A tompa fájdalom még egyszer, erőteljesen belémhasított majd már csak tompán érzékeltem testem, a fák takarásában egy alakot pillantottam meg, a szemközti erkélyen állt, higgadtan, természetes nyugodtsággal nézte szenvedésem. Aranyszín szemei hidegek voltak, távol volt, de én mégis közel láttam. Szemeim könnybe lábadtak, mikor ránéztem, nem tudtam mi történik, egyszerűen fájt a szívem, a sérülésem elenyészett a szív fájdalma mellett.
-Sesshomaru! Naze?-suttogtam hörögve majd átadtam magam az egyszerű, fájdalommentes világnak.
Hogy mi vezérelt ahhoz, hogy Sesshomarut okoljam mindenért? Azt máig sem tudom, valójában mindent a makacsságomnak köszönhettem és a saját halálomért csakis én voltam a felelős.
De abban percben, mikor megláttam őt, ott az erkélyen higgadtan és közömbös arccal várva, hogy mikor múlok ki, szörnyen dühös lettem rá, nem is tudom mit vártam volna egy ilyen érzéketlen démontól, nem volt meglepő a viselkedése, de mégis jobban fájt Hatsumomo összes támadásánál.
Nem a sérülésekbe, hanem ebbe halltam bele, harcolni akartam, de mikor ránéztem minden eddigi erőm elhagyott, reménytelennek és szerencsétlennek éreztem magam, nem akartam élni és mikor a halál szele megcirogatta testem, hagytam, hadd kapjon fel és vigyen magával, a sötétség tompa birodalmába.
Mindig nagyon érdekelt, hogy mi van a halálunk után, mindent elképzeltem, csak azt nem, ami valóban ott várt rám.
Nem emlékszem tisztán az eseményekre, csak annyit éreztem, hogy zuhanok és zuhantam és zuhantam aztán egyszercsak megálltam a zuhanásban. Földet értem, persze nem úgy ahogy szerettem volna, hasra estem, viszont nem fájt az esés okozta sérülés és mint később kiderült, a harc okozta sebek sem fájtak.
Csendben feküdtem, hallgatóztam, nem tudtam, hogy most mi van? Hol vagyok? Vagy, hogy mi történt velem, így jobbnak láttam állni( jelen esetben feküdni) és várni. Sokáig feküdhettem így, mikor aztán megúntam a tétlenkedést és felnyítottam szemeim, a hirtelen jövő erős fény szinte megvakított ezért újból lehúnytam őket. A következő próbálkozás már sikeresebb volt, most már láttam, habár még mindig nem a legtökéletesebben.
Felálltam és körülnéztem...egy réten voltam...nyári napsütés....virágok...csiripelő madarak....valahogy már nem lepett meg ez a hatalmas változás, mostanában kezdem megszokni, hogy nem ott ébredek ahol lefekszem..szal...most sem volt számomra nagy újdonnság.
„Már megint!” –engedtem meg magamnak egy unott morgást.
„ Most talán a jövőben vagyok, vagy az őskorban..vagy hol?” Szédelegve léptem párat, jobbra majd balra, az előzö felfedezőútam emléke még túl élénken élt bennem...
Nem tudtam hol vagyok, merre menjek vagy egyáltalán mit csináljak?
Zavaros elmémben kósza gondolatok kavarogtak, nem volt világos, hogy mi folytán kerültem ide, vagy, hogy egyáltalán hol voltam ezelőtt, úgy éreztem magam, mintha átmosták volna az agyam...
Aztán csak úgy reflexszerűen a mellkasomhoz kaptam a kezem, alvadt vért tapintottam ki, lenéztem, a hasfalamon egészen mellkasom közepéig óriási vágás húzódott, szörnyű látvány volt, ha horrorfilmben látom, biztosan elájulok, de mivel jelen esetben én voltam a katasztrófa alanya, nem mertem túlreagálni.
„ De...dehisz...én....-dadogtam magamnak....próbáltam felídézni a közelmúltat, nem kellett sokat gondolkodnom, egy nő kárörvendő arca villant fel szemeim előtt...ennyi kellett...most már minden világos volt.
„ Most...már...tudom....az a ribanc....és...a....harc....-hiretelen sápadtam el, majd levetettem magam a zöld fűbe, lábaim erőtlenné válltak....szívem kihagyott( vagyis azt hittem, hogy kihagy, később, mint kiderült...vakáción volt)
„ Úristen...én....meghalltam....-kiálltottam fel aztán még egyszer figyelmesen körülnéztem: „ Ha meghalltam, akkor...ez...ez lenne a Mennyország?”
-Nem éppen!- valaki váratlanul megszólalt a hátam mögül, a szívem majd kiugrott a helyéből....vagyis ha lett volna szívem biztosan kiugrott volna a helyéből.
Villámgyorsan pattantam fel és fordultam szembe a jövevénnyel. A szemeimmel egy vonalban azonban csak egy izmos mellkast láttam, félénken emeltem fel tekintetem...fel...fel...egészen az illető arcáig.
Nagyot nyeltem mikor végre láthattam őt, izzadni kezdtem....
-Hali!-szólaltam meg végül a zavartól megrészegülten, a szokásos idiótasággal.
Az illető egy hatalmas, nálam több, mint négy fejjel magasabb, szellem volt. Egy kissé durva de férfias vonásai ellensúlyozták ősszes halántékát, szeme alatt megbújó ráncait....bele gondolni is nehéz, hogy hány ezer éves lehetett.
-Üdvözöllek Seioubu-san!-szólalt meg udvariasan a szellem majd egy alig láthatót biccentett.
„ Seioubu? Szellemcsászrnő...mi jöhet még ezútán?”-szörnyedtem el magamban, de nem mertem kötekedni vele.
Nagysága előtt eltörpültem és valami arra késztetett, hogy alázatos legyek és tiszteljem őt.
A többi démonhoz képest nem is volt annyira fura, nem volt különlegesebb, mint én...ezért is volt olyan szimpatikus...
Hosszú világos-lila haja leért egészen térdéig, szikrázó szürke szemei távolságtartóan méretek végig engem, olyan jel volt a homlokán, mint Sesshomarunak, egy zöld Holdsarló, arcát démoni csíkok díszítették, ezek viszont lilák voltak.
Harci öltözetben állt előttem, szigorú, parancsoló tekintettel nézett rám...meg mertem volna esküdni, hogy láttam már valahol....de mégsem...valahogy olyan bonyolult volt ez az egész.
-Hol vagyok?-szólaltam meg végre, suttogva...azt hittem, hogy ezt csak én hallom, de mégis világosan hallotta minden szavam.
-A határon állsz Seioubu-san...csak rajtad, múlik, hogy merre lépsz....
Hangja határozott volt, tudtam, hogy nem kamuzik, ezért inkább vártam, hogy mi sül ki ebből az egészből.
-Milyen határ? Merre menjek?-értetlenkedtem.
A szellem elindult és én követtem...választ akartam kapni, minden áron.
Sokáig nem szólt semmit, én sem mertem megszólalni, láttam rajta, hogy gondolkodik valamin.
Aztán egyszercsak megállt és valami furcsa titokzatossággal megszólalt:
-Most adok neked valamit....-azzal megfogta az egyik kezem, hatalmas tenyerében elveszett az én aprónak tűnő kezem.
Mélyen a szememben nézett, nem mertem ellenkezni habár semmi jóra nem számítottam.
-Rajtad múlik, hogy mire használod...ha nem tudod uralni...meghallsz...
Elkerekedtek a szemeim, semmit, de semmit nem értettem abból, amit mondott, viszont szavai nyomán félelem járta át a testem.
Éreztem amint a kezem, amelyet szorított lassan felforrósodik, újjbegyeim égtek, bizseregtek, ki akartam kapni a kezem a markából, de nem engedte, megszorította és hipnotizálva nézett a szemembe.
-Sürget az idő- válaszolta sietősen.- Nagy feladat vár rád...maradnod kell...és véghezz vinned...ígérd meg...Seioubu...ígérd meg...lányom!
Ekkor eltörött a mécses, az eddig ingatagon álló kártyaváram hirtelen összeomlott
, meginogtam...majd valami erős húzóerő húzni kezdett magával, le a mélybe...a démon arca elhomályosult....már egyre gyengébben láttam...
-Ígérd meg lányom!-visszhangzottak szavai majd egyre jobban eltávolodott.
Mielőtt még felfoghattam volna mi történik...ismét elsötétült a világ és én belesüppedtem a tudatlanságba...
*
Hirtelen pattantak ki szemeim, csurom víz voltam, testem tűzben égett, homlokomon végigfolytak a kövér izzadtságcseppek. Ziháltam, akárcsak 100 km gyaloglás után, reszkettem, fáztam, viszont testem tűzben égett, arcom kipirosodott, szemeim fátyolosak voltak. Abban a percben, hogy felnyítottam szemeim, belém hasított az örjítő fájdalom, felszisszentem a váratlan érzéstől, az égő fájdalom forrásához kaptam a kezem, ahol vastag kötést tapintottam meg. Felnéztem, a csupasz plafon nézett le rám, egy ágyban feküdtem, puha párnák közt, állig betakarva, nem tudtam hol vagyok, nem ismertem ezt a szobát...viszont mikor az ablak felé pillantottam ismerős tájat fedeztem fel az ablakon át. Ismerős erdők és rétek...
„ A kastély”-jutott el agyamig a felfedezésem majd megpróbáltam felülni, nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, hogy ezt tegyem, mert nyomban meg is bántam. Ahogy megmozdultam úgy hasított gyomromba és mellkasomba a fájdalom. Szemeim szikráztak, én meg felordítottam fájdalmamban.
A hangos kiálltásra valaki megmozdult az ablak melletti heverőn, majd az illető sietősen felállt és az ágyamhoz rohant.
-Miwako...ezt nem hiszem el...hát mégis...visszajöttél....Miwako!-ujjongott a férfi majd megpróbált visszafektetni.
A bordó haj és a lila szempár ismerős volt, viszont nem jöttem rá, hogy honnan, aztán mikor megpillantottam a mélybordó méregcsíkokat az arcán és a homlokán levő lila csillagot, halvány suttogó hangon megszólaltam:
-Tsu... koiu...maru....-motyogtam, meglepetten, hangom alig volt halható, rekedt és fátyolos volt, alig tudtam beszélni, már ennyitől is szörnyen elfáradtam, hangszálaim feladni látták a harcot.
A fiatal kutyaszellem egy fehér kendőt vett a kezébe, majd belemártotta azt az ágy melleti tálba.
Éreztem, ahogy a jóleső hideg anyag a homlokomra tapad, hirtelen szörnyű melegem lett.
-Cssss....ne beszélj....ne erőltesd magad....gyógyulnod kell....pihenj!- parancsolt rám gyengéden Tsukoiumaru, nem ellenkeztem, mert nem tudtam, túl fáradt voltam, ezért megadóan lehúnytam szemeim, de még mielőtt átadtam volna magam az álmok birodalmának, még kierőltettem egy halvány szót:
-Arigatou...-suttogtam majd elnyomott az álom.
Távolról hallottam, ahogy Tsukoiumaru visszamegy a helyére majd leül, aztán megszűnt a valóság.
Így telt el ki tudja hány óra míg újból magamhoz tértem és valójában ekkor kezdődtek az igazi bonyodalmak, az elmúlt napok eseményei csupán halvány előfutárai voltak annak, ami rám várt. Ha tudtam volna, hogy ilyen nyomorult helyzetbe kerülök, akkor inkább ölettem volna meg magam Hatsumomóval. Az ébredés percétől más voltam, nem is sejtettem, hogy mennyire más, egy új Miwako feküdt az ágyban, új erővel és új lélekkel, egy új eszme nyert jelentést, aminek megvalósítására megesküdtem, magam sem tudtam kinek, de éreztem, hogy teljesítenem kell a parancsot, persze akkor mit sem tudtam a változásról, mikor rájöttem mindenre, akkor viszont késő volt, túl késő mindenhez...
Az jelentéktelen, értelmetlen álmok szertefoszlottak, felébredtem...ahogy visszatértem az igazi világba úgy lepett meg csodálatos testem egy remek ajándékkal....az örjítő fejfájással, csukva tartottam szemeim, azt képzelve, hogy így talán jobban elviselem a zúgó fejfájást. Hangokra lettem figyelmes és ezek nem az elmúlt napok halucinációi voltak, ebben biztos voltam...hisz valóságsnak tűntek...igaz...a halucinációk is...
-Ez egyszerűen elképesztő!-ájuldozott egy női hang valahonnan a közelemből.
-Igen, ilyet még nem láttam, elképesztő, hogy milyen erős a szervezete!- helyeselte egy férfihang is.
-Csak egy kis heg...ennyi maradt a halálos sebből?-csodálkozott továbbra is a női hang tulajdonosa.
-Hai, habár még nagyon gyenge, viszont most már biztos, hogy az, ami!- magyarázta a férfi, éreztem, amint kíváncsi szemek tanulmányoznak, égették a bőröm a hitetlenkedő pillantások.
-Igen, ő valóban az, ami, hiába is mondja, hogy nem az!- adott igazat a nő is.
„ Mi van?Miket hordanak ezek itt össze, az ami?”- idegesített, hogy bár hallottam, nem értettem semmit, azon morfondíroztam, hogy ők kergültek meg, vagy én vagyok túl hülye ahhoz, hogy megértsem ezt a jelbeszédet.
Szólni akartam, de mivel még nem jött vissza a hangom motyogni kezdtem és résnyire kinyítottam szemeim.
Két fej tornyosult fölém, majd két különös színű szempár tekintgetett le rám, egy mélybarna, meg egy lila...aprókat pislogtak, úgy néztek rám, mint a felboncolandó páciensre.
-Hmm...felébredt!-szólalt meg végre a férfihang.
-Igen...szerinted tudja, hogy tudjuk?-aggodalmaskodott a barna szemű nő.
-Nem tudom, de lehet, hogy ő sem tudja, hogy mit kell tudjon!-állaptotta meg a lila szempár tulajdonosa.
-Ahamm, az meglehet!
Most már aztán elég volt, valahogy szörnyen dühös lettem ettől a hottentotta nyelvtől, amit bárhogy is igyekeztem felfogni, sehogyan nem sikerült.
Minden erőmet összeszedve, végre kinyögtem az első értelmes mondatot:
-Ti meg mi az áldott jó istenről beszéltek?-förmedtem rá, a két kiguvadt szempár tulajdonosára, a szemek egyet-egyet pislogtak, majd egymásra néztek, aztán eltűntek a látókörömből.
Teljesen felnyítottam szemeim, majd félig meddig felültem az ágyban, különös de a hasogató fejfájáson és a farkas éhségen kívül semmi más kínzót nem éreztem...
Az ágy két szélén, két alak ült, egy félszellemnő, Kazuko és egy taiyoukai Tsukoiumaru.
-A kamiknak hála, visszatért!-sóhajtott fel megkönnyebülten Kazuko majd rámborult és megölelt, majdnem megfojtott.
-Áhh...nahh....jól..van..jól..van...nem kell azért megfojtani!-fejtettem le magamról a hanyout, majd Tsukoiura néztem.
-Mondcsak nagyokos, mégis mit titkoltok előlem?-néztem kérdő tekintettel a démonra, az úgy tett, mintha nem értené, felállt majd elhúzta a sötétítőket...az éltető napfény jól esett fáradt, megviselt arcomnak.
-Nos?-vontam össze szemöldökeim, megérezve a cselszövést.
Tsukoiumaru barátságos tekintettel rám nézett majd így szólt:
-Bizonyára éhes lehetsz...megyek és hozatok valami harapnivalót!- igen, ebben volt valami, valóban farkas éhes voltam, de még mielőtt kifaggathattam volna a kutyaszellemet, az eltűnt a fuszuma mögött.
-Na szép, visszatérek a halálból, errefel ilyen fogadtatást kapok!- néztem rá vádlóan Kazukóra, aki zavartan elvörösödött.
-Úgy látom rád férne egy forró fürdő, megyek is és csinálok!- ugrott fel Kazuko és bemenekült a fürdőbe.
-DE?...Mi van veletek? Mi folyik itt? Mégis mennyit aludtam?-kiálltottam az eltűnö félszellemnő után.
-Egy teljes hetet!-válaszolta a lány majd megengedte a vizet, a vízcsobogás elnyomta hangját így már nem hallhattam többet.
„ Egy teljes hetet? De, de hogyan? Hogy, hogy élek? Hisz meghalltam, biztos vagyok benne, hogy meghalltam...érzem, hogy valamit elfelejtettem, de mit....mi ez a nagy titkolózás? Mi történt?”-agyam tehetetlenül zakatolt, nem tudtam ésszerűen gondolkodni, zúgott a fejem, szédültem...millió kérdés kavargott bennem, amire sürgősen választ akartam kapni, viszont nem emlékeztem tisztán semmire, sőt voltak olyan dolgok, amelyekre egyáltalán nem...éreztem, hogy elfelejtettem valami fontosat, de mit? Emlékezz Miwako! Emlékezz!
AJÁNLOM AZ OLDALT
