12.Rész: Egy kis bökkenő

Mondhatni sikeresen földet értünk, mire újból kinyítottam szemeim már a csodálatos kék ég nézett vissza rám, hálásan szívtam magamba a friss hegyi levegőt, elragadtatva hallgattam a madarak kellemes dalát.

-         De jó újra itthon lenni!- fakadtam ki boldogan, a veszélyen és a szenvedésen túl, nagyon szerettem ezt a világot, valahogy itthon éreztem magam benne, tudtam, hogy én ide tartozok.

-         Ha már befejezted az érzelgősködést igazán indulhatnánk!- a csodálatos összhangot egy oda nem illő mély, fagyos hang törte meg, Sessh már régen kimászott a kútból és most türelmetlenül tekintgetett le rám.

-         Oké...rendben...bocs, hogy élni akarok!- dörmögtem torokhangon, miközben megpróbáltam felkapaszkodni a kút párkányára, nagyon nehezen ment, lábaim minduntalan visszacsúsztak.

-         Mi lenne ha segítenél?- förmedtem rá bosszúsan Sesshre a mélyből.-egy hangos sóhaj...majd léptek...aztán egy kezet láttam, amint felém nyúl.

-         Na mire vársz?- kedveskedett hűbérúram.

„ Ez aztán az úriember”-jegyeztem meg, csakúgy magamban, aztán bele kapaszkodtam és hagytam, hogy felhúzzon, mikor már mindketten fent voltunk én figyelmesen körbekémleltem a terepet.

Útitársam természetesen képtelen volt egy percet is várni, már is útnak indult, de hogy merre azt ő sem tudta... „ Idióta...-vigyorodtam el kárörvendően- Azt sem tudod merre kell menni!”

Szememnek nagyon nem kedvezett a látvány, rossz előérzetem volt, éreztem, hogy itt nagyon bűzlik valami.

-Öhömm....Sessh?-szólaltam meg végül gyanakvóan.

-Hüm?- hiába na...Sessh mindig is szépen és udvariasan beszélt.

-Azt hiszem rossz kútban kötöttünk ki!-jelentettem ki bizonytalanul.

Az átmenetileg halandó szellem, megtorrpant majd körbe nézett.

-Jó helyen járunk!-állapította meg, majd indult volna tovább mikor én újból megállítottam.

-De Sessh....itt valami nagyon nem stimmel....eltévedtünk!-pánikoltam be végül.

Társam elvesztette türelmét és kifakadt:

-Te ostoba asszony...több, mint 500 éve lakok itt, úgyhogy ne mond nekem, hogy nem ismerem a saját országom!

Ebben igaza volt, valóban ha valaki, hát akkor ő úgy ismeri Nyugatot, mint a tenyerét...nincs okom megkérdőjelezni a tényt...attól, hogy jelenleg halandó...még tudja, hogy hol él....könyörgöm nem mosták át az agyát...milyen ostoba is vagyok...túlzásba viszem ezt a nagy elővigyázatosságot...

Próbáltam meggyőzni magam, aztán elindultam Sessh nyomában, közben minduntalan az a furcsa érzés kísért, hogy van valami, aminek nem kellene itt lennie...aztán...végre....leesett!

-Azt hiszem...bajban vagyunk...nagyon, nagyon nagy bajban!-kiálltottam a fekete hajú Sessh után.

-He?-fordult meg unottan, már nagyon az agyára mentem.

Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy ostobaság...de...az a hegy...a múltkor még nem volt ott!- mutattam a Keleti látóhatár hatalmas hegye felé.-Azt meg kétlem, hogy három hónap alatt nőtt volna ide!

Sessh most nem vágott a szavamba, valószínűleg végre ő is észrevette, hogy van egy kis bibi a dologban. Mégegyszer furcsálva körülnézett majd okoskodva megállapította.

-Hmmm...most, hogy mondod...az a hegy tényleg nem volt itt idáig!

-Na látod!-bizonygattam az igazam.-De-de-de akkor, hogy került ide?

Sessh a füle mögé tűrt egy kósza fekete tincset, látszott, hogy nagyon töri a fejét valamin, aztán nagy későre megszólalt:

-Nem tudom...valami itt nagyon nincs rendben! Ugyanazon a helyen vagyunk, viszont mikor eljöttem még tavasz volt...most meg...-felnézett a sárgás fakoronákra-most meg ha jól látom ősz elején járunk...az a hegy meg...utoljára 100 éve volt itt hegy....az is valójában egy kastély akadálya volt...hm...ez különös....

Villámgondolat suhant át az agyamon, elsápadva lehuppantam a fűbe...

-100 éve....jaj ne....csaknem....édes kamik ez nem történhet meg velem!-jajgattam keservesen.

-Hm?-nézett rám kérdően Sessh.

-Azt hiszem, hogy pár száz évet hátrább utaztunk a kelleténél!- magyaráztam elkeseredetten.

Ilyenkor jönnek olyan gondolatok, hogy bárcsak nem úgy lennének a dolgok, ahogy jelenleg vannak, én például soha nem gondoltam volna, hogy egyszer könyörögve imádkozom vissza a régi Sesshomarut...hisz az új formája minden várakozást felülmúlt, soha nem gondoltam, hogy egy férfi lehet ennyire hisztis és akadékos, mint Sessh.

-Hogy érted, hogy hátrább utaztunk...-Csattant fel hisztit sejthető hangon, fekete szemeit vészjóslóan rámemelte, majd megfontolt léptkkel közeledett felém.-Azt hittem, hogy te tudod, hogyan működik!-rivallt rám.

Én ijedten hátrálni kezdtem, mentegetőzni próbáltam:

-Ne-ne izgasd fel magad....majd megoldjuk valahogyan....-aztán rájöttem, hogy nem szellemmel, hanem egy toporzékoló pasival állok szemben így bátran hangnemet változtattam:

-Különben is...honnan a csudából tudhattam volna?Nani? Nem vagyok én miko! Szóhoz sem hagytál jutni, úgy rángattál bele a kútba....máskülönben pedig az időkút nem Gameboy, amit csak úgy lehet állítgatni!

-Game...mi?-hát persze a fiúk mindig is az ilyen szavakat jegyzik meg hamarább, még akkor is, ha azt sem tudják, hogy mit jelentenek.

-Vááááh...-toporzékoltam végre én is.-Mindegy, hagyjuk....LÉNYEGTELEN!!!!!

-Minden csakis a te hibád..te...te...-folytatta a kötekedést Sessh.

-Te..te...mi?Mondcsak ki bátran...egyszer úgy is beverem a képed....-kapcsolódtam be én is a vitánkba.

-Hogy mersz velem ilyen hangon beszélni? Az alattvalóm vagy...nem tűröm ezt a tiszteletlenséget....

-Mi? Hogy én az alattvalód? Na ne nevettes....nekem te soha...de soha...nem fogsz parancsolni...és soha nem is tudtál...

-Nem? Arra ne végy mérget...és vigyázz a szájadra, mert megöllek!

-Csak a szájad nagy te beképzelt palotapincsi!!!!Nem fogsz megölni, mint ahogy megkapni sem tudtál!-oopsz....azt hiszem itt nagyon elszaladt velem a ló.

Sessh kíméletlenül elkapta a derekam magához rántott de olyan erővel, hogy majdnem lefejeltem, majd úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt.

-De még könnyűszerrel megkaphatlak....-válaszolta valami furcsa hangnemmel, majd a szemembe nézett.

-Eresssz!-próbáltam kiszabadulni a szorításából, viszont lendületem egyre jobban lankadt mikor felpillantottam szénfekete szemeibe...meghökkentem mikor ugyanazt az ürességet pillantottam meg bennük, mint a régi aranybarna szempárban...végignéztem, simma...férfias arcán....és ugyanazt a férfit láttam, mint régen, ugyanazt a kutyaszellemet....a változások elenyésztek fagyossága mellett, rá kellett jönnöm, hogy habár másképp néz ki és egy kicsit másképp viselkedik, attól ő még ugyanaz maradt ki volt. Tehát ha valóban jót akarok magamnak, akkor megadom neki a megfelelő tiszteletet.

Nem bírtam tovább tekintetét, lehajtottam a fejem és arcom zöldes-lilás hajam tincseim mögé rejtettem.

-Gomen...engedj el....-suttogtam erőtlenül.

A szorítás lassan enyhülni kezdett, majd tagot bizsergető kellemes öleléssé vállt, aztán karjai eltávolodtak derekamról és elengedett.

Nem nézett többé rám, megfordult és elindult be, a sötét erdőbe.

-Miért játszol velem?-tettem fel végül az oly régóta izgató kérdést.

Sessh nem fordult meg, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, lassú léptekkel haladt befelé.

-Sessh!-kiálltottam utánna feldúltan.-Válaszolj az istenért!

Megtorpant, majd csak úgy a válla fölött visszanézett:

-Mire kellene válaszolnom?-szólalt meg végre.

-Arra, hogy miért hagytad, hogy Hatsumomo megöljön?Utánna meg miért mondtad azt, hogy nem érdemlem meg, hogy éljek?Aztán meg miért támasztotál fel?-láttam, hogy lassan elkerekednek szemei, hiába most nem volt démon és nem tudott olyan jól alcázni.-Miért látogattál meg titokban?Aztán meg miért néztél levegőnek?Tudtad, hogy megszököm...de mégsem akadályoztad meg...aztán meg értem jöttél?Miért játszol??-zártam be végül a kérdések tömkelegét.

Ő nem fordult meg, csupán megállt egy pillanatra.

-A válaszokat magadnak kell kitalálnod!-válaszolta fagyosan majd tovább indult.

Én meg úgy maradtam, mint a bili füle, lekonyúlva, szótlanul, nem tudtam mit mondani, csak álltam és bámultam magam elé.

-Ne maradj le!-szóllt még útoljára aztán eltűnt aztán eltűnt az erdő sűrűjében.

„-Hee? Ne maradjak le? Hogy a csudába tud valaki ekkora nagy túskó lenni?”-föttem magamban, majd nagy haddal elindultam utána, valóban nem akartam lemaradni, ezért gyorsítottam lépteimen.

-Várj meg!-kiálltottam utánna, mikor már majdnem beértem, épp útólértem volna, mikor hirtelen dermesztő illat csapta meg érzékeny orromat.

Futás közben dermedtem le, majd szimatolni kezdtem, aztán, mint akit forróvízzel öntöttek le, úgy ugrottam Sessh elé, bevetve egy csodálatos szaltót...hiába, ha egyszer légtorász az ember...

-Azonnal állj meg!-rivalltam rá, majd felkaptam a fejem.

-Mi van?-kérdezte döbbenten, amint megpillantott maga előtt.

-Érzem a szagodat!-jegyeztem meg vészjóslóan.

Sessh idétlenül nézett rám, úgy mintha egy hüjére nézne, majd megpróbált kikerülni.

-Ohh...igaz ez csodálatos...de mi lenne, ha az ostobaságaidat megtartanád magadnak, természetes, hogy érzed a szagomat hisz....

-Urusai!(hallgass)-kiálltottam rá ijedten....és ő elhallgatott.-Hát nem érted...nem az emberi hanem a démoni szagodat érzem!-magyaráztam hülledezve.

-Itt vagy a közelben!- feleltem elfehéredve.

-Hogy mi?-még mindig nem értette.

-Ha jól sejtem...100 éve is léteztél,ne?

-Hai!-válaszolta gyanakvóan.

-Sessh...a 100 évvel ezelőtti éned éppen felénk tart!-jelentettem ki reszketve.

Mindketten döbbenten néztünk egymásra....sem ő...sem én...nem tudtam, hogy mit tegyek....Sesshomaru meg már a sarkunkban volt...