-Sessh...a 100 évvel ezelőtti éned éppen felénk tart!-jelentettem ki reszketve.
Mindketten döbbenten néztünk egymásra....sem ő...sem én...nem tudtam, hogy mit tegyek....Sesshomaru meg már a sarkunkban volt...
-Gyerünk..el kell tűnnünk innen!-nógattam, majd egy helyben toporogni kezdtem.
Sessh bele kezdett a szokásos dumájába:
-Még mit nem, én a Nagy Se...
-Gyere már!-kiálltottam rá idegesen majd meg sem várva reakcióját kézen fogtam és szaladni kezdtem, be az erdő sűrűjébe, magam után húzva a döbbent halandó démont.
Nem ismertem az erdőt, honnan is ismertem volna? Csak rohantam és rohantam fejvesztve a nagylombú juharfák közt, miközben egyfolytában hátrafele tekintgettem, menekülésünket Sessh folytonos ellenkezése és a szembe jövő ágak, meg galyak is megnehezítették.
-Előllem értelmetlen rohanni!-jelentette ki higgadtan miközben kitépte kezét szorításomból.
Kifulladva álltam meg, majd fordultam vissza hozzá, éreztem, hogy régi énje egyre közelebb van, errefel ő meg itt sziesztázik, mint egy nyugdíjas.
-Sessh kérlek...sietnünk kell...-szaladtam hozzá majd húzni kezdtem magam után, aztán nekitámaszkodtam és taszítani kezdtem eléfelé, de nem mozdult.
-Hát nem érted..most nem vagy olyan helyzetben, hogy önmagad ellen harcolj...el kell tűnnünk míg lehet...kérlek...
-Felejtsd el...nem fogok megfutamodni önmagam elől...végzek vele és kész!-válaszolta nyugodtan.
Én majdhogynem hanyat vágódtam szavai hallatán :” Ekkora bunkót”
-Hát még most sem érted?-győzködtem sietősen.-Nem ölheted meg őt, hisz akkor magaddal végeznél!
Sessh nyugodt arca valami nevetséges fintorba torzult.
-Tűzzünk innen!-fejeztem be mondatát azzal mindketten rohanni kezdtünk, érdekes látványt nyújtottunk a szemlélődö vadállatok számára.
Elől egy rövidnadrágos, túrabakancsos lány, egy szál topban, furcsa lilás-zöldes haja lófarokba kötve szállingózik ide-oda, hátán egy bazi nagy hátizsák...(ne kérdezzétek, hogy mi volt benne, mert arra már én sem emlékszem) mögötte egy hosszú fekete hajú, fekete szemű férfi rohan, vállán fehér prém, állig fel van fegyverkezve, páncélokkal, kardokkal stb.
-Szerinted meddig fog még üldözni minket?-szólltam hátra futás közben.
-Magamat ismerve, addig amíg le nem csap ránk!-állapította meg Sessh okoskodva.
-REMEK!-morrogtam az orrom alatt, de ezzel egyidőben meg is torpantam...hirtelen megállásom eredménye az volt, hogy Sessh belém jött és rám esett..én meg orra vágódtam.
-Mondcsak hol tartod a szemeidet...a hátsódon?-ordíbáltam ki a földből.
-Te ostoba onna!-szép, még én vagyok a hibás.
Megpróbáltam felemelni a fejem a földről/földből, majd kipillantottam az avarból.
-Leszednéd rólam ezt a hátizsákot? Hirtelen sokkal nehezebb lett!-szólítottam meg az előttem álló fekete csizmák tulajdonosát...meglepett, hogy Sessh ilyen hamar talpon van. Aztán feltűnt, hogy társam épp most próbál levánszorogni rólam..de akkor...de hisz az előbb még ott láttam...ismét előrenéztem...a fekete csizmák még mindig ott voltak...csaknem...jaj úgy-e nem...aztán félénken fennebb emeltem a fejem.
-O-o!-suttogtam sápadtan.
-...Öhmm...Sessh...azt hiszem vendégünk van!-böktem meg egyik kezemmel a nekem háttal ülő társam, aki épp egy menyétlyukból próbálta kihúzni beszorult lábát.
-Mi?-fordult meg értetlenül ő, majd abban a pillanatban talpra is ugrott.
Én is felálltam, majd lesöpörtem magamról a port, aztán felnéztem az előttem álló DÉMON Sesshomarura.
Mély lélegzetet vettem, ahogy az aranybarna tekintetet megéreztem a bőrömön, ismét kijött rajtam az a szokásos libabőr, ami Sesshomaru jelenlétében szokott meglepni.
A démon ott állt előttem, büszkén és méltóságteljesen, arcán még ott bujkálltak a kisfiús vonások, fiatal volt még, habár rá kellett jönnöm, hogy modora az évszázadok során mitsem változott.
-Helló!-emeltem fel idétlenül egyik kezem, majd hátrálni kezdem Sessh felé, nem mintha menedéket keresnék, csupán azért, hogy megfékezzem a kitörni készülő harcot.
-Nocsak...egy fiatal yasha és egy semmirekellő ningen..nem mondom különös párosítás!-állapította meg fagyosan némi cinizmussal a hangjában Sesshomaru, azonban Sessht megpillantva egy kicsit gyanakvóbbá vállt üres tekintete, valószínüleg felismerte önmagát.
Sessh a „ningen(halandó)” megszólításra előrelépett majd kezeit ökölbe szorította, én villámgyorsan eléje álltam és lefogtam kezeit.
-Bízd rám!Onegai!(kérlek)-sugtam oda neki.
-Hmmm...furcsa egy szerzet vagy te asszony...-lépett közelebb hozzám Sesshomaru, majd a kezébe vette előreomló színes copfomat.
-Nem vagy szellem...viszont halandó sem vagy..olyan az illatod mint a fajtámbeli asszonyoké...de az aurád más. Ki vagy te? És mi dolgod egy emberrel?- „ na ez is kezdi”-sóhajtottam egy nehezet majd halkan és alázatosan megszóllaltam:
-Arra, hogy ki vagyok...magam sem tudom a választ....viszont könyörögve kérlek engedj útunkra minket a férjemmel!-na szép, ennél ragyogobb ötletet ki sem találhattam volna.
A kutyaszellem szemei elkerekedtek, a hátamban álló Sessht már nem tudtam fékezni, védelmezően elém állt és farkasszemet nézett démoni önmagával.
Sesshomaru halkan morrogni kezdett majd karmai zöldesen felragyogtak, volt alkalmam megtapasztalni, hogy mi következik ezután és azzal is tisztában voltam, hogy a halandó Sesshnek esélye sincs önmaga ellen...ezenkívül meg ha Sesshomaru megöli Sessht...akkor mindketten meghallnak...dehát ezt meg, hogy a csudába értessem meg velük?
-Egy yasha, aki oda adja magát egy szánalmas ningennek...undorító...habár nem mondom remek ágyas vállik belőled-nos igen...ez ugyanaz a Sesshomaru, akit én ismerek-...és te....koszos ningen..az arcod és az öltözeted hasonlít az enyémre....hogy merted a Nagy Sesshomarut utánozni halandó? Ezért most meghallsz!-sziszegte, erre Sessh kivonta a Tokajint.
-Ez az én szövegem!-felelte hidegvérrel azzal a magasba emelte kardját.
Még most sem volt annyi esze, hoggy észrevegye...emberi formában mit sem ér el a Tokajinnel.
-Állj!!!!Elég legyen! Fejezzétek be!-álltam végül kettejük közé, két kezem magam előtt tartva, mintha valami támadást akarnék előhívni...a hatás nem maradt el, mindketten hátráltak egy-két lépést.
-Értelmetlen harcolni!Sesshomaru Nagyúr...békével jöttünk....kérlek kegyelmez meg nekünk...-a démon tekintetéből láttam, hogy könyörgéssel mit sem érünk, ezért vadabb vizekre eveztem.-Ha pedig nem kegyelmezzel akkor velem állj ki, szellem a szellem ellen, így igazságos!
Sesshomaru kíváncsian mért végig engem, egy-két nőies idomnál hosszasan elidőzve, majd hosszas gondolkodás után így szólt:
-Mondasz valamit onna, nem fogom bemocskolni a kezem ezzel a halandóval...
-Kit neveztél te halandónak?-förmedt rá Sesshomarura Sessh most már kivont karddal állt előttem.
-Ostoba halandó, mit gondolsz kivel beszélsz?-lépett vészesen közel Sesshez démoni önmaga.
-Önmagammal!-válaszolta amaz, majd hátrakiálltott nekem:-Menj fedezékbe...harcolni fogunk.
-Ne...nem teheted...-akadékoskodtam, de ő rám kiálltott:-Menj!
Mit volt mit tenni, hátrálltam és bebujtam valami borókabokrok mögé.
„ Ez így nagyon nem lesz jó....tennem kellene valamit...jajj..de mit?, lássuk csak...valami varázslat kellene ide...valami olyasmi, amit abban a faluban csináltam...igen ám, de nem emlékszem, hogy hogyanis csináltam...óóóó...bár tudnék varázsolni....muszáj valamit csinálnom....”-így győzködtem magam, míg az átmenetileg ember szellem, és a mindenképpen szellem összecsaptak, megkönnyebülten tapasztaltam, hogy a szellem Sesshomarunak még nincs meg a Tokajin-je, csak a Tensaiga...azt meg hiába használja...
Az első csapást Sessh indította...persze sikertelenül...aztán Sesshomaru zöldes karmai csaptak le...persze sikeresen...Sessh karján egy hatalmas vágás jelent meg, ami idővel természetesen a fiatalabb Sesshomarun is feltűnt, ekkor jött el az a pillanat, amikor mindketten letették fegyvereiket és értetlenül egymásra meredtek:
-Mi a...???- zsörtölődött a fiatal Sesshomaru miközben vérző karját vizsgálta.
-Na végre, ezt próbálom egy éve elmagyarázni, csak hát senki sem figyel rám!-léptem végre elő a bokrok rejtekéből, aztán odamentem a kutyaszellemhez.
-Sesshomaru....ő itt Sesshomaru 100 évvel később!-mutattam Sesshre.
-De..dehogy lehet ez?-csodálkozott a démon.-Én szellem vagyok!
-Igen...ő is az-magyaráztam lelkesen-csak most átmenetileg ember...
-Felesleges magyaráznod, úgy sem érti meg!-hagyta rá Sessh.
-Vigyázz a szádra...te ningen...-majd újból egymásnak ugrottak.
-EEEEEELLLLLÉÉÉÉGGGGG legyen!-ordítottam rájuk, ahogy csak a torkomon kifért.
Mindketten elhallgattak és érdeklődve pislogtak felém.
-Na végre!-hallkultam el egy picit.-És most Sesshomaru...ha megengeded elmondanám, hogy is kerültünk ide....meg mi is ez az egész.
-Hallgatlak!-válaszolta Sesshomaru higgadtan.
-Szóval...100 év múlva egy utolsó féreg, egy valamilyen Naraku elrabolja az erőd...
-Nem...az képtelenség, hogy engem bárki is....-akadékoskodott Sesshomaru.
-De úgy lesz!-nyomatékosítottam én.-...és emberré változol...aztán egy véletlen folytán visszakerülsz a múltba, de neked az a célod, hogy megkeresd Narakut és, hogy megöld őt.
-Érted?-néztem könyörgően Sesshomarura.
-Hát nem igazán!-jött a válasz egy hosszú csönd után.
-Hogy ez valahogy mért nem lep meg?!-sóhajtottam fáradtan.
-Nem érünk rá ilyen parányi dolgokkal foglalkozni, állj félre az útunkból, mert sietős a dolgunk!-kezdett ismét okoskodni Sessh miközben vérző karján csodálkozott.
-Öhhmmm...vagyis azt akarja mondani, hogy a saját érdekedben engedj minket útunkra, hogy bíztosíthatsuk a jövődöt!-tolmácsoltam a kutyadémonnak elkerülve egy esetleges harcot.
Az inuyoukai még pár percig engem fixírozott, majd mivel semmi hazugsághoz hasonló dolgot nem látott tekintetemben így döntött:
-Rendben...most az egyszer megkegyelmezek...de csak azért, mert....szóval azért!-magyarázta okoskodva majd még egyszer szánakozva végignézett rajtunk, aztán útjára indult.
-Várj!-kiálltottam utánna.
Megállt, arra már nem méltatott minket, hogy meg is forduljon.
-Kérlek...válaszolj valamire!...-kezdtem bele mondókámba.-Melyik kastély akadálya az a hegy!-mutattam a keleti látóhatár fele.
-Kelet Úrának átmeneti kastélya....a halandót biztos szívesen fogadják majd...az ostoba Kagirava a halandók védnőke....-válaszolta undorral majd tovább indult.
-Arigatou!-kiálltottam utánna...választ nem kaptam, de nem is vártam.
Sessh persze nehezen tűrte az ilyes fajta megaláztatást, be kellett fognom a száját, hogy ne szólja el dühében magát, aztán mikor már Sesshomaru jó messzire került, csak akkor lélegeztem fel megkönnyebülten.
-Muszáj ekkora tuskónak lenned?-förmedtem rá a „halandó” kutyaszellemre.
-De, de nem láttad, hogy hogy viselkedett...minek képzeli ez magát? A kis mitugrász!-háborgott...én meg csak mosolyogtam az egészen.
-Mi olyan vicces?-kapta fel a vizet, ma már sokadikszor.
Én széles mosollyal az arcomon feleltem:
-Nem azért, de....hallod te egyáltalán, hogy miket mondasz? Mi?...Sessh magadról beszélsz....látod ilyen vagy ha démon vagy....ha nem mégrosszabb....-a találkozásunk emlékére gondolva elkomorodtam.
Erre ő is elhallgatott, tudta nagyonis jól, hogy most bizony igazam volt.
-Talán az a Kagirava tudna segíteni...nem lehet gonosz szellem, hisz szereti a halandókat!-fordultam vissza a hegy felé, Sessh nem ellenkezett, csupán egy grimaszféleséget engedett meg magának.
Elindultunk vissza a hegy felé, útközben egy szó sem esett köztünk, nem mintha olyan szórakoztató beszélgetőpartner lenne, mindketten gondolatainkkal voltunk elfoglalva, őt bizonyára a találkozása önmagával foglalkoztatta, nekem meg folyton az első közös éjszakánkon járt az eszem, összerándultam már attól is ha rá gondoltam, akkor nagyon féltem tőle...aztán nem is tudom...nem értettem semmit, bárhogy is igyekeztem megismerni őt, nem sikerült, olyan volt előttem, mint egy sötét labirintus, nem lehetett kiismerni vagy eligazodni rajta, kiszámíthatatlan volt és veszélyes, veszélyes rám nézve és az emberiségre nézve is.
Lassan elértünk a hegyhez...nekem bármilyen szögből néztem nem láttam többet egy közönséges hegynél...nehezen hittem el róla, hogy ez csak egy illúzió és, hogy itt valójában egy kastély van...nem tudtam mit kellene csinálnom, hol lehet itt bemenni? Mit is kell keresni?
Néhány sikertelen próbálkozás után, esdeklően Sessh felé fordultam, majd miután megilletett oly udvarias szavaival, bátorkodott megfogni a kezem majd behúzni magával valahová....még így halandó formájában is jól működtek az érzékei...
Én csak furcsa vibrálást éreztem, majd egy áttetsző lilás anyagot, amin áthaladtunk, aztán kivilágosodott minden és, mint egy mesebeli kastély úgy tárult szemeim elé Kagirava palotája...a halandók mentsvára..
-Azta...ez eszméletlen!-ájuldoztam mikor már átléptünk az akadályon.
-Hm...most már kezd derengeni valami, de még mindig nem emlékszem pontosan!-töprengett Sessh.
-Gyere, menjünk már...meg akarom nézni ezt a helyet közelebről!-húztam magam után társam, majd elindultunk a várkapu felé. Minden olyan csodálatos volt és olyan ismerős, nem is tudom, de valahogy úgy éreztem, hogy egyszer már jártam itt, de az is lehet, hogy csak hasonlít egy ismerős helyre...meglehet, de akkor mégis mi ez a furcsa érzés, ami szorongat, miért szorul össze a szívem egyre jobban, ahogy közeledünk, mi ez az egész?
-Jól vagy?-az elmélkedésből Sessh gyanakvó hangja zökkentett ki.
Egyik szemöldökét felvonva nézett rám, valamit nagyon furcsálott a viselkedésemben.
-Öhm..igen..miért ne lennék jól?-próbáltam összeszedni magam és mosolyogni.
-Olyan furcsa vagy...-jegyezte meg Sessh kíváncsian.
-Nincs semmi bajom!-én azt hiszem, hogy egy kicsit felkaptam a vizet.
A beszélgetés megszakadt mivel elértünk a várkapuhoz, a várkapunál nem mindennapi őrség állott, pontosabban két youkai és két ningen, ilyet sem lehetett látni mostanság.Sessh undorodva figyelte a furcsa összeállítást, muszáj volt oldalba böknöm és csendre intenem.
Az egyik őr, pontosabban egy démon kézségesen lépett elő, majd udvariasan megszólított:
-Esetleg segíthetek valamiben hölgyem?
-Igen, megköszönném!-válaszoltam egy udvarias meghajlás után, majd gyorsan megpróbáltam gondolataimat is összeszedni.- Mi a Nyugat-i területekről jövünk és szeretnénk Kagirava-samával beszélni!
Az őr a biztonság kedvéért még egyszer figyelmesen végignézett rajtunk majd intett a halandó őrnek, hogy vezessen be minket a palotába.Még mielőtt be léptünk volna a kapun, suttogva hozzátette:
-Nem szokásom ilyet csinálni, de látom a kisasszonyon, hogy nagyon nagy gondja van!
-Oh, arigatuo gozaimas!-hajoltam meg hálásan, majd mivel Sessh már összevont szemöldökkel nézett rám, továbbindultunk.
Beléptünk a városba, hát az aztán valami tünemény volt, többszáz démon és ember lakott ebben a városban és bármennyire is furcsa de látszólag békében éltek egymással, nem bámultak meg minket, barátságosak voltak. A város nagy volt és gazdag, amerre csak a szem ellátott házak és szentélyek magaslottak, apró kertek a házak mögött, zajos kocsmák, hatalmas piac, telis tele különleges áruval, na meg persze az ehhez társuló zenebona és ricsaj. A palota majdnem akkora volt, mint Sessh-é, tornyai az égig magaslottak, a kastély körül díszes kertek és ligetek díszelegtek, az udvaron éppen akkor masíroztak a katonák, persze halandó és démon katonák. Sessht a hányinger kerülgette, undorodva nézte az egymással harmóniában élő városlakókat.
-Undorító...hogy képesek ennyire megalázkodni!-morgolódott dühösen.
-Elég legyen, fogd már be, az ég szerelmére kérlek, ha így folytatod az otthonod helyett egy kényelmes cellában fogunk kikötni! Úgyhogy pofa be!-gyilkos tekintettel néztem rá majd elfordultam és felszegett fejjel folytattam az utam.
Az előttünk trapoló őr furcsán nézett ránk.
Mikor már két udvart is elhagytunk végre elértünk a kastély bejáratához, ott ismét őrök vártak ránk, szerencsére a kísérőnk elintézte helyettünk a dolgot, kisvártatva tért csak vissza hozzánk, majd a szokásos udvariassággal így szólt:
-Uram, hölgyem, a Nagyúr sajnálatos módon a határfalvakban van ellenőrzésen, csak holnap érkezik haza, de az Úrnő Ayumi-sama kézségesen áll rendelkezésükre!
Összenéztünk, mindkettőnket meglepett ez a nagy segítőkézség, ez egyáltalán nem volt jellemző a középkorra, ez a birodalom egy teljesen más, eddig szokatlan világ volt számunkra.
-Megtiszteltetésnek vennénk ha fogadna!-válaszoltam illedelmesen.
Az őr ismét elrohant, majd pár perc múlva már két másszínű egyenruhás démon jött előnkbe, intettek, hogy kövessük őket, majd megindultunk befele a nagy kapun.
Egy tágas folyósóra léptünk, ott volt csak nagy nyüzsgés-forgás, szobalányok, apródok és egyéb rangos-rangtalan alattvalók szaladgáltak össze-vissza, felmentünk egy hosszú lépcsőn, majd ismét egy hatalmas folyósóra léptünk, kívülről nem is tűnt ennyire hatalmasnak ez a kastély, de belülről, akárcsak egy labirintus.
Én mindvégig feszült voltam, Sessh meg türelmetlen és mérges,idegesen kapkodta a fejét ide-oda nem érezte magát biztonságban, én meg...hát nem tudom megmondani, hogy mit éreztem, a szívem egyre jobban összeszorult, majd ahogy egyre beljebb kerültünk a kastélyban, úgy jelentek meg lelki szemeim előtt rég elfeledett emlékképek, olyan események villantak fel szemeim előtt, amelyekre nem emlékszem, hogy megtörténtek volna, ugyanezty a kastélyt, ezt a folyósót láttam magam előtt, mint elsárgult emlékképet, sikolyokat hallottam, kiálltásokat, lelassultam, majd megálltam, valami arra késztetett, hogy másfele menjek, az ellenkező irányba csalogatott valami ismeretlen erő, elindultam a másik feljáró felé, Sessh értetlenül fordult meg, majd nézett utánnam.
Én meg csak mentem, megbabonázva, mint akit egy láthatatlan szál húz maga után. Aztán újból megálltam, ekkora már hófehér voltam és egész lényem remegett, a következő fordulónál halk koppanást hallottam, majd egy kis fagolyó gurult a lábaim elé, lehajoltam majd felvettem, abba az irányba néztem ahonnan a labda jött, a félhomályból egy apró gyermek alakja rajzolódótt ki, még nem tudott rendesen menni, csak tipegett, lassan, szagatottan, kedves mosolyra húztam a szájam, bevártam a gyermeket, de amikor a napfényes ablakok elé ért arcom elkomorult, ijedten szorítottam magamhoz az apró játékszert. A kislány megszeppenve rám nézett hatalmas mélyzöld szemeivel, világos-lila haja fürtökben omlott alá vállán, apró kezeit felém nyújtotta, még nem tudott beszélni csak dadogot, szemeim megtelek könnyel, újból remegni kezdtem, ő meg elmosolyodott, könnyes szemmel nyújtottam felé labdáját, ő meg bátran kapott érte és elvette, erre Sessh is odaért, kíváncsian nézett rám, majd a kislányra, nem értette miért akadtam ki ennyire, én viszont nagyonis tudtam, mert lehet, hogy csak véletlen műve, de ez az alig kétéves kislány nagyon hasonlított gyerekkori önmagamra, mikor a szemeimbe nézett azokkal a vidám fénylő szemekkel, ahogy rám mosolygott, olyan volt, mintha önmagamat látnám, megijedtem, nagyon megijedtem, nem mertem mozdulni, a démonlányka sem mozdult, csendesen szoírtotta labdáját.
-Miwako!-szólított meg Sessh, majd lehajolt hozzám és felsegített, mikor meglátta könnyes szemeim meglepődött.-Mi, mi van veled? Miért sírsz?
Nem tudtam válaszolni, hangatalanul borultam a nyakába és szortíottam magamhoz, szemeim lehúnytam és megpróbáltam megnyugodni, ő meg vigasztalóan a hátamra tette kezeit és magához szorított.
-Jól van, cssss....próbálj megnyugodni!-vigasztalt.
A folyósó végén egy magas nő tűnt fel, sietve haladt felénk, mi gyorsan szétválltunk, egy mozdulattal letöröltem könnyeim és összeszedtem magam.
-Enyje-enyje kisasszony, hát szabad ilyet csinálni!-kapta fel ölébe a kislányt egy magas, sovány démonnő volt, ezüstszín haja elegáns kontyban volt feltűzve, neki is mélyzöld szemei voltak, akárcsak lányának, homlokát meg egy növekvő zöld félhold díszítette, ő is kutyaszellem volt. Ahogy rám nézett, egész testem forróság járta át, vidám arca rögtön elkomorult, ahogy találkozott tekintetemmel, végigmért engem, majd értetlenül nézett rám, mindketten meglepődtünk, hisz nagy volt a hasonlóság köztünk. Ugyanazok a vonások, ugyanaz a vidám, mosolygós arc, ugyanaolyan szemek, hárman nagyon hasonlítottunk, ő, én és a kislány. Sessh csak csodálkozva pislogott ránk, teljesen ledöbbent.
Mindkettőnk arca szomorúságba burkolózottm, ahogy egymásra néztünk, „már láttam valahol ezt az arcot, igen, már emlékszem...azon a napon, de mikor is?”
Végül a démonnő törte meg a kínos csendet, ismét elmosolyodott, habár szemében még mindig látni lehetett a döbbenetet.
-Az én nevem Ayumi Hakizawa, segíthetek valamiben?
Mi mindketten meghajoltunk, Sessh is, most még neki sem volt kedve kötözködni velem.
Felegyenesedtem majd megpróbáltam magamhoz térni:
-Úrnő, nekünk egy hatalmas próblémánk van, szükségünk lenne a Fény kövének erejére!-válaszoltam szaggatottan, fogalmam sem volt, hogy honnan szedtem ezt a Fénykő izét, Sessh egyre gyanakvóbban nézett rám, hát még én magamra, egyáltalán azt sem tudtam megmondani, hogy miért is jöttünk ide, nemhogy mi az a Fénykő.
-Óh...-lepődött meg az Úrnő, miközben ölében nyugtalankodó kislányát próbálta leállítani.- Hát nagyon sajnálom, de a Fénykövet csakis a férjem tudja használni...de ha nem sietnek legyenek a vendégeink ma éjszakára, holnap majd mindent megbeszélhetnek a Nagyúrral!-válaszolta a nő barátságosan.
-Köszönjük a meghívást, de nem hiszem, hogy...-ébredt fel végre Sessh is az ámulatból.
-Ugyanmár...ha már ilyen hosszú útat megtettek...-nézett ránk meggyőzően a démonnő.
-Köszönjük és elfogadjuk!- döntöttem el határozottan.
-Nagyszerű!-mosolyodott el Ayumi-hime:- Máris szólok a cselédeknek, hogy készítsék elé a vendégszobát.
-Ugyan, nekünk egy kis zúg is megfelel!-próbáltam lebeszélni a nagylelkűségét.
A hercegnő közelebb lépett hozzám:
-Ugyan kérem, nem hagyhatom, hogy egy hozzám hasonló hercegnő szalmán éjszakázzon, különben is, úgy érzem mintha már régóta ismerném önt, és-ekkor egyet kacsintott:-Úgy látom a kislányom is nagyon kedveli önt...ahmm...
-Miwako...a nevem Miwako...szolítson csak Miwako-channak és nem vagyok hercegnő!-hajoltam meg újból.
-És kit tisztelhetek az Úrban?-lépett Sesshomaruhoz.
-Ő itt, Sessh...a..férjem...-szóltam közbe mielőtt még drága társam elkezdhette volna magasztos öndicséretét, tisztában voltam vele, hogy Sesshomaru itt nem kívánt vendég!
-Szolgálatára Hime!-hajolt meg Sessh is, én megkönnyebülten fellélegeztem.
Utánna már gyorsan pörögtek az események, Ayumi hercegnő meglehetősen segítőkész és barátságos volt. A nap villámgyorsan eltelt, Ayumi Himéhez hasonló jószívű démonnővel még soha nem találkoztam, emberben is ritka az ilyen. Elmondása szerint férje is egy ilyen emberszerető démon, aki azért küzd, hogy békét teremtsen ember és szellem közt. Kislányának meg nagyon ismerős neve van, Seioubu, mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet, de hol...na mindegy, egyre jobban romlik a memóriám, az a furcsa érzés, azóta kísért, amióta betettük a lábunkat a kastélyba, fogalmam sincs, hogy miért, de úgy érzem, minthya már jártam volna valamikor itt, a személyzet, a város, Ayumi...mind olyan ismerősek...
AJÁNLOM AZ OLDALT
