Furcsa fény világította be a látóköröm, nagy nehezen felnyítottam szemeimet majd körülnéztem, csend volt a szobában, csak az óra ketyeget szüntelen, a szoba nem volt lesötétítve így besütött a délutáni napfény...az ablak melletti diófa levelei megsárgulva szállingóztak a szélben. Az első pillanatban azt sem tudtam hol vagyok, csak tompán, szürkén éreztem, hogy vagyok, minden más idegen volt számomra...aztán mikor megpillantottam a lila tapétát, a fehér bútorokat, a kupákkal és kitüntetésekkel tele polcot akkor tudatosult bennem, hogy itthon vagyok. Akkor mindez, ami nemrég történt csak álom volt? Álmodtam volna az egészet? Remegve húztam le takarómat, majd mikor megpillantottam lábamon az átázott véres kötést, megbizonyosodtam afelől, hogy minden megtörtént...
Fázosan bújtam vissza a takaró alá, majd újból lehúnytam szemeimet, nem akartam gondolkodni, hisz a gondolatok csak fájdalmat szülnek, nem akartam szenvedni, elég volt a megpróbáltatásokból, de amikor álomba merültem volna rögtön a csata képeit láttam magam előtt, újból hallottam azokat a szörnyű hangokat, nem mertem aludni, nem akartam látni...egyszerűen el akartam felejteni mindent...
Kezeimet füleimre tapasztottam, kicsire összegömbölyödtem, szemeim lehúnytam, meg akartam szűntetni a külvilágot, megakartam szűntetni mindent, aminek köze van vagy köze volt a múlthoz.
Régen nem tudtam, hogy mi ez az örjítő fájdalom, ami időnként kínoz, reggelente értetlenül meredtem magam elé, mikor párnámon könnyeim nyomát fedeztem fel, nem értettem miért fáj néha úgy a szívem, hisz mindent megkaphattam volna, de én mégsem voltam boldog. Életem legboldogabb pillanatai az elmúlt napokban voltak, azt hittem már semmi rossz nem történhet velem, hisz ott voltam, végre, újból, velük....aztán újból elvették őket tőlem...ugyanolyan kegyetlenül, mint régen, de most sokkal jobban fájt, mert tudtam hogy mit veszítettem el és éreztem, hogy nincsenek már és újból árva voltam, egy a családtalanok óriási családjából.
Mert mi volt az a parányi boldogság a többihez képest? Hogyan pótolhatta volna pár boldog óra száz meg száz év keserű hazugságát? Az űr, amit az időutazás előtt éreztem nem tűnt el, sőt talán még nagyobb lett...már tudtam, hogy mi ez a tompa, kínzó fájdalom, már értettem, hogy milyen a szív fájdalma...
Megsemmisült ábrázattal szorítottam párnámat, fejemben gondolatok zúgtak, fülemben sikolyokat hallottam, lelki szemeim előtt újból és újból lejátszódott a mészárlás..
Csak én tudhatom, hogy mit éreztem akkor, olyan voltam, mint egy üres, elhagyatott csigaház, amiben már soha semmi nem akar menedékre lelni...
Már tudtam, hogy ki vagyok, de ettől még nem lett könnyebb semmi, ellenkezőleg, egyre súlyosabbnak éreztem a jövőt, az álarc, amit soha nem akartam felölteni, most cinikus grimasszal kínálta fel magát, felkészülve arra, hogy belerántson abba világba ahonnan fejvesztve menekültem, a hazugok világába, kényszerített arra, hogy viseljem őt és, hogy hazudjak...hazudjak a védelmemért.
Egyszerre voltam szánalmas és számkivetett, némán tűrtem, hogy kínozzon a múlt de mégis magamat sajnáltattam azzal, hogy fejet hajtottam a fájdalom előtt és kérve, könyörögve adtam meg magam neki.
Elszégyelntem magam e gondolatra, hisz nem ez az én feladatom...én másra vagyok hívatott, harcolnom kell, küldetésem van, meg kell valósítanom a lehetetlent, nem számít mennyi vér kell és hány halál, nem számít az én fájdalmam, hisz mit ér az egy évezred szenvedése mellett?
Engem várna a nép, ezt a Szellemcsászárnőt várják az elesettek? Ezt a kis, gyáva sunyogót, aki takarója alá bújik ha fél, és sír? Sírva fakad a maga bánatán? Milyen megváltó az ilyen, ki előbb sajnálja magát, mint népét?
Erős vágyat éreztem ahhoz, hogy talpra álljak és, hogy szembe nézzek bármivel, akár még halállal is, hisz mit veszíthetnék? Semmim sincs ezen az átkozott világon...magam vagyok....egyetlen gyalogosa egy kétszemélyes sakkjátszmának....részese a múlt és a jövő játszmájának...csak egy eszköz vagyok, egy kulcs a békéhez. De milyen béke az, amit csak vérengzés árán lehet kivívni? Hogy lehet háburóval békét teremteni?
Elmélkedésemből az ajtó halk nyikorgása ébresztett fel, villámgyorsan kiegyenesedtem, majd letöröltem kósza könnyeim...
Anyám lépett be rajta, majd apám, arcukon a néma rémület fintora ült, falfehérek és ijedtek voltak mindketten, anyám nem nézett a szemembe...apám idegesen kapott kioldott nyakkendője után.
Nem szólaltam meg, hagytam, hadd kínozza őket a tudatlanság, megérdemlik, hisz ők is, mint mindenki más, hazudtak nekem.
Lassan közeledtek ágyam felé, majd anyám felvette a szokásos pókerarcot, azt az idétlen bájvigyort, ami mindig arcán díszelgett.
-Kicsim...végre felébredtél...jobban vagy már...úgy ránk ijesztettél!- ült le mellém, majd megfogta kezemet, de eltoltam kezét, ellenségesen néztem rájuk....úgy álltak előttem, rémülten, mint két lebukkófélben levő bűntárs.
-Tudjátok mi történt?-szólaltam meg végül, színtelen hűvös hangnemben.
-Igen...Kagome mindent elmondott.-válaszolta apám zavartan.
-Igen...és ti mikor akartátok elmondani? Vagy egyáltalán szándékotokban állt valaha elárulni?-förmedtem végre rájuk dühösen, lángoló szemekkel néztem anyámra, majd apámra.
Apám leült a díványra, megpróbált nyugalmat erőltetni arcára:
-Mitől, mond Sannju-san, mitől akartál megvédeni?- apám elsápadt, anyám meg sírva fakadt, mikor apámat nevén szolítottam, bizony, azt az embert azután, már soha nem szolítottam apámnak, sem Mameha-sant anyámnak....
-De...kicsim...mi csak azt akartuk, hogy...boldog légy....hogy mindened meglegyen!-felelte anyám szippogva.
-Na ne mond, és mikor jutott egyáltalán eszetekbe, hogy van egy lányotok? Hm? Eltűnésem után hány hétre vettétek észre a hiányom? –csak ordítottam és ordítottam szakadatlan, persze a válasz egy mély és hosszú csönd volt, dehát nem is számítottam másra.
-Mindenem megvolt, jól tudom, de egy csöppnyi boldogságot sem adtatok...soha!-hangom elcsuklott, sírás előjeleként.
-Kérlek, menjetek innen...hagyjatok magamra....-azzal visszadőltem az ágyra.
-De Miwako!-apám végre szóhoz jutott.
-Az istenért!-kiálltottam fel dühösen, ennyi elég volt, az ajtó újból kinyílt majd hallottam a távozó lépteket.
-Ő hol van?-állítottam meg távozó anyámat.
De helyette már egy sokkal kellemesebb, mély, férfias hang válaszolt:
-Itt vagyok!
Azzal Sessh lépett be az ajtón, majd behúzta azt maga mögött.
Arca nyugodt volt, de a fáradtság nyomai nagyívben kiültek nemes vonásaira, látszott rajta, hogy az utóbbi napokban szinte semmit sem pihent.
-Hogy érzed magad?-kérdezte a maga hűvös hangnemében, majd megállt az ágy előtt.
-Az attól függ!-feleltem egykedvűen majd mégjobban magamra húztam a takarót, a fájdalom parányi jelét sem akartam mutatni, így is eléggé gyanús voltam neki.
-Sessh, válaszolj nekem egy kérdésre!-még soha nem voltam ennyire komoly, ennyire kemény.
Sessh kérdően nézett rám majd leült az ágyam melletti székre, szemben velem, én mély levegőt vettem, majd felkészülve a legrosszabbra megkérdeztem:
-Te ölted meg Inu no Kaget? Az igazat akarom hallani....válaszolj, te vagy a gyilkosa?-hangom megremegett minden egyes szónál.
Sessh továbbra sem veszítette el a nyugalmát, kényelmesen hátradőlt a székébe, majd pár perc elmélkedés után, higgadtan válaszolt:
-Miért hazudnék? Mi okom lenne rá? Különben sem én öltem meg.
Szavakba sem tudom önteni, hogy milyen határtalanul boldoggá tett ez a válasz, úgy éreztem, mintha egy 100 kilós súly esett volna le rólam, nem ő tette!
-Akkor ki ?
-Nem tudom, berohannt a feleségéért és a gyerekéért az égő kastélyba...de már nem jutott ki...-válaszolta szórakozottan majd felállt és a polcon díszelgő kupáimat kezdte tanulmányozni.
-És most, hogyan tovább?-megfordult majd csillogó fekete szemeit rám emelte, igen eljött a döntés pillanata, mit is kellett volna tennem? Mi lett volna a helyes? Nem tudom, de abban a pillanatban nem is tudtam volna eldönteni, hogy mi a helyes.
-Mi lenne, az élet megy tovább, mi meg, gondolom...Naraku ellen indulunk? Ne?-félmosolyra húztam a szájam majd bízakodva kacsintottam egyet.
-Úgy érted, hogy együtt?-nézett rám értetlenül.
-Igen úgy...elvégre nem boldogulsz nélkülem!-kászálódtam ki az ágyból majd megpróbáltam felöltözni, a lábam viszont még mindig sajgott, a méreg nagyon nehezen akart elpárologni.
-Arra azért ne vegyél mérget!-kapta fel a vizet Sessh, de én egy célbataláló dobással belé folytottam a szót.
-Vedd ezt fel!-mutattam a hozzávágott baseballsapkára.-nem akarom, hogy bilógiai csodának tekintsenek!
-Naze? Hová megyünk?-kérdezett vissza, miközben a számára furcsa tárgyat tanulmányozta.
-El innen...elegem van ebből a világból....haza megyünk!-adtam ki a parancsot majd gyorsan felkapkodtam magamra az utolsó ruhadarabot is.
-Akkor mire várunk, indulás!-iramodott az ajtó felé Sessh is, majd fülig érő vigyorral kitessékelt rajta.
-Akkor hajrá!-próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de még túl élénken éltek bennem a múlt sebei.
Úgy menekültünk álszüleim házából, mint Noé az Özönvíz elől, persze alkalamam adódott elbucsúzni Helgától, rájöttem, hogy ő volt az egyetlen, aki igazán kűzdött értem.
Nem haragudtam álszüleimre, de már nem tudtam úgy nézni rájuk, mint régen, időre volt szükségem...először túl kellett tennem magamat ezen az egészen, utánna majd...majd meglátjuk mi lesz....
Mikor kiléptünk a kapun, mindketten megkönnyebülten felélegeztünk, megfogtuk egymás kezét, majd gyalogosan elindultunk Kagoméék felé, egy új világba, a mi világunkba.
Csak lassú tempóban tudtunk haladni, fájós lábam folyton hátráltatott, de Sessh most az egyszer nem tett megjegyzést a hátráltatásért, élvezte az őszi napsütést, megbámulta a szembejövő autókat, villamosokat, közben meg bátorítólag rám nézett és elmosolyodott és azt hiszem ez adott erőt a folytatáshoz, egy halandó démon angyali mosolya segített enyhíteni a szív fájdalmát.
Helgától azzal az ígérettel válltam el, hogy hamarosan visszatérek, neki nem mertem elmondani, de biztos voltam benne, soha többé nem fogok visszatérni....
AJÁNLOM AZ OLDALT
