Zseniális ötletemet tett követte, itt megtanultam pár dolgot, például azt, hogy a csáberő nagyon sok mindenre képes, ezt a fegyverem be is vetettem, méghozzá Tsukoiu ellen.
Előkerestem legszebb kimonóm, hajam Kazuko segítségével elegánsan összefogtam...
-Szerinted bevállik?- kételkedtem miközben Kazuko a középkori módszerek segítségével megpróbált kisminkelni.
-Még szép, hogy bevállik! Ugyan már Miwako ne mondd, hogy nem vetted észre...Tsukoiumaru-sama fülig szerelmes beléd!-kuncogott a félszellemnő.
Én felháborodottan és fülig elvörösödve ellenkeztem:
-Ez nem igaz....túl sokat kombinálsz....Tsukoiu meg én csak...csak...barátok vagyunk!-megpróbáltam bekapcsolni fülbevalóm, de a remegő kezeim nem engedelmeskedtek.
-Szörnyen vak vagy!- hagyta rám Kazuko, majd feltűzte az utolsó virágot is a hajamba.
-Nagy ostobaságra készülsz Miwako, ha a Nagyúr megtudja....bele sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor!
-Jaj Kazuko, ne nyavalyogj már, kétszer is átgondoltam és tudom mivel jár, de muszáj megpróbálnom.-felugrottam a helyemről és a kijárat felé vettem az irányt.
-Ajaj...Miwako gondolkodik...ennek nem lesz jó vége!-hallottam még egy csufandáros kijelentést kedves barátnőm részéről, azzal behúztam magam után az ajtót.
Lassan, kecses, nőies léptekkel elindultam végig a folyóson, az udvarra...a megbeszélt találkahely felé. Most már nem esett annyira nehezemre a getákban való járás, viszont még mindig nem tudtam menni, csak tipegni, de ezzel nem voltam egyedül, senki sem tudott menni bennük...átkozott lábbelik.
Átsuhantam az előtéren majd kiléptem a szabadba, a Nap forrón sütött ezért felhúztam napernyőmet és az ernyő alá rejtettem kisminkelt, komoly, elszánt arcom.
Tsukoiumaru auráját egyre közelebb éreztem, aztán a nagy tölgyfák felől kardsuhogást hallottam.
Gyanakodva próbáltam gyorsítani lépteimen, majd elértem a tölgyfaligetet.
Szerencsére gyanúm nem igazolódott be, Tsukoiumaru nem harcolt senkivel, hanem a szokásos reggeli edzést tartotta.
Éles katanájával belehasított a levegőbe, teste úgy mozgott együtt a kardjával akárcsak a szél fuvallat a lehulló levelekkel.
Lófarokba kötött bordó haja csak amúgy úszott utánna, lilla szemeiből tisztán kiolvastam, hogy koncentrál....hihetetlen de most először láttam vértek és páncélok nélkül, furcsa volt szimplán, kimonóban látni, de jól állt neki.
-Khmm, khmmm- köszörültem meg torkom, jelezve, hogy megjöttem, ő csak fél szemmel pillantott rám, ezzel jelezte, hogy tudja, hogy itt vagyok és, hogy hallgat...
„ Micsoda egy romantikus randi”-jegyeztem meg magamban majd egy nagy levegővétel után elkezdem a mondókám:
-Őszinte leszek veled!-kezdtem el komolyan- Én azért akartam ma veled találkozni, mert egy óriási szívességet szeretnék kérni tőled...tudom, hogy már nagyon sok, hazaárulásnak minősíthető kérésre kértelek, de ez most tényleg szörnyen fontos és te vagy az egyetlen, aki tudna segíteni...így hát...szóval....
-Térj a lényegre!-szakított félbe Tsukoiu, egy pillanatra sem hagyta abba az edzést, ez nagyon irritált engem, mindig elvártam, hogy akivel beszélek az a szemembe nézzen és rám figyeljen, ne egyébbel foglalkozzon. A már így is pattanásig feszült idegeimet még jobban megfeszítették a folytonos kardsuhogások és csapások...
„ Na jól van, térjek a lényegre...rendben”-határoztam el magam, majd egy levegővel elmondtam az egészet:
-Szóval Tsukoiumaru-san, arra szeretnélek megkérni, hogy szöktes haza, legalább egy napra, valahogy!
Tsukoiumaru szemei elkerekedtek, meginogott majd előredőlt, ha nem lett volna démon, biztosan fejre esik a meglepettségtől...hangom nyomán csend következett...az edzés is abbamaradt.
A kutyaszellem döbbenten állt és kardjára támaszkodva engem nézett.
-Micsoda? Meg akarsz szökni?-kérdezett vissza értetlenül, nem tudtam, hogy mi ebben az olyan hihetetlen.
-Igen...vagyis nem....csak egy napra legalább haza akarok menni...nézd, már több mint három hete távol vagyok...a szüleim nem tudnak rólam semmit, eddig biztosan halálra aggódták magukat. Ígérem visszajövök, csak legalább egy pillanatra menjek haza.- könyörgőre fogtam a dolgot, miközben ártatlan sötétzöld szemeimet Tsukoiura meresztettem, a hatás sikeres volt...
-Meglátom mit tudok tenni...de ez nagyon veszélyes vállalkozás....ha ez kitudódna...-adta be a derekát majd még hozzátette:
-Amúgy meg gyönyörű vagy ma!
-Áhh-vigyorodtam el idétlenül.- Ugyan csak épp magamra kaptam valamit!
-Akkor is szép!-válaszolta majd meghajolt és megcsókolta a kezem.
-Gyere...sok dolgunk lesz ma!- terelt a kastély fele, én vigyorogva karon fogtam és elindultunk visszfele.
A fák takarásában egy vöröshajú, vörösszemű démonnő állt, gonosz, rosszakaró vigyora tündökölt arcán, minden egyes elhangzott szót hallott:
-Szóval meg akarsz szökni te kis fruska!-jelentette ki csakúgy magának.-A Nagyúrnak ez nem fog tetszeni...-majd még mielőtt eltűnt volna még hozzátette:
-Valaki nagy bajban van!- azzal teste köddé vállt.
Tsukoiumaru állta a szavát, megígérte, hogy Napnyugta előtt megszöktet innen, ígértetét tett követte, nemsokkal Napnyugta előtt kopogást hallottam az erkélyablakon.
Én ekkor már tűkön ültem, magamban elpróbáltam, hogy mit fogok majd mondani ha hazamegyek, próbáltam hihető magyarázatot kitalálni, az igazat mégsem mondhattom el, még bolondnak néznének...
A kopogásra eszméltem csak fel, felpattantam és kinyítottam az ablakot, Tsukoiumaru lila szemeivel találtam szemben magam, belépett, lerítt róla, hogy ízgatott, hogyne lett volna izgatott, mikor engem is a rosszúllét kerülgetett.
Állig fel volt fegyverkezve, arca komoly és szigorú volt, tudta, hisz amire készültünk az nem gyermekjáték volt...ha ez kitudódna bizony komoly, esetleg halálos következményei lehetnek...
-Készen állsz?- nyújtotta felém a kezét.
-Igen...ezt hiszem!-dadogtam izgatottan majd megfogtam a kezét, ő erre könnyedén ölbe kapott és menyasszonyfogásban elindult velem kifelé.
-Mi...mi..mit csinálsz?-vörösödtem el, magam sem tudom miért.
Ő nem nézett le rám, figyelt, hallgatózott, ezért inkább én is elhallgattam.
Csalódottan vettem észre, hogy a várfalon még élénken járnak-kelnek a katonák, egyszóval lehetetlen észrevétlen elhagyni a Nyugat-i kastélyt.
Egyik percről a másikra azon kaptam magam, hogy ismét abban a bizonyos szellemgömbben száguldunk, fenn a magasban, át a várfalon...
Elhagytuk a kastély területét és én megkönnyebülten felélegeztem, Tsukoiu viszont továbbra is feszült maradt.
-Észre vettek!-jegyezte meg komolyan.
Engem meg kirázott a hideg, ha lehet mégjobban kapaszkodtam Tsukoiumaru vállába.
-Az nem olyan biztos...csak remélni tudom, hogy az őröknek nem tűnt fel, hogy te is itt vagy...bízzunk benne, hogy nem észlelték a jelenléted!-próbált nyugtatgatni a kutyaszellem.
Elhallgattam, csendben Tsukoiumaru kifogástalan arcát figyeltem, egy idő után zavarni kezdték a pillantásaim és végre rám nézett.
Lila szemei kérdően keresték tekintetem.
-Köszönöm neked Tsukoiumaru...mindent köszönök, ha te nem lennél...én...én nem is tudom mi lenne velem!-hálálkodtam a youkainak.
-Én tudom!-sóhajtott fel keserűen,.-Mostanra már rég otthon lehetnél és nem kellene szenvedj Sesshomaru bánásmódja miatt, csakis az én hibám, hogy ilyen helyzetbe kerültél, úgyhogy nincs mit megköszönnöd, inkább bocsájs meg nekem...
-Cssss!-hallgatattam el, miközben mutatóújjom ajkaira tettem.-Nem a te hibád...én kerestem a bajt....csakis magamnak köszönhetem...
Mindketten elhallgattunk, mélyen egymás szemébe néztünk, ő óvatosan megfogta kezem és megcsókolta kézfejem, szólni sem tudtam...csak néztem a mélylila szemekbe, teljesen elbűvölt a tekintete, ő volt az a fiú, akit eltudtam volna képzelni magam mellett, nagyon tetszett...
Egyik kezével a fülem mögé tűrte előbukó tincseim majd megsimogatta arcom miközben lágyan magához húzott.
„ Most vagy soha”-gondoltam magamban, eszem ágában sem volt ellenkezni, megadóan húnytam le szemeim, nyakamon éreztem hűs leheletét, viszont a csók nem következett be, helyette homlokamra kaptam egy baráti puszit.
Értetlenül és rákvörösen néztem fel rá, már annyiszor megakarta tenni, de mikor megtehetné mindig megállítja valami, egy kicsit dühös voltam, felnéztem rá, de ő már nem nézett rám, a rohanni látszó földet kémlelte.
Haragudtam rá, talán nem tetszem neki? Vagy ennyire fél unokabátyja haragjától? Nem, az nem lehet...ő nem fél senkitől...de akkor mi ez az egész?
-Miért játszol velem?-szólaltam meg síró hangon.
Még mielőtt válaszolt volna földet értünk, az előtt a bizonyos kút előtt landoltunk, letett a földre, de derekam még mindig nem engedte el, gondterhelten nézett rám, majd beszédre nyította száját:
-Aznap...mikor megsebeztek...Sesshomaru megtiltotta, hogy megvédjelek, azt akarta, hogy végezzen veled az a szajha, de én utánnad rohantam...-elhallgatott, tekintete mérhetetlen szomorúságot sugallt, képtelen voltam visszatartani könnyeim...
-de elkéstem-folytatta egy kis szünet után- mire odaértem már haldokoltál...ekkor elvesztettem a fejem, azt hittem megőrülök, végezni akartam azzal a szajhával... végül felvettelek és szólongattalak, azt akartam, hogy válaszolj, vagy legalább adj valami életjelt- szörnyen éreztem magam, az arcomon végigfolyó könnycseppek tönkretették sminkemet.
-De nem válaszoltál...a szobámba vittelek és a gyógyítók véleménye ellenére reménykedtem abban, hogy talán rendbe jössz.
Sesshomaru még csak feléd sem nézett, sőt megfenyegetett engem...-összeszorult a szívem, haragudtam Sesshomarura. Hogy tud ennyire kegyetlen lenni?
-Lázálamaid voltak- folytatta komolyan majd elengedett, hátat fordított nekem és a már csillagos eget figyelte.
-Tudattalan állapotodban Sesshomaru nevét emlegetted, egyfolytába!- válaszolta komoran, összerezzentem, szívem a torkomban dobogott, hogy én Sessh nevét? Nem az nem lehet, de ha mégis akkor mindent, amit mondtam Tsukoiumaru kristálytisztán hallott, dadogni kezdtem, szégyelntem magam, de nem is tudtam miért...
-Aztán egy éjszaka ő is eljött!- folytatta újból, végigfutott rajtam a hideg, nem kellett, hogy nevet mondjon, nagyon is jól tudtam, hogy kiről beszél, biztos voltam afelől, hogy Sesshomaru soha felém sem nézett, de tévedtem...szóval mégis érdeklem őt, hisz meglátogatott...
-Azon az éjszakán jelent meg amikor meghalltál, nem tudtam rajtad segíteni ezért arra gondoltam, hogy talán megkérhetném Sesshomarut, hogy segítsen, a Tensaiga segítségével támaszon fel, épp beléptem a faliszőnyeg mögé mikor nyílott az ajtó, megtorpantam és kileskelődtem...ő lépett be rajta...az ágyadhoz lépett és használta a Tensaigát, feltámasztott vele...aztán kisétált az ajtón...hazudtam mikor azt mondtam, hogy Sesshomaru soha nem látogatott meg, mert minden egyes éjszaka eljött hozzád, azt hitte nem tudom, de láttam és hallottam mindent, sajnálom, hogy nem mondtam el, nem akartam, hogy tudd, azt akartam, hogy gyűlöld....-elhallgatott, megfordult és rám nézett.
Én tehetetlenül huppantam le a zöld fűbe, szótlanul meredtem magam elé, könnyeim hangtalan folytak, megannyi érzés kavargott bennem...fejem zúgott, szívem fájt, nagyon fájt.
-Szóval kedves Miwako, a te életedben én nem kaptam szerepet. . .te soha nem lehetsz az enyém és én ezt megértem, holnap ilyenkor itt várlak, ha nem jössz, nem fogok haragudni, sőt kérlek, hogy ne gyere vissza....-az inuyoukai még egyszer szomorúan rám nézett, majd testet öltött és minden további nélkül magamra hagyott, gondolataimmal és fájdalmammal.
Csak ültem csendben és bámultam a sötét semmibe, aztán mint derült égből villámcsapás elordítottam magam és sírni kezdtem, sírtam, keservesen és hangosan, nem törödtem azzal, hogy bárki meghalhatja, nem érdekelt, zokogtam, remegtem és fetrengtem a földön, összehúztam magam picire és sírtam...megállás nélkül...úgy fájt, annyira fájt valami, éreztem ahogy kiszakad a szívem...azt hittem megőrülök, mert mikor lehúnytam a szemem visszajöttek az emlékek, nem tudtam emlékezni, de most akarva akartlan megjelentek az emlékképek, az ismeretlen férfi, aki erőt adott nekem és a lányának nevezett, úgy hívott, hogy Seioubu és arra kért, hogy harcoljak a célomért.
A fejemben visszhangzottak szavai, összeszorítottam fogam, küzdöttem, harcoltam a tudat ellen, ami minduntalan elakart nyelni, minden kételyem beigazolódott, egy világ dőlt össze néhány perc alatt lelki szemeim előtt, mindenre magyarázatot kaptam, a különbözőségemre, a furcsa megérzéseimre, a kinézetemre....
-Én nem vagyok ember-szólaltam meg hangosan.-Hazudtak nekem, mindenki hazudott és mindenki becsapott, kihasználtak, játszottak velem és eldobtak...ha ez az élet akkor nem kérek belőle...
Ordítottam olyan hangosan ahogy csak a torkomon kifért, most már mindent értettem, az a démon, az álmaimban az igazi apám volt...a szüleim hazudtak nekem, nem vagyok a gyerekük, más vagyok....
Sesshomaru meg kénye-kedve szerint játszott velem, megalázott és megszégyenített, összezavart és tönkretett, megölt és feltámasztott...de miért....mit akart tőlem...
Borzasztó érzés volt, egyszerre gyötört a kín és a tudatlanság, annyi mindent nem tudok még....és nem vagyok benne biztos, hogy valaha meg akarom tudni.
Az a démon, abban a másik világban...megkért valamire...azt akarta, hogy folytassam azt, amit ő abbahagyott, de mit? Mit kellene tennem?
Egyre világosabbá vállt számomra, hogy az élet, amit eddig éltem maga volt a nagy hazugság és most befedve csalással állok a Pokol közepén, képtelenül arra, hogy felkiálltsak...igen...valahogy így éreztem magam....túl sok volt az információ...túl gyorsan történtek az események...éreztem, nem tudom feldolgozni őket.
A fejemben nagy volt a felfordulás...egyre több dologra találtam meg a magyarázatot...magyarázatot kaptam, olyan gyerekkori emlékekre is, amik nem illettek környezetembe, gyakran ídéztem fel magam előtt egy magas, furcsa nő arcát, melegséget árasztó zöld szemeit, de bárhogy is akartam megismerni, nem tudtam ki az....mostmár értettem...mindent értettem...
Az ember csak akkor veszi észre, hogy mennyire is szerette réletét, mikor hirtelen elveszíti azt...számomra is csak most vállt érthetővé, hogy mit veszítettem el és mit kaptam cserébe....tudtam, már soha többé nem olyan semmi, mint amilyen régen volt...az emlékektől soha nem szabadulhatok...bármennyire is szeretnék.
Egy régi japán közmondás szerint: Ha a virág lehull a fáról, már soha többé nem térhet vissza.-valahogy így voltam én is, elragadtak egy olyan világba, ahol az életre nem volt biztosítás, ahol csak reménykedni mertél, hogy megérd a holnapot...ebben a világban ragadtam....és habár most visszamegyek a sajátomba, egy részem örökre itt marad és minduntalan vissza fog húzni ide, bárhogy is ellenkezek.
Valami véget ért és elkezdődött egy új élet...tele félelemmel, kétellyel és fájdalommal...
Tudtam jól, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, a megtörténty eseményeket nem lehete visszacsinálni, ami történt megtörtént...a múltat nem lehet megváltoztatni...és nagyon úgy nézett ki, hogy a jövőt sem, pedig én igenis megakartam, ellen akartam állni a sorsnak...úgy éreztem, hogy már nem tudnék elviselni újabb csapást...a sors egy újabb próbatétel elé állít majd...amit nem fogok kibírni...
Fejemben nagy volt a felfordulás, gondolkodni akartam, tisztán és világosan, de képtelen voltam rá, agyamba minduntalan beférkőztek az elmúlt napok eseményei...de kiválltképpen valaki, akit minnél gyorsabban el akartam felejteni....Sesshomaru járt a fejemben és ez, ha lehetséges még jobban összezavart.
Der túl a zúgó, gyötrő fejfájáson, egy parancsoló hang visszhangzott elmémben, mindig ugyanazt ismételte:
-Eljött az idő...itt az ideje, hogy felnőjj...Szellemcsászárnő!
„Szellemcsászárnő”-utáltam ezt a nevet de főleg a vele járó súlyos tehert...elfogyott minden erőm...elfáradtam...pihenni akartam....tudtam jól, hogy parancsot kaptam, amit teljesítenem kell...de magamban megbocsájtásért esedeztem:
-Sajnálom!-suttogtam magam elé, majd elindultam a kút felé.-Sajnálom apám, de nincs erőm hozzá!
Mély levegőt vettem, majd azzal a tudattal ugrottam bele a végtelen mélységbe, hogy örökre itt hagyom ezt a világot, elfeledve ezt az egész borzalmat, amiben részem volt. Túl fiatalnak találtam magam egy ekkora horderejű feladathoz és feladtam a harcot azelőtt, hogy az igazán elkezdődött volna...
Most, először hoztam biztos döntést, amelyben biztos voltam, hogy nem fogom megváltoztatni...döntöttem...ezzel az ugrással visszatérek a világomba...örökre...és soha de soha nem térek vissza többé!
Időre van szükségem a felejtéshez...nagyon sok időre....napokra...hónapokra...évekre...egy örökkévalóságra!
AJÁNLOM AZ OLDALT
