Hajnalodott. A hideg volt és a kunyhóba is szétterjedt a fagyos levegő. Dideregve ébredtem, a tűz kialudt és az útolsó csepp meleg is tovatűnt. Tavasz végén jártunk és mégis hideg voly, nagyon hideg. Egész lényemben dermedt voltam a fagytól, takaróm messze elrugva találtam, vad álmaim lehettek. Nagy nehezen feltápászkodtam majd körülnéztem, még mindig félálomban voltam, nagyon korán volt még, a sötétség és a világosság határán járhatott az idő, a csillagok búcsúzkodtak az égen, a reggeli harmat fénylett a fűszálakon.
Kaede anyó, az öreg miko, mint később megtudtam, az a bizonyos Kikyo nevű papnő húga, kúnyhójában nagy volt a csend, mindenki az igazak álmát aludta, csak Inuyasha hortyogó hangja tőrte meg a hajnal csöndjét, a parányi szoba falának nekitámaszkodva, ülve aludt, kardját szorosan tartva...még nem jött fel a Nap...így halandó alakjában volt.
Kagome hálózsákjába burkolózva szundított a kis rókaszellemmel együtt, ugyanezt a tevékenységet művelte Sango, Miroku és az öreg Kaede is, az meg sem lepett, hogy Sessh nincs itt.
Nem bírtam tovább nyugton maradni, magamra kaptam egy nadrágot, meg egy jó meleg pulcsit majd lábbujhegyen, óvatosan megpróbáltam feléleszteni a szundikáló tüzet.
20 perccel később már kezemben egy csésze gőzölgő teával léptem ki a tornácra. Ijedten ugrottam hátra és a nagy sietségben a forró ital, több mint negyede a kezemre ömlött.
-Húúú Kirara, a frászt hoztad rám!-léptem át a parányi, vöröszszemű cicát, szó mi szó, jól rám ijesztett, olyan korán volt, hogy még az érzékeim is aludtak. Kirara álmosan nyávogott egyett majd mellém telepedett és hozzám dörgölőzött.
-Te is magányos vagy?-símogattam meg az apró állatkát, ő hálája jeléűl jólesően dorombolni kezdett.
-Hidd el, tudom mit érzel!-folytattam melankólikusan, aztán gyorsan észbe kaptam:
„ Ezer ördög és pokol, egy macskával beszélgetek, most már tuti, hogy nem vagyok normális”
Mosolyogva és egy kissé szégyenkezve pillantottam le rá, ő okos szemeit rám emelte és egészen olyan volt, mintha mondani akart volna valamit.
-Jól elszúrtam az este mi?-úgy tettem, mintha érteném, mit mond.
-Hát igen, nem volt éppen valami romantikus!-jött egy hang a hátam mögül, kikerekedtek szemeim, villámgyorsan fordultam meg, majd néztem az illetőre.
-Sessh?-arcom pipacsvörösre színeződött, „ezt az égést, úhh, de kínos”-Mi...mit keresel itt hajnalok, hajnalán?-dadogtam érthetetlenül, szörnyen zavarba jöttem.
-Ezt én is kérdezhetném tőled!-Sessh a szokásos higgadtsággal válaszolt majd leült 2mellém.
-Nem tudtam aludni...teát?-nyújtottam felé a csészét.
-Inkább nem!-húzta el száját keserűen.
-Te tudod!-bólintottam belenyugodva majd kortyolni kezdtem a mostanra már langyos italt.
-Miért rohantál el az este?-kérdezte komolyan, arca nem tükrözött semmi érzelmet, de szemeiben láttam, hogy haragszik.
„ Jó kérdés”-válaszoltam magamban, majd bájosan elmosolyodtam, próbáltam nem zavarba jönni, de a tegnap estére gondolva ismét elvörösödtem.
-Mindegy...ne válaszolj ha nem akarsz!-hagyta rám, hosszas hallgatás után.
-Arigatou!-sóhajtottam fel megkönnyebülten.
-És te, hová tűntél el a tegnap?-tettem fel én is a nemkívánatos kérdést.
-Gondolkodtam...azon, amit az este mondtál...!-Sessh hangja elszánt volt szemei határozottságot tükröztek.
-És...mire jutottál?-kíváncsiskodtam.
-Akkor is szeretni fogsz...ha majd újra a régi leszek?-kérdése célratörő és rendkívül zavarba ejtő volt.
-Én..én..nem mondtam, hogy...-hebegtem idegesen.
-Kedvelni fogsz akkor is?-mélyen a szemeimbe nézett és én képtelen voltam elkapni pillantásom, megbabonáztak, fekete csillogó szemei.
-Nem tudom...-feleltem bizonytalanul majd legurítottam a csésze egész tartalmát.
Mikor már az utolsó csepp is elfogyott, lassan felálltam majd nyugodt, szomorú arccal a messzeségbe bámultam, nagyot sóhajtva húnytam le szemeim...majd lassan újból felnyítottam...ezzel egyidőben a keleti hegyek lábánál egy fényes, tüzes korong jelent meg, fénye bevilágította a tájat, életet lehelve a világba, ahogy megjelent a Nap fényes arca, úgy jelent meg bennem újra a félelem a jövőtől és mindentől, ami következni fog.
Elragadttatottan figyeltem az újjáéledő Napot, arcom halványabb volt a szokásosnál, szemeim fénytelenek, szomorúak voltak, Sessh is felállt majd szembenézett a diadalmas Nappal, sokáig álltunk így szótlanul, megvártuk míg a tüzes korong kiemelkedik a hegyek mögül. Én mozdultam elsőnek, határozottan néztem Sessh kételyekkel teli tekintetébe, majd elszántan megszólaltam:
-Csodálatos napfelkelte volt, de most egy új nap virradt és a napfelkelte élménye a nap végére homályba veszik... és az ember szebbnek fogja találni a naplementét!-hangom lassan elhalkult, majd átment el-elcsukló suttogásba.
Sessh megfogta kezeim, magához szorította őket, majd csókot lehelt kézfejemre, megremegtem az udvarias gesztustól, aztán újból tekintetemet kereste.
-Bármennyire is hosszú lesz a nap...nekem mindig a napfelkelte lesz a legszebb...soha nem fogom elfelejteni!
Remegve léptem hozzá közelebb majd hirtelen mozdultam és átöleltem, arcom kimonójába temettem és zokogni kezdtem, hisz a mi beszélgetésünkbe régen nem a Nap állásáról volt szó, ez egy kódolt üzenet volt, amit csak ketten értettünk, egy titkos búcsú...és egy betarthatatlan ígéret.
Most az egyszer nem kellett magyarázkodnom, megértette mondanivalóm...és ugyanúgy v2álaszolt rá...
Csendben álltunk, én reszketve öleltem át nyakát és zokogtam, ő meg szorosan magához ölelt és arcát hajamba temette.
Szörnyű érzés volt így állni...rettenetes érzés volt búcsúzkodni...elbúcsúzni tőle...végleg...örökre...
Szívem szerint, kérleltem volna, térden állva könyörögtem volna neki, ne változzon vissza újra szörnyeteggé...nem akarom elveszíteni...de nem tehettem, nem volt jogom hozzá, soha nem akarnék neki rosszat...de ez mégis rossz lett volna...
Csak öleltük egymást és egyikünk sem akarta elengedni a másikat, könnyeim már hatalmas foltokban díszelegtek haorija nyakán, de nem akartam elvállni tőle, azt kívántam, bárcsak örökre így maradhatnánk...így együtt...
Ma elveszítem, örökre, holnap már nem létezik többé Sessh...csakis Sesshomaru...ő most elmegy...és itt hagy engem...
-Miért? Miért kellett ennek így történnie? Miért nem öltél meg már az első pillanatban? Akkor most nem fájna így....-suttogtam síró hangon, éreztem, hogy jobban magához ölel.
-Gomen, gomennasai Miwako...onegai...-Sessh hangja lágy volt és simogató, még soha nem hallottam így beszélni.-De ennek így kell történnie...de legalább megismerhettél....
-Igen, de milyen áron? Téged is elveszítelek...engem mindeki elhagy...-tudom, ez szánalmas húzás volt, de akkor vajmi keveset gondolkodtam ezen.
-Nem...én soha nem hagylak el, mindig melletted leszek, ha nem is úgy mint régen...mert én...én...azt hiszem, hogy...
-Ne...kérlek...!-néztem rá könyörögve, nem akartam hogy még nehezebbé tegye az így is rém nehezet.
-Légy erős Miwako és tarts ki...mert...te vagy az életem!-ledöbbentem a szenvedélyes szavaktól, nem hittem el, hogy ezek az ő szavai, könnyes szemekkel néztem fel, azokba a csodaszép, fénylő szemekbe...a világ összes kincsét felájánlottam volna érte, csakhogy ne hagyjon el...
-Istenem...-borultam ismét a nyakába, szorítottam őt, remegtem , sírtam, szenvedtem, a világ összes kínját lelkemben éreztem, majdhogynem beleőrültem a fájdalomba.
A Nap feljött, reggel lett és a hajnal, magával vitte a köd leplét és az utolsó napfelkeltét...vele.
Éreztem ahogy az ölelő karok lassan elengednek, majd eltávolodik tőlem, már nem ölelt többé, csak nézet rám, nagy szomorú szemekkel, aztán kimonója felsőjéből egy kis tekercset halászott elő.
-Ez téged illet!-nyújtotta felém, a vértől foltos tekercset, anyám vére volt rajta, egyből felismertem...
Elfehéredve nyúltam érte majd elvettem tőle, komoran néztem pár pillanatig, majd obimba rejtettem.
Zavartan pislogtam fel rá, nála volt...mi van ha...?
-Nyugodj meg, nem olvastam el!-válaszolt a fel sem tett kérdésre.
-Miért nem? Megtehetted volna...azt mondtad, hogy kideríted...
-Igen, azt mondtam, de rájöttem, hogy nincs jogom hozzá, a te életed, a te titkaid, nem tartozol magyarázattal senkinek, szabad vagy, különben is, ha majd akarod, elmondod!-nagyon megértő volt, olyan amilyen talán még soha.
-Köszönöm...ezerszer is köszönöm...-suttogtam könnyektől fuldokolva.
-Én tartozom hálával...-válaszolta még utoljára aztán, a kellemes reggeli csendet a bentiek hangja törte meg, felébredtek és Inuyasha bizonyára már visszaváltozott...és Kagoméval veszekszik...
Véget ért a búcsú...még egyszer bíztatóan rám nézett, aztán egy halvány mosoly kíséretében elengedte kezem, mindez egy tízedmásodpercnyi idő volt, de számomra lassított felvételnek tűnt, ahogy elvállt keze, az enyémtől, úgy szakadt el Sessh tőlem örökre, elengedte kezem...engem is elengedett...lelépett a lépcsőn, majd eltűnt a kunyhó mögött, erős vágyat éreztem, hogy utánna rohanjak, de valami oknál fogva még sem tettem meg, csak álltam, akár egy sóbálvány, jobb kezem magamhoz szorítottam, úgy mintha az ő kezét szorítanám.
-Hahó...Föld hívja Miwakot, Föld hívja Miwakot, jelentkezzzz!-Kagome vidám hangja hozott vissza a földre.
-Mi? Mondtál valamit?-fordultam felé, közömbösen.
-Már vagy egy órája szólóngatlak,itt az ideje készülődni!-válaszolta ízgatottan.
-Jó, rendben, 10 perc és kész vagyok!-kaptam össze magam, majd elindultam be a kunyhóba.
-Miwako, minden rendbe?-nézett rám aggódva kuzinom.
-Igen. Jól vagyok!-válaszoltam egykedvűen, majd behúztam magam mögött a fuszumát.
-Miwako, kész vagy? Indulunk!-Kagome kopogó lépteit hallottam, majd elhúzódott az ajtó, aztán döbbent csend.
Háttal álltam neki, így nem láttam mi történt, érdeklődve fordultam meg.
Kagome ott állt a bejáratnál, fél lábbal bent, fél lábbal a tornácon, arcára kiült a döbbenet, szemei elkerekedtek, nagyon meglepte valami.
-Azta...hogy nézel ki!-ámult el, a pillanatnyi döbbenet után.-Olyan más, vagy, annyira...
-Démoni!-fejezte be a mondatot Inuyasha, aki felfigyelt a hangos soppánkodásra.
-Óh, köszi! Válaszoltam mosolyogva, aztán mit sem törődve döbbent arcukkal megfordultam és elhagytam a kunyhót. Ahogy végigmentem a falu utcáin hallani véltem a hátam mögött összesúgó falusiakat: „ egy yasha...” „vigyázzatok, ne mentjetek a közelébe...veszélyes” „ ki ez az asszony...idáig még nem láttam” „vajon mit csinálhat itt és hová megy?”
Láttam döbbent, falfehér, ijedt arcukat, a feszültséget valósággal tapintani lehetett, aztán végre kiértem a faluból, elsétáltam a közeli tóhoz majd komoran végignéztem magamon a víz tükrében, valóban más voltam, talán az öltözet, talán a smink miatt, de egy idegen nézett vissza rám.
Enhén barna arcom, rezzenéstelenül komoly volt, szemeim fénytelenül merengtek el a látványon, hajam szorosan befonva derekamat súrolta, meg kell hagyni sokat nőt...szemeim fekete kontúr keretezte, ajkaimon rózsaszínes szájfény fénylett. Az öltözetet, amit Kaede anyótól kaptam átalakítottam és a saját ízlésemre formáltam, kiegészítve a jövőbeli cuccaimmal. Hosszú szárú, csattos csizmát, terepszínű rövidnadrágot és egy újjatlan fekete kimonó-felsőt, haorit, viseltem. Oldalamon, díszes hüvelyében fénylett örökségem, a Fény kardja, egy díszes, csattos övre fűzve. Csupasz térdeimet, térdvédők övezték, csuklóimon egészen könyökömig csattos, újjatlan kesztyűszerűség fénylett, a csattok kurikat rejtettek, ezüstszín mellvértemen megtörtek a napsugarak.
-Nem vagyok ideges!-nyugtattam magamat, de a tükörképem térdei remegni kezdtek.
-Na jó...egy kicsit ideges vagyok!-javítottam ki magam, aztán csak álltam a tóparton és a tükörképemmel szemeztem.
A tó felszínére egy férfi alakja síklott, egy egész fejjel volt magasabb nálam, a hátamban állt, de még így sem takartam el teljesen. Majd egy kellemesen borzongató, mélt tónusó hangot hallottam a hátam mögül.
-Rendben vagy?
Ahogy szorosan mögöttem állt és éreztem jelenlétét, felejthetetlen illatás és zavarba ejtő közelségét újból kirázott a hideg és libabőrös lettem.
-Igen...jól vagyok!-feletem halkan, majd elléptem melőle.
Mikor indulunk?-folytattam ízgatottan.
Erre már ő is megfordult...rám nézett majd szemöldökeit értetlenkedve felhúzta.
-Indulunk?Remélem meg sem fordult a fejedben, hogy velünk jössz!-jegyezte meg szigorúan.
-Rosszul reméled, ugyanis én, veletek megyek!-jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben.
Sessh hangneme ha lehet még szigorúbbra váltott:
-Ezt most azonnal verd ki a fejedből. Neked semmi keresnivalód Naraku ellen, veszélyes, jobban teszed ha biztonságban maradsz!-minden áron megpróbált lebeszélni.
Egy nagyot sóhajtottam, majd közelebb léptem hozzá, kezeimet csípőre tettem, kihúztam magam és dacosan néztem fel rá.
-Nézd Sessh...én...veletek megyek, már eldöntöttem, úgyhogy ne fáradj a lebeszéléssel.
-Nem engedhetem, hogy megölesd magad!-csattant fel a halandó-szellem.
-Ha meg kell halnunk...hát együtt halunk meg!-válaszoltam keményen.-Nem tílthatod meg ezt nekem...még tartozol egy utolsó szívességgel!
Egy darabig nem szóllt semmit, hitetlenkedve méregetett majd belenyugodva így szólt:
-Na nem bánom, gyere...de nem harcolhatsz...Kagome mellett maradsz és punktum!Ígérd meg, hosz szót fogadsz...legalább most az egyszer!
-Megígérem!- tettem a szívemre a kezem bizonyság képpen, ő ezzel meg is elégedett és megnyugodott, persze azt nem vette észre, hogy keresztben vannak a lábaim...
-Nem gyűztél meg, de legyen....-kis sóhaj-Viszont akkor siessünk, indulnunk kell, az öcsémék már készen állnak!
-Reménytelen...soha nem nő be a fejed lágya!-állapította meg mosolyogva majd elindultunk visszafelé.
Mire valahogy visszaértünk Kagoméék már türelmetlenül vártak ránk, mindannyian feszültek voltak, még a perverz szerzetesnek sem volt kedve viccelődni.
Inuyasha és Sessh sem csípkelődtek...sőt egész úton Naraku szaga felé, egy fenyegető morgás sem esett köztük...úgy nézett ki, hogy a harc idejére fegyverszünetet kötöttek egymás közt.
Kagoméval valósággal el voltunk ragadtatva, a Nap már lemenőben volt mikor végre megpillantottuk Naraku jelenlétének előjeleit. Már közel jártunk az Észak-i határhoz mikor a napfényes ég hirtelen beborult, majd alsóbbrendű szellemek százai lepték el az eget. A szellemkaraván élén egy hatalmas tollon egy nő repült, kezében egy legyezővel.
-Ez Kagura!-állapította meg gyűlölködve Sango.
-Ki az a Kagura?-kérdeztem kíváncsian.
-Naraku egyik csatlósa, a testéből születet....ő a Szélboszorkány!-magyarázta Kagome, miközben egy nyílvesszőt helyezett íjjára.
-Miért hívják Szélboszorkánynak?-tettem fel a kérdést...amire szinte azonnal választ kaptam, ugyanis az eddig békésen vonuló szellemsereg, örülten megindult kis csapatunk felé, hogy elpusztítson minket, a Szélboszorkány meg szétnyította legyezőjét és olyan rvényt kavart pár másodperc alatt, hogy meg kellett kapaszkodnom egy közeli fa törzsébe, az erős szél majdnem magával ragadott!
Nem láttam semmit, a szél mindent felkavart, csak színes csikokat, homályos alakokat véltem felfedezni. Aggódva kerestem Sessht tekintetemmel, de nem láttam sehol, az örvény körülvett és elvakított, éreztem, hogy csapdába kerültem és ha nem történik valami csoda magával ragad a tornádó.
Csalódottan állapítottam meg, hogy Naraku már vár ránk, sőt még egy kis útra valóval is meglepett. Ravasz egy szellem annyi biztos és valami súgta, hogy nem lesz könnyű legyőzni őt...feltéve ha elérünk a kastélyáig...
AJÁNLOM AZ OLDALT
