8. Vakvágta

Valahol a sötétben elkezdődött valami, elindult a visszaszámlálás,  a világ megállt és a gondolatok megszűnni látszottak. Dobogott a szív, de nem érzett, nem akart, de mégis tett, vádolt és szeretett...ilyesfajta érzelmekkel tele érkeztem meg újból a világomba, az utazás csekélyke ideig tartott...de számomra egy örökkévalóságnak tűnt, még most is, hogy már itthon vagyok, magam előtt látom a kastélyt és Nyugatot...mintha egy kicsit hiányozna...édes jóistenem, miket beszélek....azt hiszem, lassan bedilizek, ha nem vagyok már eleve dilis.

A kék fény, ami körülvett és kiragadott az igazság és szenvedés világából újból eltűnt...és talán örökre...én meg újból ott voltam, ahonnan egy hónapja indultam....sötét volt...de láttam, mindent világosan és kristálytisztán láttam...akárcsak fényes nappal....

Kimásztam a kútból, de ahogy nehézkesen földet értem és lépni akartam megéreztem magam előtt valamit....egy előlényt, kinek egyenletes szuszogása arra utalt, hogy az illető alszik...az ablak redőnyein keresztül halvány fény szűrődött be és megvilágított egy fekete hajkoronát, ami szétterült a padlon, meg valami hálózsákszerű anyagon....

-Kagome!-szólaltam meg rekedten...talán a sok sírástól...vagy az ordibálástól, de alig volt hangom, viszont ez épp elegendő volt ahhoz, hogy unokatestvérem felpattanjon és magához térjen.

Álmosan felült, majd elkerekedett szemmekkel nézett a sötétbe....ő nem látott semmit...ezért gyorsan felugrott és sietősen szétnyította a szentély kapuit, az éltető tavaszi napsugarak végre bekúsztak a sötét terembe is, én néhány lépést előre léptem majd közvetlen Kagome előtt megálltam.

-Miért alszol a szentélyben?-kérdeztem természetes nyugodtsággal.

Ő még egy pillanatig szótlanul állt nem is csoda hisz egy hónap alatt annyit változtam, mint más, 10 vagy talán 20 év alatt sem. Aztán mikor végre megbizonyosodott kilétem felől, szemei csillogni kezdtek, majd ködös tekintettel ölelt át.

-Jaj Miwako...a kamik legyenek áldottak....végre előkerültél!-válaszolta szippogva, miközben szinte megfolytott ölelő karjaival.

-Nem is tudod mennyit kerestelek....Inuyasháék a középkorban kutatnak utánnad, én meg hazajöttem és már a 2. hete, hogy itt „virrasztok” reménykedve, hogy hátha feltűnsz...és most végre itt vagy....de mi van veled? Olyan más vagy? Olyan furcsa vagy! Mi történt veled? Hol voltál egy hónapig? Hogy jutottál haza? Kikkel találkoztál? Stb- Kagome beszélni kezdett, és csak beszélt és beszélt és beszélt és kérdezett és kérdezett, annélkül, hogy megvárná a választ...egy pillanatra be nem állt a szája, viszont én, habár hallottam hangját, nem értettem mit beszél....nem figyeltem rá, némán, üresen néztem magam elé...majd egyszercsak szédülni kezdtem...szólni akartam Kagoménak, de úgy belejött a mondókájába, hogy fel sem figyelt rám, csak akkor sikolytott fel visítva, mikor erőtlenül összeestem a szentély padlóján....

A mai napig nem tudom, mi történt akkor...úgy, hogy konkrét magyarázattal nem tudok szolgálni, csak arra emlékszem, hogy olyan erős energiahullám járta át testemet, aminek nem tudtam ellenállni és eszméletem vesztettem.

Ez történt a hazatérésem első napján, utánna már csak az ágyban töltött félájult napok foszlányai maradtak meg...de azok közül is csak egy-két, sárga elfakult emlékkép, de azt tudom, hogy nagyon beteg voltam. A sok stressz és a folytonos megpróbáltatások majdnem kinyírtak, testem megtört és elgyötört volt, szörnyen lefogytam, arcom beesett gyakran elájultam.

Három hónap kellett míg teljesen összeszedtem magam. Kagome, habár mindig faggatózott én egy szót sem árultam el a történtekről, csak annyit mondtam neki, hogy Sesshomaru Nagyúr rizsföldjén voltam rabszolga, az igazságot féltve titkoltam. Az egy hónapos kicsapongásom után Helga röntgenszemekkel figyelte minden egyes lépésem, néha már azt hittem, hogy rejtett kamerákat szerelt fel a szobámba is...bárhová mentem, mindig éreztem, hogy figyelnek...először azt hittem, hogy üldözési mániám van, de aztán...rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nagyon nem stimmel valami...

A szüleimmel, az eddigi rossz kapcsolatom még jobban elromlott...habár biztos voltam benne, hogy tudják, hogy nem vagyok sajátjuk, még nem éreztem elérkezettnek az időt, ahhoz, hogy tudomásukra adjam, hogy tisztában vagyok származásommal.

A történtek emlékétől nem tudtam szabadulni, mindig csak a középkori Japán járt az eszembe, felejteni akartam...ezért a munkába vetettem magam, teljes gőzzel, megállás nélkül edzettem, lázzasan készültem a Premierre, amitől már csak napok választottak el.

Napjaimat az edzőteremben töltöttem...egy pillanatra sem válltam meg a trapéztól, társam már feladta a harcot, így inkább csak nézőként vett részt az edzéseken, én meg, akárcsak egy őrült...úgy kínoztam magam, senki sem mert megszólítani...vagy tanácsot adni...teljesen kiszámíthatatlan voltam.

A levegő valósággal részemmé vállt, úgy szeltem a magasságot, akárcsak egy madár, elvégre is légtornász voltam.... ígéretes jövővel és dícséretes múlttal.

A Premier lesz pálayfutásom csúcsa...a produkció meg...hát ha létezik szerep, amit személyesen csakis nekem találtak ki, akkor a „ Démonok Tánca” az volt!

A történet, még azelőtt magával ragadott, mielőtt megismertem volna az igazi démonokat.

 Most pedig teljesen a szívemhez nőt, mert felismertem benne magamat és egy másik démont, akinek emléke egyfolytában kísért....a gonosz démon szerepe tökéletesen illet Sesshomarura....nálánál jobb előadót el sem tudtam volna képzelni, társam, az orosz származású Alexei, bárhogy is próbálta, az én szememben nem tudott démonná vállni...nekem könnyű dolgom volt...hisz szellem voltam....de hogy milyen képességekkel? Hát erre a kérdésre nem tudok válaszolniL

A Démonok Tánca két démon párviadaláról szól, Sakura és Nobukatsu két tűzdémon harcáról. A darab tele van elfolytott, titkolt érzelmekkel, amik túl későn kerülnek napvilágra...egy eleve elátkozott...reménytelen szerelemről szól...ami mire kibontakozik már túl késő lesz mindenhez....Sakura és Nobukatsu, titkon szeretik egymást, de mivel két ellenséges vidék démonjai harcolniuk kell egymással....a harcban mindketten tökéletesen teljesítenek, mikor váratlanul, egy rejtett tőrrel Sakura megsebzi Nobukatsut, mikor a férfi a halálán van csak akkor jön rá, hogy mit tett és, hogy mennyire is szereti a démont...azzal, hogy megbánja tettét, megtisztul és a sötét démon angyallá változik...a darab legvégén kiragadja Sakura kiragadja Nobukatsut az Alvilágból és magával viszi a Mennyek országába, ahol végre boldogok lehetnek...

Szép, szívszorító történet, telis tele életveszélyes mutatványokkal, nyaktörős jelenetekkel és mindezeket 50 méteres magassáágból kell végrehajtani, védőháló és mentőövek nélkül...rém kockázatos egy rossz mozdulat és zuhanás a biztos halálba és én mégis elvállaltam...nem a puszta dícsőség miatt, hanem azért mert bizonyítani akarok, magamnak és Sesshomarunak, be akarom bizonyítani, hogy igenis van bennem erő és nem hasztalan mentette meg életem...volt értelme tettének, ha nem is láthatja a mutatványtén elégtételt akarok szolgáltatni magamnak...meg akarom mutatni, hogy mire is képes a Szellemcsászárnő...lehet, hogy furcsának tűnik, de valahogy hozzám nőtt ez a néz....már nem haragudnék, ha Szellemcsászárnőnek szólítanának, viszont még mindig nem tudom, hogy mit jelent ez a név...szellem...igen szellem vagyok, ezzel most már én is tisztában vagyok...de a császárnő....az sehogy fér a fejembe...

Nagy ostobaságra készülök, jól tudom, lehet, hogy elbukok és mindent elveszítek, de az is lehet, hogy nyerek és akkor néhány percre enyém lesz az egész világ...fel sem mértem mekkora teher nehezedik most rám, csak rohanok előre...fejvesztve meggondolatlan, akárcsak egy zaboltálan vadló, aki mindig rohan, de soha nem ér célba...én is úgy éreztem, hogy talán soha nem érem el a célom...hisz hogy is érhetném el, mikor azt sem tudom, hogy mit akarok az élettől....az egész olyan, mint egy vakvágta...nem látok és nem hallok...csak rohanok és rohanok, szemben az árral...fölfelé....akadályozni akarnak...de nem bírnak velem....tovább hajtom magam...érzem közeleg a végzetem....