Álmomban egy faluban jártam, tavasz volt, a Nap már magasan járt az égen és csakúgy ontotta a hőséget. Mezítláb voltam, hosszú hófehér ruhában, fejemen korona díszelgett és csak sétáltam a fák közt lassan, méltóságteljesen akár egy királynő, mikor végigmentem a falu utcáin az emberek kiszaladtak kunyhóikból és földjeiken abbahagyták a munkát, elém rohantak és letérdeltek előttem, úgy áldottak, akár egy istennőt, én meg elégedetten elmosolyodtam rajtuk, aztán kezem után kapott egy asszony és megcsókolta a kezem, aztán felnézett rám és így szólt:
-Szólít a valóság Szellemcsászárnő, ébredj és légy erős!
Mintha csak az álom szökött volna ki szememből, azonnal felébredtem, szemeim kipattantak és én fájdalmasan összerándultam. Olyan hirtelen jött az erős fájdalom, hogy valósággal feljajdultam. A villámcsapásszerű érzés a bokámtól kezdődött és felnyílalt egészen az agyamig, teljesen megbénultam, hangom elcsuklott, én meg csak feküdtem és hagytam, hogy a kínok kínja játékot űzzön velem. Pár perc elteltével a fájdalom enyhülni látszott, már csak a bokám sajgott rettentően. Nagy nehezen felültem majd elhúztam a takarót lábaimról.
-Édes kamik...mi ez?-szörnyedtem el lábaim láttán, mert azok vérben usztak és furcsa zöldes színűk volt, csak ekkor ijedtem meg igazán, úgy ahogy voltam lefordultam az ágyról, mivel járni nem tudtam és segítséget sem akartam hívni, hisz azzal csak okot adtam volna Sesshnek a további gyanakvásra, így egyedül valahogy elvánszorogtam a fürdőig és leültem a kád szélére. Csak forró víz volt, a hideg régen elfogyott, de nem volt más választásom, az égető vizet egyenesen lábaimra engedtem.
-Szzzzzz.....áhhhj de forró!-sziszentem fel a fájdalomtól.-Lassan olyan leszek, mint egy kamikaze...
A víz lassan de eredményesen lemosta a vért lábaimról és vele együtt a zöldes derengés is eltűnt.
-Ez érdekes, se sebhely, se vágás de még egy picike karcolást sem látni, akkor honnan jött a vér?-csodálkoztam el a látványon.
-Na mindegy!-nyugodtam bele, mivel fájdalmat sem éreztem már és járni is tökéletesen tudtam, sőt ami még ámulatbaejtőbb volt az a lábam, régen már a meleg víztől is kipirosodott, viszont a forró víz nyomán sem égési sérülés, sem piros foltok nem maradtak...ez már fölöttébb gyanús volt. Hihetetlen gyorsasággal cseréltem le a véres ágyneműt, majd hihetetlen sebeséggel kimostam a régit, a gyanú parányi látszatát sem akartam kelteni, Sessh nem tudhatja meg, hogy kutyadémon vagyok....de főleg azt nem hogy Inu no Kage, az emberpárti démon lánya vagyok.
Hosszas kínlódás után úgy ahogy de sikerült kimosnom az ágyneműket, majd felteregettem őket az erkélyre, mintha csak egy tömbházban lettem volna J
Gyorsan magamra kapkodtam régi ruháimat, a rövidnadrágot, túrabakancsot és egy rövidújjú inget, de amikor zoknimat húztam volna fel, egy hatalmasat sikítottam majd lefordultam az ágyról.
-Na ne, ez már több a soknál!-kiálltottam fel bepánikolva, amint a bokáimon díszelgő dupla zöld csíkokra néztem.
-Ez meg mi az isten és, hogy a csudába került ide?-*próbáltam letörölni, de nem ment, azok csak ott maradtak és csak úgy virítottak.
-Álljunk csak meg! Ezek...nem egy...ahmm, hogy is hívják...olyan....méreg...izék...csíkok? Mi méregcsíkok vannak a bokáimon?-ugrottam fel rémülten, majd még mielőtt valaki benyíthatott volna gyorsan felhúztam a bakancsom, eltűntetve a furcsa jelenést.
-Ez valami tévedés lehet...de ha én is kutyaszellem vagyok, akkor...ez normális dolog, hi-hi még jó hogy nem az arcomra lett ilyen izé, mint Sesshomarunak, akkor úgy néznék ki, mint egy kis liba, akinek bevadult a sminkese....de...ha már ezek a csíkok itt vannak, akkor biztos van valami erejük...ne? Csaknem dísznek nőttek ide annyi fájdalom után?-okoskodtam magamban- például itt vannak ezek az ágyneműk, lássuk mire vagyok képes az új erőmmel!
Büszkén kisétáltam az erkélyre majd kezeimet kinyújtottam egyenesen a csurom vizes ágyneműk felé. Szemeim behúnytam és koncentrálni kezdtem:
-Száradj meg!-kiálltottam tele torokból, majd mint, egy varázsló meglegyíntettem kezeim...megtapogattam az anyagot...semmi eredmény...
-Mintha még vizesebb lenne!-állapítottam meg elkeseredve.
Többszöri próbálkozás után sem sikerült a mutatvány, pedig próbáltam pókember stílusban, karate sítlusban, majd Batman, Superman stílusát is alkalmaztam de semmi eredménye nem volt, elkeseredve indultam befele.
-Áhh...reménytelen!-jegyeztem meg elszontyolodva, majd dühösen a ökölbe szorítottam jobb kezem és belebokszoltam az ágyneműbe...és láss csodát...kezem nyomán lángolni kezdett az anyag, majd az összes párnahúzat, takaró és lepedő lángba borult.
-Ej ha...ez már döfi!-jegyeztem meg hősiesen, aztán gyorsan észbe is kaptam.-jaj ne...az ágynemű...-gyorsan legyezni kezdtem egy pergament tekercsel, de persze ettől mégjobban égni kezdett, majd fújtam, és rángattam, aztán a fuszuma lassan elhúzódott és Sessh lépett be rajta.
-Már csak ez hiányzott!-csaptam homlokomra majd gyorsan lekaptam a lángoló kelméket és taposni kezdtem őket, végre eloltottam a tüzet, már csak hamu maradt....
-Már megint mi a csudát művelsz?-lépett ki gyanakvóan Sessh is az erkélyre.
-Ja, hogy én?-megpróbáltam húzni az időt, míg valahogy kitalálok valami magyarázatot.
-Persze, hogy te, ki más?-förmedt rám türelmetlenül.-Mi ez a sok füst, meg hamu itt?
-Oh...na látod ez egy nagyon jó és elmés kérdés és válaszolok is rá azonnal...
-Hallgatlak!-türelmetlenkedett Sessh.
-Szóval én....áldoztam!-böktem ki végre.
-Áldoztál?-Sessh úgy nézett rám, mint ahogy nézni lehet egy idiótára.
-Ahmmm....hajszárítóval!-feleltem magabiztosan.-Most pedig ha megbocsájtasz, dolgom van!-azzal gyorsan kiiszkoltam a szobából.
-Hajszárítóval?-hallottam még Sessh hitetlen hangját.-Az meg mi?
A sikertelen szárítási akció után, már elment a kedvem a jótékonykodástól, de jól mondják, hogy minden kárban van valami haszon, mert most legalább tudom mi az új erőm, ahogy haladtam lefele a folyósón, az álmom jutott eszembe és az asszony szavai:
„-Szólít a valóság Szellemcsászárnő, ébredj és légy erős!” –vajon mit akart ezzel mondani? Nem értettem...a méregcsíkokra célzott volna, vagy tán valami másra és mit értett azalatt Sessh, hogy már nemsokáig tudom fenntartani a rokonságot?
Ahogy ezen töprengtem furcsa érzés fogott el, nem tudom megmagyarázni, hogy mit éreztem, de szorongtam, éreztem, hogy valami szörnyűség készül, nyugtalan voltam....
A folyósó egyik fuszumája elhúzódott majd apám lépett ki rajta, amint megláttam megtorpantam és meghajoltam.
A dolgozószoba ahová apám betesékelt hatalmas volt, tele drága dolgokkal, ízlésesen berendezve, Inukage nyugtalan volt, idegesen járt fel s alá, arcáról lerítt, hogy nyomasztja valami, akárcsak engem.
-Úgy-e te is érzed Miwako-san?-szólalt meg végül komoran.
-Hai!-bólíntottam helyeslően.-Mi ez?
A démon leült íróasztala mögé, majd intett, hogy én is foglaljak helyet.
-Az ellenségeink összefogtak Kelet ellen és közelednek...Inutaisho fia, Sesshomaru Nyugat hercege is ellenünk fordult!-összerezzentem, a teáskanna remegni kezdett a kezemben és a csésze mellé töltöttem a gözölgő teát.
-Dehát...itt van az akadályotok!-jegyeztem meg bizakodva.
-Az akadály?-Inukage arca irónikussá vállt.-Az semmiség a hatalmas erőfölényhez képest! Veszíteni fogunk!
Újból remegni kezdtem, nem is tudom miért éreztem úgy, hogy mindezt már egyszer átéltem és nem volt kellemes, de mégis bízakodtam, reménykedtem abban, hogy mégegyszer nem fogom elveszíteni a családom.
-Ne mondjon ilyet Inukage-sama, nem szabad feladnunk, majd én is segítek és Sessh is...
-Gyermekem, szólíts csak bátran Kagiravának, nem szeretem azt a nevet.-jól esett, hogy gyermekének szólított, lassan éreztem, hogy elérzékenyülök.-De itt már nincs remény...kis ország vagyunk, tele halandókkal, akik bár lelkes hazafiak, erejük mit sem ér, a youkai haderővel szemben.
-De...-álltam fel újból és könnyes szemmel néztem apámra.
-Hagyd csak Miwako-san, ezen már nem lehet változtatni, a démonok és az emberek közt soha nem lesz béke, ez csak az én országomban létezett, és ha ez az ország elpusztul, már soha nem lesz béke!
Igazat beszélt, hisz valóban nincs béke a késői középkorban, valóban megvetik a halandót és arra kényszerítik, hogy megalázkodjon.
-Kagirava-sama!-suttogtam elhalló hangon.
-Nem is tudom miért mondom el ezeket neked, Miwako, nem is ismerlek, de mégis olyan vagy, mintha a lányom lennél...ezért elmondok neked egy titkot, amit tudom, hogy soha nem fogsz elárulni...a feleségem, Ayumi is halandó volt...a fénykő segítségével változott szellemé...de a szíve...halandó érzésekkel van tele...
Nem tudtam megszólalni, teljesen ledöbbentem...szóval innen ez a nagy halandó szeretet.
-és mi abban reménykedünk, hogy talán, egyszer, lányunk Seioubu lesz az, aki elhozza majd a békét ember és démon közt!Ő az egyetlen reményünk, de még olyan kicsi és gyenge....az anyja...attól fél, hogy túl korán árván marad....-Kagirava nagyon elszomorodott, felállt majd az ablakhoz sétált és kinézett rajta, nem akarta, hogy lássam, mennyire szenved.
Én meg csak álltam és sírtam, lassan összeállt a kép, de még egy kis részlet hiányzott, hogyan kerültem én a jövőbe?
-Nagyúram, biztosíthatlak afelől, hogy lányod, teljesíti majd kívánságod és bármi áron is de elhozza a békét!
Kagirava arca felderült, az előbbi komorságnak nyoma sem volt már.
-Tudom, hogy így lesz!-válaszolta lelkesen, majd kinyított egy hatalmas szekrényt, amelyben különféle fegyverek voltak.
Hosszas mélázás után kivett egy kardot, szépen megmunkált, díszes fegyver volt, végén, ott ahol a penge találkozik a markolattal egy fényes, fehér kő díszelgett, nem kellett magyarázat anélkül is tudtam, hogy ez a fénykő, maga a kard, egy aranyos tokban volt, rajta a családi címerrel.
-Tessék!-nyújtotta felém a nehéz fegyvert.-Ez a tiéd, neked adom!
-De...én...nem...-ellenkeztem de ő a kezembe nyomta a kardot.-A lányom még túl kicsi hozzá, a Fény kardja mától a tiéd de meg kell tanulnod uralni a kardod, máskülönben nem fogod tudni használni!
-Domo arigatou Kagirava-sama, ígérem, hogy megtanulom használni és segíteni fogok az országodnak, akármiben, amiben csak lehet!
Apám halvány mosollyal nyugtázta lelkesedésem:
-Kedves tőled gyermekem, de neked más útad van, szemeidben látom, hogy nagyra vagy hivatott, nem pedig arra, hogy egy más világban, idgeen helyen, idegen célért halj meg!
Ahogy apám hideg, szürke szemeibe néztem erős vágyat éreztem ahhoz, hogy megöleljem és elmondjam neki, hogy számomra igenis fontos ez a cél, hisz a családomért harcolok, érte, anyámért és önmagamért, annyira el akartam mondani neki, hogy én vagyok az, a lánya...de nem tehettem...valami leküzdhetetlen erő megállított és nem engedte...
-Onegai...hadd segítsek...-néztem fel rá reménykedve.
-Már segítettél!-válaszolta titokzatosan majd elindult a kijárat felé, követtem őt.
-Menj vissza a világodba Miwako-san, míg nem késő...-ez inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek.
-De, nem tudok visszamenni, az időkút megzavarodott, használhatatlan!-magyaráztam remélve, hogy most már nem talál több kifogást.
Inu no Kage Nagyúr megállt, felém fordult, majd kezét vállamra tette.
-Nem Miwako-san! Ez a Sors keze volt, azt akarta, hogy választ kapj a kérdésedre...választ kaptál?-úgy éreztem belém lát, mintha gondolataimban olvasott volna, szürke szemei röntgenként láttak át védelmemen.
-Igen...azt hiszem!-feleltem döbbenten, igaza volt, ha nem romlik el az időkút és nem útazzuk át az időt, akkor talán soha nem tudtam volna meg a múltam, most már választ kaptam a legfontosabb kérdésre, mostantól már minden könnyebb lesz, legalábbis reméltem...
-Akkor már semmi dolgod itt, a te érdekedben...menekülj!-ahogy ezeket a szavakat kimondta megindult a föld a lábunk alatt, olyan volt mint egy erőteljesebb földrengés, valami furcsa radioaktív sugárzással vegyítve (mint később megtudtam ez a sugárzás egy hihetetlenül erős yaki volt)
-Nincs sok időnk hátra, fel kell készülnünk! Jobb lesz ha biztonságba vonulsz!-szólt még hátra aztán eltűnt a homályos folyósón.
Még mindig nem fogtam fel, hogy egy kitörő háború szélén állunk, még mindig arra vártam, hogy valami csoda történjen, aztán eszembe jutott Sesshomaru, aki most épp az Észak-i és Dél-i Nagyúrakkal egyesülve apám ellen indul, ha ez valóban így van, akkor Sesshnek tudnia kell mindent erről a csatáról és a folytatásról is, csak ekkor értettem meg szavai súlyát és eszembe jutott, hogy mondani akart valamit Kagiraváról, de én nem hagytam aztán az a megjegyzése, hogy „Bármi közöd is legyen hozzuk, nem sokáig tarthatod fel a rokonságot-aztán meg, hogy
-Már mindenre emlékszem Inu no Kageval kapcsolatban, sürget az idő Miwako!”
-Sürget az idő, azt mondta-kiálltottam fel hangosan majd mintha csak eszemet vették volna úgy rohantam le a lépcsőn, át hosszú nyűzsgő folyósókón, mindenfelől katonák jöttek, a személyzet riadtan szaladt össze-vissza, alig tudtam átharcolni magam a tömegen, majdnem eltapostak.
Lihegve, halálsápadtan rohantam fel a szobámba, remegtek lábaim, szám színtelen volt, hangom reszketett mikor benyítottam és megszólaltam:
-Sessh!- ő az ablaknál állt és acélos tekintettel bámulta a hangyabolyként nyűzsgő udvart. Hangom hallatára fordult csak felém, ahogy meglátta arcomat rögtön tudta mi bajom van, így inkább visszafordult, ügyet sem vetve rám.
-Te...te tudtad!-vágtam be magam után a fuszumát.
-Te ott voltál, te tudod, hogy mi lesz a vége...te láttad...-dadogtam eszem vesztve, majd könnyezni kezdtem, nagy nehezen odavánszorogtam Sessh mellé. Nem nézett rám, kerülte pillantásom, üveges tekintettel révedt a távolba.
-Válaszolj!!!!!-ordítottam rá, majd haorijába kapaszkodtam, lábaim erőtlenné válltak, alig tudtam kapaszkodni. Továbbra sem szólalt meg, szörnyen feldühített, elvesztettem a fejem, vadul kaptam karja után, majd nagy nehezen magam felé fordítottam.
-Az istenért Sessh...válaszolj már!!!-ordítottam zokogva, teljesen kikeltem önmagamból, éreztem, hogy lassan elvesztem az irányítást elmém felett.
-Tudod a választ!-felelte egyhangú közömböséggel, majd újra az ablak felé fordult.
Igen, persze, hogy tudtam, hogyne tudtam volna, éreztem, a szívemet hasogatta a fájdalom, éreztem, hogy beleőrülök, nem akartam mégegyszer elveszíteni őket.
Rémülten hátrálni kezdtem, reszketve kapkodtam levegő után, szemeim vörössek voltak a sírástól, kezem remegett, könnyeim eláztatták arcom, tönkre téve sminkem.
-Iie, az nem lehet...nem...nem hagyhatom...soha....-hebegtem kétségbeesetten majd felugrottam és kirohantam a szobából.
-Miwako? Hová mész?- még hallani véltem Sessh ingerült hangját, de aztán már csak a csatazaj zúgott a fülemben.
Ekkora már áttörték az akadályt, a Kelet-i sereg hősiesen védte a kapukat, de a túlerő könnyűszerrel áttörte azt, majd behatoltak a kastélyba, a szolgák, cselédek üvöltve rohantak ki a termekből, le a lépcsőkön, ki a szabadba, lenéztem az udvarra, szörnyű látvány fogadott, emberek ezreit láttam holtan, vérben, feküdni, pedig csak néhány perce törték át a védelmet. Démon, démon ellen harcolt, könyörtelenül kaszabolva a másikat, hallottam a fájdalmas halálhörgéseket, árvák és özvegyek kétségbeesett kiálltását, győzelmi kiálltásokat...láttam elégedett démoni arcokat, mind olyan ridegek és érzéketlenek voltak, mint ő...igen Sesshomaru is ott volt, ott állt a várfalon, megvetően nézett le a kétségbeesetten harcoló halandókra, hideg szemeiben az undor és a szánalom tükröződött.
Megijedtem, térdre roskadtam, könnyeim hangtalanul folytak, hogy tehette? Miért? Miért pont ő? Nem, ez mégegyszer nem történhet meg, mert most én Seiuobu Kagirava megvédem a családom, nem hagyom, hogy mégegyszer elhagyjanak, nem én...a remény szikrája gyúlt szívemben, mikor újból talpra álltam és az övembe fűzött Fénykardért nyúltam, a fehér kő eszeveszetten lüktetett, amint kezembe vettem, hajam furcsa szél emelte meg, éreztem, amint vérem gyorsabb tempóban áramlani kezd.
Még egy pillanatnyi ideig vártam, aztán elindultam a véráztatta folyósókon, megkeresni anyámat és gyermekkori önmagamat. Alig tettem meg pár lépést, fegyveres démonok jöttek velem szemben, készen arra, hogy végezzenek velem...
-Most vagy soha!-határoztam el magam majd lecsaptam a kardommal.
Egykőjüket sikerült megsebeznem...bevallom szörnyen megijedtem a kifröcskölő vér láttán, „ ez az én művem”-tudatosult bennem a borzalom. A másikuk viszont csúnyán megsebzett, észre sem vettem mikor mart belém mérges karmaival, fájdalmat sem éreztm, csupán a forró vérre figyeltem fel, amint végigfolyt combomon le a padlóra. De ez mind kevés volt ahhoz, hogy megállítson, isten tudja hogyan, de eljutottam a legfelső emeletig, ott volt anyám, Ayumi lakosztálya, elszörnyedve vettem tudomásul, hogy az irtást innen kezdték meg a démonok hisz egy előlénnyel sem találkoztam felfele menet, a falak vértől foltosak voltak, a padló locsogott a vértől, mindenhol szétkaszabolt emberi maradványok, testrészek feküdtek, borzalmas látvány volt.
A hányinger fogott el, ahogy egy-egy szétmarcangolt cselédre pillantottam, itt már senki sem volt, ezzel az emelettel már régen végeztek, de én mégis reménykedtem, hátha ő még mindig életben van, hátha sikerült elbújnia.
Halálsápadtan értem el az utolsó folyósóig, sötét volt, alig láttam valamit, csak az alvadt vér szagát éreztem, sehol egy előlény...senki...
Aztán kiléptem egy újabb elágazásra, ott aztán megpillantottam valakit.
Egy nő feküdt a padlón, nemes vére egyre nagyobb helyen festette be a földet, ezüst haját bemocskolta a vér, hason feküdt, így csak hátát láthattam...halványan de hallottam kétésgbeesett szívverését.
-Ó neeee....csak ezt ne!-fohászkodtam sírva, majd a sebesült nőhöz futottam.
-Csak ne ő legyen, kérlek titeket kamik, ne ő legyen!-imádkoztam mikor már oda értem, ő volt...ő feküdt ott sebesülten...ő volt az...Ayumi...-nem törődve a véres padlóval letérdeltem, yukatám vérben ázott, de nem foglalkoztam vele, remegő kézzel nyúltam érte majd fejét ölembe téve megfordítottam.
-A-ayumi, tarts ki...kijutunk innen, ígérem, csak tarts ki...kérlek!-simogattam meg véres arcát.
Lassan, egész lassan felnyította mélyzöld szemeit, majd halványan elmosolyodott:
-Nem, Miwako-chan, én már nem megyek innen sehová- nagy erőfeszítésébe került beszélnie, minden egyes szónál, vér buggyant ki a száján, szörnyű fájdalmai lehettek.
-Hallgass, ne beszélj Ayumi...csak tarts ki, könyörgöm tarts ki, ne hagyj itt engem...kérlek!-könyörögtem, sírva, zokogva, szorítottam magamhoz, borzalmas volt, ott feküdt az ölememben, sérülten, haldoklott és én nem tehettem semmit...semmit...
-Ne, ne mondj ilyet, meggyógyulsz, meglásd, csak tarts ki még egy kicsit! –nem akartam feladni, majd megörjített a fájdalom, de én harcoltam és nem számított, hogy szenvedek...csak ő számított...
Anyám, fájdalmasan felszisszent, majd mégjobban belém kapaszkodott.
-Én...most...meghalok...Miwako...de...parancsom...van...számodra!-suttogta elhaló hangon, majd másik kezét ernyedten felemelte, egy véres pergament tekercset szorongatott a kezében...a kezembe nyomta, majd újból elmosolyodott, arcát viszont már eltorzította a fájdalom.
-Tessék...vedd el...a lányomnak...akartam...adni...de...már nem...tudom...ígérd meg...Miwako...esküdj meg, hogy....átadod neki...majd....kérlek....
-Akkor jó...és...azt is...mondd...meg...neki...hogy...én...és az apja...nagyon....szeretjük...és, hogy...bocsásson...meg ...nekünk.....-sírva fakadtam, ráborultam haldokló testére és csak sírtam....szívszorító, fájdalmas hangon...
-Ne légy....szomorú...ennek...így kellett...történnie....vigyázz...magadra....Miwako-chan....-ezek voltak az utolsó szavai, fáradtan húnyta le, mélyzöld szemeit és soha többé nem nyította fel őket, teste elnehezedett, arca elkomorult, már nem nevetett többé...
-Anyaaaaaaa....neeeeeeeeee!-ordítottam fel fájdalmasan, majd magamhoz szorítottam az élettelen testet, azt hittem, hogy belehalok a fájdalomba....eközben...a kiábálásra a katonák is felfigyeltek, éreztem, amint több démoni aura közeledik...de már nem tudott érdekelni, kész voltam itt és most meghallni.
Aztán váratlanul valaki mögém került és gyorsan felhúzott magához, nem láttam semmit, elvakított a sírás.
-Jól vagy? Szedd össze magad, sietnünk kell, mindjárt fel ég az egész vár!-Sessh hangja volt az, nem válaszoltam...remegve kapaszkodtam belé...ő egyik karom átette vállán és megpróbált elindulni velem.
-Nem...mehetünk el...segítenünk kell nekik!-torpantam meg majd megmarkoltam Sessh ruháját.
-Értsd már meg, nem tehetünk semmit!-förmedt rám, türelmetlenül.
-Én megyek, nem hagyhatom itt őket, nekünk segítenünk kell, harcolnunk kell!
-Nem, nekünk mennünk kell-javított ki a halandó Sesshomaru- Miwako bármit is csinálsz a múltat nem tudod megváltoztatni, ez a múlt...a Kagirava családot legyilkolják, nem tehetsz ellene semmit!-azzal felkapott az ölébe és elindult velem ki a kastélyból.
-Neeeem...én nem akarom...tegyél le...hagyjál meghalni...hagyj itt...nem akarok menni....- csak most kezdtem érezni az erőteljes fájdalmat a combomon, már nem tudtam beszélni, nem hallottam és nem láttam...utánna már csak képfoszlányokra emlékszem...a kastély lángokban állt...Sessh kirohant velem az udvarra....egyik kezében kard, a másikban én...mindenhonnan támadtak...aztán láttam két hatalmas szellemkutyát és egy átalakult tigrisszerű valamit....a fehér szellemkutya és a tigris...a fekete inuyoukaira támadtak....az fáradthatatlan küzdött ellenük...aztán harmatos mezőt láttam...egy folyópartot....egy csónakkal, egy öreg csuhás pap szaladt ,kezében egy kisgyereket tartott, gyereksírást hallottam, majd a szerzetes felénk nézett, egy ismerős arcot véltem felfedezni...halványan elmosolyodtam...most már az utolsó kocka is a helyére került. A szerzetes a gyerekkel együtt a csónakba ült, majd gyorsan evezni kezdett...aztán mi eltűntünk a ködben...a gyereket nem láttam, de az öreget felismertem...Kagome nagyapja volt az...most már világossá vállt, hogy, hogyan kerültem a jövőbe...
Sessh most már az ölében vitt, ahogy felnéztem a szénfekete szemekbe fájdalom járta át szívem, ez a fájdalom erősebb volt a sérülésemnél...azt hittem nem fogom túlélni...ennyi volt...itt véget ér a történet...nem bírtam tovább.....és feladtam....
AJÁNLOM AZ OLDALT
