3. Rész
Kegyetlen Hold

Szemben állt velem, de csak fekete csizmáit láthattam, aztán egyszercsak egy karmos kezet éreztem az állam alatt, amint lassan felemeli az állam, kényszerítve, hogy rá nézzek.
Kísérteties csend volt, úgy éreztem,  mintha csak ketten lennénk.
Erősítettem lelkem, készítettem magam a borzalomra, ami most rám vár, tudtam, hogy egy állatszerű arcot fogok látni, de nem akartam megijedni, nem akartam, hogy lássa félek tőle.
Ekkor bekövetkezett az a rettegett pillanat, lassan felemelte az állam és én akarva, akaratlan de rá néztem....
 ....felpillantottam és majdhogynem hanyat nem vágódtam a meghökkentségtől, elszörnyedve felsóhajtottam, miközben mélyen a Nagyúr szemébe néztem.
Először azt hittem, hogy képzelődöm, annyire meglepett a látványa, hogy mozdulatlanná dermedtem, fel sem tudtam fogni, hogy valóban ő az, ő a Nagyúr.
Volt benne valami, valami amitől megborzongtam, valami ami miatt féltem tőle, pedig nem volt csúnya, sőt nagyon jóképű volt.
Először csak az aranybarna hideg szemeket pillantottam meg, itt megakadt tekintetem és nem tudtam levenni róla a szemeim, hálát adtam az égnek, hogy nem látom a saját arcom, mert most biztosan szörnyen bamba képet vághatok. Ő komoran nézett rám, nem mutatott semmi érzelmet, a szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni, ahogy teltek a percek úgy figyeltem fel egész lényére, még így getában is egy jó fél fejjel magasabb volt mint én, hosszú ezüst fényű haja fátyolként omlott hátára, homlokán szétválló frufruja pedig egy fogyó Hold alakját rejtette. Arcát, már Tsukoiumarunál is tapasztalt kettős csíkok díszitették, mint később megtudtam ú.n. méregcsíkok. Férfias arcáról csak úgy sugárzott a kegyetlenség és a ridegség, bordó szemhélyai mégjobban kiemelték szép szemeit. Harcedzett testét és széles vállait az ünnepi kimonón kívűl páncélok is borították.Neki is furcsa manószerű fülei voltak. Nem tudom, hány perc telhetett el míg mindezeket szemügyre vettem, hisz csak akkor eszméltem fel újra mikor pimaszul végigmért tetőtől-talpig, különösen érdekelték nőies idomaim.
Ezt persze én is észre vettem és meglehetősen csípősen néztem rá, persze ő úgy tett, mintha észre sem vette volna.
-Nos, hogy döntesz unokabátyám?-türelmetlenkedett Tsukoiumaru, de az is lehet, hogy inkább a féltékenység beszélt belőle.
Erre már a Nagyúr is abba hagyta a szemlélődést és arrogánsan, méltóságteljesen visszaült a helyére.
-Ő kell!- válaszolta ellentmondást nem tűrő hangnemben.Mindenki felhördült és súgdolózni kezdtek, ő többet már nem nézett rám, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy most már nagyon, de nagyon kezdjek aggódni. Az elején még hagyjám...de most lassan kezd kitisztulni a fejem....bár ne tisztulna.
„ Ő kell!”- visszhangzott a fejemben jéghideg hangja, majd Tsukoiumarura néztem, dühös volt, szörnyen dühös, tudtam, hogy ha nem történik valami ennek harc lesz a vége.
Hát még micsoda megbotránkozás volt számomra az a pillanat, mikor Sesshomaru felfigyelt a szemezgetésünkre és mint egy szobakutyát, úgy távolított el a teremből, na meg persze Tsukoiumaru közeléből.
-Kísérd fel a hölgyet a lakosztályába!- parancsolt rá, egy nőre, aki mindvégig a széke mögött állt...érdekes én csak most vettem észre.
A nő, úgy nézett rám, mint egy csomag petárdára, ami épp a lába előtt robbani készül, szinte legyilkolt a tekintetével, neki valahogy más volt a szaga, mint a többi szellemnek, ő egy félszellem volt. Megkerülte az asztalt majd kényszeredetten meghajolt előttem és intett, hogy kövessem. Mikor elindultunk kifelé minden kíváncsi pillantás rám  szegeződött, rém kellemetlen volt.
Kiléptünk a tágas folyósókra és elindultunk a kastély déli szárnya felé, aggódva tekintgettem visszafele, megpróbáltam megjegyezni a helyeket ahol elhaladtunk. Lelkem úgy fázott, mintha egy kiló jeget nyeltem volna le egyszerre, a félelmem olyan szintre jutott, hogy azt már kimondani is képtelenség volt. Nem tudtam hová megyünk, vakon követtem az előttem billegő alacsony, vöröshajú, barna szemű félszellemnőt, aki egyre távolabb vitt a teremtől és Tsukoiumarutól....az őrangyalomtól. A folyósók egyre sötétebbek lettek, én meg egyre többször kaptam hátra a fejem és vizsgálódtam.
-Szóval te vagy az új áldozat!-szólalt meg végre menet közben az ismeretlen nő.
Nem értettem szavait, hogy is érthettem volna, mikor teljesen máshol járt az eszem.
-Milyen áldozat?-kérdeztem rá tudatlanul.
Ő keserűen felnevetett, hangja érdes és meggyötört volt, szép arcára kiült a fájdalom, megállt majd rám nézett.
-Fiatal vagy és gyönyörű, ráadásul egy taiyoukai, tökéletesen megfelelsz Sesshomaru-sama igényeinek!
„ Tai...mi?- Kérdeztem magamtól, tőle nem mertem megkérdezni, nem akartam már az első percekben leégetni magam”
-Ki vagy te?- kíváncsiskodtam.
-A nevem Kazuko és amint látod félvér vagyok, Sesshomaru régi ágyasa voltam, de rám unt.-ezt olyan természetesen mondta, hogy engem hirtelen elragadtak az indulatok.
-Hogy érted,hogy rád unt, akkor meg miért vagy vele, miért nem szakítasz vele?-törtem ki feldúltan, ő meg úgy nézett rám, mint valami földönkívülire.
-Szakítani? Az meg mit jelent? Mondták, hogy furcsa vagy, de hogy ennyire!-azzal újból elindult, én meg mellette haladtam tovább és közben meginterjuoltam.
-Mármint, úgy értem miért nem hagyod el?- javítottam ki magam, próbáltam középkori hanghordozással beszélni.
Ő keserűen felnevetett:
-Elhagyni...hol élsz te kislány? Egy férfit soha nem hagyhatsz el, csak ő ereszthet szélnek téged, a tulajdona vagy...azt csinálhat veled,a mit csak akar és neked engedelmeskedned kell.Ez az asszonyok feladata, szolgálni a férfiakat....- itt elhallgatott, a folyósó köveit nézve haladt tovább.- Különben is...szeretem.-fejezte be nagy későre.
Én lázzadoztam volna de, rájöttem, hogy a feudális Japánban nuku női emancipáció, így inkább befogtam a szájam. Elértünk a harmadik emelet egyik szobája elé, elhúzta az ajtót majd betessékelt rajta.
Tapogatózva léptem be, mivel már jócskán besötétedett és a szoba is elég sötét volt.
Kazuko előre ment és meggyújtotta a mécseseket. Zavart a fény így hunyorítottam, szétnéztem a félhomályba. Egy hatalmas szobában találtam magam, kétszemélyes zöld egy shouji mögött meg egy kis fürdőszobát sejtettem.
-Ez lesz a te szobád! Helyezd kényelembe magad!-azzal elindult kifelé.
-Ez nagyszerű, rám fér egy kiadós alvás!- azzal levetettem magam a futonra.
Ő meglepetten megtorpant az ajtóba, majd cinikusan megjegyezte:
-Aludni? Ugyan már kedvesem...ennyire tudatlan nem lehetsz...ma garantáltan nem fogsz aludni!
Csak ekkor jutott eszembe az egész kálvária, már el is felejtettem, hogy miét vagyok itt. Sápadtan ugrottam fel a futonról.
-Mi? Hogy ma...nem az nem lehet...várj!- kiálltottam utánna.
Kazuko szomorúan nézett vissza az ajtóból:
-Éjfélkor, öltözz át, a szekrénybe találsz ruhákat, aztán  II emelet....IV. szoba, a Nagyúr szobája, ne késs, vagy mindannyiunkkal végez, légy engedelmes és ne mutasd ki ha fáj, és ami még fontosabb, még véletlenül se szeress belé!- azzal visszahúzta az ajtót.
-Beleszeretni egy ilyen perverzbe?- hülledeztem csak úgy magamnak-Azt kötve hiszem!

Az ünnepség véget ért, Sesshoamru-sama elhagyta a termet és elindult a szobája felé.
-Sesshomaru!- közvetlenül mögötte Tsukoiumaru alakja tűnt fel.
A démon érdeklődve megfordult majd unokaöccsére nézett.
-Sesshomaru!-ismételte feldúltan Tsukoiu.-Hacsak egy újjal is bántani mered Miwakot..én..én..
-Nocsak....szóval Miwakonak hívják!- felelte Sessh a szokásos közömbösséggel.- Ostobaságnak tartom, hogy képes voltál felajánlani a birodalmad egy onna miatt!-tette még hozzá majd belépett a szobájába.
-Én meg ostobaságnak tartom, hogy inkább egy onnát választottál egy hatalmas birodalom helyett!-tette hozzá Tsukoiumaru, majd dühösen elszáguldott.
-Baka kouzo!(ostoba kölyök)- morrogta a démon, majd behúzta az ajtót.

Eljött az éjfél, a város utcáin most kürtölték a 12-őt. Én meg halálra rémülten ücsörögtem a futonomon és gondolkodtam.
Mit tegyek most?...Megszökni...nem tudok, az őrség azonnal kifigyelne....Tsukoiumaru meg már így is elég nagy bajban van miattam...ha nem megyek be Sesshomaruhoz még képes és végezz a többi lánnyal....viszont ha bemegyek akkor le kell feküdnöm vele...nekem pedig eszem ágában sincs egy démonnak adni féltve őrzött szűzességem...nem soha..erre senki nem kényszeríthet. Idegesen felugrottam majd járni kezdtem fel s alá a szobában.
Most mit csináljak?Mit csináljak? Mit csináljak? Ha nem engedelmeskedem még képes és megöl vagy bezár, akkor aztán ordíbálhatok Kagome után. Mit csináljak, hogy mind a halandóknak és mind nekem is jó legyen? Mit? ...............Megyek és ha kell harcolok!- határoztam el magam majd kiviharzottam a szobából, elindultam le a lépcsőn...(-ahhm harcot említettem? Nos hát azért éppen nem leszek bolond egy démon ellen kiállni, csupán a pillanat hevében mondtam ezt)- hosszú rózsaszín selyem yukatám csak úgy gomolygott utánnam, így holdfényben rém átlátszó volt, a bugyim és melltartóm vonala jól kivehető volt, hajamat leengedtem, szétterült vállamon, egészen le a combomig így legalább az takart valamit.
II emelet, IV. Szoba, zúgott a fejemben Kazuko hangja, remegő lábbakkal, csigalassúsággal haladtam előre, szerencsétlenségemre egy árva lélekkel sem találkoztam, aki per pillanat megvédhetet volna .
Elértem a II. Emeletet, biztos voltam benne, hogy démoni érzékei már régen jelezték érkezésem, vagyis most már öngyilkosság lett volna visszafordulni.
IV. szoba, elértem a Nagyúr hálótermét, reszketve nyúltam az ajtóhoz, hogy bekopogjak rajta, de nem volt merszem megtenni, félúton visszakaptam a kezem.
-Gyere be!-hallatszott bentről az a rideg, dermesztő hang, meg kellett kapaszkodnom a falba, az ájulás kerülgetett. Nagyot nyeltem, majd remegve elhúztam az ajtót és beléptem. Bent félhomány uralkodott, csak a Hold sápadt arca sütött be a szobába, a levegő Sesshomaru kellemes illatával volt tele, őt sehol nem láttam, legszívesebben most azonnal megfordúltam volna és eliszkoltam volna, de ekkor megjelent ő. A nyított erkélyajtó küszöbén állt, egy száll hakamába, meztelen felsőtesttel....most már biztos voltam benne, hogy elájulok...harcedzett, izmos teste furcsa érzéseket ébresztett fel bennem, olyan vágyakat, amiket semmiképp sem akartam érezni. Ezüstszín haját meg-meg libbentette a nyított ajtón belopakodó szél, akárcsak az én hajamat, ami teljesen összeborzolódott. Csak állt, szótlanul és nézett, aranybarna szemei lámpásként fénylettek az éjszakába. Én egy darabig csendben tűrtem, de aztán meglégeltem a dolgot, térdeim ismét reszketni kezdtek, a lábam elzsibbadt, kirázott a hideg, remegtem a félelemtől, ezt ő is észrevette és láthatóan nagyon élvezte.
Nem bírtam már tovább a lábamon állni, mint egy szökött rab, letérdeltem előtte és lehajottam a fejem. Miközben minden érzékem éber volt.
-Mire vársz???Vetkőzz!!!- kiáltott rám durván, én beleborzongtam a hangjába, szemeim összeszorítottam, fogaim vacogtak.
Eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki, béketűrésem már a tűréshatárt súrolta.
-Talán süket vagy?- türelmetlenkedett. Most jött el az a pillanata, mikor azt mondtam, hogy ELÉG, itt vége a dalnak. Alapjában véve nyugodt, higgadt ember vagyok, de ez már nekem is sok volt, hihetetlenül felkaptam a vizet, hogy mer velem így beszélni, teszek rá, hogy démon, tőlem isten is lehet, akkor sem hagyom, hogy bábuként kezeljen, nincs joga parancsolgatni, nem is ismer...nem tud rólam semmit.
-Felejtsd el!-feleseltem pimaszul majd felálltam, magam sem tudom honnan volt ennyi erőm, egyszerűen csak jött, miközben minden félelmem semmivé lett.
Lángoló szemekkel néztem rá, majd kirobbantam:
-Mégis mit képzelsz magadról? Kinek képzeled magad? Nekem aztán nem fog holmi szellemecske parancsolgatni!- láttam ahogy lassan szemei vörösen villogni kezdenek, nagyon bedühödött-Nem vagyok a tiéd és tudod mit? Soha nem is leszek!Ölj csak meg, zárass börtönbe...de akkor sem fogsz megkapni!
Hosszas beszédem után, csak annyit éreztem, hogy erősen megragadja a karom, majd mire feleszméltem már az ágyon feküdtem, ő meg fölém tornyosult, kezeimet lefogta a fejem mellett, rúgtam, kapálóztam, próbáltam kiszabadulni kíméletlen szorításából, de mind hiába.
-Engedj el te...állat!-ordítottam teli torokból, ő vészesen közel hajolt hozzám, miközben halk morgás hagyta el a száját, egész testével rám nehezedett én meg képtelen voltam védekezni.
-Azt ajánlom vigyázz a szádra asszony, vagy nagyon megjárod! Az enyém vagy és ha úgy akarom a magamévá teszlek, ha tetszik neked, ha nem!-sziszegte a számba.
Én meg csak néztem őt dühtől fénylő szemekkel, mást úgy sem tehettem.
Te undoríto szörnyeteg, egy utolsó, aljas dög vagy és.....- Pokoli düh lobbant a szemébe, írisze viharfelleg-szürkévé sötétült.
Belém folytotta a szót, lehajtotta a fejét és elkapta a számat az ajkaival, én próbáltam ellenállni, de ő erőszakosan és durván nyelvével utat tört fogsoraim közt, hogy fájdalmas, kellemetlen csókot válltsunk. Próbáltam szabadulni de nem engedte, érezve ellenkezésem még durvábban csókolt, szám összes szegletét bebarangolta, miközben elengedte kezeim, megharabdálta ajkaim, majd ismét megcsókolt, ha lehet még durvábban, mint az előbb Nem csókolt: harapott. Összekoccantak a fogaink. Semmi, de semmi kellemes nem volt benne: szörnyű volt.
Belefáradtam az ellenkezésbe, a most már szabad kezeimmel sem tudtam védekezni, hisz ellene nincs fegyver. Tehetetlenségemben útnak indultak könnyeim, végigfolytak arcomon, majd át az ő arcára.
Sesshomaru észrevette, hogy feladtam a harcot és bizonyára könnyeim sós illatát is megérezte, mert elengedte vérző számat és könnyes szemeimbe nézett. Elégedettséget láttam a kegyetlen aranybarna szemekbe...élvezte, hogy szenvedni lát.
Sírni, zokogni szerettem volna, de nem jött ki hang a számon, csak könnyeim folytak szakadatlan.
-Drágán megfizetsz a tiszteletlenségedért!-suttogta hidegen a fülembe, majd lassan félresimította a kósza tincseket a vállamról.
-Én soha nem érintettem meg olyan asszonyt, aki nem akart engem!- hangja kísérteties volt.- és ezúttal sem lesz másképp!- azzal elengedett, leszállt rólam majd felállott.
Remegve ültem fel, fázosan összehúztam magamon, a dulakodás közben kioldódott yukatám, majd letöröltem szájamról az egyre kiserkenő vért. Reszketve álltam fel és elindultam a kijárat felé.
-Itt maradsz!-szólt rám keményen és én nem mertem ellenkezni, félelmem újból útólért.
Engedelmesen megálltam, majd szótlanul leültem az ágy szélére.
-Ma éjszaka itt alszol!- jött az újabb parancs.
Azt mondta, hogy „itt alszok” tehát mára már elég volt a kínzásokból, lélegeztem fel megkönnyebülve.
-Be csukhatom az erkélyajtót?- kérdeztem alázatosan. Nem válaszolt, én a hallgatást mindig igennek vettem, ezért lassan az ajtóhoz vánszorogtam és behúztam őket, hisz a nyárvégi éjszaka meglehetősen hideg volt és én eléggé fáztam.
Majd idétlenül megálltam a szoba közepén, nem tudtam, hogy mit csináljak.
Ő ellépett az ablaktól és elindult az ajtó felé:
-Oyasumi!- morrogta, majd bevágta maga után az ajtót.
-Oyasumi nasai....-suttogtam majd megkönnyebbülten elsétáltam az ágyik és levettem yukatám, hisz akárhogy is állnak a dolgok, ruhásan csaknem feküdhettem le, szóval a legújabb rózsaszín fehérnemű kollekciómba, birtokba vettem a négyszemélyesnek mondható hatalmas ágyat. Az ágynemű csakúgy ontotta Sesshomaru illatát, úgy éreztem magam, mintha mellettem feküdne de szerencsére nem volt ott. Nyugtalan voltam, sokáig forgolódtam, meg sírtam, az előzö percek történteitől még mindig remegtem, aztán győzött a kimerültség, villámgyorsan elnyomott az álom.

Aludtam és aludtam, olyan mélyen, hogy csak az első napsugarakkal ébredtem fel, a körülményekhez és a történtekhez képest fölötébb kellemesen aludtam és frissen, vidáman, új erővel ébredtem, a tegnap emléke már csak néha visszatérő, rossz álom volt. Felnyítottam szemeim, a szürke hajnali égen, kelet felől látni véltem a Nap aranyló korongját. Nagyot nyújtózkodtam, majd meg akartam fordulni mikor hátam valami keménybe ütközött.
Kábán néztem magam mögé, majd rémülten felsikítottam. Hisz az ágy másik felén egy ezüstös fej emelkedett ki a párnák közül, aranyló szemei fölötébb bosszúsan néztek rám.
-Mi lenne ha elhallgatnál?-förmedt rám...én nyomban elcsendesültem és most már csak sápadtan néztem a mellettem fekvő alakra, nem emlkészem, hogy mikor jött be az éjszaka, de hogy egy ágyban aludtunk az tuti.
-Mi....mi...mit keresel itt?-dadogtam miközben a lehető legmesszébb húzódtam tőle.
-Tudtommal ez az én szobám!- válaszolta higgadtan miközben  kikellt az ágyból. Felsőtestét nem borította semmi, tökéletes porcelánfehér izmain megakadt a szemem. Kutakodva nézett hakamája után....
Egy ágyasnak feladatkörei közé tartozott, hogy segítsen a férfi ruházatát elrendezni és ha én nem is voltam fizikailag az ágyasa, elméletileg mégis az voltam, így teljesítenem kellett a kötelességem.
Kiugrottam az ágyból majd a közeli szék karján megpillantottam ingjét, hakamáját, sárgás övét és vértjeit. Oda mentem és felkaptam a ruhadarabokat, sietségemben arról is elfeledkeztem, hogy nagyon hiányos az öltözetem, vagyis bugyin és melltartón kívül nem viselek semmit. Ezt csak akkor vettem észre mikor már testközelben voltunk és furcsán végigmért.
Lerítt róla, hogy tetszik amit lát, hisz a sok ugrálás meghozta a gyümölcsét, kisportolt, karcsú testemen megakadt a szeme.
-Gomen...Sesshomaru-sama!- vörösödtem el, majd a hakamáját magam elé tartottam, összefogtam és testemre szorítottam, ő erre bosszúsan nézett rám.
-Jaj...sajnálom....bocsi...-rebegtem, mikor azon kaptam magam, hogy a szépen vasalt sima ruhadarabot eléggé összegyűrtem.
Egy fenyegető morgás után kikapta a kezemből a ruhadarabot és nagy lendülettel magára öltötte:
-Kétbalkezes ostoba, semmire sem vagy jó!- szidalmazott. Miközben ő övével kínlódott én is magamra öltöttem megviselt yukatámat, majd elindultam volna az ajtó felé, mikor halk kopogás következtében az elhúzódott.
Egy vén cseléd lépett be rajta, alázatosan meghajolt, majd kezében gondosan összehajtott, zöldes ágyneművel belépett a szobába.
Én szegyenkezve álltam Sesshomaru megtermett alakja mögött, majd mikor már elég erőt merítettem végre rászántam magam a menekülésre, hisz addig van esély rá, míg nem vagyunk egyedül.
-Sesshomaru-sama, én engedélyeddel visszamennék a szobámba!-hajoltam meg tisztelettudóan, mintha alázatos szolgája lennék a Nagyúrnak.
Gyors iramban elindultam az ajtó felé, de a hangja megállított:
-Mától ez a te szobád is, azt akarom, hogy átköltözz ebbe a szobába!
-Mi?-fordultam meg a tengelyem körül, megfagyott a vérem a parancstól.
Hogy vele, egy szobába? Ekkora pechem nem lehet, nem lehetek ilyen szerencsétlen....