-Korán van még, aludj!-jött a válasz egészen a közelemből.
„ Na itt álljunk csak meg, csak halucináltam vagy tényleg szólt valaki az előbb?”
Lassan felemeltem fejem a ....a.....valakinek a válláról...és ijedten körülnéztem, ekkor megmozdult alattam az ágy, ahogy meg akartam fordulni valami megakadályozott a műveletben, méghozzá két erős kar, ami teljesen átölelt, aztán azon kaptam magam, hogy én is ölelek valamit, vagyis valakit, aztán ijedten tekintettem fel...
-Sessh?-kérdeztem hitetlenkedve a szénfekete szempártól, ezzel egyidőben villámgyorsan felültem és ide-ode kapkodtam a fejem, nem hittem el, hogy ez lenne a valóság, Sessh és én egy ágyban? Na ne, ez már túl sok volt.
-Te jó ég!-kiálltottam fel újból majd magam elé kaptam karjaimat, hogy eltakarjam meztelen kebleimet. Sessh továbbra is nyugodtan feküdt és engem nézett.
-Ho...hogy lehet ez?-fordultam felé ijedten.
-Az este egy kicsit sokat ittál és hát nem bírtam veled!-válaszolta hamiskás mosollyal.
Szédülni kezdtem, lehúnytam szemeimet és próbáltam felidézni a tegnap éjszakát, de nem sikerült, a fejfájástól még gondolkodni sem tudtam rendesen.
-Ohh, hogy az a....szörnyen fáj a fejem!-döltem vissza ernyedten a párnámra.
-Ne aggódj, nagyon jó voltál!-szólalt meg cinikusan majd kikelt az ágyból.
Újból felugrottam, szívem a torkomba dobogott, magamra néztem, egy szál bugyiban feküdtem, Sessh meg, hát az ő felsőtestét sem fedte semmi ruha...
Ő erre ismét elmosolyodott majd felöltötte haoriját és fegyvereit majd elhagyta a szobát.
-Akkor ez a mosoly mit akart jelenteni?-kiálltottam utánna.-Igen vagy nem?
Választ már nem kaptam, még kellett egy kis idő míg teljesen rendbe szedtem magam, egyfolytában szörnyű fejfájás kínzott, hát ilyen a másnaposság és egy átkozott Aszpirint sem hoztam magammal, dehát ki gondolta, hogy le fogok részegedni.
Miközben összegubancolódott hajam fésültem próbáltam feleleveníteni a tegnap estét, annyira még sem lehettem berúgva, hogy egyáltalán nem emlékszek semmire, törtem a fejem, de csak nem jöttek az emlékek.
„ Jaj...és mi van ha tényleg megtörtént? Lefeküdtem Sesshel...jaj nem az nem lehet, mert arra emlékeznék...és különben is...nem...biztosan nem...vagy mégis? Mi van ha mégis? Muszáj emlékeznem, mert különben beleőrülök ebbe a tudatlanságba!!!”
Ahogy lassan elkészültem úgy jöttek elő, lassan, szaggatottan a tegnap fátyolos emlékei, csak képekre, villanásokra emlékeztem, de azok is hihetetlenek voltak.
Ahogy felídéztem, újból ajkaimon éreztem Sessh csókját és most már biztos voltam benne, hogy nem álom volt, valóban megtörtént...de történt több is....?
Elmélkedésemből Sessh hangja szakított ki, majdhogynem rosszul lettem úgy rám ijesztett.
-Elkészültél végre?-toppant be lendületesen az ajtón, én meg hiretelen feleszméltem és újból elvörösödtem a tegnap történteken.
-I..igen...csak épp...még megkötöm ezt!-mutattam a vastag obira majd derekamra csavartam, és megpróbáltam masnit kötni rá, hosszas bibelődés után sem jött össze, hiába még most sem tudtam teljesen elsajátítani a középkori divatot.
-Áhhh...engedj!-lépett szorosan mögém Sessh majd derekamnál előrenyúlt és teljesen átölelt, ahogy az obi két végét a kezére csavarta, engem meg kirázott a hideg a közelségétől, ahogy nyakamon éreztem hideg leheletét, megbabonázó illatát, neki kellett dőlnöm, hogy újból magamhoz tudjak térni.
Sessh félre értette reakcióm, elengedte obimat és mire feleszméltem már karjai közt voltam szétnyított yukatában, remegve.
-Mi...mit csinálsz?-kérdeztem elérzékenyülve mikor megfordított az ölelésben, nem válaszolt helyette szenvedélyesen megcsókolt, túl gyorsan jött és túl váratlanul képtelen voltam ellenkezni és talán nem is akartam, mikor pár perc után szétválltunk lihegve próbáltam szabadulni karjaiból.
-Nem....ezt nem szabad...nem tehetjük meg!-ellenkeztem és megpróbáltam a józan eszemre hallgatni.
-Dehogynem...te is úgyanúgy akarod, ahogyan én!-suttogta a fülembe, majd lecsúsztatta yukatám a vállaimról.
-Hagyd abba...bárki megláthat....nem lehet...!-kaptam kezei után.
Ő válaszképpen a nyakamba csókolt, légzésem egyre jobban gyorsult, élveztem, amit csinált, de nem lehetett...semmiképp sem történhetett meg....hisz most a harc kezdetén nem kerülhetünk közel, főleg azért nem, mert ez a férfi, nem ugyanaz, mint régen volt és ha majd visszaváltozik semmire nem fog emlékezni...
-Elég!-téptem ki magam karjaiból majd bizonyításképpen lendületesen képen töröltem.
-Ha én egyszer nemet mondok akkor az úgy is van!-húztam össze magamon a kék-fehér mintás yukatát majd hanyagul felbogoztam az obit is.
-Tudod, sokkal jobban szeretlek ha részeg vagy...-jegyezte meg dühösen a halandó-szellem.- és az a bizonyos hm-hm...nem történt meg!-azzal kilépett az ajtón.
-Hála istennek!-lélegeztem fel megkönnyebülten majd villámgyorsan utánna iramodtam.
Egész úton az ebédlőig egy szó sem esett köztünk, ő mérgesen súrolta arcát, ahol egy hatalmas vörös kéznyom díszelgett, szó mi szó, nagyot ütöttem, én meg vágtattam elől, akár egy csataló.
Az ebédlőben már várt reánk Ayumi, elmosolyodott Sessh arca látán és cinkosul rám kacsintott, én meg naná, hogy elvörösödtem.
-Na és jól aludtatok?-törte meg a csendet a hercegnő.
Én épp a teámat szürcsöltem és a kérdés hallatán úgy zavarba jöttem, hogy félre nyeltem és fuldokolva köhögni kezdtem.
-Gomen...cigányútra ment!-válaszoltam vigyorogva, mikor már sikerült egy kicsit megnyugodnom.-Jól...aludtunk!
-Ennek nagyon örülök, nemsokára hazaér a férjem is!
Ezzel egyidőben kürtszó és hangos zenebona törte meg a kastélyudvar csöndjét.
-Már itt is van!-ugrott fel vidáman Ayumi majd kirohant az ebédlőből, de még mielőtt eltűnt volna intett, hogy kövessük.
Kiszaladtunk az udvarra, éppen akkor hajtott be egy sereg lovas katona, élükön a Nagyúrral, fejét szamurájsisak fedte, így nem láthattam arcát, vörösszínű paripája fáradtan fújtatott, hosszú utat megtehettek idáig.
-Inukage!-kiálltotta elragadtatva Ayumi majd a lovas elé szaladt.
A magas, kemény kötésű férfi könnyedén ugrott le a lóról, majd asszonyához sietett, örömittasan kapat fel ölébe Ayumit, aki nem törödve úra poros, koszos arcával boldogan csókolta meg őt.
-Hát nem édesek így ketten!-jelentettem ki elragadtatva, de Sessh szánakozó grimaszát látva elment a kedvem a romantikus szappanopera szindrómától.
Mikor már megfelelően üdvözölték egymást, a királyi pár kézen fogva elindult felfelé a lépcsőn, pontosabban felénk, a Nap direkt a szemembe sütött így nem nézhettem meg jobban a démont.
-Inu no Kage!-hördült fel Sessh.-Igen, most már emlékszem!Miwako...azt hiszem...
-Ne most...majd elmondod később!-szóltam közbe majd előreléptem és meghajoltam a tekintélyes Démonnagyúr előtt.
-Szóval ők azok a jövőbeli vándorok, akikről a levélben is beszéltem!-magyarázta Ayumi vidáman.
-Ő Sessh és ő Miwako!-mutatott rám.
-Nagyon örülök a találkozásnak felség!-emelkedtem fel mosolygós arccal.
-Részemről a szerencse!-válaszolta a démon és ekkor történt meg az a momentum mikor zuhanni kezdtem.
Meghallottam a démon hangját, majd felnéztem rá, a szívem összeszorult, pont úgy mint, amikor először találkoztam Ayumival, de ez most rosszabb volt...sokkal rosszabb...hátrálnom kellett pár lépést, hogy össze tudjam szedni magam, az agyamban ott lüktetett valami, ami vulkánként tört elő....a felismerés.
A démon hosszú világos-lila haja leért egészen térdéig, szikrázó szürke szemei távolságtartóan mértek végig engem, olyan jel volt a homlokán, mint Sesshomarunak, egy zöld Holdsarló, arcát démoni csíkok díszítették, ezek viszont lilák voltak.
Harci öltözetben állt előttem, szigorú, parancsoló tekintettel nézett rám...most már biztosan tudtam, hogy láttam már valahol.
Egy álombeli beszélegtést ídéztem fel, ami soha nem történt meg, de mégis hallottam és láttam.
„-Hol vagyok?
-A határon állsz Seioubu-san...csak rajtad, múlik, hogy merre lépsz....
-Milyen határ? Merre menjek?
-Most adok neked valamit....-azzal megfogta az egyik kezem, hatalmas tenyerében elveszett az én aprónak tűnő kezem.
Mélyen a szememben nézett, nem mertem ellenkezni habár semmi jóra nem számítottam.
-Rajtad múlik, hogy mire használod...ha nem tudod uralni...meghallsz...
Elkerekedtek a szemeim, semmit, de semmit nem értettem abból, amit mondott, viszont szavai nyomán félelem járta át a testem.
Éreztem amint a kezem, amelyet szorított lassan felforrósodik, újjbegyeim égtek, bizseregtek, ki akartam kapni a kezem a markából, de nem engedte, megszorította és hipnotizálva nézett a szemembe.
-Sürget az idő,nagy feladat vár rád...maradnod kell...és véghezz vinned...ígérd meg...Seioubu...ígérd meg...lányom!
-Ígérd meg lányom!”
-Lányom!-visszhangzott a fejemben a szava, mert az ő szava volt, ő mondta, mert most is ő áll itt előttem, ő...az apám...az igazi apám...és az az életvidám, kedves nő, aki a kezét szorongatja....az az édesanyám...én meg..én meg én vagyok...Seioubu.
A démon arca elfehéredett, én sírni kezdtem, zokogtam és remegtem...nem tudtam megnyugodni, sem megszólalni, most már mindent értettem...most már tudtam, hogy ki vagyok...és fájt az igazság, rettenetesen fájt, túl sok csalás és hazugság fedte be...és nem értettem, hogy miért pont én, miért pont velem történik mindez? Naze?Miért?
Most mindenre volt magyarázatom, a furcsa külsőmre, az ismeretlennek hitt emlékképekre, az ismerős családra, mindenre...
A démon közelebb lépett hozzám, de ahogy belenézett ijedt, könnyes zöld szemeimbe, rémülten hátrált, majd elsápadva megszólalt:
-Seioubu?-szólított a nevemen és nekem ez elég volt az összeomláshoz, elvesztettem a lábam alól az utolsó darab talajt, elfáradtam és elgyengültem, a film megszakadt és én tehetetlenül zuhantam az öntudatlanságba, mielőtt még elérhettem volna a földet Sessh mögém lépett és elkapott, még egyszer zokogva felnéztem rá, aztán minden elsötétült...
-Miwako, térj magadhoz, Miwako...kérlek ébredj!-arra eszméltem, hogy valaki kétségbeesetten rázogat, lassan felnyítottam szemeim, Sessh fekete tekintete nézett vissza rám.
-Na végre, mi történt veled? Jól vagy?-hangja soha nem volt ennyire rémült, valóban aggódott értem.
-Kisasszony jobban érzi már magát?-hajolt fölém egy ismerős arc.
-Miwako, a kamik legyenek áldottak, magadhoz tértél, hogy vagy?-majd Ayumi feje is megjelent a képben.
„ A családom”-suttogtam magamban.
-Sajnálom, hogy rátok ijesztettem!-válaszoltam egy halvány mosollyal, majd megpróbáltam felülni.
-Ugyan már nem történt semmi, inkább pihenj, majd ha jobban leszel megbeszéljük!-válaszolta édesanyám majd kiráncigálta kíváncsi apámat a szobából.
Ketten maradtunk, Sessh és én, persze őt nem lehetett ilyen könnyen lerázni, gyanakvóan nézett rám, majd egész közel hajolt arcomhoz, arca komoly volt és határozott, tudtam, hogy vele nem lesz könnyű dolgom.
-Mi volt az, ott az udvaron?-kérdezte gyanakodva.
-Se-semmi, csak még mindig nem hevertem ki a tegnapi bulit!-feleltem szórakozottan.
-Nekem inkább úgy tűnt, hogy felismerted Inukage-t!-Sessh továbbra is faggatott.
-Ugyan, dehogy...miket beszélsz? Most láttam először!-próbáltam kimagyarázni magam, de ahogy a pillantásom arcára esett felébredt bennem a bűntudat, nem tudtam neki hazudni, elfordítottam fejem és kibámultam az ablakon.
-Nem hiszem el, mert van körülötted valami titok, valami amit rejtegetsz, először mikor megláttad a gyermeket, aztán Ayumi-san, majd a férje, túl sok véletlen egyszerre nem gondolod?
-Nem értem, mit akarsz ezzel mondani?-értetlenkedtem.
-Csak annyit, hogy neked közöd van ehhez a családhoz, nem tudom hogyan és miért, de kiderítem...
-Fáradt vagyok! Megteszed, hogy kimész és pihenni hagysz!-fordultam el tőle és lehúnytam szemeim.
-Bármi közöd is legyen hozzuk, nem sokáig tarthatod fel a rokonságot!-válaszolta titokzatosan majd elhúzta a fuszumát.
-Hogy érted, hogy nem sokáig?-fordultam az ajtó felé.
-Már mindenre emlékszem Inu no Kageval kapcsolatban, sürget az idő Miwako!-azzal behúzta az ajtót.
-Mi, sürget az idő? Nem értem, mire célzott ezzel?-tettem fel magamban a kérdést, de mivel már erőm sem volt gondolkodni visszabújtam az ágyba és megpróbáltam elaludni, szó mi szó, volt mit kipihennem!
AJÁNLOM AZ OLDALT
