tsukoiumaru az egyetlen emberszabású démon, mind közül.
A démonok állatokként kezelték a halandókat, a gyerekeket elválasztották anyjuktól, az öregeket elkülönítették, a többieket megkötözték. Magyarázat nélkül is tudtam mi vár a gyerekekre és a gyengékre, ehhez nem kellett tudnom a történelmet.
Megálltunk, én sajnálkozva, elrettenve néztem embertársaim, szívből sajnáltam őket...szegények...viszont Tsukoiumaru tekintetében egy cseppnyi sajnálatot sem láttam, mint ahogy a többi szellemében sem.
„ Hát ezek az érzéketlen, kegyetlen lények lennének a legendás démonok? Ezeket tisztelik a világomban annyian? Ezeket a gyilkosokat? ”-szívem lázzadozni kezdett, ezt megmentőm is észre vette és ekkor elégedettséget láttam arcán.
Ő végigsétált a térdepelő rabok előtt, közben magyarázni kezdett:
-Látod ezeket a halandókat....mind Sesshomaru-sama szolgái lesznek...és ők-mutatott az útca másik felén álldogáló gyermekekre- velük végeznek, mivel használhatatlanok, akárcsak az öregekkel...- most már elérte lelkem a tűréshatárt, kitörtem:
-Mégis, hogy tehettek ilyen szörnyű dolgot? Mit képzeltek magatokról, azt hiszitek, hogy csak azért, mert démonok vagytok...nektek bármit szabad?- a nagy hangzavarra a többi szellem is rám nézett, szúró tekintetük valósággal fájt.
A kutyaszellem arca, ha lehet talán mégjobban megkeményült, viszont tovább folytatta kínzásom:
-....de az egész mocskos népségre halál vár, hisz a szellemnek is megterhelő munkát nem fogják tudni elvégezni, beleszakadnak a munkába...nézzd őket...Nyugat szellemei elfoglaltak egy új területet, ezért hadizsákmányul rabszolgákat visznek Úruknak az új földről! Csak egy mód van arra, hogy ez a kétszáz halandó megmeneküljön!-
( itt reménykedve felcsillantak a szemeim „ hát mégis van remény” –nyugtatgattam magam.)
-....mégpedig az, hogy hadizsákmányként az új tartomány legszebb démonnőjét visszük el neki....
-Akkor tegyétek azt, inkább egy hozzátok hasonló könyörtelen szellem vigye el a balhét, mintsem ezek az ártatlan emberek!- locsogtam közbe.
-...vagyis téged!- fejezte be a mondókáját Tsukoiumaru.
-Engem?-hörrdültem fel fájdalmasan.-De, de én nem vagyok szellem...itt valami félreértés történt....-magyarázkodtam kétségbeesetten.
A szellemek látva megsemmisült ábrázatom jólesően felnevettek, csupán az inuyoukai maradt komoly.
-Nos mit válaszolsz?-kérdezte komolyan.- Megmented a halandók életét, vagy a halálba küldöd őket. Nem kötelezző velünk jönnöd...ha nem akarsz...akár most is elmehetsz...
Nem válaszoltam, könnyes szemmel bámultam magam elé, a hallottakon gondolkodtam, meg voltam győződve, hogy itt valami félreértés van, mert engem mindennek lehet nevezni, de szellemnek...hát annak semmiképp....legalább is reméltem, hogy így van. Eszem ágában sem volt egy szörnyeteg hadizsákmánya lenni...csak egyet akartam haza menni és elfelejteni ezt az egészet, viszont mikor végignéztem a halálra rémült embereken, szívem összeszorult, megannyi könyörgő, esdeklő tekintettel találtam szembe magam, senki nem mert szólni, de én beszéd nélkül is megértettem: a falusiak nekem könyörögnek....
Anyja ölében zokogó parányi kislányra néztem, alig lehetett több három évesnél, viszont már ilyen fiatalon szenved....magamra gondoltam és az én gyermekkoromra...mindig panaszkodtam...az életemre, Helgára, a szüleimre...soha semmi nem tetszett, most szörnyen szégyelntem magam, hisz mikor lesz olyan élete ennek a kislánynak, mint amilyen három éves koromban nekem volt? Mi az én fájdalmam az övéhez képest?
-Rendben, de engedjétek el őket, kérlek, veletek megyek csak ne bántsátok őket!- jelentettem ki határozottan, ekkor még fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom.
A nép egy emberként sóhajtott fel, a megkönnyebülés kellemes érzése suhant át az összes emberi lelken, kivéve az enyémet...én nagyon féltem.
Tsukoiumaru helyeslően bólintott majd intett a démonoknak, hogy oldozzák el az embereket, azok odzkodtak a parancstól, de végül teljesítették.
Mikor már mindenki szabad volt a csapat indulásra készen állt, mikor elindultam végig az utcán, egy remegő kéz ragadta meg az enyémet. Lenéztem, a kislány anyja térdelt lábaim előtt, kezemet szorongatta.
-A kamik vigyázzanak utadra Szellemcsászárnő!- szemei megteltek könnyel ahogy rám nézett és azt hiszem én is elpityeredtem, hisz még soha senki nem köszönt meg nekem semmit, ez volt az első és mindenek ellenére boldoggá tett a tudat, hogy segíthettem.
Ahogy kiléptünk a faluból hátranéztem, mögöttem megannyi hálás ember állt és alázatosan, egyszerre fejet hajtottak előttem.
-A kamik óvják a Szellemcsászárnőt!- kiálltotta a tömeg, háromszor egymás után, én nem értettem miért neveznek így, viszont rettenetesen meghatott az alázatuk, utolsó hálaként elhatároztam, hogy mondok egy imát a faluért. Eddig még soha nem imádkoztam, nem voltam vallásos, nem hittem az istenekben, viszont most hinni kezdtem valamibe és ettől mérhetetlen energia töltött el, lehúnytam szemem és imádkozni kezdtem, nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani,ezért kitaláltam egy rövid versikét:
AJÁNLOM AZ OLDALT
