-Állj, állj, állj!Álljon meg a menet!- tértem végre magamhoz az ámulatból, most már egész biztos voltam benne, hogy nem álmodtam vagy képzelődtem, ő valóban ott volt az előadáson és megnézett engem...ez teljesen kifordított önmagamból, viszont valami sehogyan sem illet a képbe...már napok óta éreztem, hogy valaki követ, furcsa démoni energiát érzékeltem magam körül és most már egészen biztos, hogy nem Sesshomaru vagy Tsukoiumaru aurája volt. De most ez foglalkoztatott a legkevésbé...
-Ho...hogy...hogy...a Nagy Sesshomarunak szüksége van egy gyáva, gyenge kis senki segítségére? Az én segítségemre?- kérdeztem vissza szemrehányóan, remélve, hogy netalán magyarázkodni fog majd.
Sesshomaru viszont elfordította a tekintetét rólam, halk léptekkel elindult a szoba másik sarka felé, majd megállt és egy bosszús morgás után megszólalt:
-Nem kérném a segítséged asszony, ha nem lenne muszáj...mint már mondtam csak te segíthetsz!-válaszolta ingerülten miközben a lenti nyűzsgő világot figyelte.
Egy jó pár pillanatig szótlan maradtam, ez túl sok volt nekem egyszerre...aztán valahogy erőt vettem magamon:
-Rendben, segítek ha tudok...de miben is kell segítsek?- ez a döntés már azelőtt el volt határozva mielőtt megszülethetett volna, tartoztam neki...az életemmel tartoztam...adósa voltam, most végre visszafizethetek mindent.
Az inuyoukai továbbra sem nézett rám, egy megadó sóhaj után lehúnyta aranyló szemeit, ezzel egyidőben délceg alakja ezüstösen felragyogott, elvakított a fény, összeszűkítettem szemeim és csak akkor néztem vissza rá, mikor már eltűnt a fénycsóva.
Kis hián rosszul lettem, fuldokolva kapkodtam levegő után, ahogy megpillantottam az előttem álló férfit....nem hittem el, hogy azt látom, akit az előbb.
Még közelebb mentem hozzá, hogy jobban lássam, aztán ízgatottan és csodálkozástól részegülten felkiálltottam:
-Ezer ördög és pokol....neked meg mi az isten bajod van?-kérdeztem egy kicsit hétköznapias szófordulattal, de ehhez a látványhoz nem tudtam mást szólni.
Sesshomaru türelmetlenül sóhajtozott, láttam rajta, hogy nem sok maradt még a béketűréséből.
-De...de...dehiszen...te...halandó vagy!-kiálltottam fel megvilágosultan, majd egész közel mentem hozzá.
-Na végre, hogy rájöttél, szörnyen lassú a felfogásod onna!-válaszolta Sesshomaru megvetően, majd fekete( jellzem:FEKETE) szemeit végre rám emelte.
-Hűha!-óbégattam továbbra is, teljesen kiakadtam, csak nagy hehezen tértem magamhoz.
Annyira hihetetlen volt minden, ahogy az erős taiyoukaiból percek alatt halandó pasi lett...bizony...pár perc leforgása alatt eltűntek méregcsíkjai és félholdja...azok a szép aranybarna szemek feketére színeződtek, eltűntek a bordó szemhélyak...a csodálatos hosszú ezüst haja meg szénfeketén lobogott...testének arányai mutattak csupán ellenállást, azok nem változtak. A hegyes fülek és szemfogak, meg a karmok viszont megadták magukat.
Ott állt előttem halandó képében, gyengén, akárcsak én, vagy te...és dühösen pislogott, olyan volt mint egy savanyú tejbegriztől begerjedt óvodás, aki bosszút esküdött a szakácsnak...
A régi rideg tekintet és az átható pillantás mára már teljesen megváltozott, arcára kiültek érzései, szemeiben az érzelmek lángjai lobogtak, teljesen megváltozott, nem volt ő, nem volt önmaga.
-E-e-ez...meg hogy lehet? Mi történt veled?-kérdeztem józanabbul, majd belesüppedtem a karosszékbe.
Sesshomaru nekidőntötte egyik vállát a falnak majd végre hajlandó volt beszélgetésbe elegyedni velem...ezt szellem formájában soha nem tette volna meg.
Végre megszólalt, hangja úgyanolyan fagyos volt, mint youkai formájában, mély hangja nem változott.
-Megakartam szerezni azt az örökséget, ami engem illet....-kezdett bele harciasan- az öcsémtől, viszont az az idióta megtanulta használni a Tetsuigát így nehezebb dolgom volt...aztán megjelent egy Naraku nevű szellem és kaptam tőle egy kas gyilkos darazsat, amit felhasználtam az öcsém ellen, jó szolgálatot tettek...egészen addig, amíg az a fattyú el nem árult!-szorította ökölbe a kezét Sessh.-Az átkozott darazsai elszívták a démoni energiáim...és most itt vagyok!-fejezte be a tömör mesét.
Én egy kissé felháborodva pattantam fel a helyemről majd talán túl hevesen megdorgáltam:
-Úgy kell neked, hogy juthat eszedbe a testvéreddel harcolni? Hm? Mi van neked az agyad helyén? Víz? És, hogy jutott eszedbe egy vadidegen szellemben megbízni?És...-még folytathattam volna, de elkapta jobb csuklóm és durván magához rántott, élesen a szemembe nézett, majd dühösen így szólt:
-Elfeledkezel magadról onna!-( be kell vallanom, hogy ez a folytonos asszonyozás, az agyamra ment)- A segítségedet kértem, nem azt, hogy kioktass, engem a Nagy Sesshomarut...a többihez neked semmi közöd!- sziszegte, míg én csak durcásan forgattam a szemem, most, hogymár ember volt, nem féltem tőle.
-És miben segíthetek?-tértem ki a szidalmai elől.
Sesshomaru, tömör volt és világos, nem kerülgette a forró kását:
-Mivel én minden szellemi erőmet elvesztettem, nem érzem a démoni aurákat...csupán harcolni tudok, te viszont...valami szellemféle vagy- itt megvetéssel beszélt...természetesen RÓLAM beszélt- így megérzed az aurákat...vezess el ahhoz a csalóhoz, utánna szabad lehetsz!
Én bepánikoltam:
-Mi? Hogy...hogy én...egy szellem nyomába eredjek...egy volt szellemmmel?-Sesshomaru dühösen összehúzta szemöldökeit.- Akarom mondani egy átmenetileg nem szellemmel...-javítottam ki magam-de, én...én nem fogom tudni megkülönböztetni az aurákat...igaz érzek valamiket...de nem tudom használni a képességeimet...nem fog menni...-sírankoztam, ő viszont ellentmondást nem tűröen felelt:
-Dehogynem, majd én mindenre megtanítlak, neked csak az a dolgod, hogy elvezess hozzá.. a többi az én dolgom!
Végül belementem, mi mást tehettem volna, tartoztam neki, de hogy ebből mi fog kisülni? Hajaj...arra még gondolni sem merek...mert ha én egyszer segítek valamibe...abból vagy katasztrófa....vagy kabaré szokott kisülni...
De most tényleg nem volt más választásom.
-Rendben!-adtam be a derekam- Fogjunk hozzá, de megkérlek mellőzd az asszonyozást....szólíts egyszerűen Miwakonak!
-Jó!-bólíntott az új Sesshomaru, majd türelmetlenül a szobát fixírozta.
-És én szólíthatlak....áhmm...Sesshynek?-kérdeztem vissza bájosan-Esetleg Blökinek?-édes mosolyt villantottam felé.
-Nem!-kiálltott rám morcosan- Te továbbra is szólíts Sesshomaru Nagyúrnak!
-Nem lehetne inkább Sessh?-néztem rá könyörögve.-Léci, léci...
-Rendben!-ment bele végül.-De csak addig, amíg ebben a nyomorult testben vagyok!
Még fúrta az oldalamat egy kérdés, amit mindenképpen felakartam tenni:
-És miért nem kérsz meg egy tapasztaltabb, erős szellemet?
Ő erre logikusan, magától érthetődően válaszolt:
-Erről a kis próblémáról senki sem szerezhet tudomás!Megértetted?Ha megtudnák, hogy mi történt lázzadások törnének ki Nyugaton!
-Logikus!-Helyeslően bólíntottam majd eltűntem az öltöztető paraván mögött.
-Egy perc és indulhatunk!-kiálltottam ki a bambuszfal mögül, hisz biztosra vettem, hogy most már mindenképpen vissza kell mennem a középkorba, pedig ma estére terveztem, hogy mindent kitálalok szüleimnek, na de mindegy...elmarad.
Amint öltözködtem arra lettem figyelmes, hogy síri csend uralkodik a szobában, furcsáltam ezt a csendet, nem mintha Sessh olyan beszédes lett volna, csupán volt egy olyan érzésem, hogy valami nagyon leköti a figyelmét...idegesen kapkodtam magamra a ruháimat, majd még az utolsó simítás előtt kikukucskálltam. Jól sejtettem, Sessh a paraván előtti széken üldögélt, karba tett kézzel, jobb kezével elégedetten állát súrolta, szemeiben kéjenc fény villogott, először nem ugrott be, hogy mire ez a hatás, majd felfigyeltem a szoba világítására, gyenge fény világított a szobában, míg a paraván mögött erős lámpafény égett, az teljesen átvilágította a gyenge vásznat, így az én testem feltűnő idomai sztriptíz előadásként tárultak fel a perverz kukkoló szemei előtt.
-Nem rossz!-állapította meg elismerően, majd huncut, cinkos mosolyal rám nézett, természetes dolog, hogy elvörösödtem.
-Sesshomaru...baka hentaiiiii!-kiálltottam rá túlfűtötten majd nekirohantam...minden erőmet beleadva kirugtam alóla a széket, ő meg mivel csak egy szimpla halandó volt (hi-hi-hi) mielőtt még észbe kaphatott volna, hanyat vágódott a tatamin.
-Úgy kellett!-tettem még hozzá, majd magamra öltöttem kabátomat.
De még mielőtt elhagyhattam volna a szobát, Sessh hangja megállított:
-Vele mi lesz?- bökött az ájult dada felé, miközben sajgó hátát súrolta.
Nagyon édin nézett ki így, nevetnem kellett rajta, annyira nem ő volt.
-Vele....majdcsak felébred...nyugi...holnapra már nem fog emlékezni semmire!-válaszoltam mosolyogva.
Kiléptünk az ajtón és nagy nehezen sikerült betuszkolnom a liftbe is...miután felfedezte a kis gombokat, amelyek nyomására hol fel, hol lefele megy a lift, hosszú ideig nyomkodta azokat, mi meg kb egy negyed órát lifteztünk....engem már a rosszúllét kerülgetett, mire végül sikerült kihurcolnom a liftből.
Szerencsénkre észrevétlenül közelítettük meg a földalatti garázst, majd mikor már mindketten az autóban ültünk, megkönnyebülten róttuk az utakat.
Sessh mindent megbámult, mindenhez hozzányúlt, végül sikerült a biztonsági övvel a székhez láncolnom...
-Na és mondcsak...hogy a csudába találtál rám?-tettem fel végre a kérdést.
-Követtem azt az evilági mikot a világába!-magyarázta, miközben a biztonsági övet próbálta lerángatni magáról.
-Áhh, értem...Kagomét...de hogy találtál meg engem?
-Csak fokozatosan vesztettem el az erőmet, akkor még tudtam követni az illa...szagodat!- válaszolta egy kicsit együgyüen.
Utánna már nemsokat beszélgettünk, én a vezetésre, ő meg a hisztizésre koncentrállt, úgy viselkedett, mint egy rakoncátlan kiskutya, mindenáron megakart szabadulni az övtől, persze sikertelenül.
Néha rá-rá pillantottam és csodálkozva néztem hosszú ébenfekete haját és fekete, csillogó szemeit, nem hittem, el, hogy ugyanazt a kegyetlen, durva férfit látom, mint egykoron...
-Megérkeztünk!-parkoltam le Kagoméék háza előtt.
-Na végre...azt hittem már soha nem érünk ide!-zsörtölődött Sessh.
Csípkelődései viszont süket fülekre találtak, úgy tettem, mint, aki nem is hallotta, kiszálltam az autóból, majd kinyítottam a felőle levő ajtót is.
-Ezt jól elintézted!-pirítottam rá, mikor már harmadszorra próbáltam leszedni róla az összebogzott biztonsági övet.
-Hogy merészeltél megkötni, úgy, mint egy kóbor kutyát?- förmedt rám...hmm...ezek után is még neki állt fennebb.
-Ha még sokáig morgolódsz hamarosan kivert kutya leszel!- vágtam rá csípősen, ekkora már megszabadítottam az övtől.
Különös de többé egy szava sem volt, engedelmesen követett, be a kapun, végigosontunk a sötét udvaron, el egészen a szentélyig.
Beleszimatoltam a levegőbe nyugtalanul tapasztaltam, hogy az a furcsa szag még mindig terjeng a levegőbe.
-Nani?- kérdezett rá kíváncsian Sessh, idegesítette, hogy nem érez semmit.
-Áhh..nem is tudom...olyan furcsa szagot érzek!
A jelenleg ember youkai mélyen beszívta a levegőt, újból és újból, majd csalódottan tapasztalta, hogy a szomszéd ablakból áradó sültkrumpli illatán kívül nem érez semmit.
-Pontosan mit érzel?-kérdezte türelmetlenül.
-Nem is tudom...olyan fura...nyomasztó...olyan, mint valami erjedt gyümölcs...-próbáltam azonosítani az illatot.
Sesshnek felcsillantak a fekete szemei.
-Olyan, mintha rothadt barack szagát éreznéd?-kérdezett vissza izgatottan, viselkedése egyre jobban meglepett, olyan emberi volt, tele érzésekkel, bizonytalansággal, kételyekkel, olyan volt, mint egy átlagos férfi...egy jóképűen átlagos férfi...
-És mondcsak pontosan mióta érzed ezt a szagot?- kérdezte sürgetve.
A hirtelen jövő kérdésre dadogva tudtam csak válaszolni:
-Há-há-hát....a-a-amióta vi-visszajöttem....kb
-Az a korcs, kezdettől fogva figyeltet téged!- Sesshnek ökölbe szorultak a kezei.-Sietnünk kell, meg kell találnunk őt, mielőtt ő talál meg minket!-válaszolta sietősen majd megfogta a kezem és maga után húzott.
-Várjunk csak...azt mondod figyelnek...de ki....és kinek a szagát éreztem? Sessh...mi ez az egész?-kérdezősködtem, miközben felkapaszkodtam a kút párkányára.
-Ez Kagura, a Szélboszorkány, Naraku egyik csatlósa...Narakunak tervei vannak veled...de bármi is legyen a terve, meghiúsul még azelőtt, mielőtt megvalósulhatna!- válaszolta határozottan Sessh és mindenfajta felkészítés nélkül magával rántott a mélybe, le a feneketlen semmibe, át a középkorba.
Megijedtem a hiretelen jövő mélységtől, na meg attól az erős kék fénytől, ami ismét körbe vett, még annyi kérdésem lett volna, viszont belém fagyott a szó, ijedten szorítottam meg a Nyugat-i Nagyúr kezét, hagyva, hogy ő vezessen....végig a kék labirintuson...át a veszélyek birodalmába...oda ahol ő az Úr...
AJÁNLOM AZ OLDALT
