-Úhh....-pillantottam ki gondterhelten a függöny mögül.- Hű de sokan vannak!- majd nagyot nyeltem.
Alexei már fellépőruhája teljes pompájában érkezett a színhelyre, amint megpillantott engem, ahogy a függöny mögött kuporgok és kékülök, meg zöldülök, bátorítólag megszólított:
-Démonian jók leszünk!
-Aha....-válaszoltam viszakozva, a dolgok démoni fele, nem éppen vigasztalt.-Ha te mondod!
-Nos akkor irány a színpad! A trapézok csak ránk várnak!- oldotta ki köpenyét majd felém nyújtotta egyik kezét és felhúzott a földről.
Egész lényemben remegtem...talán az izgalomtól....de az is lehet, hogy a félelemtől.
Alexei hosszú ezüstszínű palástot és fekete testhezálló dresszt viselt, övében büszkén csillogott katanája, félhosszú barna haja a szemébe lógott, kék szemei meg bizakodva csillogtak.
-Csodálatos vagy!- áradozott.-Akárcsak egy igazi szellem!
Összerándultam, vigasztalások helyett egyre jobban fokozta a feszültséget, próbáltam magabiztosan mosolyogni, de egy idióta vigyornál nem jutottam tovább!
-Ezzel nem tudtál meggyőzni!- válaszolta egy nagy sóhaj után Alexei, látva ügyetlen vigyorom.
-Én...én...nem is tudom....olyan sokan vannak....fázom!- nyafogtam, azt sem tudtam mi bajom van, értelmetlennél, értelmetlenebb dolgokat hoztam fel mentségül.
Társam továbbra is tartani akarta bennem a lelket:
-Nézd Miwako, ha úgy érzed, hogy két év munkája nem volt elegendő, ahhoz, hogy illően felkészülj és most gyáva nyúl módjára visszaakarsz vonulni...hagyod, hogy holmi kezdők lesöpörjenek a színről, míg te rettegve kuporogsz a sarokban...hát csak rajta, tedd meg...hiába mondom, hogy minden rendben lesz, az hazugság lenne, igen lehet, hogy ez lesz az utolsó fellépésünk, elképzelhető, hogy valamelyikünk elrontja a lépéseket és lezuhan és kitöri a nyakát, igen az is lehet, hogy kinyúlunk, de legalább mi megpróbáltuk....
-Jól van...meggyőztél!-adtam be a derekam majd elindultam felfele a lépcsőn, fel-fel a halálos magasságba:
-Lépjünk színpadra!-kiálltottam vissza majd eltűntem a függöny mögött.
50 méter magasan álltam....alattam a sötétség felettem trapézok sokasága, körülöttem megannyi színes folt, ennyit láttam a nézőtérből, na meg az eggyéolvadt hangzavart...nagyot nyeltem...lenéztem...
-Hűha!-léptem vissza szédelegve.-Mintha egy kicsit mélyült volna!
Előttem 4 méterre egy trapéz himbálózott, azt kellene elkapnom....
-Mintha egy kicsit messzebb lenne a megszokotnál!-állapítottam meg keserűen, de mikor a színpad tulsó felén Alexeit is megpillantottam, valahogy visszatért a bátorságom.
-Nos akkor...vágjunk bele! Kamik...vigyázzatok ránk! –azzal mély levegőt vettem és levettem köpenyem.
A fellépőruhám, az valami csodálatos volt, vörös és fehér szallagokkal....finom selyemből, hajam tincsenként volt befonva majd helyenként feltűzve...az erős smink és a díszítés megtette a hatását...olyan voltam, mint egy gonosz démon... J
Elrugaszkodtam a földtől majd leugrottam a kis tartópillérről...innentől már nem volt megállás, a sors diktált és én engedelmeskedtem.
Megkönnyebülten tapasztaltam, hogy most már nem szorongok annyira, aztán idővel teljesen felengedtem...míg a nézők szédelegve...tátott szájjal...néha felhördülve bámultak minket, mi élvezettel síklottunk a magasban....harcoltunk, szenvedtünk....minden szép és jó volt, egészen addig...amíg....
Miellőtt még végre hajtottuk volna a halálugrást, én átfordultam az alsó trapézokra is és átsíklottam a színpad alján táncoló mellékszereplők feje fölött.
De ahogy a nézőteret kémleltem...hirtelen egyvalakin megakadt a szemem....egészen fent...a leghátsó sorban...már majdnem a sötétben egy aranysárga tekintettel találtam szemben magam. A rideg szempár üresen nézett rám, majd valami ezüstös derengést is véltem felfedezni a sötétben...ekkor jött el az a perc, amikor megszakadt a koncentrációm...összerándultam...szemeim elkerekedtek....megijedtem....teljesen megfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen egy előadás kellős közepén vagyok...túl későn ugrottam fel....nem értem el a lengőtrapézt...melléje fogtam...a közönség felszisszent, Alexei rémülten próbált utánnam kapni, de túl késő volt...zuhanni kezdtem, le az üres mélységbe...még egyszer...utolsó próbálkozásként kinyújtottam jobbkezem...ekkor valami zöldes fonalszerűség csapódott ki kezemből és feltekeredett a trapéz rúdjára, elámultam...” még ilyenre is képes vagyok...bámulatos” majd a vékony, de erős fonál segítségével visszatornáztam magam a trapézra, a közönség megkönnyebülten felélegzett, majd hatalmas tapsvihar tört ki...Alexei értetlenül nézett rám, ez nem volt benne a darabban...
Mikor már újból biztonságban éreztem magam, újból körülnéztem a nézőtéren....fürkészve kerestem az aranysárga tekintetet de nem találtam meg...mintha a föld nyelte volbna el....eltűnt....
A Démonok Tánca a lehető legjobban sikerült, mi nyertünk, és nem csak dicsőséget és a babérokat arattuk le, hanem elégtételt nyertem magamnak és megbizonyosodtam afelől, hogy igenis, képes vagy többre, sokkal többre, mint amennyit Sesshomaru hinne rólam.
A műsör után fejvesztve rohantam ki a nézők közé, kerestem valakit....az aranybarna szemű lényt kerestem, akiről meg voltam bizonyosodva, hogy mindvégig figyelemmel kísérte alakításom, mikor felértem a legutolsó sorba....egy hely sem volt üres, mindenki a helyén ült...hüjének nézhettek, amiért sorra végigkérdeztem az egész sort arról, hogy mióta ülnek itt és, hogy láttak-e egy ezüsthajú, aranyszemű idegent....persze mindenki nemleges választ adott.
-Te meg mit keresel itt?- szólított meg furcsállóan Alexei.
Miutaán sikerült végigvergődnöm a tömegen és sikeresen kiértem a folyósóra, suttogva így szóltam:
-Te nem láttad amit én?
Alexei bambán pislogott, majd megcsóválta a fejét:
-Mit kellett volna látnom?
Én ha lehet még halkabban suttogtam:
-Hát azt az aranyszemű alakot....
Társam egyik kezét vállamra tette majd együttérzően kijelentette:
-Szerintem neked pihenésre van szükséged...ez a sok edzés...meg a sok gyengélkedés....nagyon fáradt vagy...pihenned kell!
Most az egyszer én is egyett értettem vele, igaza volt, ezx a sok herce-hurca nagyon megviselt...már halucinálok....
-Lehet, hogy igazad van...akkor én most....megyek!- azzal elköszöntem társamtól és elindultam a kijárat felé, hosszú keresgélés után végre rátaláltam autómra...( habár még nincs könyvem, én előszeretettel vezetek) azzal elindultam a luxushotel felé, ahol Helga már tűkön ülve várt.
Hazafele a Tackey & Tsubasa egyik slágeét hallgattam, miközben gondolatban valahol a középkori Japánban, de ott is Nyugaton jártam.
-Freulein!-csapta össze hatalmas kezeit Helga majd nekem esett és könnyes szemekkel szorongatni kezdett.
Vékony, törékeny testem nem nagyon bírta az ilyesfajta strapát:
-Jól van...de most eressz el....megfojtasz....-próbáltam kiszabadítani magam a kövér karok fogságából.
-Jaj....Mikako...kisasszony, Helga...olyan büszke magára....csodálatos volt.....könnyeket csalt a szemembe!-lelkendezett a komorna.
Én barátságosan elmosolyodtam, már beletörődtem abba, hogy soha nm fogja megtanulni a nevemet rendesen és mivel szörnyen fáradt voltam elvonultam egy forró testet-lelket nyugtató fürdőre...eközben Helga kedvenc ételem elkészítésén fáradozott, habár nem voltam éhes, nem mertem ellenkezni, nem akartam megsérteni.
-Így már sokkal jobb!- léptem ki a fürdőhelyiségből egy szál lenge hálóingben.-Teljesen újjászülettem!
-Mikako Freulein....a szülei holnap érkeznek haza....ezért azt szeretnék ha már holnap reggel...haza indulnánk Kyotóba.-magyarázta a német házvezetőnő, miközben a mártást kavargatta.
-Nagyszerű-jegyeztem meg pimaszul.- Mást nem óhajtanak?
-Enyje, enyje, hát miért van még mindig itthon....most azon a díszes bálon lenne a helye...nem itthon egyedül....az öreg Helgával!- bólogatott szomorkásan az öregasszony.
Én bátorítóan megöleltem:
-Ugyan, ugyan...te nem is vagy olyan öreg....de én most azt hiszem, hogy ledőlök egy kicsit...már hallucinálok a fáradtságtól! Oyasumi nasai!-azzal mármenekültem is ki a konyhából, mikor a hálóból furcsa , cseréptöréshez hasonló zaj hallatszott ki.
-Mi volt ez a zaj?- kérdeztem elővigyázatosan, majd fülelőzni kezdtem.
Helga nehézkesen felállt majd elindult a háló felé.
-Biztosan a macska karmolászik!-állapította meg fontoskodva, majd eltűnt az ajtóban.
-De nekem nincs is....-egy pillanat töredékéig még mozdulatlan álltam majd már rohantam is a komornám után:-....macskám! –fejeztem be mondatot, de erre már egetrengető sikoly volt a válasz, gyorsan kapcsoltam villámgyorsan feltéptem az ajtót és berohantam rajta, jól sejtettem, hogy mit, pontosabban kit fogok majd ott találni.
-Tsukoiumaru...megkértelek szépen...hogy, ne...-kezdtem bele a mondókámba ahogy beléptem a szobába, viszont nem tudtam befejezni a mondatot, mivel Helga hatalmasa teste elindult hátrafelé...pontosabban felém.
-Ajaj-kiálltottam fel, majd megpróbáltam elkapni a nagydarab német komornát.
Szerencsére sikerültt az ágyra döntenem, nagy nehezen felpakoltam a lábait és kezeit, az öregasszony elájult a rémülettől és hiába bökdöstem...nem tért magához.
-Tsukoiumaru...ezt soha nm bocsájtom meg neked!-zsörtölődtem miközben Helgát próbáltam jobb belátásra bírni.
Biztos voltam benne, hogy Tsukoiu látványa ijesztett rá ennyire, viszont tévedtem. Mivel hosszas legyezés után sem tudtam Helgát feléleszteni, feladtam a harcot, különben sem volt kedvem a nyavalygásait hallgatni. Beszélni akartam Tsukoiumaruval, aki ezidáig egy szó, nem sok, annyit sem szólt.
Hátrálni kezdtem az ágyon, lecsúsztam róla, nem fordultam meg, csupán egyet léptem hátrafele...valami keménybe ütköztem...tapogatni kezdtem...egy páncél...egy öv....egy szörmesál....idáig stimmelt, hisz Tsukoiumaru egy fekete szörmesálszerűséget hordott a bal válán...két kardot....mi? Rezzentem össze....az illető továbbra sem mozdult...nagyot nyeltem...szemeim parányira összeszűkítettem és megfordultam....nagyon fel kellett szegnem a fejem, hogy az illető szemébe nézhessek...aztán megpillantottam azt a rég nem látott ismerős aranybarna szempárt....
-Sessh...Sesshomaru?-dadogtam sápadtan, majd hátrálni kezdtem, vissza az ágy fele.
Bizony ő volt, teljes életnagyságban, ott állt előttem, összehúzott szemöldökkel, gyanúsan méregetett, én meg csak álltam makogva, hebegve, habogva és megpróbáltam magamhoz térni az ámulatból.
-Mi? Mit keresel itt?-kérdeztem halkan, ijedtemben még nagyúrazni is elfelejtettem.
De még mielőtt válaszolhatott volna megszólalt a csengő....felúgrottam a hirtelen jövő harsány hangtól, valaki állt az ajtó előtt.
Azt sem tudtam, hogy most mihes kezdjek, Sesshomarut vallassam, vagy az illetőnek nyíssak ajtót...vagy Helgát próbáljam feléleszteni....
Végül a vendég mellett döntöttem, se szó, se beszéd kirohantam az előszobába.
-Ki az?-kérdeztem remegő hangon, miközben behúztam magam mögött a háló ajtaját.
-Én vagyok az Alexei....hoztam pezsgőt, hogy ünnepeljünk!- kélt a válasz az ajtó túloldalán.
-Már csak ez hiányzott!-kiálltottam fel meggondolatlanul, a szédülés kerülgetett, a falnak támaszkodtam.
-Mit mondtál?-kérdezett vissza türelmetlenül társam.-Miwako, jól vagyok? Engedj már be, meddig szobrozzak még?-türelmetlenkedett Alexei.
-Áhmm...igenis...azonnal...megyek!-dadogtam majd az ajtóhoz botorkáltam, kinyítottam azt, de csak annyira, hogy fejemet kidughassam rajta.
-Üdvike!-vigyorogtam rá barátomra, miközben minden érzékemmel Sesshomarut próbáltam bemérni.
-Szóval...bemehetek?-nézett rám gyanúsan Alexei, majd megpróbált a fejem fölött bekukucskálni, azt hitte, hogy van nálam valaki, ami alapjában véve nagyonis igaz volt.
-Iie!-vágtam rá határozott hangnemben, majd mikor megpillantottam a fiú gyanakvó tekintetét lágyítottam a hangnemen.-Vagyis...nem lehet...mert...izé....szóval...nagyon fáj a lábam...és pihennem kell....-nyögtem ki végül, majd a hatás kedvéért a jobb kezem a hasamhoz szorítottam...nem kellett volna...
Alexei ha lehet még gyanakvóbban nézett majd csípősen megkérdezte:
-Ha a lábad fáj, miért a hasadat fogod?Hm?
Erre én elvörösödtem, akárcsak egy édesvizí rák, majd idegesen megsúroltam fejemet. Teljesen belegabalyodtam a hazugságokba.
-Ott is fáj!-magyaráztam komolyan.-Akkor szia, majd holnap beszélünk!- azzal megpróbáltam becsukni az ajtót.
De nem ment ilyen könnyen a lerázás, még mielőtt becsukhattam volna az ajtót egy hangos csöröpölés hallatszott a hálóból.
Alexei megfogta az ajtót majd hallgatózni kezdett.
-Miwako...biztos, hogy jól vagy? Mi volt ez?-utalt a zajra.
Én dühösen babráltam hálóingem alját, miközben azt próbáltam kitalálni, hogy mi folyhat a szobába.
-Áhh...semmi...csak a macs...akarom mondani...a kutyám zajong!-tereltem el a pillantását a háló ajtajáról.
-De hisz neked nincs is kutyád!- Alexeit sehogyan sem lehetett hülyére venni.
-Tudod ezzel én is így voltam az elején...de mostmár megszoktam!-válaszoltam zavarosan majd becsúktam az orra előtt az ajtót.
Tudtam, hogy ezzel nem intéztem el mindent...biztos voltam benne, hogy Alexei nem vette be a mesémet...de most ez volt a legkevesebb a többi borzalom mellett...lásd: a drága berendezést rongáló kutyaszellemet.
Berohantam a szobába, kivágtam az ajtót...a látvány megrázó volt...Sesshomaru egy összetört tévékészülék tetjén állt és épp egy ódon Indiai vázát akart a földhöz vágni.
-Mi? Mi? Mi az áldott jó eget csináld! Teszed le azonnal, rossz kutya!-fenyítettem meg kétségbeesetten majd gyorsan kikaptam a kezéből a vázát.
-Mond mi ütött beléd?-vontam kérdőre a döbbent szellemet.
Nagy későre végre választ is kaptam:
-Valami ismeretlen démon lakozott abba a dobozba...de én végeztem vele!-mutatott hősiesen a darabokra tört tévére.
-Áh...ez remek!-sóhajtottam fel keserűen, majd lehuppantam az ágyra.
-Hogy fogom mindezt megmagyarázni?-keseredtem el, ő még mindig a szoba közepén állt és értetlenül nézett rám.
-Miért jöttél?-tettem fel végre a kérdsét.
-Hogy visszavigyelek!-válaszolta egyértelműen és természetesen.
Ez már több volt a soknál, felpattantam helyemről és dacosan a szemébe elébe álltam, felszegtem fejem, csípőre tettem a kezem és beszéltem és beszéltem és beszéltem, ha tudtam volna, hogy az egész egy értelmetlen fecsegés számára akkor talán nem koptatom a szám... L
Talán semmit nem hallott meg mindabból, amit akkor a fejére zúdítottam, úgyanis határozottan és valami elbűzölő tekintettel nézett rám, majd a maga rideg, mély hangján félbeszakított:
-Gyere vissza...vissza kell, hogy jönnöd!Szükségem van rád!
Elhallgattam, szószerint leesett az állam, a Nagy Sesshomarunak szüksége van rám? Rám? Azt hittem, hogy nem hallok jól, vagy félre értettem, viszont az aranybarna szempár mintegy bizonyítékként kereste tekintetem...meggyőzöen és ellentmondást nem tűrően kényszerített valamire, valamire, amire már én is nagyon vágytam...hogy végre visszamenjek....
AJÁNLOM AZ OLDALT
