Gyönyörű teliholdas éjszaka volt. A Hold sápadt arca érdeklődve szemlélte a világot, megannyi csillag ragyogott az égen...akárcsak millió fényes vigyázó szempár.
Enyhe nyári szél indult útjára, megcirogatva a barackfák ágait, elcsalva magukkal néhány virágszirmot. Minden csendes volt és békés, a tó tükrén a hold fényei játszottak, eltorzítva a fenti világ képét, a mélyzöld fűben tücskök kezdek neki éjszakai hangversenyüknek, szentjánosbogarak milliói gyújtottak mécsest az éjszakában.
A meleg nyári szél megannyi édes illatot hozott magával, levelek és virágszirmok kíséretében.
Ahogy puha léptekkel, lassan haladtam a magas fűben, hajamban megtapadtak a színes virágszirmok, a kecses esti szellő belekapott frufrumba hullámokat sodorva maga után. Békés este volt, talán ez volt az első ilyen esténk, most nem kellett rohanjunk, harcoljunk vagy meneküljünk, most élhettünk nyugodtan, háboríthatatlanul.
Amióta útnak indultunk a mindkettőnk számára ismeretlen valóságba mindig hullafáradtan adtam át magam az estének és bágyadtan merültem álomba vagy félálomban őrködtem.
De ez az este más volt, talán attól, hogy nem tudhattam, láthatom-e még valaha a Holdat és mégis nyugodt voltam, félnem kellett volna, de nem féltem, talán azért, mert nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy milyen érzés volt egy lépésre a haláltól állni? Azt bárhogy is próbálnám, nem tudnám megfogalmazni, nemhogy leírni, tele voltam kétellyel és bizonytalansággal, minden elfolytott érzésem a felszínre került, egy éjszaka alatt akartam mindent megtenni...elmondani...
Tele határozottsággal ízgatottan haladtam a magasszárú fűben, elrejtett illatos virágok közt, többszáz illat közt egyet keresve, ami nem virágtól volt, viszont kellemesebb volt számomra az összes virágillatnál. Az új yukata, amit még anyámtól kaptam fénylet a Holdvilágban, megálltam a tó partján majd lenéztem a víztükörre, meglepődtem magamon...olyan más voltam, nem azt a lányt láttam magam előtt, akit szerettem volna...a mélyzöld, ezüstfonállal áthímzett selyemyukata, a brokát öv egy királynőhöz méltó pompát kölcsönzött. Hajam egy lágy kontyban volt összefogva, csak úgy hanyagul, de még így is vállamat súrolta a színes hajzuhatag, kósza tincseim hullámosan omlottak alá, arcom komoly voltam és határozott, viszont szemeimben a kacérság fényei égtek, ahogy néztem magam a víztükörben arcomon lassacskán kirajzolódtak a zöld méregcsíkok, ajkaim mélyrózsaszínre színeződtek, homlokomon egy növekvő lila félhold jelent meg, ahogy néztem magam...az igazi énem.... dühösen rugtam bele a vízbe, összezavarva a sima felszínt, mire újból megnyugodott a háborgó felszín már a régi önmagam nézett vissza rám, megkönnyebülten sóhajtottam fel...mégsem alakultam át....viszont ez a pompa, ez a megjelenés, ez az öltözet...olyan más volt...
„ méltó egy hercegnőhöz” –jegyeztem meg hallkan, most jött el az igazság pillanata, elhatároztam most mindent elmondok Sesshnek, elmondom az igazat a kilétemről...a szüleimről...mert lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmam rá.
Még néhány pillanatig némán álltam majd minden erőmet összeszedve újból elindultam, yukatám alja a földet söpörte, a rövidújjú yukata minduntalan megakadt a nagyobb bokrokban, hajamba belekapott a lágy szellő és eljátszott vele...mezítláb sétáltam a holdvilágos éjszakába, talpam csiklandozták a kiálló galyak, de most egyáltalán nem számított. Kezemben egy parányi tárgyat szorongattam, újjaim görcsösen kapaszkodtak az aranykeretbe.Mintha a múltat szorítanák és nem akarnának elszakadni tőle. Aztán megéreztem azt az ismerős illatot, ismét megálltam, pár lépésre tőlem egy sziklaszirt magaslott a tó fölé, a szikla csúcsán egy alak ült, gondolatban messze járhatott hisz nem hallotta lépteimet, fekete tincseit ide-oda dobálta a szél, egyik lábát felhúzva ült, békésen...nem volt rajta páncél, sem kardjai nem voltak nála,még soha nem láttam ilyen nyugodtnak...
Mély levegőt vettem majd felkapaszkodtam a sziklára, lassan haladtam felfele, minden lépés nehéz volt, mintha többszáz kilós lábaim lettek volna, egyik kezemmel megemeltem yukatám alját, hogy könnyebben haladhassak, hiába az efajta viselethez nem voltam hozzászokva, tudtam jól, már megérezte jelenlétem, viszont nem mozdult, mikor nagy nehezen leültem melé és felé fordultam csak akkor nézett rám kérdően, még mindig furcsa volt számomra a fekete szempár, a démoni jegyektől mentes férfias arc...nem tudtam mit mondani, némán szorongattam a parányi tárgyat, aztán szégyenlősen lesütöttem szemeim, valahogy mindig úgy éreztem, hogy a lelkembe lát...azt hittem nyított könyv vagyok számára.
Engedtem a szorításon és feléje nyújtottam kezeim, majd szétnyítottam markom.
-Ez a tiéd....-suttogtam elhaló hangon, engem is meglepett, hangom lágy volt és gyenge.
Ő érdeklődve szemlélte a parányi tárgyat.
-Mi ez?-kérdezte kíváncsian.
-Ez egy kép...rólunk készült, az én világomból hoztam, kérlek tedd el!-nyújtottam felé, az aranykeretes aprócska képet, életem legszebb napjának utolsó emléke volt, még mindig tisztán emlékszem...egy kedves öreg fényképész készítette rólunk...azt mondta, hogy szimpatikus pár vagyunk....
-Nem kell!-kapta el a tekintetét a képről...tudtam, hogy neki nem fog tetszeni, hisz nem a Nagy Sesshomarut ábrázolta hanem a halandó Sessht, miközben halványan mosolyogva ölel át engem....én meg nagyban vigyorgok...imádtam ezt a képet...és azt akartam, hogy megtartsa...hogy az övé legyen...
-Sessh, kérlek, nem tudhatod mit hoz a holnap, azt akarom, hogy mindig emlékezz rám!-néztem fel rá könyörgő tekintettel.
-Ne beszélj ostobaságokat, győzni fogunk!-vigasztalt a maga kellemesen mély, mégis fagyos hangján.
Viszont az én érzéseim mások voltak...nem voltam meggyőzödve arról, hogy még valaha az életben lesz még egy ilyen alkalom, mint a mostani...
-Nem vagyok biztos efelől, olyan rossz előérzetem van...érzem, hogy valami rossz fog történni...
-Felesleges aggódnod!
-Akkoris, tedd el....légyszíves...ha többet nem találkoznánk, ez majd emlékeztetni fog rám.-majd ellenkezést nem tűrően a kezébe nyomtam a képet.
Ő mégegyszer megnézte majd becsúsztatta obijába.
-Rendben!-válaszolta belenyugvóan, aztán némán figyelte a csillagokkal díszített fényes égboltot...régen soha nem gyönyörködött bennük...sőt lehet, hogy észre sem vette, hogy léteznek...
-Olyan gyönyör ez az éjszaka!-törtem meg végre a hosszúra nyúló csendet.
-Igen az!-jött a szűkszavú válasz.
Viszont nekem ennyi nem volt elég....megakartam tudni mindent, ami eddig aggasztot...minden egyes kérdésemre választ akartam kapni...
-Sessh?
-Hüm?
-Mi lesz azután, hogy legyőztük Narakut és visszakaptad az erődet?
-Mi lenne?Visszamegyek és elfoglalom a trónt!-nem lepett meg válasza, tudtam jól, hogy számára a trón az egyetlen és legfontosabb, ami számít...bízonyítani akar, apjának és a világnak...méltó örököse akar lenni a nagy Inu no Taishonak.
-De ahhoz meg kell nősülnöd!-tértem végre a lényegre...minden áron megakartam tudni, hogy mit érez irántam....ha egyáltalán érez valamit...
-Akkor megnősülök....Ha elveszem Nagamit még Északot is megkaparinthatom.-a válasz hallatán összerezzentem, úgy tettem, mintha fáznék, összehúztam magamon a meseszép ruhadarabot....viszont nem a testem, hanem a lelkem fázott...a semmiből nőtt egy hatalmas gombóc a torkomba, hangom elcsuklott...megmarkoltam ruhám szegélyét, csakhogy ne remegjenek újjaim.
-Ohh...értem....-csak ennyit tudtam kinyögni.
-És te mit fogsz csinálni?-kérdezte a szokásosnál is komorabban.
-Hogy én...még nem tudom...-dadogtam zavartan.
-Hazamész végleg?-kérdezett rá a konkrétumra.
-Lehet!-suttogtam, miközben szemeim lassan könnybe lábadtak...hiába mindig is érzékeny voltam...
-Szerintem is úgy helyes!-ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez a nagyfokú érzéketlenség, ami a régi Sesshomarura emlékeztetett.
-Aha!-nyögtem síró hangon, majd lesütöttem fejem.
-Miwako...köszönöm neked!-állt fel hirtelen helyéről, mintha nem akarná, hogy lássam arcát, miközben kimondja.
-Sessh, hagyjad, nincs mit..én...-rebegtem majd egy gyors mozdulattal letöröltem könnyeimet. Folytatni akartam de ő elkapta egyik kezem és gyengéden felhúzott magához, felálltam, habár végtagjaim elgyengültek, úgy éreztem, hogy mindjárt összerogyok.
-...kérlek..hagyd, hogy végigmondjam..lehet, hogy többé nem lesz alkalmam rá...lehet, hogy a szánalmas emberi érzések miatt van, de beszélnem kell róla!-megleptek szavai, csak most jöttem rá, hogy ő is ugyanabban a helyzetben van, mint én, még akkor is ha másképp érez.
-De...-szóltam volna közbe, nem akartam hallani szavait, mert minden egyes szó a szívembe markolt és fájt...szörnyen fájt...
-Én....bocsánatot szeretnék kérni...mindenért...gomenasai Miwako!-folytatta egy kissé idegesen majd mélyen a szemembe nézett...én csak annyit láttam, hogy szemeim ismét elhomályosulnak és, hogy már egyre rosszabbul látom a feket szempárt.
-Ugyanmár...hisz démon vagy...normális a viselkedésed....-próbáltam megőrizni hidegvérem.
-De most nem vagyok az...-válaszolta titokzatosan, volt valami a hangjában, valami megfoghatatlan szenvedély, amitől kellemes bizsergés járt át, aztán gyengéden magához vont és még mielőtt ellenkezhettem volna átkarolta derekam, soha nem éreztem még ilyen közel magamhoz őt, le kellett hajtanom fejem, hogy ne érjen össze orrunk.
-Most nem vagy az....-suttogtam zavartan, de nem mertem a szemébe nézni.
-Te mit szeretnél, hogy mi legyek?-tért a lényegre, majd egyik kezével megemelte állam, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek...
-Én? Azt én nem mondhatom meg!-feleltem remegő hangon, teljesen elvesztem fekete csillogó szemeibe...
-De mondd..kíváncsi vagyok a válaszodra!-ő meg persze tovább kínozott, kényszerítve, hogy végre kimondjam.
-Én nem szeretnék mást, minthogy légy önmagad és, hogy soha ne felejts el!-válaszoltam egy hosszú kínos csönd után, soha nem éreztem ennyire gyengének magam, régen mindig volt, mindenre válaszom...be nem állt a szám egy percre sem...viszont most....nem találtam a szavakat...
-Ha akarnálak sem tudnálak elfeledni...túl fontos vagy nekem...mert...-érdekes mód az ő hangja is elváltozott, sokkal mélyebb volt, mint máskor, tele érzésekkel...vágyakkal...amik teljesen megrémítettek...soha nem láttam ilyennek, egyszerre féltem tőle és önmagamtól.
-Ne...kérlek...ne mond ki...hallgass....nem akarom fájjon...így legalább könnyebb lesz!-fakadtam ki könnyes szemekkel és ki akartam tépni magam az ölelésből.
-Mi?-nézett rám értetlenül...hiába....nagyon jól titkoltam érzéseim.
-Mindegy felejtsd el...-hagytam rá majd újból elakartam fordulni.
-Nem...hallani akarom!-erőszakoskodott majd ismét maga felé fordított. Most már én sem bírtam tovább, a gondolataim hangot öltöttek...végre elmondhattam...elmondhattam, azt, hogy mit is érzek...iránta...
-Ugyanmár Sessh...te is jól tudod, ezek csak szavak, amiket elfúj majd a szél, ha majd visszaváltozol semmire nem fogsz emlékezni...a szavaid elszállnak a széllel együtt....
Démon vagy...annak ismertelek meg...most nem vagy önmagad..hidd el...a világon mindennél jobban szeretném ha halandó maradnál....ha velem maradnál...de nem akarhatok ilyet...nincs jogom hozzá....-a ningen Sessh szemei elkerekedtek, nagyon meglephették szavaim, mert csak egy szót tudott kipréselni...
-Miwako?!
De nekem ennyi nem volt elég...ha már belelkezdtem akkor be is fejezem...itt az idő...most vagy soha....MOST
-Igen...ezt szeretném...mert...én...én- „ szeretlek” folytattam gondolatban, ahhoz már nem volt erőm, hogy ki is mondjam, könnyeim csendesen folytak végig rózsás arcomon, ő várakozva állt és csak nézett szótlanul...
Én meg kapva az alkalmon kiszabadultam a kellemes ölelésből és el akartam tűnni...
-Várj....Miwako!-kapott csuklóm után, majd kíméletlenül visszahúzott magához, szemeiben a harag vegyült valami más, eddig nem látott érzéssel. Biztos voltam benne, hogy most lehord...vagy kérdőre von, vagy ilyesmi, hisz az én elképzeléseim a jövőt illetően, közel s távol nem egyeztek az övével.
-Ne...kérlek..ne nehezítsd meg mégjobban...engedj el...kérlek...-kérleltem szippogva, könyörögtem neki, de nem hallgatta meg könyörgésem.
Egy tízedmásodpercnyi ideig csak sötétzöld szemeimet nézte, majd pillantása lesíklott félig nyított, rózsaszín ajkaimra.
Szólni akartam, de nem volt hangom, mozdulni akartam de nem volt erőm, csak álltam előtte tétován, csendesen...vártam valamire....
Aztán ő mozdult egy hirtelen erőteljes rántással még közelebb vont magához, erős karjait derekam köré fonta, fejét oldalra döntötte majd még mielőtt ellenkezhettem volna ajkaival rabul ejtette sajátjaimat. Kikerekedtek szemeim mikor megéreztem puha forró ajkait, kellemes bizsergés járta át testem, de ugyanakkor valami arra késztetett, hogy meneküljek, ellenkezni akartam, kezeimet vállának támasztottam, megpróbáltam ellökni magamtól, ő válaszképpen ha lehet mégjobban magához ölelt, majd nyelve utat tört összezárt ajkaim közt, simogatva azokat, majd gyengéden vonta magához az enyémet. A pillanatnyi megdöbbenést változás követte, már nem tudtam tovább parancsolni testi és lelki ösztöneimnek, szemeim lassan lecsukódtak majd ugyanolyan vad szenvedéllyel adtam vissza neki az oly régen várt csókot, karjaim nyaka köré fontam, magamhoz láncoltam őt.
A gyengéd romantikus csók, hamarosan vad szenvedéllyé vállt, nyelveink egyre többször és egyre vadabbul simultak össze...aztán egyszercsak valami lüktetni kezdett a szívemben...egy soha nem látott furcsa kép jelent meg lelki szemeim előtt.
Elszörnyedve, ijedten téptem ki magam ölelő karjai közül, ajkaink elválltak...ő értetlenül nézett rám, ijedt arcomra...
-Gomennasai...gomen....-suttogtam remegő hangon majd elfordítottam fejem...nagy lendülettel téptem ki magam az óvó karok közül majd elrohantam, le a sziklán, végig a folyóparton...
Mire észbe kapott már eltűntem szemei elől...
-Miwako...kérlek..várj.....!-kiálltotta majd utánnam iramodott, de mivel halandó formában volt hátráltatta a félhomály....nem látott csak érzékelt...elrohant két terebélyes barackfa mellett...be az erdőbe...
-Gomennasai Sessh...-suttogta könnyektől fuldokolva, majd lecsúsztam a barackfa törzsén és leültem a földre...elrejtőztem előle és nem talált meg...
Könnyeim szakadatlan potyogtak, én meg szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem...mert holnap örökre elveszítem őt és soha többé nem kapom vissza majd...örülnöm kellett volna de nem örültem....önző és magamnakvaló voltam, azt kívántam, hogy bárcsak ne változhatna vissza, bárcsak örökre ilyen maradna, bárcsak ember maradna, ugyanabba a hajóba kerültem amibe Kagome, most már megértettem, mit érez ő, mikor Inuyasha válltig azt hajtogassa, hogy Shikon no Tama segítségével szellemé változik majd, ő is ugyanezt az égető, szúró fájdalmat érezheti, mint amit most én.Aztán jött az az értelmetlen látomás...ami megrázott és felkavart...ami óvá intett és figyelmeztetett arra, hogy a vesztembe rohanok...
Hogy mit láttam akkor....olyan szörnyűséget, ami a hihetetlen mámoros boldogságom üvöltve űzte el és engem visszarázott a valódi világba...hogy újból és újból ráébresszen arra...hogy én és ő más célokért születtünk....két ellentétes világ...két ellentétes eszme...
A boldogság fátyolát átszakítva jelent meg előttem a rémkép magamat láttam...ahogy egy csatamező közepén állok, kezemben éles katana, testemet szamurájöltözet borítja, körülöttem holtak százai fekszenek, vérben és fagyban, szellemek, félszellemek, de főként halandók...én meg csak állok és bámulok magam elé... testem néha-néha megrándul...arcomon némán folynak le a vérrel keveredett könycseppek...aztán egy éles, hideg fájdalmat érzek a hátamban, tehetetlenül térdre esek, egész testem vérbe borul...értetlenül a fájdalomtól eltorzult arccal nézek hátra....a hátamba Sesshomaru áll, véres karmokkal, fehér ruhája vöröslik a vértől, elégedetten vigyorog, ahogy kardján megcsillan a vérem....ekkor megszakadt a kép.
Sokáig ültem még ott, némán könnyezve, gondolataimba süllyedve, aztán, mintha csak az ital mámora távozott volna testemből, úgy öntött el a bűntudat és a harag na meg a kétely és a félelem a jövőtől és mindentől, ami nélküle velem történhet...
„Nem lehetek ennyire önző, hogy kívánhatnám, hogy ember maradjon...abba ő belehallna...hisz most is szenved....gyámoltalannak és tehetetlennek érzi magát így....én meg rosszat kívánok annak, akit a világon a legjobban szeretek, csak azért, hogy nekem jó legyen...ó édes kamik, milyen egy nagy önző dög vagyok én...féltem magamat tőle...nem akarom, hogy megbántson...és vele ki foglalkozik? Őt hányszor bántottam meg én, úgy, hogy észre sem vettem, hogy mit teszek? Hogy lehetek ennyire magamnakvaló, talán holnap után, már nem jön holnapután....akkor meg minek védem magam....talán ez az utolsó közös esténk...akkor meg miért rejtőztem el előle...mikor azt szeretném, hogy örökre velem maradjon....én ostoba....”
Felugrottam a helyemről és rohanni kezdtem...észre sem vettem, hogy mikor borult így be az ég, a csodálato égboltot dagadt esőfelhők lepték be....majd egy hatalmasat villámlott és egy nagy dörrenés közepette eleredt az eső, a hideg víz kíméletlen gyorsasággal ömlött rám, összevizezve hajam és yukatám, a nyári szellőcske ekkora már tomboló széllé változott, Fujin kiengedte zsáklyából a szeleket és most tombolni hagyja őket...szaladtam, de a szélben egyre nehezebbek lettek lépteim...végül sikeresen elértem Kaede anyó kunyhóját, kopogtatás nélkül húztam el a fuszumát majd vízesen berobbantam...a tűzhely körül ült az egész csapat. Ijedten néztek rám, akárcsak egy rémre
, bele sem mertem gondolni, hogy hogyan nézhetek ki.
Kagome elfehéredve felugrott majd megpróbált a tűzhelyhez vezetni, Sango berohant az egyik szobába majd egy takaró félességgel tért vissza, Inuyasha kíváncsian húzódott messzébb, helyet csinálva nekem az éltető tűz mellett.
-Jóságos kamik...-csapta össze kezeit Kagome.-Mi történt veled?Ho-hol jártál?
-A ruhád!-sóhajtott fel sajnálkozva Sango.
Nem szóltam, hagytam, hogy rámterítsék a takarót, majd leültessenek, úgy viselkedtem, mint egy bábu, akinek nincsenek érzései sem szabad akarata.
Kérdeztek, én nem feleltem...még mindig éreztem Sessh csókját, kellemes bizsergés fogta el ajkaimat, de ugyanakkor a szörnyű kép is a fejemben volt...és szüntelen lejátszódott előttem, újra és újra...
Behúnytam szemem, hogy ne lássak...összehúztam magam kicsire, majd lassan, fáradtan, elaludtam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
