A reggel későn talált rám, a többiek már a reggelit készítették mire végre én is felébredtem, nyűgösen nyítottam fel szemeim, aztán ijedten hátráltam...
Egy aranybarna tekintettel találtam szemben magam, egyből kirázott a hideg, ijedten menekülni próbáltam...de aztán gyorsan le is nyugodtam, hisz habár a szempár ugyanolyan volt, másféle tekintet nézett vissza rám, gyengédséget és rejtett melegséget sugalltak a szemei.
-Úhhh Inuyasha..., de rám ijesztettél! Már azt hittem, hogy...- de itt nyomban el is hallgattam, a nyakamig húztam a takarót és próbáltam úgy tenni, mint aki még aludni akar.
-Hogy Sesshomaru?-fejezte be a mondatom a haynou majd mellém telepedett, meglepett ez a váratlan kedvesség, hisz még nem is olyan régen le libázott azért, amiért a bátyja mellett vagyok, most meg...volt egy olyan sejtésem, hogy Kagome keze van a dologban...félszemmel a minket fixírozó lányra pillantottam, ő erre gyorsan és feltűnően elfordította a fejét...szóval tiszta sor...
-Nem...hová gondolsz...dehogyis...-tagadtam lelkesen majd felültem, hogy jobban láthassam Inuyashát.
-Figyelj Inuyasha, tuodm hogy Kagome nyaggatására vagy most itt, de erre semmi szükség!-válaszoltam egy kissé talán hűvösen, hiába mindig is utáltam ha sajnáltak.
A félszellem újból rám emelte aranysárga tekintetét, hihtetlen, hogy mennyire más mint Sesshomaru....
-Függetlenül Kagométől, már régen akarok beszélni veled!-ellentétben bátyjával ritkán lehetett ilyen komolynak látni.
-Oh...igen...!-nagyon megleptek szavai.
A félszellem fiú egy apró kis faággal kezdte el piszkálni a puha földet, tétovázott....
-Megijedtél tőle...igaz?-kezdett bele végre...
Lesütöttem fejem majd én is a földet kezdtem el piszkálni, idegesen és gyerekesen...
Nem válaszoltam semmit csupán óvatosan bólintottam...
-És most...mit fogsz csinálni?
-Nem tudom!-feleltem tanácstalan...egy mély sóhajjal elnyomva a kitörő könnylavinát.
-Hiába mondanám, hogy maradj velünk...te vele fogsz tartani!-jelentette ki meggyőzően.
Meghökkentem a határozott szavak hallatán, elkerekedett szemekkel néztem rá, még a szájam is tátva maradt...
-Öhmm...ezt meg...miből gondolod?
Inuyasha abbahagyta a föld piszkálgatását és felállott, majd még mielőtt visszament volna a többiekhez még hozzátette:
-Te és a bátyjám...sokban hasonlítotok...és Miwako szerintem ne várattasd meg...hamarosan indultok!-azzal egy halvány mosoly kíséretében elindult Sangoék felé.
-Mi? Hogy érted..hogy....?-ugrottam fel én is helyemről...aztán úgy ahogy voltam...mozdulatlanná dermedtem...karjaim leengedtem...kezemből kiesett az összefogott takaró.
A bokrok takarásából, méltóságteljesen lépett ki ő, Sesshomaru...egy röpke pillanatra tekintetünk összekapcsolódott aztán én lesütöttem szemeim...ismét ugyanolyan hűvös volt...tökéletes, méltóságteljes megjelenés, üres és mégis félelmetes tekintet, érzéketlen arc...ő volt...a démon Sesshomaru.
Idegesen kapkodtam össze ruháimat, majd vontatottan, sántítva Kagoméhoz vánszorogtam és visszaadtam neki a takarót.
Igyekezz...indulunk!-szólalt meg végre Sesshomaru is, de olyan ridegen, hogy a reggeli napsugarak félénken bújtak vissza a felhők mögé.
-Úgy-e nem? Úgy-e nem szándékszol vele menni?-nézett rám értetlenül Kagome.
Egy pillanatig még tétováztam aztán megöleltem Kagomét.
-Ne aggódj miattam kúzin, tudom mit csinálok!-vigasztaltam majd bátorítólag elmosolyodtam.
-Hát most ahogy így mondod...nem nagyon tudtál meggyőzni!-unokatesóm arca keserű fintorba torzult.
-Vigyázzatok magatokra!-sugtam még oda neki, majd még egyszer megöleltem.
-És te Inuyasha, mit fogsz tenni, most, hogy már nincs Naraku?-fordultam egy kissé vidámabban a félszellem felé.
-A harc még nem ért véget...-mosolyodott el a Inu is.-Még nagyon sok ékkőszilánkot kell összegyűjtenünk!
-És én segítek neki!-vágta rá hirtelen Kagome.
Én cinkosan kacsintottam rájuk...ők erre mindketten pipacsvörösek lettek.
Jóízűen felnevettem:
-Köszönöm Inuyasha...mindent köszönök!-azzal a félszellemet is megöleltem.
-Sango te is velük maradsz?-öleltem meg a szellemirólányt is.
-Nem...nekem meg kell találnom az öcsém, Kohakut...a szerzetes megígérte, hogy segíteni fog!
-Oh a szerzetes!-néztem rá félszemmel Mirokura...volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem is inkább segíteni, mint hódítani akar.
-A kamik vigyázzák utad szép hölgy!-csókolt kezet diszkréten Miroku.
Aztán a kis Shippoutól és Kirarától is elbúcsúztam...ekkor már éreztem Sesshomaru türelmetlen pillantásait a hátamon, aztán mikor felé fordultam nem láttam sehol...nem győzött várni, ezért elindult...könyveltem el magamban...jellemző...
-Ég veletek...hamarosan találkozunk!-integettem futás közben, majd a hevesen integető kis csapat eltűnt szemeim elől...ki tudja...talán most láthattam így együtt útoljára őket.
Hamarosan beértem Sesshomarut is, de nem mentem közvetlen közelébe, néhány lépés hátránnyal követtem, csendesen, szótlanul...hisz már megint ugyanott tartottunk, ahol először....ő a hűbérúr én a szólga....ő a Nyugat-i herceg...én meg...az ágyas...
És minden jó, ami valaha történt számára örökre feledésbe merült...
A Nap csak úgy folytogatott forró sugaraival, borzasztó nagy, tikkasztó hőség volt. Már nagyon sokat mehettünk mivel lábaim lassan kezdtek bedagadni és egyre kevésbé tudtam lépést tartani a youkaiial.
Egyre jobban lemaradtam, miközben minden lépésemnél fájdalmasan felszisszentem. Hihetetlen, hogy ennyire legyengültem, hisz nem is olyan rég még magát a nagy Narakut is sikerült megsebeznem...most meg, ha kell nyakam töröm egy kiálló gyökérben.
-Sesshomaru....onegai....pihennem kell egy kicsit!-ültem le lihegve egy nagyobb útszéli kőre.
A kutyaszellem még tett néhány lépést aztán megtorppant és bosszúsan megfordult.
-Hát gyógyítsd meg magas onna, nincs időm a nyafogásaidra-mordult rám vészjóslóan.
„Hát ez szép, mondhatom!-korholtam magamban őkelmét-Megmentem az életét, mert bárhogy is nézzük én mentettem meg, erre ő mit tesz? Mi mást, minthogy még neki áll feljebb...”
-Óhhh köszi szépen, nem kell ennyire hálás lenned, csak épp úgy arra jártam és gondoltam feltámasztalak, hamár félholtan előttem fekszel!-prédikáltam ironikusan miközben sajgó lábaim masszíroztam.
Sesshomaru semmitmondóan végignézett rajtam majd hihetetlenül flegmán így szólt:
-Nem kértem a segítséged onna- már megint asszonyozik...szörnyű- de mivel te voltál olyan baka és beleavatkoztál, hát most magadra vess, de ne várd, hogy sajnáljalak!-azzal nem törődve többé velem, újból elindult.
Dühösen kaptam a legelső kezembe akadó fenyőtoboz után majd harciasan utánna hajítottam, az meg sem lepett, hogy úgy háttal, egyetlen kézmozdulatával elkapta és megsemmisítette fegyverem.
-Ó én hüje, hogy is hihettem azt, hogy vérbe borulva, eszméletlenül haldokolsz, mikor közben napoztál, ne? Talán hagynom kellett volna, hogy felzabáljanak a varjak, akkor legalább megmenthettem volna egy csomó ártatlan halandó életét, akiket te hidegvérrel lemészároltál!!!- fogalmam sincs hogy honnan vettem a bátorságot, hogy ilyeneket mondjak, nagyon feldűhítettem a démont, mert egy villanásnyi idő alatt előttem termett és a csulómnál fogva felrántott ültömből....szemeit lassan vörös derengés vette körbe...de aztán sikerült lenyugodnia...valamennyire....de az aranyszín szemek így is dühtől ittasan fénylettek...és persze mit csináltam én erre?
Na miben, hogy kijött rajtam a szokásos libabőr és nagy ijedt szemeket meresztettem rá.
-Ne merj még egyszer így beszélni velem vagy végzek veled mielőtt megszólalhatnál...örülj, hogy a Nagyúrad megmentette a szánalmas szolga életedet!
Csak néztem fel rá némán, szótlanul minden egyes szava a szívembe hatolt, de nem mutattam ki, hogy mennyire is megbántottak szavai, összeszorítottam fogaim és erőt gyűjtöttem, tudtam minden csöppnyi erőre és kitartásra szükségem lesz.
-Köszönöm neked Nagyúram, hogy megmutattad hol a helyem!-suttogtam majd alázatosan meghajoltam...nem volt más választásom, vele nem szállhattam harcba.
Aztán újból farkasszemet néztünk egymással, mindketten dühösen fojtattunk, lassan morrogni kezdtünk...aztán egy erős szélfuvás mindkettőnk figyelmét másra terelte.
Mindketten az egyre nagyobbodó pontot figyeltük, ami az egből egyre jobban közeledett, aztán ahogy lassan elért a föld felé, egy kétfejű sárkányló alakja rajzolódott ki.
-Na ilyet se látni otthon- jegyeztem meg csodálkozva, de aztán észre vettem, hogy van még ott valami más is...
-Na még csak ez hiányzott!-pillantottam meg az ismerős varangyszerű szellemecskét, amint hatalmas otromba botjával hevesen integet.
Aztán kisvártatva földet ért a sárkányló....Yaken, mert azt hiszem úgy hívják lemászott a lóról, majd hajbókolva úra felé közeledett.
-Üdvözletem Miwako-sama-hajolt meg felém, majd Sesshomaruhoz rohant.
- Sesshomaru Nagyúr milyen jó újra látni téged!-ölelte át a kutyaszellem lábát könnyes szemekkel...szánalmas egy látvány volt.
-Mi hírt hoztál Yaken?- szólalt meg a maga stílusában Sesshomaru is.
A kis gnóm még pár pillanatig érzelgősködött...aztán át tért a dolgok tárgyilagos részére.
Megköszörülte torkát majd félénken megszólalt:
-Hát, ami azt illeti hír az van...bőven...- Yaken ha lehet mégjobban kiguvasztotta békaszerű szemeit....tétovázottt....idegesen rúgta az útmenti port...
-Beszélj!-ordított rá szolgájára a youkai.
Szegény kis varangy ijedtében nagyot ugrott majdc sebesen szövegelni kezdett.
-Nagyon nem fogsz örülni Nagyúram.....de azt a hírt kell hoznom, hogy....Kazeneru-sama ismét felbukkant!-bökte ki végre Yaken.
A kutyaszellem szemei nyomban vörössre váltottak, amitől mind én, mint Yaken berezeltünk...de aztán lassan....lehiggadt.
-Az a féreg....-morrogta állati hangon a démon.- Már megint mit akar?
-Nyugat határán látták...Tajiken parancsnok figyelt fel a sötét aurára, majd követte....a nyomok ide vezetnek és nyilvánvaló, hogy mit vagyis inkább kit akar...-intett fejével felém.
Nem értettem mit mind integet és azt sem, hogy ki ez a Kazeneru és mit akar tőlem.
-Hm...-Sesshomaru gonosz mosolyra húzta a száját.-Valahogy sejtettem, hogy megérzi őt...de azt nem gondoltam volna, hogy az életét kockáztatja egy asszonyért!Az ostoba...de ezúttal nem menekül!
-Gyere!-szólt még a kis gnóm után majd elindult a poros úton....
-A közelben van egy tó, mosakodj meg, koszos vagy!-szólt még hátra nekem majd eltűnt szemeim elől.
-Mi...de várj...mi ez az egész...ki ez a Kizezuki....vagy mi?-kiálltottam utánna idegesen, de nem kaptam választ...
Most aztán betelt a pohár, nem elég, hogy úgy bánik velem, mint egy állattal, most meg van képe úgy itélkezni felettem, mintha csak egy zsák cukor eladásáról beszélni...teljesen kibuktam tőle...nem elég, hogy szíven szúr, még meg is forgatja a szívemben a tőrt, hogy jobb legyen!
Nem törődve fájós végtagjaimmal megfordultam majd rohanni kezdtem...úgy szaladtam, mint talán még soha életemben...őrjítő gyors tempót vettem fel, csak elmosódott csíkokban láttam környezetem, rohantam eszeveszett tempóban, miközben sírni kezdtem, zokogtam....könnyeim patakokban folytak le arcomon...aztán megpillantottam a tavat....nem törődve az új ruhával derékig belegázoltam a vízbe, majd elúsztam a vízesésig, a víz kíméletlenül, zuhogva omlott reám, ütött és csapott egyszerre, de én nem törődtem a csekélyke fájdalommal, kitartóan álltam miközben hangosan felordítottam...a felgyülemlett indulatok kitörni készültek, tudtam ha nem toombolom ki valamilyen módon magam újból átváltozom, azt meg nem akartam, mert tudtam, hogy akkor ölni is képes vagyok.
Hajam vízesen tapadt hátamra és arcomra, ruhám nedves testemhez tapadt, könnyeim összekeveredtek a vizzel...csak álltam törtelenül és üvöltöttem akár egy állat, mondhatni vonyítottam, éreztem amint testem lilás fényben feldereng...majd ismét az az érzésem volt, hogy világoszöld lencsén keresztül szemlélem a külvilágot...aztán az üvöltözéssel sikerült levezetnem a feszültséget...így lassan feloszlott a lilás derengés és látásom is rendbe jött.
Lihegve zuhantam térdre, nagyott csobbant a víz erőtlen testem súlyától, teljesen alámerültem és próbáltam lenyugodni, de az az igazság, hogy még mindig nagyon dühös voltam...ismét hallottam azt a különös hangot, aminek olyan nehezen tudtam ellenállni...” Ölj...vért akarok...ölj!” –parancsolta egy sejtelmes hang.
Megijedtem és villámgyorsan feljöttem a vízfelszínre, lassú tempóban kiúsztam, majd kisétáltam a partra....
Csurom vizes voltam, de ezzel vajmi keveset foglalkoztam...kiléptem a vízből majd megráztam magam....mi?...mi a jó eget csinálok?-szörnyedtem el magamtól, miután kutya módjára megráztam magam...
Aztán már nem volt időm ezzel foglalkozni, furcsa démoni aurára figyeltem fel, nyomasztó érzés kerített hatalmába...persze, hogy ilyenkor minden démoni energiámnak kampec volt...és persze, hogy Sesshomaru sem volt a közelben....vigyázva hátrálni kezdtem....de alig tettem meg néhány lépsét mikor egy erőteljes aranyfényű villám csapott be lábaim elé, ijedten ugrottam hátra...és természetesen megbotlottam egy kiálló kőbe és hanyat vágódtam...
Vártam a vizet...de az sehogyan sem akart jönni, helyette erős karok fonódtak derekam köré, majd könnyedén elkaptak majd az ismeretlen majd puhán a letett a parton....
Végre sikerült kisimítanom hajam szememből és szemügyre vehettem az idegent...
-Héé!-csak ennyit tudtam kibökni, olyan váratlanul ért a segítsége, hogy időm sem volt gondolkodni.
Félénken néztem fel rá, végigfutott rajtam a hideg, ahogy megpillantottam...
Egy különös démon állt előttem...félelmetes volt és mégis barátságos....jóvágású, férfias arcát, rejtett kisfiús vonások díszítették, sötét szemöldökei hatalmas mélykék szemeket öveztek...ajkai félmosolyra húzódtak...kilátszottak hegyes szemfogai....arcát sötétkék méregcsíkok keretezték, homlokán meg három pontszerűség díszelgett, hosszú, térdig érő fekete haja lófarkoba kötve simult hátához....hegyes manószerű fülei és karmai voltak...a yakija erős démont sejtett...de sehogyan sem tudtam kitalálni, hogy melyik klánhoz tartozhat.
A harcban nagyon jártas lehetett legalábbis erről tanuskodtak a páncélok és ruhák alatt feszülő izmok...széles vállain tüskés vállvértek fénylettek, ízmos mellkasát is mellvért borította, karjain alkarvértek csillogtak....az egész démon lénye sötétséget árasztott, nemcsak kinézete, de öltözete is ezt bizonyította...haorija, hakamája, fénylő fekete anyagból készült, míg páncéljai ezüstszínűek voltak, hátán egy vörös palást lebegett.
Vörös obijában egy hatalmas ezüstszín kard volt fűzve, vörös tokban, ball vállán meg egy fekete szőrmesál díszelgett....olyan, mint amilyen Sesshomarunak van ( az elején nem értettem mit esznek ezeken a sálakon, de mint később megtudtam, ez a nemesség jele...szóval egy nemessel állok szemben)
Feltűnően tartottam a terepszemlém és ő ezt észre is vette, huncut mosollyal nyugtázta elégedett arcomat, majd meghajolt és gyengéden kezet csókolt.
-Mit keres egy ilyen utsukushikute, kirei yasha( gyönyörűszép démonnő) egyedül, védtelenül!?
“Húúú, ez igen….még emberben is ritka az ilyen udvarias pasi….”jegyeztem meg magamban majd én is egy aprót billentettem.
Aztán azon kaptam magam, hogy ő is feltűnően méregetni kezd…vontatott lassúsággal nézett végig nedves testemen, a rámtapadt nyári ruha minden idomomat pimaszul felfedte…én reflexszerűen magam elé kaptam kezeim, de ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy elrejtsem méretes melleim…szörnyen kínos volt.
-Hogy mert magadra hagyni…főleg most, hogy ebben az időszakodban vagy…az idióta…soha nem változik!-csattant fel bosszúsan az ismeretlen, hangja majdnem ugyanolyan mély volt, mint Sesshomarué, csak sokkalta lágyabban csengett.
Nem értettem miről beszél…az világos volt, hogy biztosan Sesshomarut korholja, dehát ki ő és milyen időszakról beszél…
Aztán volt egy olyan sejtésem, hogy ő az…akire Sesshomaru úgy felmérgelődött…ő az…
-Hiiiiiiiii…..Kazeneru Nagyúr!- hördült fel ijedten Yaken, mikor meglátott minket, amint nyugodtan beszélgetünk…
A Kazenerunak nevezett démon ironikus vigyorral fordult Yaken felé, majd egy barackot nyomott a fejére.
-Szevasz Jako-pajti, hogy ityeg?-emelte fel a kis gnómot kimonója nyakától fogva, majd nagy komolyan szemügyre vette.
-A nevem Yaken…nem Jako…-háborgott a kobold.
-Nos…igen…. az öcsém örök gyerek…meg mernék rá esküdni, hogy ugyanilyen babája volt kiskorában!-aztán elengedte a ficánkoló varangyot, aki szétterült a földön.
-Vagy az lila volt? Áhh…na mindegy…
Nem bírtam tovább jóízűen felnevettem, olyan muris volt az egész.
-A Nagyúram soha nem babázott!-fortyogott Yaken miközben egy adag földet köpött ki.
-Tudod is te…békuci…-vigyorodott el cinikusan a démon.
Még soha nem láttam ennyire vicces, ilyen komolytalan szellemet….
-Áh szóval te vagy az!-szólaltam meg én is elnyomva a röhögőgörcsöm.-De ki is vagy te?
-Engedd meg, hogy bemutatkozzam Hime…Kazeneru Sanoe vagyok az Alvilág Nagyúra…az öcsém bátyja!-hajolt meg fürgén….nem hittem el, egy ilyen vicces, jópofa fickó lenne az Alvilág úra?
-Mi…Sesshomarunak van egy bátyja?-képedtem el.
Kazeneru helyeslően biccentett.
-Bizony, csakhogy az öcsikém többre tartsa a korcs öccsét, mint a nemes bátyját…az irigy kutya!
Hát igen, ez nagyon is jellemző volt Sesshomarura, van két nagyszerűnek látszó testvére, de ő egyikükkel sem jön ki…mindkettőjükkel harcban áll, pedig mindketten rendes fiúknak tűnnek.
-Óh…értem…-válaszoltam szomorúan.
Kazeneru mélykék szemei melegséget és kedvességet suggaltak, annyira más volt, mint Sesshomaru…mintha teljesen más bolygóról jöttek volna.
-Na és mi szél hozott a földre?-kérdeztem kíváncsian.
-Van néhány kóborgó ügyfelem, akik nem nagyon akarnak megtérni örök hajlékaikba, azokért jöttem…na és persze azért, hogy testközelből megcsodálhassam az élő legendát!-hajolt vészesen közel hozzám.
-Milyen élő legendát?-húztam fel kérdően szemöldökeim.
Azonnal elfehéredtem, teljesen megdöbbentem, ijedten néztem körül, szemeimmel Yakent kerestem…megkönnyebülten tapasztaltam, hogy már régen elhúzta a csíkot.
-Mi…miről beszélsz….-hebegtem zavartan…
-Mindent tudok rólad Inu no Kage leánya…Kelet örököse…
Eddigi vidám arcom elkomolyodott, pár lépést hátráltam…nem tudtam mit válaszolni…
-De nyugi, tőlem nem tudja meg senki!-felelte kérdezés nélkül majd egy követ hajított a tóba, felzavarva a vizet.
Továbbra sem tudtam megszólalni, némán huppantam le a parti fűbe…szó szerint
Kutyaszorítóban voltam, semmiképp sem akartam, hogy Sesshomaru tudomást szerezzen származásomról…
-Mit akarsz tőlem?-suttogtam idegesen, miközben lassan száradó ruhám alját marcangoltam.
-Semmi mást, mint segíteni…az öcsém egy szörnyeteg és ártani fog neked…nem hagyhatod, hogy tönkre tegyen…-hangja komoly volt és határozott és olyan benyomásom volt, hogy igazat mond.
-De…mégis mit akarsz, mit tegyek?-néztem fel rá tanácstalanul.-Nem is ismerlek, hogyan bízhatnék meg benned ….
-És talán Sesshomarut ismered?
Lesütöttem fejem, nem szóltam semmit, csak bámultam magam elé némán.
-Sejtettem!-jelentette ki magabiztosan., aztán leguggolt hozzám és arcomat kezébe vette.
-Te okos lány vagy...Seioubu…fogaddj meg egy baráti tanácsot…ha nem akarod az öcsém ágyasaként végezni…akkor menekülj…míg lehet és menj vissza a világodba…te nem ide tartozol…te többre vagy hívatott…ne alázkodj meg…
-Gondold meg Seioubu, a te életed a te döntésed!....Még találkozunk…most megyek…jön az öcsém…-azzal újból kezet csókolt, majd egy villanásnyi idő alatt semmivé lett…
Dermedten álltam és bámultam a messzeségbe, még akkor sem mozdultam mikor Sesshomaru visszaért.
Yaken kifulladva, levegő után kapkodva rohant Nagyúra után…Sesshomaru nem volt dühös, arca nyugodt volt és érzéketlen, biztos voltam benne, hogy találkozott vele…
Én továbbra sem mozdultam, szótlanul álltam…aztán lassan lábaim elgyengültek, már megint kifárasztottam magam…hihetetlen még mindig gyenge vagyok…éreztem…hogy hamarosan el fogok ájulni….
Hirtelen sötétedett el minden, aztán én zuhanni kezdtem a puha tudatlanság felé....még éreztem ahogy valaki elkap és felemel…aztán megszűnt minden…
AJÁNLOM AZ OLDALT
