-Miwako!- mély és meglehetősen kellemes álmomból egy suttogó, jóleső hang ragadott ki. Hallottam, hogy valaki a nevemet szólítja, de egyszerűen nem akartam felébredni, fáradt voltam és álmos...- Miwako!- a hang kisső erőteljesebbé vállt majd éreztem, ahogy valaki egész gyengéden megrángatja a vállam.
Félálomban, nyűgösen nyítottam fel szemeim, akárcsak egy kisiskolás reggeli ébredéskor.
-Hmm...-mormogtam orrhangon, majd egy ismerős arcot pillantottam meg, elsőre nem tudtam teljesen behatárolni, egy férfit láttam magam előtt, mélybordó frufruja a szemébe lógott így csillag alakú jegyét csak félig lehett látni, lilla szemei érdeklődve figyeltek, bordó csíkjain lillás napfény játszott. Meg mertem volna győzödni, hogy valahonnan ismerem ezt a fószert, de, hogy honnan...egy kicsit még el is mosolyodtam:
„ Atyaég...még mindig álmodom...ezt a tagot útoljára egy szörnyű álmomban láttam, úgy látszik még mindig nem ébredtem fel..”
-Megérkeztünk, ébredj Miwako!- szólongatott ismét és most már rá kellett jönnöm, hogy ilyen valóságos álmok bizony nincsenek, kivállt akkor szörnyedtem el nagyon mikor sikertelen fészkelődésem után nem éreztem az ágyam magam alatt, még mindig félig nyított szemmel tapogattam a körülöttem levő dolgokat...nem éreztem semmit...legalább is először nem...aztán egy meglehetősen erős kart tapintottam ki a derekamon...villámgyorsan kinyitottam a szemem és ugyanilyen lendülettel felültem...ettől az a valaki, aki idáig tartott egy kicsit megszédült a lendületem miatt...reflexszerűen kapaszkodtam az illető nyakába. Mikor már végre elmúlt a veszély, minden erőmet összeszedve felnéztem, hagyva, hogy újra belémhasítson a fájó felismerés.
-Tsukoiu...-maru- motyogtam szomorkásan- szóval mégsem álom!- szájam vészesen legörbült.
Ő meg úgy tett, mint aki nem látja szomorúságom..először bosszantott ridegsége, de később megértettem, hogy ezzel is segíteni akart, de az egy másik történet.
-Örülök, hogy ilyen lelkes vagy!- válaszolta a szokásos egyhangúsággal, majd egy kicsit megemelt az ölében, egészen ülő pózba.
-Nézd...-szólított meg, majd ő is előre hajolt- a Nyugat-i kastély!
Én még mindig depressziós voltam a történtek miatt, viszont most ízgatottan tekintettem előre...a jövőm felé...valójában fel sem fogtam, hogy mi történik velem, fel sem fogtam, hogy ez már régen nem álom...én álmodni akartam.
-Óh- csak ennyit tudtam kinyögni ámulatomba, mert azon kívül, hogy több száz méter magasan repültünk...vagy lebegtünk....lobogtunk...na mindegy...szóval azonkívül, hogy egy vad idegen szellemel száguldoztam a levegőbe a középkori Japánba...egy csodálatos, varázslatos látvány tárult szemeim elé, amitől szószerint tátva maradt a szájam.
-Azta!- lelkesedtem fel mégjobban.
A látvány lenyűgöző volt, lábaink előtt egy hatalmas kastély feküdt, tornyai az eget súrolták az elláthatatlan magasságban. Barnás cserepek fedték a tetejüket, a kastély maga kőböl volt, viszont nagyrészét selymes moha borította. A kastély körül megannyi erdő és mező valamint rízsültetvény terült el, csodálatos volt a nyári táj, a virágillatok, a meleg...minden annyira szép volt innen fentről. Úgy képzeltem, mint egy mesebeli világot, amit a zseniális képzeletem szült csak és csakis nekem. De ahogy egyre jobban közeledtünk a föld felé úgy lett úrrá rajtam a szorongás, a véret, lelket fagyasztó félelem, a jövőtől és minden mástól ami ebben a világban rám vár.
A kastély kapuja előtt értünk földet, egyik pillanatban csak ketten voltunk, de pár perc múlva, mikor hátra néztem többszáz fegyelmezett démonkatona sorakozott mögöttünk, mindenki Tsukoiumaru parancsára várt...én is.
De a szellemvezér nem mozdult, csak állt a nagy várkapu előtt, mintha azon gondolkodna, hogy bemenjen-e vagy inkább elfusson, még akkor sem mozdult mikor az óriási kapu nyikorogva, csikorogva széttárult. Én türelmetlenül álltam és vártam, miközben a kastélykapun belül egy újabb furcsa de mégis érdekes világnak lehettem szemtanúja. A városban furcsa hajú és szemszínű emberre hasonlító nem emberek és félig állat formájú valamik jártak-kelltek fel s alá, akárcsak mi halandók otthon. Viszont mikor a nagy várkapu szétnyílott a zsivaj egyből elcsendesült, a rohanó városlakók megálltak majd végigállták a főutat, meghajolva, alázatosan várták érkezésünket. Már azon voltam, hogy elindulok, mikor a kutyaszellemfiú utánnam nyúlt, megfogta a karom és megállított.
Értetlenkedve fordultam vissza és néztem a szemébe, csak ekkor döbbentem meg igazán...nem vagyok egy látnok, vagy ilyesmi, legalább is nem tudok róla, de amit akkor a szemébe láttam, az örökre bevésődött emlékeim közé.
A mélylila varázslatos szempár mérhetetlen bizonytalanságot és dühöt sugárzott, ahogy rám nézett, ahogy karomat szorította, olyan érzésem volt, hogy félt, hogy legszívesebben elvitt volna innen...féltett valamitől....vagy inkább valakitől....de nem tehetett semmit.
Ezt jól tudtam én is, engem is ugyanaz a folytogató érzés járt át, a szívem a torkomban dobogott, hallani lehetet gyors verését, és ha bele gondolok, hogy akkor még sokkos állapotban voltam és nem fogtam fel a helyzetet...gondolhatjátok mivé lettem azután, miután rájöttem, hogy ennél valóságosabb semmi nem lehet.
Fájt a szívem ilyennek látni őt, nem akartam, hogy miattam aggódjon, vagy netalán bajba keveredjen, az unokabátyja megbűntesse, mert mi tagadás vonzódtam iránta...mint ahogy ő is irántam, ezt már az első pillanatban észre vettem.
Egy keserédes mosoly villant fel ajkaimon, megpróbáltam, bátornak, erősnek mutatkozni, de a kemény csaj stílus soha nem jött be nekem, elég hamar elérzékenyültem mindig, most is.
Nem bírtam tovább, a szemem szúrni kezdett, tudtam, ha még tovább itt nosztalgiázunk olyan keservesen bőgni kezdek, hogy legyilkolnak mielőtt beléphetnék a városba.
Mély levegőt vettem, így csak egy kósza könnycsepp folyt végig arcomon, amit villámgyorsan le is töröltem, de lassú voltam hozzá képest, észrevette.
-Induljunk!- húztam volna befele, magam után, de ismét azon kaptam magam, hogy lebegni kezdünk és emelkedünk.
Lett volna pár kérdésem de látva fanyar kifejezését inkább hallgattam és kapaszkodtam...belé, a jelenbe...miközben valahol már készítették számomra a jövőt.
Átrepültünk a városon, falakon, házakon, végül a kastély egyik emeletének ablakán beröpülve, egy hatalmas szobába landoltunk. Kővé dermedve, tehetetlenül kapaszkodtam belé, mint valami támaszba, ami nélkül elesek és nem fogok tudni felállni. Neki sem volt szándékába elengedni engem, még mindig a derekamat szorította és csak nézett, szótlanul, csendesen.
-Van fogalmad arról, hogy mit tettem veled?-szólalt meg végre komoran, elengedett...én a közeli ágyhoz támolyogtam és kábán leültem a szélére. Nem válaszoltam, a nagy dumás énem nagyon úgy tűnt, hogy vakációra ment.
-Tudod te egyáltalán mi vár rád? Ma este az ünnepségen átadlak neki, az ágyasa leszel...az övé leszel, akárcsak egy főnix, aranykalitkában és én...nem kellett volna idehozzalak, nem kellett volna találkozzunk!- próbált észnél maradni, de a végére már össze-vissza hadart.
-Azt mondtad főnix, az egyetlen madár, ami poraiból újjászületik...-kapcsolódtam bele én is a mesélésbe, miközben lehajtottam fejem, hogy ne lássa előbukkanó könnyeim, persze arra nem gondoltam, hogy hála démoni megérzéseinek, a könnyek sós illatát már régen megérezte.- Ne aggódj miattam...én nem fogok sokáig itt lenni, csak azért jöttem ide, hogy beszéljek Inuyashával, ő majd elmagyarázza a Nagyúradnak, hogy ki vagyok és...-hadartam egyre jobban fellelkesedve, mire ő ha lehet még idegesebben a szavamba vágott:
-Mi? Hogy Inuyasha és Sesshomaru beszélni fognak...az kizárt Miwako!- hülledezett.
-De, de hát miért...ő is itt lakik...- bízonygattam de látva letört arcát félve rákérdeztem:-Nem?
-Hogy Inuyasha itt? Az lenne még csak a nagy baj! Sesshomaru nemegyszer akarta megölni Inuyashát, egyszer halálosan megsebezte...de alkalom adtán biztos megöli, csak még nem találta meg...
-Az nem lehet! Én...én...azt hittem...hogy....Édes Istenem, most segíts!- iszonyodtam el a felismerés sajgó fájdalmától, hisz önként besétáltam az oroszlán barlangjába...innen már nincs kiút, nincs az az erő, ami kiszabadíthat innen.
Most aztán tényleg bepánikoltam, térdre zuhantam, majd sírva fakadtam, az erős csaj stílus mára már bőven elég volt.
Agyamban gyorsvonatként száguldottak a gondolatok:
-Középkor....Kagome...Sesshomaru...én...Tsukoiu.....hogy én egy félig ember- félig kutya, egy ronda szörny ágyasa legyek? Úristen, hol élnek ezek, nálunk már régen börtönbe csukták volna, ráadásul, milyen lehet az az ember...izé szellem, aki saját testvére életére tőr? Normális az ilyen? Ki tudja hány embert tett már el láb alól, egy undorító gyilkos.
Kifakadt belőlem minden eddig magamba zárt, elrejtett fájdalom, az egész világra haragudtam...a szüleimre, mert 17 év alatt egy szikrányit sem törődtek velem, Helgára, mert soha nem hagyott aludni, Kagoméra, mert meghívott a bulijára, Inuyashára, mert összeveszett bátyjával, Tsukoiumarura, mert idehozott, de legfőképpen két személyre haragudtam...de nagyon...az egyik Sesshomaru volt, a végzetem, talán soha senkitől nem féltem ennyire, mint most tőle, a fantáziám nem ért fel addig, hogy el tudjam képzelni őt. Milyen borzalomra hasonlíthat az a szörny, az a véreskezű kegyetlen szellem? A másik, akire ennél is jobban haragudtam az én voltam, önmagamat hibáztattam a legjobban, minek kellett elmennem arra a bulira? Miért kell nekem mindig, mindenbe beleütnöm az orrom? Miért követtem Kagomét? Miért nem maradtam nyugton? Egyáltalán miért is kelltem fel a tegnap?
Átkoztam magam mindenért, hogy én mekkora egy idióta vagyok, sírtam...vagyis inkább bőgtem, mert sarokba szorítottak és nem találtam kiútat.
-Tsukoiu...nekem vissza kell mennem...muszáj!- kérleltem könnyes szemmekkel az egyre közeledő démont:- Én félek, nem akarok Sesshomaruval találkozni....annyira félek...haza akarok menni!- úgy viselkedtem, mint egy kislány az első ovódai napon, de nem számított. Túl szomorú voltam ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzak.
A youkai várt még egy percig aztán szélsebesen felkapott az ölébe és elindult velem az ablak felé:
-Mi...mit csinálsz?-szippogtam gyámoltalanul.
-Megszöktetlek!-jött a tömör válasz.
Szívem először lassulni kezdett, földöntúli nyugalmat éreztem...miközben közeledtűnk az ablak..a szabadságom felé...
Igen ám...de volt egy bökkenő....az én átkozott szívem, ami mindig olyan jó....most is működésbe lépett. Ahogy kiléptünk az erkélyre úgy lett úrrá rajtam a bűntudat, tisztán éreztem annak a súlyát, amit most tenni akarunk.
Hisz én hadizsákmány vagyok...váltságdíj ezer ember életéért....rajtam áll a halandó falusiak élete...én meg, mint egy gyáva kutya...behúzott farokkal menekülni akarok. Ezután Tsukoiumarura gondoltam, Sesshomaru biztosan megöli, ha megtudja, hogy megszöktetett. Nem...ezt nem hagyhattam, túl nagy a szabadság ára, túl sok ártatlan emberi és démoni életet követel.
Gyilkos kamikazeként ajánlottam fel magam, mások életéért, hisz ha ennyi életet megmethetek, akkor vállalom, azok az emberek bíznak bennem...én vagyok az egyetlen védelmük ez ellen a szörnyeteg ellen. Mi az én fájdalmam az övékhez képest? Egy fikarcnyit sem ér, én segíteni akarok, hisz én vagyok a „szellemcsászárnőjűk”. Ezt a megnevezést nem értettem, hisz nem vagyok sem szellem, sem császárnő, azt a varázst sem értettem, amit akkor csináltam, de ezen most nem volt időm gondolkodni. Nem értettem a megnevezést, de tetszett.
-Állj meg!-szólaltam meg határozottan.
Tsukoiu értetlenül nézett rám, de azért letett az erkélyen.
-Igyekeznünk kell Miwako!- aggodalmaskodott.
Most jött el a megfelelő pillanat, döntöttem:
-Maradok!- válaszoltam komolyan.
Ha fejbe ütötték volna, akkor sem vágott volna bizarabb képett.
-Hogy?-kérdezett vissza, mintha nem hallotta volna jól.
-Sajnálom, de nem szökhetek meg, túl sok életért felelek, nem tehetem.-suttogtam, de ekkor már hallottam a közeledő lépteket a folyósón.
Tsukoiumaru sápadtan, idegesen könyörgőre fogta a dolgot.
-A kamik szent nevére kérlek, ne tedd ezt...nem tudod mire vállalkozol, össze fogsz törni...Miwako, hagyd ezt az önfeláldozást és gyere velem...még megmenthetlek...gyere-nyújtotta felém kezét- gyorsan!
Egy pillanatig sóvárogva néztem az utolsó reményem után, majd minden erőmet összeszedve elfordultam tőle.
-Kérlek...Miwako!- ő továbbra sem adta fel.
-Nem, gomennasai, de nem mehetek...ha ez az ára a békének, hát akkor állom.
Bánatosan rám nézett, majd szorosan magához ölelt és megcsókolta a homlokam:
-Úgy féltelek, ne tedd ezt!- de már nem volt remény, az ajtó lassan elhúzódott és neki mennie kellett, bánatosan, tele bűntudattal nézett vissza rám, majd semmivé lett.
A következő pillanatban szobalányok és öltöztetőnők serege lepte el a szobát.
Csodálkozva néztek rám, majd ájuldoztak, hogy milyen szép vagyok...én biztos voltam benne, hogy ez valami házi fogás...mármint a hízelgés.
Mire észbe kaptam már egy kád meleg illatos vízben ültem...alig tudtam megértetni a személyzettel, hogy nincs szükségem fürdetésre, ugyanis nem vagyok kisbaba, meg tudok én magamtól is fürödni.
Nem volt sok időm élvezni a kellemes vizet, nem telt el tíz perc már alsóneműbe ültem a fésülködőasztal előtt.
Régi ruhámat sehol nem találtam, helyette meseszép kimonó darabok sorakoztak az ágyon.
Némán ültem és bámultam a tükörbe, ők meg neki láttak a készítésemnek, mai szemmel mondhatni olyanok voltak, mint valami kozmetikusok, sminkesek, fodrászok. Jóleső érzés volt ülni és várni, hogy készen legyek, annál is inkább mivel a gyomromat csiklandozó pillangók egyre jobban felkavartak, semmire nem tudtam figyelni, rettentően rémült voltam és ízgatott.
Úgy elbambultam, hogy csak akkor kaptam észbe, mikor a hajamat formázó kedves szobalány megszólított:
-Úrnő...elkészült!
Összerezzentem majd szembenéztem tükörképemmel. Valóban, csodálatos látvány fogadott, mondhatni nem is én voltam, egy idegen nézett vissza rám, aki már nem volt lány...egy igazi nőt láttam magam előtt, egy eddig még ismeretlen énem tárult szemeim elé.
Ha úgy vesszük ez a komoly, csábító nő szerepe nem állott jól nekem és most hiába próbáltam idétlen vigyoromat elővenni, nem sikerült, a komoly, alázatos tekintetem nem változott.
Csodálkozva néztem önmagamat, miközben a személyzet ájuldozva dícsérte szépségem.
Furcsa volt így látnom magam, ajkaim vörösen csillogtak, zöld szemeimet ezüst szemfesték keretezte, hajam szigorú kontyokban volt összefogva a fejem tetején és négy ezüstös hajtűvel rögzítve. Frufrum viszont szabadon maradt, akárcsak néhány kósza zöld tincs.
2. rész
A hadizsákmány
Egy gyönyörű ezüstösen csillogó kimonót viseltem, rajta zöld szirom alakú mintákkal és egy szép zöld obival, a kimonónak nem volt hagyományos magasított nyaka, egészen lecsúszott a vállamig, valamint, két méter hosszú ezüst-zöld színű uszálya volt. Hosszú denevérújjai a földig értek és művészien ki voltak hímezve. Meztelen nyakamat egy topáz nyakék díszítette és ugyanilyen zöldes fülbevalót viseltem, hála a getáknak vagy egy fél fejjel magasabb voltam a normálisnál, ez furcsa volt, hisz az otthoniakhoz képest, ezek rém kellemetlen lábbelik voltak, a járás szinte lehetetlen volt bennük. Csak álltam és bámultam a tükörbe, miközben azon tűnődtem, hogy ez a nő valóban én vagyok vagy csak a képzeletem játszik velem?
-Ez...ez....én lennék?-kérdeztem bátortalanul, mikor rájöttem mekkora marhaságot kérdeztem, már késő volt visszavonni.
-Egyszerűen...csodálatos...sama....akárcsak egy Istennő!-áradozott az egyik szobalány, majd meghajolt előttem.
-Ugyan már, ne nagyúrazz, állj fel!-parancsoltam rá.
Ő engedelmeskedett.
-Hogy hívnak?-kérdeztem fecsegő hangon.
-Yokori...sama...uhh...gomen!-dadogta idegesen.
Én, a bennem dúló vihar ellenére elmosolyodtam:
-Örülök Yokori, engem Miwakonak hívnak, tehát megkérlek szólíts így!-magyaráztam, majd a többiekre néztek, jól sejtettem, ők is olyanok voltak, mint én, egyszerű halandók, akik démonokat szolgálnak, fájt a szívem ha rájuk néztem...hisz ők rabszolgák!-hülledeztem magamban és elhatároztam, hogy ezentúl megkönnyítem majd a helyzetüket, éreztetni fogom velük, hogy
nincsenek egyedül és, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk!
-És ti is!- fordultam a még mindig ámuló társaság felé.- Szólítsatok simán Miwakonak, hisz én is egy egyszerű halandó vagyok!
A várt reakció helyett azonban elkerekedett szemeket és sápadt arcokat láttam, ahogy elindultam a lányok felé ők hátrább húzódtak.
-Ne féljetek tőlem!- próbáltam csitítani őket, sikertelenül. Az egyetlen személy, aki nem távolodott el tőlem az Yokori volt, ő, habár egy kicsit félszegen is, de még mindig ott állt mellettem.
-Ezeknek meg mi bajuk van?-kérdeztem értetlenül.
-Tudja Miwako-sa...vagyis....tudod Miwako itt halállal jár az ha a halandók egy szellemhez hasonlítják magukat...vagy ha barátságot szeretnének kötni velük!- magyarázta úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-Mi?-szörnyedtem el.- Ez undorító és iagzságtalan...különben meg nem vagyok szellem...-viszont erre ő is megijedt:
-Az ég szerelmére kisasszony...ne mondjon ilyent még meghallja valaki, Sesshomaru-sama nem tűri a tiszteletlenséget...viselkedjen alázatosan és engedelmesen...kár lenne egy ilyen szép teremtésért, mint amilyen maga. Mert be kell vallanom Miwako, hogy a kisasszonynál szebb szellemasszonyt soha nem láttam, sőt talán önnél szebb nem is létezik!
Nem vitatkoztam vele többet, már megértettem, hogy úgy is fölösleges, hajam és szemem színe, egyszóval minden jel arra utal ebben a világban, hogy démon vagyok, ami már eleve nagy hüjeség. Viszont most legalább nem szégyenlem magam a másságomért, hisz itt mindenki különleges.
Kivéve a halandó szolgákat, ők mind egyformák voltak, de az is lehet, hogy az egyenruhájuk tette őket ilyenné. Ez a 10 tagú személyi szolgahad mind halandókból állt, barna vagy fekete hajú, barna vagy fekete szemű fiatal fiúkból és lányokból. Yokori is egy egyszerű parasztlányka volt, kék egyenruhában, feltűzött hajjal, viszont volt benne valami, ami megragadott, ő volt az egyetlen, aki vidám volt, annak ellenére, hogy ugyanúgy élt, mint más boldogtalanok...ez tetszett benne.
A személyzet lassacskán elvonult, én meg türelmetlenül, remegve vártam a folytatást. Nemsokára léptek zaját hallottam, de ezek a léptek hangosak voltak, valamint furcsa szagot kezdtem érzeni, már megszoktam ezt az érzést....démonok voltak a közelben. Kopogtattak az ajtón....szívem összeszorult, elsápadtam és szédülni kezdtem...ez csakis Sesshomaru lehet....eljött értem...már a gondolattól is beleremegtem.
-Szabad!-válaszoltam reszketű hangon.
Az ajtó elhúzódott én meg összeszorított fogakkal vártam a szörnyet...egy bozontos fenevad dugta be a fejét...olyan volt, mintha félig vadkan, félig ember lenne. A számhoz kellett kapnom a kezem, hogy ne sikítsak fel.
-Ez lenne Sesshomaru...hű de ronda...futás!-gondoltam és már néztem volna menekülő út után mikor az illető nem valami kedvesen megszólalt:
-Gyerünk...a Nagyúr már vár reád!-förmedt rám a vadkan.
Én megkönnyebülten fellélegeztem: Hála az égnek, ez nem Sesshomaru, de ha ez ilyen ronda, hát még milyen ocsmány lehet a Nagyúr.
Ahogy kiléptem az ajtón aggodalmaskodva néztem körül:
-Tsukoiumaru hol vagy? Bárcsak itt lennél!-keseregtem. Elindultunk, két ilyen vadkan forma behemót baktatott elől és én néha-néha meginogva utánnuk. Alig tettünk meg pár lépést az egyik megállt, felém fordult és egy kis cetlit nyújtott át, majd szó nélkül tovább indultak. Mohón nyítottam szét a papírt majd olvasni kezdtem, rém nehéz, régimódi kanjikba volt kódolva az üzenet...nagy nehézségek árán viszont sikerült megértenem. A levélben ez állt:
„ Még van egy utolsó reményed a szabadulásra, ha belépsz a bálterembe hajtsd le a fejed és bármire is kérnek légy engedelmes, de egy valamit semmiképp se tegyél, ne nézz a Nagyúr szemébe, ha ezt megteszed elvesztél!
Vigyázz magadra, hogy vigyázhassak rád:
Tsukoiumaru
-Ne nézzek a szemébe?- kételkedtem.-Vajon tényleg ezt írta, vagy rosszul olvasom? Miért ne nézzek a szemébe....ahhh...mindegy....akkor nem nézek.
Lassan megérkeztünk egy hatalmas terem elé, az ajtó előtt őrök álltak, mondanom sem kell,hogy ugyanolyan borzalmas lények, mint a kísérőim.
-Itt volnánk!-állapítottam meg magamban.-Nos Miwako életed-e nehéz pillanatába mit teszel, elszaladsz, vagy belépsz? Hm?Hogy döntesz...harc...vagy vereség?-bátorítottam önmagam, hamár más nem tette.
-Harc!- döntöttem el remegve, az ajtók szétnyíltak és mi beléptünk....
A hatalmas teremben nagy volt a zsibongás, ahogy széttárultak az ajtók úgy veszítettem el látásom az erős fénytől, lehúnytam szemem majd lassan újból kinyítottam, fokozatosan hozzászoktam az erős fényhez. Még nem léptünk be teljesen a terembe...csak az előtérben álltunk, miközben bentről hangok hallatszottak ki. Én csupán szófoszlányokat hallottam mindazokból, amiket egy eddig még ismeretlen démon mondott. Nem figyeltem semmire és senkire, nem hallottam semmit, csupán a szívem kétségbeesett dobogását, amit talán még a kísérők is meghallottak, lábaim reszkettek, alig tudtam megállni rajtuk, fogaim vaccogtak, pedig nem fáztam, hátam borsózott pedig nem volt hideg. Tudtam, innen már nincs visszaút...nagy levegőt vettem, majd kifújtam, próbáltam megnyugodni de nem sikerült...bepánikoltam.
Még nagyobb lett a rémületem mikor meghallottam a nevemet, ekkor kezdtem csak fülelni.
A teremben egy erőteljes, öblös férfihang szólalt meg, olyan hangos volt, hogy még itt kinn is jól lehetett hallani.
Az illető hazafiasan szónokolt:
Sesshomaru-sama, Nyugat egyetlen és örökkévaló Nagyúra, legyőzhetetlen méltóságod előtt engedd meg, hogy köszöntsük unokaöccsédet Tsukoiumaru-samát és társait, akik e mai napon tértek vissza e nemes honba- tapsvihar tört ki a falak közt, a démonok újjongtak-. Engedd meg, hogy lábaid elé járuljanak új birtokaid nemes kincsei:
-Ekkor elkezdődött a meghódított országok rabszolgáinak és kincseinek a felvonulása. Megannyi rabszolga lépett be a terembe, majd hatalmas tapsvihar után,ugyanolyan meggyötört arccal távoztak, lábaik összeláncolva, kezeik megkötve, szörnyű látvány volt. A rabszolgák után, megannyi aranyat és egyébb értékes holmikat mutattak be valószínüleg a Nagyúr előtt, én türelmetlenül, szívszkadva vártam a soromra.
A szellemek tapsoltak és ordibáltak, jól érezték magukat. Aztán az a bizonyos férfihang újból megszólalt, hogy kimondja felettem az ítéletet.
-Itt láthattad hét ország vagyonát, ami mától a te kezedben van Nagyúr, viszont kimaradt egy kis sziget, egy egészen parányi ország, ami szegény és könnyen meghódítható volt, Groshitsu-szigete, innen nem hoztunk semmi egyebet csak egy szál virágot!- ennek hallatán, mindenki felhördült, éreztem vibrálni az ijedtséget a levegőbe, erős szellemek féltek a Nagyúrúk reakciójától.
A démon zavartalan folytatta a mondókáját:- De ez a virág, többet ér a hét ország összes kincsénél, még egy ilyen virág nincs a világon, ez az egy van és ez is a tiéd. Reméljük, hogy magasságodnak megfelelő virágot hoztunk!
Azzal az utolsó ajtó is széttárult és én beléptem, remegő lábbakkal tettem meg az első lépéseket, kezeimet szorosan összekulcsoltam magam előtt, fejem lehajtottam, szemem félig lehúnytam, nem néztem senkire, csak a termett borító falapokra. Érkezésemet senki nem tapsolta, úgy mentem végig azon a bizonyos vörös tatamin, hogy egy pisszenést sem hallottam...nem értettem miért...talán nem tetszem...kíváncsi voltam a körülöttem levőkre, de nem mertem felnézni. Végigmentem a tatamin, egészen a Nagyúr asztaláig, ott illedelmesen meghajoltam és vártam, hogy engedélyt adjon a felállásra....
Még sokáig nagy volt a csend, aztán meghallottam Tsukoiumaru életmentő hangját.
-Nos Sesshomaru-san, elfogadod e virágot, vagy inkább Abishát választod, az összes tartományával együtt?( mint később kiderült Tsukoiumaru, Abisha úra volt)
A démonok meghökkenve felszisszentek, hisz a fiatal kutyaszellem minden vagyonát felájonlotta egy nőért.
Én mindezt szédülten tapasztaltam, miközben azon voltam, hogy enyhítsek ijedtségemen.
A démonnagyúr továbbra sem szólalt meg.
-Mi lesz már? Talán néma, vagy mi?-türelmetlenkedtem.
Egy rekedtes hangra figyeltem fel, aki ízgatottan pusmogott valahol:
-Gondold meg Nagyúram, Abisha és a tartományok, ez egy visszautasíthatatlan ajánlat...azt az ágyast kaphatod meg amelyiket csak akarod, de most inkább a terü...
-Elhallgass!-folytotta belé a pusmogó alakba a szót egy dermesztően fagyos, mély hang.
Megszólalt ő, most már biztosan tudtam, hogy ez csakis Sesshomaru hangja lehet. Már a hangjába is beleremegtem, a hideg végigfutott a hátamon, a gyomrom ökölnyire zsugorodott.
Már nem bírtam tovább, reflexszerűen felpillantottam, szerencsére pillantásom találkozott a Tsukoiuéval, a nagyúrat nem láthattam mivel az felemelkedett székéből, így csak kimonójának újját tekinthettem meg.
Tsukoiumaru megsemmisült ábrzattal nézett rám, arca komoly volt, szemeiben viszont forrt a düh, mindketten tudtuk, most már minden veszve van.
Egy alig láthatót intett, hogy süssem le a fejem, engedelmeskedtem, még akkor sem mozdultam mikor váratlanul, hűvös szelet éreztem testemen, majd egy furcsa illatot éreztem és valami erős folytogató érzést a torkomba...itt létem alatt ilyen erős aurát még nem tapasztaltam.
Ő állt mögöttem és én tehetetlen voltam.
-Állj fel!-parancsolt rám keményen.
Engedelmeskedtem ,de továbbra sem néztem rá...
Viszont én testemen éreztem dermesztő tekintetét, valósággal fáztam a nézésétől.
Szemben állt velem, de csak fekete csizmáit láthattam, aztán egyszercsak egy karmos kezet éreztem az állam alatt, amint lassan felemeli az állam, kényszerítve, hogy rá nézzek.
Kísérteties csend volt, úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk.
Erősítettem magam, készítettem magam a borzalomra, ami most rám vár, tudtam, hogy egy állatszerű arcot fogok látni, de nem akartam megijedni, nem akartam, hogy lássa félek tőle.
Ekkor bekövetkezett az a rettegett pillanat, lassan felemelte az állam és én akarva, akaratlan de rá néztem....
AJÁNLOM AZ OLDALT
