22. Rész: A HARC/ Démonok tánca

-Kagome...szorítasz!-nyöszörögtem alig hallhatóan.

-Mi-miwako-chan...hála a kamiknak, magadhoz tértél...-hallottam Kagome sírástól rekedt hangját.

Lassan felnyítottam szemeim, az egész világ táncolt előttem, zúgott a fejem...de a sérüléseim már fele annyira sem fájtak.

Kagome sírástól piros szemei, hófehér ijedt arca és remegő, kiszárd ajkai láttán gyanakodni kezdtem, biztos voltam benne, hogy nem miattam van ez a nagy ijedtség.

-Mi a baj?-suttogtam mozdulatlan, nem volt már erőm mozogni...bárhogy is próbáltam, teljesen megbénultam.

Kagome tétovázott, nem akart válaszolni, láttam, amint megremeg és lesüti fejét...

-Mi van? Beszélj az istenért!-emeltem fel hangomat.

-Nyugodj meg Miwako, nem tesz jót neked ha idegeskedel!-kertelt Kagome.

Nagy erőfeszítésembe került míg megemeltem hátam és körülnéztem...egy barlangszerű résben voltunk....egész testem behegedt sérülések díszitették, foltokban állt rajtam az alvadt vér...ruhám...már ami maradt belőle rongyokban lógott...de mégsem voltam teljesen meztelen, testem köré egy szörmebundaszerűség volt csavarva, régen fehér lehetett...de most már piros volt a vértől....

-Sesshomaru!-villant agyamba hirtelen a felismerés, aztán felültem és körbeszimatoltam, sehol nem éreztem jelenlétét, jobban mondva éreztem valamit csak azt éppenséggel nem akartam elhinni...Naraku erős, tomboló auráját véltem felfedezni egy másik...talán erőseb yaki mellett....de hogy az kihez is tartozott, nem tudtam megállapítani.

-Hol van Sesshomaru?!-óriási haragos szemeket meresztettem Kagoméra, aki egy kicsit meg is szeppent.

-Hol van és mi ez az egész....miért érzem még mindig Narakut?-faggatóztam megállás nélkül.

-Tudnod kell valamit....Miwako...-kezdett bele nagy levegőt véve uncsitesóm.-Amíg te eszméletlenül feküdtél....addig....szóval...Naraku feltámasztotta magá!

-Micsoda? Nem az nem lehet!!!Képtelenség...a saját kezzemmel öltem meg...láttam, ahogy meghal....úgy-e csak viccelsz...jaj kérlek, mondd, hogy nem igaz!!-pillantottam fel könyörögve Kagomére, majd szemeim könnybe lábadtak.

Kagome is zokogni kezdett:

-Sajnálom...bár mondhatnám, hogy az egész egy rossz álom de nem így van, Naraku feléledt, méghozzá, úgy hogy magába olvasztotta Kagurát és Kannát....most sokkal erősebb....szinte legyőzhetetlen...

Nem nagyon értettem, hogy ki az a Kagura és Kanna, de most ez érdekelt a legkevésbé...sírni kezdtem tehetetlenségemben, dühített, hogy mozdulni sem tudok, hogy nincs erőm, pont most, mikor szükségem lenne rá....

-És Sesshomaru...hol van Sesshomaru?

Kagome nem válaszolt, helyette nagy nehezen felsegített, majd elindult velem, ki a barlang szájához, minden egyes lépés az agyamig hasított belém, nem tudtam menni csak vonszoltam lábaim, Kagoméra támaszkodva próbáltam kilesni a barlangból.

Kiértünk a barlang szájához...egy hatalmas  szikla egyik hasadékában voltunk, fogalmam sem volt róla, hogy kerültünk ide...nem emlékeztem semmire...

-Nézd!-suttogta Kagome elhaló hangon, majd a Keleti látóhatár felé mutatott.

Kinéztem, de rögtön térdre is zuhantam...olyan erővel, hogy Kagome képtelen volt megtartani...szörnyű dolgott láttam...nem hittem a szememnek...és most valójában nem is Naraku förtelmes képétől hanem...egy másik borzasztó szörnytől rémültem meg annyira...aki nem volt más, mint Sesshomaru...

Amit akkor, ott, láttam az örökre bevésődött az emlékezetembe, soha nem tudom elfelejteni, szörnyű volt, borzalmas...

A csatatér vértől vöröslött....emberek százai feküdtek vérbefagyva a földön...hogy hogyan is kerültek oda....mint később Kagome elmesélte....Kanna...egy bizonyos „tükrös” kislány elrabolta az emberek lelkét és irányította őket....

Ahogy néztem a sok halottat összeszorult a szívem, mert biztos voltam benne, hogy ezt nem Naraku tette, nem, Naraku nem mészárolhatta le a saját embereit....akkor kitette...talán Inuyasha....oldalra pillantottam...a félszellem egy haldokló ningenen próbált segíteni...egyértelművé vállt, ez nem az ő műve volt....egy ekkor horderejű pusztításhoz, sokkal nagyobb, nemesebb erőre volt szükség...és akkor megpillantottam azt az óriási szellemkutyát....egész testem görcsbe rándult....Sesshomaru átváltozott, a rideg érzéketlen démonból, vérengző szörnyeteggé....és ártatlan embereket gyilkolt le...

Könnyeim némán végigfolytak arcomon, ahogy a néhány méterre előttem előttem zajló vérfürdőt figyeltem.

Naraku, ha lehet még ocsmányabb volt, mint eddig....viszont ereje jócskán megfogyatkozott, legalábbis erre következtettem a megtépázott testéből...

Sesshomaru meg....szörnyű volt így látni....emlékek jutottak eszembe...mikor hadizsákmányként hozzá kerültem, azt hittem, hogy ő is ugyanolyan ocsmány és ronda, mint a többi szellem....de csalódtam....azt hittem csalódok, mikor megláttam a jóvágású rideg arcát....akkor még nem is sejtettem, hogy ő sokkal ocsmányabb, mint a többi youkai...elborzadtam az óriási kutya láttán, vörös szemei gyilkolási vágytól tűlfűtöttek voltak, a pofáján levő méregcsíkjai és a félholdja teljesen elmosódott...óriási vörös nyelve kilógott a szájából....agyarai véresek voltak....halandók vérétől szennyezettek....hatalmas karmos mancsaival kíméletlenül támadta Narakut, aki már a végkimerülés határán állt, hátborzongató morgásokat hallatott, amitől megfagyott ereimben a vér....

Átalakult termete láttán, minden álmom, minden reményem szertefoszlott....mert titkon még reménykedtem abban, hogy valahogyan majd előcsalogatom a benne lakozó Sessht...de most már tudom, ez képtelenség...

Sírni kezdtem, ordítottam és zokogtam...Kagome nem értette miért vagyok így kiakadva, azt hitte, hogy Sesshomarut féltem...de tévedett, mert én a világot féltettem....Sesshomarutól.

Ilyen lehet egy igazi démon? Ha igen, hát én nem kérek belőle, inkább maradjak egész életemben egy senki, mintsem egy ilyen borzalommá változzak, mint ő...

A szemeim előtt...igazi, vad démontánc zajlott le...két erps démon csatája...egy olyan párharc, aminek a végkifejlete már régen el volt döntve....

-Az egeknek hála!-ugrott nagyot örömében  Kagome...ezzel egyidőben egy hátborzongató halálsikoly verte fel a vidéket...nem néztem fel, annélkül is tudtam, hogy Naraku veszített...és a szellemkutya győzőtt....

Nem szóltam semmit, abbahagytam a sírást, majd erőt véve magamon, talpra álltam és belekapaszkodtam Kagome vállába:

-Vigyél innen...kérlek!-könyörögtem neki és ő szó nélkül engedelmeskedett...

Nemsokára megérkezett Sango és Kirara....mert az a hatalmas cica...az Kirara átalakult változata volt.

Szótlanul, csendes szomorúsággal repültünk át a csatatér felett, egy pillanatra lenéztem....az inuyoukai a csatatér közepén állt, nyelvét kiöltve lihegett, bundája véres volt...aztán éreztem, hogy aurája átalakul....tudtam, hogy lassan visszaváltozik...

Elhagytuk a csatateret és megsem álltunk addig amíg egy vérmentes tisztásra nem kerültünk...ekkora már visszanyertem erőmet, habár még mindig elég gyengének éreztem magam...

Lepakoltunk...Kagome csendesen tűzet gyújtott és egy kis fazékban vizet tett a tűzre...némán bámultam a táncoló lángokat és erről a furcsa helyzetről kezdtem elmélkedni...végre legyőztük mindenki ellenségét...Narakut...de furcsa mód egyikünk sem boldog, mindenkiben ott lappang, a feszültség....mert ők is látták, és talán sokkal többet láttak, mint amennyit én...

-Majd jövök!-álltam fel egy kis idő múlva és elindultam be az erdő felé, egyikük sem szólt utánnam.

Lassan, kissé szédelegve vánszorogtam el a közeli hévízforrásig...aztán undorodva lecsavartam a fehér prémet magamról....belegázoltam a kellemesen meleg vízbe, nem volt mély leértem az alját, csupán mellkasomig ért, hátam egy kiálló kőnek támasztottam és megpróbáltam lenyugodni...nagyokat sóhajtva relaxálni próbáltam...de sehogyan sem ment, mert gondolataim folyton a rémséges szellemkutya körül jártak...sietve mostam le magamról a harc nyomait...az alvadt vér nehezen akart megvállni testemtől....aztán hajamat is kimostam...már amennyire lehetett...sietve nyúltam a prém után és megpróbáltam megtisztítani véremtől...habár mi az én vérem...a többi ártatlan halott véréhez képest, ami most Sesshomaru testét díszíti??? Édes kevés....

Úgy, ahogy sikerült megtisztítanom, majd kikászálódtam a vízből és magamra öltöttem egy Kagométől kapott nyári ruhát...sötétzöld volt, világoszöld mintákkal, egészen rövid, vállpántos ruha...aztán nem törődve vizes hajammal, hanyagul felkontyoltam fejem tetjén és elindultam visszafele.

Mire visszaértem már Inuyasha is megérkezett, gondolom rólam pletykálhattak, mert amint megpillantottak gyorsan elhallgattak...és mindannyian...sajnálkozva...részvéttel néztek rám...Most nem nagyon tudott érdekelne mit gondolnak, nem törődve senkivel és semmivel elkaptam egy pokrócot, majd leültem egy fa tövőbe és betakaróztam...de még sokáig nem tudtam elaludni, újból és újból átéltem a mai napot....és sikerült ismét felmérgelődnöm...

Nem lepett meg, hogy Sesshomaru nem jött vissza, nem is vártam, hogy visszajöjjön és az sem lepne meg, ha holnap sem keresne....jobban mondva soha többé nem keresne...

Elegem volt belőle...megbántott...tönkretett...és úgy éreztem, hogy kihasznált...elég volt a megpróbáltatásokból....végre elhatároztam magamban...ELÉG VOLT! ELAKAROM ÖRÖKRE FELEJTENI!!!!