5. Rész: Esélytelen állapot

-Mennyi az idő?- kérdeztem remegő hangon, miközben lassan már századszorra jártam körbe a szobám.

-Egy perc sem telt el azóta, amióta megkérdezted...nyugodj már meg...a kamikra kérlek!-Kazuko próbált önbizalmat önteni belém, viszont elég volt csak a szemébe néznem: rá volt írva, hogy ő is fél.

-Te könnyen beszélsz!-háborodtam fel dühömben- Nem te fogsz megküzdeni azzal a szellemmmel...csak azzal nyugtatom magam, hogy talán nem olyan jó a kardvívásban...

Kazuko nehézkesen felsóhajtott.

-Most meg mi van?-türelmetlenkedtem.

-Hajaj!-sóhajtott fel újból- Azt hiszem tudnod kell valamit erről a Hatsumomoról...

-Éspedig?

-Éspedig azt, hogy ő a legjobb női harcos Nyugaton, nincs az a nő, de még férfi is ritka, aki őt kardvívásban legyőzhetné, egyszerűen verhetetlen...démoni erejének köszönhetően...

-Ajaj....nagyon, nagyon rossz előérzetem van...azt hiszem....el fogok ájulni....mindjárt....most...-nyöszörögtem miközben szemem előtt minden elsötétült...szédülni kezdtem...szívem a fülemben dobogott, nagy nehezen levetettem magam a legközelebb eső ülőalkalmatosságra, majd tanácstalan, elkeseredett ábrázattal meredtem magam elé.

Kazuko nyugtatni próbált...

-Tudod mit Miwako, szerintem ha egy csepp eszed van nem harcolsz Hatsumomo-samával, mert szavamra mondom, azt nem fogod élve megúszni....inkább add fel...

-Óh...köszi a bíztatást...nem is tudom mihez kezdenék egy ilyen lelkesítő barát nélkül!-jegyeztem meg gúnyosan, majd bosszúsan karba tett kézzel újból sétálni kezdtem, fel, le, le, fel...gondolkodtam...volt is min.

-Na és mi lenne ha....-csillantak fel szemeim a csodálatos ötletem gondolatától-ha visszamondanám a harcot?

-Akkor nem lehetnél Sesshomaru-sama ágyasa!- vágta rá idegesen Kazuko.

Gyászos arcom most hirtelen felderült, fülig ért a szám, miközben szemembe megannyi boldog fény csillogott:

-De hisz ez...ez csodálatos...megoldódik minden problémám....megszabadulok Sesshomarutól, itt hagyhatom ezt az istenverte világot...-ujjongtam, de barátnőm elhessegette a jókedvem.

-Az épp nem úgy van, ahogy te hiszed: Először is azért, mert ha visszautasítod a harcot elveszíted a becsületed és méltóságod, mindenki megvet majd!-

-Na és!- vágtam vissza dacosan.

-Igen ám, de ennél fogva nem lehetnél Sesshomaru-sama ágyasa, ami azt jelenti, hogy egy katona asszonyaként fogod végezni, valahol egy eldugott, piszkos faluban...akkor már tényleg nem tudnál megszabadulni innen!-magyarázta Kazuko.

Arcomról lefagyott a mosoly, lesütöttem szemeim, majd térdre ereszkedtem a kis szentély előtt:

-Jaj, de akkor mit tegyek? Hogy harcolhatnék egy szellem ellen, mikor még egy légynek sem tudnék ártani. Hogy? Én...én...nem vagyok képes erre...nem megy!-suttogtam majd suttogásom árulkodó könnyek követték.

Kazuko vigasztaloan megölelt majd bátorítani próbált:

-Figyelj rám Miwako!-szólított meg olyan komolyan és határozottan, mint még eddig soha.-Te, habár azt mondod nem vagy közénk való, varázslatos erőkkel vagy felruházva, emlékezz csak...arra  a falura. Az emberek istenként tisztelnek téged, te vagy az őrangyaluk, hozzád hasonló nemes lelkű szellemmmel még soha nem találkoztam. Van erőd, tudom, érzem, hogy hatalmas erő rejlik benned, csak nem tudsz róla....te vagy a halandók Szellemcsászárnője...mutassd meg hát nekük, hogy érdemes vagy erre a címre, ha továbbra is a gyengék védelméért akarsz harcba szállni? Hát győzd le Hatsumomót, ezzel kivívnád az ország és a Nagyúr megbecsülését....az egyenes útat a dicsőség felé. Csak gondolj a célodra és sikerülni fog, meglátod.

Minden egyes szava a szívembe vésődött, megjegyeztem szavait és azok erős kábítószerként fúródtak elmémbe, adrenalinszintemet kétszeresére emelve, bátorságomat felerősítve...valamint olyan érzést váltottak ki belőlem, amit még soha nem éreztem, egy csöppnyi gyűlöletet a démonnő iránt, félelmem eltűnt, könnyeim felszáradtak és a célom, az, hogy a halandókat megvédjem, zászlóként lobogott lelki szemeim előtt. Nem féltem...csak az ízgalom bolygatta elmémet.

Hálásan néztem Kazukóra:

-Arigatou Kazuko-chan!-válaszoltam majd felálltam és elindultam a fürdő felé.

-Most hová mész? Hogy döntöttél?-szólt utánnam a szellemnő.

-Menj és mondd meg annak a némbernek, hogy várom a kertben, pontosan a patkány órájának utolsó negyedében!-válaszoltam keményen majd behúztam magam mögött az ajtót.

Nagyot csattant hátam mögött az ajtó, én meg elgyengülve neki dőltem és nagy levegőt véve próbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy mindent feltettem egy lapra, azzal is tisztába voltam, hogy ez a harc talán az első és egyben az utolsó lesz, az is benne volt a pakliban, hogy talán nem élem túl a csatát, nem volt biztosíték semmire...maga volt az ámokfutás, az sem számított, hogy talán soha többé nem térhetek haza, vagy, hogy 17 évesen meg fogok hallni, nem érdekeltek a következmények, csak a csata és semmi más. Vérem felpezsdült, olyan érzések kavarogtak bennem, amikről azt sem tudtam, hogy mik azok, szelíd, gyerekes lényemben új érzések születtek, olyanok, amilyeneket ezidáig csak a színpadon tapasztaltam, érzések mint:az  önbizalom, vakmerőség és merészség.

Ilyet csak az előadásokon éreztem, ha a színpadon vagyok, nem magam vagyok, arra az egy órára átalakulok, olyankor nem én irányítok, hajt a vérem, mint az űzött vadat a vadász, nem félek leugrani többszáz méter magasságból tudva, hogy lent nem védőháló, hanem maga a halál vár. Veszélyes ugrásokra vagyok ilyenkor képes, olyan manőverekre, amiket senki nem mer végrehajtani rajtam kívül, valahogy ilyenkor nem vagyok a józan eszem birtokában, nem is tudom, hogy mit teszek, csak akkor döbbenek rá a hatalmas változásra mikor visszanézem a felvételeket, olyankor kételkedem, nem ismerem fel magam, hisz minden előadás után visszaalakulok, kislányos természetű, pimasz, komolytalan tinilánnyá.

Most is úgyan az az érzés kerített hatalmába, mint fellépés előtt, viszont most nem tudtam eldönteni, hogy féljek-e vagy inkább örüljek ennek.

Biztos voltam benne, hogy veszíteni fogok, hisz lehetetlen legyőznöm a vívás mesternőét, nem beszélve arról, hogy soha nem járt fegyver a kezemben.

A patkány órájának utolsó negyedét kongatták a város utcáin, hangtalanul lépkedtem a szabályos ösvényen, a kert felé, hatalmas volt...de már messziről látni lehetett az égő fáklyákkal díszített ligetet, ami csak rám várt és az ellenfelemre.

Határozottan lépdeltem előre, majd kiléptem a világosságra, a párbaj szemtanúi izgatottan toporogtak, jelen voltak Hatsumomo udvarhölgyei, négy csevegő fehércseléd, és a sarokban könnyező barátnőm, Kazuko.

Ahogy kiléptem a fényre minden aggódó pillantás rám szegeződött, az izgalom csak úgy vibrált a levegőben, mindenki feszülten várta a folytatást, miközben néhányan furcsa tekintettel néztek végig rajtam. Talán nem tetszik az öltözetem?-futottát az agyamon egy röpke gondolat, hisz az összes jelenlevő árgus szemekkel nézett rám, még maga Kazuko is megdöbbent. Véleményem szerint semmi kivetnivaló nem volt az öltözetemen. Hajam szorosan összekötöttem a fejem tetején, hogy ne akadályozzon a harcban vagy az esetleges menekülésben.

 Az igazat megvallva végeztem némi átalakítást a ruházatomon is, először kimonót akartam felvenni, de aztán az obi sehogyan sem akart nekem engedelmeskedni, így kénytelen voltam elvetni az ötletet, végül találtam egy bő nadrágszerűséget a szekrény legmélyén, azonkívül, hogy mérföld hosszú volt, olyan bőséggel rendelkezett, hogy négy Miwako kényelmesen elfért volna a szárában, ezért vettem a kardot és lemetszettem a nadrág szárait, épp ekkor ismerkedtem az új fegyveremmel így egy kicsit félre sikerült a művelet....vagyis túl rövid lett a nadrág, inkább hasonlított egy nagymama bugyira, mint egy rövidnadrágra....aztán következett a haori, túl hosszú volt az újja, ezért levágtam, egyszóval levágtam mindent, ami idegesített...a végén úgy néztem ki, mintha a szomszéd kutyájával futottam volna össze...a haori már nem is volt haori, hanem valami újjatlan, köldökig érő rongydarab, a csodálatos, hímzett kelmét egy csapásra tönkre tettem...aztán nagy nehezen felhúztam a csizmákat, amikben először egy lépés után sikeresen fejre vágódtam, olyan nehezek voltak, úgy éreztem magam, mint aki egy egész kőbányát tart a cipőjében. Nagy nehezen felköttem a kardom, el sem hittem, hogy ez ilyen rohadt nehéz, alig tudtam tartani, nemhogy még csapkodni vele, aztán elindultam a megbeszélt hely fele.

Szóval jelen pillanatban egy kicsit extrémül nézek ki, dehát mi az öltözékem ehhez a csatához képest...semmi....

-Miwako!-borzadt el Kazuko, majd folytatni akarta mikor váratlanul,  a semmiből feltűnt egy vörös gömbszerűség.

-Megjött az Úrnő!- ujjongtak az udvarhölgyek és alázatosan meghajoltak.

A gömb közeledni kezdett a föld felé, majd nőni kezdett, egészen addig, amíg Hatsumomo alakja ki nem bontakozott belőle.Elkerekedett szemekkel figyeltem a csodát, igaz én is utaztam már így, de kívülről soha nem láttam ilyet.

Hatsumomo méltóságteljesen, felemelt fővel nézett szét, hosszú vörös kimonóján aranyozott sárkányok díszelegtek, aranyszín obiján kardja függött. Haja csodás kontyba volt összefogva, szép arcán smink díszelgett, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki csatába készül, inkább egy ünnepségnek megfelelően volt kiöltözve, tökéletets volt és elegáns, én titkon nagyon szerencsétlennek éreztem magam, azért amiért nem tudok az életben ilyen ízlésesen öltözni, vagy azért, mert nem adok a megjelenésemre eleget, bárcsak én is ilyen szép lehetnék, mint ez a Hatsumomo. Nem értettem, hogy egy ilyen magas rangban levő nő, miért akar egy olyan szerencsétlen kis nyomorult életére törni, mint amilyen én vagyok, hisz ha akarnék sem tudnék neki ártani, de mégis...valami miatt el akar tenni láb alól...talán féltékeny? De ha igen, akkor mire?

Nem maradt több időm fűzögtni a szálakat, ő félbeszakította a gondolatmenetet.

-Hm...eljöttél...úgy látszik sietős neked a halál!-szólalt meg, mély, egy kissé rekedt hangján.

Én nem válaszoltam, nem, tudtam mit mondani, hisz igaza volt, tényleg sietős nekem a halál ha egy ilyen lehetetlen feladatba belementem.

-Nos, akkor ne fecséreljük tovább a drága időnket...kezdjük!-adta ki a parancsot, mikor nekem sikerült végre kiböknöm néhány szót.

-Miért....akarsz...megölni?-kérdeztem remegő hangon, nem tehettem róla, a hangom jobban félt, mint én.   

Vörös szemei gyűlölködve megcsillantak, ahogy rám nézett, majd vörös ajkait erőltetett mosolyra húzta:

-Útban vagy...kislány...ezért veszned kell!-válaszolta majd elrugaszkodott a földtől.

Fel sem fogtam, hogy mi történik mikor lecsapott és olyan erővel taszított a földre, hogy minden csontom beleremegett. Nagyot nyekkentem,. Éreztem, amint végtagjaim megbénulnak és képtelen vagyok mozogni...de aztán újra tombolni kezdett bennem a színpad szelleme és a győzelem utánni vágy, felállottam, majd elrugaszkodtam a földtől, nem tudtam mit teszek, ököllel mentem neki Hatsumomónak elfeledkezve kardomról.

*

A várkapuk kinyílottak, hazatértek a démonok, igaz egy kissé hamarabb a tervezetnél, de annál fáradtabban, mogorván ügettek be lovaikon a hajnalodó városba, minden csendes volt, majd hogynem kihallt. A Nyugat-i trónörökös unottan haladt az élen, sas szemei viszont élesen fürkészték a környezetet.

Ismét kitárult egy kapu, a kastély nagykapuja, a végállomás, a szellemek megkönnyebülve szálltak le lovaikról, majd hagyták, hogy a lovászok folytassák a dolgaikat.Alighogy megérkeztek az udvar egyik sarkából egy ijedt apród futott elé, pihegve állt meg a Nagyúr előtt majd egy alázatos meghajlá után, fulldokolva az izgalomtól beszélni kezdett:

-Sesshomaru-sama, épp időben, nagyon nagy baj van!-lehelte nehézkesen.

-Beszélj!-szólt bele az éppen akkor érkező Tsukoiumaru is.

Sesshomaru érdeklődve várta a folytatást.

-Igen, igenis...a Nagyúrnő és a...-itt megállott nem tudta, hogy szólítson engem, a nevemet mondja, vagy az ágyas címet adja, vagy mit...-és a másik Nagyúrnő-döntötte végül el-a déli-szárny kertjében párbajoznak!-bökte ki végül.

-Hogy micsoda?-hülledezett Tsukoiumaru, majd teste fényesen felderengett.-Meg kell akadályoznunk, míg még valami baj éri Miwakot!-és már akart volna szellemgömbbé változni, mikor egy erős kéz erősen megfogta vállát.

-Hagyd!-szólalt meg végre a Nagyúr is, szigorúan, dermesztő tekintettel.

-De...dehát...Sesshomaru...nem hagyhatod, hogy...-lázzadozott a fiatalabb kutyaszellem.

-Ez nem a mi csatánk, tehát nem szólunk bele, az ő dolguk...az ő döntésük!- felelte higgadtan, majd elindult felfele a lépcsőn.

Tsukoiumaru továbbra is makacskodott:

-Nem hagyhatod, hogy életre-halálra megkűzdjenek, hisz Miwako...még tudatlan.

A démon nem válaszolt ügyet sem vetve unokaöccsére belépett a kastély falai közé. A személyzet hófehér, ijedt arcával találta szemben magát, mindenki feszülten várta a csata eredményét.

Sesshomaru végighaladt a folyósókon, majd belépett egy hatalmas teremben, kilépett a bálterem erkélyére, ami egyenesen a kertre, a jelenlegi csatatérre nyílott. Tisztán látott mindent, Hatsumomo egy démon erejével csapott le a fiatal lányra, aki nem támadt csupán furcsa manőverekkel, fordulatokkal kitért a csapások útjából, hatalmasakat ugrott, fordult, csavarodott a levegőben, akárcsak egy pillangó úgy szökkent, olyan szabadon, sokszor megtámadhatta volna ellenfelét, de nem tette meg.

„ Szóval még nem tudja uralni az erejét...ez érdekes....de mégis, mintha egy furcsa energia lengené körbe testét...mi ez? Ki ez a lány? Mi ez az erő? Hatsumomo nem tudja megsebezni...de hát miért nem? Valami védi, de mi?”

*

A csatánk egyre kilátástalanabb volt, legalább is számomra, míg Hatsumomo ereje teljében volt, én egyre jobban elfáradtam a folytonos ugrálástól, mivel támadni nem akartam, nem vitt rá a lélek, hogy fegyvert ragadjak, nem tudtam megtenni, egyszerűen képtelen voltam rá.

Ellenfelem egyre dühösebb és durvább lett, megunta már ezt a macska-egér játékot. Légtornász mozdulataim mindenkit lenyűgöztek, jobban, mint Hatsumomo harci taktikája, és ez elég volt nekem, a közönség elégedettsége mindennél többet jelentett számomra, hisz most is volt közönségem.

Viszont fáradni kezdtem, már nem tudtam elérni a fák ágait, már nem ugrottam olyan magasat.

Mikor Hatsumomo újabb támadást küldött felém...felugrottam, de túl későn...elkéstem...éreztem, amint a hideg vas a gyomromba fúródik, aztán valami forró önti el testem, távoli sikolyokat hallottam és kiálltásokat, szédülni kezdtem, lenéztem...egész testem vérben fürdött...eltalált....megsebzett....égető fájdalmat éreztem, ami elvette az eszem, ordítani akartam, de nem jött ki hang a számon, csak halkan nyöszörögtem, miközben térdre zuhantam, Hatsumomo elégedett arcát és gőgös mosolyát láttam magam előtt, győzött, ő győzött, én meg elszenvedtem életem legelső, de végzetes vereségét, fátyolos tekintettel néztem a fák zöld koronáit, hisz most láthattam utoljára őket, távolról madárcsicsergés hallatszott, majd egy kutyához hasonló erőteljes üvöltés, még hallottam ahogy valaki sietve elindul felém, de nem volt már erőm az érkezőre nézni, minden olyan lassan történt, akárcsak egy lassított felvétel, megállt számomra az idő...búcsúzott a világ....az élet. A tompa fájdalom még egyszer, erőteljesen belémhasított majd már csak tompán érzékeltem testem, a fák takarásában egy alakot pillantottam meg, a szemközti erkélyen állt, higgadtan, természetes nyugodtsággal nézte szenvedésem. Aranyszín szemei hidegek voltak, távol volt, de én mégis közel láttam. Szemeim könnybe lábadtak, mikor ránéztem, nem tudtam mi történik, egyszerűen fájt a szívem, a sérülésem elenyészett a szív fájdalma mellett.

-Sesshomaru! Naze?-suttogtam hörögve majd átadtam magam az egyszerű, fájdalommentes világnak.