7. Rész: Nagy igazságok

Hiába küzdöttem, nem tudtam visszaemlékezni, fürdés közben is az elmúlt eseményeken járt az eszem, visszaemlékeztem a harcunkra, egészen addig, míg megláttam aaz erkélyen álló Sesshomarut, itt végeszakadt az emlékképnek, viszont tudtam, hogy igenis, van folytatása, de mi? Mi az, amire sehogyan sem tudok visszaemlékezni? Mit felejtettem el?

Haragudtam Sesshomarura, szörnyen dühös voltam rá, de, hogy miért azt nem tudtam volna megindokolni. Egyszerűen nem akartam többé látni, sem beszélni vele, azt szerettem volna ha örökre eltűnne, ezzel gondolom ő is így lehetett mivel nem keresett és hiába tudta, hogy magamhoz tértem, még csak rám sem nézett. De mit is várhatnék, hisz vesztettem, most már valószínüleg nem tart igényt rám....örülnöm kellett volna, de szomorú voltam. Hatsumomo iránt gyűlöletett éreztem, ettől magam is megijedtem, hisz én, soha, de soha nem gyűlöltem még senkit és ami még rémisztőbb az az, hogy a tudatalattim meg akarja ölni...

Kiszálltam a kádból, majd kábán néztem az olajoktól zavaros vizet, valahogy így képzeltem el az agyamat is, ilyen sokszínű, kavargó anyagként, ami nem találja az összhangot a világban...de mikor a helyét sem találja, akkor bizony nagy bajok vannak. Hihetetlen volt, hogy a hatalmas seb helyett csupán kis sápadt hegeket láttam mellkasomon...nem értettem...képtelenség, hogy rövid időn belül beforrjanak.

Elkészültem, felöltöttem egy vadiúj yukatát, majd a tükör elé ültem, hogy valahogy rendbe szedjem halálsápadt arcom, közben világosan hallottam, ahogy a szobában várakozó Kazuko és Tsukoiu rólam beszélnek, habár suttogtak, minden egyes szavukat hallottam.

Nagyot sóhajtottam, majd unottan elkaptam a hajkefét és fésülni kezdem nedves hajkoronám.

-Kopp!-nagyott koppant a földön az aranyozott hajkefe, én erőtlenül engedtem le kezeim miközben idétlenül még levertem néhány üvegcsét a fésülködő asztalról, tartalmuk szétfolyt a kövön.

Ha lehet még sápadtabb voltam, mint előtte, elkerekedett szemekkel néztem a tükörképem, kezem a tükörre tettem majd megérintettem arcom...nem tudtam megszólalni, minden erőm elhagyott, ahogy megpillantottam a lányt a tükörben.

Hasonlított rám, de mégsem volt olyan, mint én, a tükörképemet láttam viszont mégsem én voltam az.

Remegni kezdtem majd feldöntve az apró széket hátrálni kezdtem, rémülten, mintha csak egy szörnyeteget látnék...

A látvány egyáltalán nem volt szörnyű, sőt szép voltam, szebb mint valaha, csak teljesen más.

Gyerekes vonásaim, ártatlan tekintetem és kislányos mosolyom teljesen eltűnt arcomról, hiába próbáltam vigyorogni, tükörképem egy halvány, előkelő daymio lányokhoz méltó mosolynál többet nem engedett meg.

Már nem az vagyok ki voltam, lehet, hogy a betegségem tette, nem tudom, de a változás igenis szembetűnő volt.

Az új Miwako arca nem volt gyerekes vagy pajkos, egy komoly nő, nem gyerek, nézett vissza rám, a szemeimben már nem fénylett az a szokásos játékos fény, hanem inkább a kacérság és csáberő játékát fedeztem fel bennük, egész lényem megváltozott, a komolytalan tinilányból egy hét szörnyű élet-halál harc leforgása alatt igazi nő lett...ez megrémített, ez az arc, ez a test...és ez a mosoly, ez nem én voltam, hanem valaki más...nem éreztem sajátomnak a testem, úgy hittem, hogy a régit valaki ellopta tőlem és kicserélte egy másikra.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor őszintén és minden gátlás nélkül azt mondtam, hogy :  „Elég!”

Felugrottam, majd keserves sírásba törtem ki, erőteljesen elhúztam a shoujit majd kiviharzottam a szobába, Kazuko és Tsukoiu értetlenül nézett rám, remegtem, sápadt voltam és más, erre ők is felfigyeltek, viszont valamilyen okból kifolyólag nem mertek szólni.

-Elegem van...-ordítottam miközben levetettem magam az ágyra- Mindenből, ebből a nyavalyás életből, meg ebből a k**va világotokból, ki vagyok én...miféle játékot űztök velem? Mit titkoltok? Mondjátok el...nekem tudnom kell!-könyörögtem majd újabb síróhullám jött rám.

-Megváltoztál!-kezdett bele a magyarázatba Tsukoiu- Más az illatod és az aurád, már nem vagy halandó, ennyi az egész!

Hitetlenül emeltem fel fejemet a párnák takarásából, könnyeimnek hála elkentem szemfestékem, szörnyen nézhettem ki.

-         Ezt meg, hogy érted..hogy hogy nem vagyok már halandó? Akkor mi vagyok?- hüppögtem rémülten.

A démon egy zsebkendőt nyomott a kezembe majd egy sajnálkozó pillantás tekintetében elhúzta az ajtót.

-Nem tudom Miwako!-fejezte be a rövid zavaros magyarázatot, mad eltűnt a folyóson.

Ketten maradtunk Kazukoval, a lány letürten nézett rám, majd a kezembe nyomott egy csésze gőzölgő teát.

-Idd meg, ez majd megnyugtat...nagyon sajnálom a történteket, bárcsak segíthettem volna!- azzal az ő szemei is könnyesek lettek.

Ez nekem is rosszul esett, nem akartam szomorúnak látni őt, így is eleget kesereg, nem kell, hogy még miattam is aggódjon, nem akartam faggatni, hisz Tsukoiunál többet ő sem tudhat, így inkább csak megtartottam magamnak a kételyeim, elég ha én szenvedek, nem kell más is szenvedjen.

-Ugyan már, nem a te hibád, majd csak túlélem valahogy, hisz a csatát is megúsztam!- vigasztaltam majd bátorításképpen megböktem a vállát.

Ő keserűen felsóhajtott:

-Hát igen...éppen ez az!-válaszolta gyanús hangnemben.

Mi?-kérdeztem kíváncsian.

-Tudod van néhány dolog, amit nem értek!-kezdett bele Kazuko, miközben nagyokta kortyolt a teájából.-Van néhány különös dolog a te halálod körül!

-Különös?- húztam fel kérdően szemöldököm.-Kazuko, a ti világotokban, minden és mindenki különös!

-Igen...de ez több, mint furcsa!- csóválta a fejét titokzatosan Kazuko.

-Mesélj!-nyaggattam izgatottan- Mond el mindent, ami azután történt, hogy összeestem.

Kazuko lehajtotta fejét majd felhúzta lábait, egészen lótuszülésbe, várt néhány pillanatot majd mesélni kezdett:

-         Mikor Hatsumomo megsebzett és te térdre rogytál, abban a pillanatban robbant be Tsukoiumaru, mikor meglátta, hogy mi történt üvölteni kezdett, majd dühében arcon ütötte Hatsumomot, olyan volt, mint egy szörnyeteg, már átalakuló félben volt, mi oda akartunk rohanni hozzád, de ő nem engedett senkit a közeledbe, lángoló szemekkel emelte fel a már élettelen tested, majd elindult befele a kastélyba. Erősen vérezettél, valóságos tócsákat hagyott maga mögött, én sírva követtem őt, még látni akartalak utoljára.

Végigmentünk az első emeleten majd egyszercsak elhúzódott a nagyterem ajtaja, Sesshomaru-sama lépett ki rajta, közmbösen, higgadtan nézett élettelen testedre, de még mielőtt bármit is szólhatott volna, Tsu koiumaru-sama faképnél hagyta és bevitt téged a szobájába, most is itt vagy.

Aztán lefektetett és mindenkit kikergetett, de mi hallottuk fájdalmas üvöltését és láttuk, ahogy tested fölé hajol és sír.-

Arcom elvörösödött majd szemeim könnyesek lettek, nem hittem el, hogy egy olyan erős démon, mint Tsukoiu sírt értem...

-Aztán egyszercsak feltűnt a Nagyúr is, belépett a szobába majd gyávának és gyámoltalannak tartott téged, azt mondta rólad, hogy nem vagy méltó az életre.

-„ Ezt mondta?”-rezzentem össze, valami furcsa érzés marcangolta szívemet.-

Tsukoiumaru-sama erre bedühödött és rákiálltott Sesshomaru-samára, hogy takarodjon a közeledből, a Nagyúr szánalmasnak nevezte az Alnagyúrat és elhagyta a szobádat.

-És azóta?- kérdeztem rá reménykedve.

-Azóta soha nem nézett meg, egyszer sem, én mindig leskelődtem és örködtem fölötted, de Tsukoiumarun és a lányokon kívül senki nem látogatott. Viszont ez a váratlan, hiretelen felépülés ez gyanús nekem.-fejezte be e mondókáját Kazuko.

-Óh...-sütöttem le a fejem, majd szomorúan bámultam a földet, féltem,ha megszólalok, még elsírom magam.

„ Vesztettem...és Sesshomaru megvet, többre értékeli azt a csaló szajhát...meg kellett volna halnom...azt akarta, hogy meghalljak”-futott át az agyamon majd megráztam a fejem, nem akartam erre gondolni.

*

Az idő gyorsan telt, két nap elteltével már megújult erővel tértem vissz a szobámba és kezdtem neki a szökési ternek, levelet írtam Kagoménak, amit Tsukoiumaru sikeresen el is jutatott abba a faluba, ahol tanyázni szoktak, de kérdés az, hogy vajon mikor térnek vissza a faluba.

Minden figyelmemet lekötötte a tervezés, már csak ritkán gondoltam Sesshomarura, vagy az emlékeimre, viszont a Hatsumomo iránti gyűlöletem egyre csak fokozódott.

A csata után teljesen meghalltam Sesshomaru számára, azóta soha nem keresett, vissza költözhettem a szobámba, azt tehettem, amit akarok, nem kellett megjelennem a közös vacsorákon, mulatságokon, semmin, és én nem is akartam megjelenni.  Kerültem a vele való találkozást, ha megéreztem jelenlétét, vagy közeledtét nyomban irányt váltottam vagy bementem valahová. Ő sem keresett engem, soha egyszer sem, nem érdekelte hogy vagyok, vagy hogy mi van velem, teljesen megfeledkezett rólam, egy jelentéktelen tárgy voltam számára, amit tiszta újjon dobott el.

Viszont amit furcsáltam az, az volt, hogy annak ellenére, hogy soha többé nem igényelte a társaságom...mégsem mondott le rólam...megtartott...nem adott át más démonnak...nem engedett ki a markából...még mindig az ágyasa voltam, csak épp nem számítottam neki.

Hatsumomo megkapta az őt megillető nyereményt, éjszakákat a Nagyúrnál és újra ő lett a Nagyúr tiszteletbeli ágyasa, de a velem való találkozást kerülte, néha összefutottunk, ő megpróbált megalázni és én tűrtem...viszont a tűréshatár egyre jobban közeledett.

Tsukoiumaruval nagyon jó barátok lettünk, mellette biztonságban éreztem magam, de mégis hiányzott valami...vagy valaki...soha nem gondoltam, hogy ezt érzem, de dühített, hogy Sessh levegőnek néz, haragudtam rá és elhatároztam, hogy bebizonyítom...igenis méltó vagyok az életre és ígéretet tettem magamnak, hogy móresre tanítom, azt a beképzelt démont.

Sesshomarut gyakran láttam, de olyankor mindig elrejtőztem valahová, ő az ominúzus csata után biztosra vettem, hogy nem látott, talán föl sem ismert volna...annyira más vagyok, néha én is megrettenek, de már kezdem megszokni ezt a fájó nőiességet, igaz komolytalan percek néha akadnak.

Tsukoiumaruval naponta edzünk, már egész jól tudok bánni a katanával, úgyhogy megtudom védeni magam.

Lassan két hét telt el azóta, hogy megsebeztek, lassan egy hónapja nem jártam haza, biztosra vettem, hogy Helga idáig a rendőrséggel kerestet, nagyon aggódhat értem...eldöntöttem, hogy bármi áron, de muszáj haza mennem, legalább egy napra, beszélnem kell a szüleimmel, el  kell mondanom nekük pár dolgot.... de hogy hogyan is megyek haza, arra a választ magam sem tudtam, aztán lelki szemeim előtt megjelent az én lelki támaszom és segítőm:

Tsukoiumaru, ő talán képes lenne arra, hogy egy napra bár megszöktessen valahogy...Sesshomarunak úgy sem tűnne fel, ha eltűnnék, sőt lehet, hogy nem is érdekelné az eltűnésem....