Régen nem aludtam már ilyen kényelmesen, mint az éjszaka, bevallom testem már elszokott a luxustól így nagyon jól eső érzés volt ez a kényelem.
Meg mertem volna győződni afelől, hogy az ájulás és ébredés helyszíne sehogyan sem egyezik.
Értetlenül ültem fel, majd körbenéztem, sakuraszirmos tapéták díszitették a falakat, mélybordó bútorok, virágillat...semmi kétség afelől, hogy a Nyugat-i kastély egyik vendégszobájában vagyok.
-Dehát hogy kerültem én ide?-tűnődtem el, majd gondolkodásom megerelőtetve próbáltam visszaemlékezni az elmúlt eseményekre, addig tiszta, hogy találkoztam Sesshomaru bátyjával, aki érdekes és nyílvánvaló dolgokra hívta fel a figyelmem, arra is világosan emlékeztem, hogy elájulok és zuhanok lefelé, aztán valaki elkap, igen, mert elkaptak, nem értem keményen földet, helyette valaki gyengéden felemelt.
-Úristen, csaknem Sesshomaru volt az?-ízgatottan kaptam egyik kezem a szám elé, nem jött, hogy elhidjem, mert csakis ő lehetett, Yaken...ő biztosan nem, hisz ő nem bírna el...ki más lett volna ha nem ő...és ráadásul idehozott...szóval....talán...esetleg...mégis...azt szeretné ha vele maradnék?....Talán még mindig ott bújkál valahol az a Sessh, aki annyira hiányzik?
Tűnődésemből hangos kopogás hallatszott, majd meg sem várva válaszom a fuszuma lassan elhúzódott majd Kazuko vöröslő feje és aggódalmasan fénylő barna szemei jelentek meg látókörömben.
Mikor meglátott így ébren elmosolyodott, majd kezét összecsapva újjongani kezdett.
-Miwako-chan, na végre! Már azt hittem, hogy ezt az évet átfogod aludni!-lépett hozzám vigyorgva, majd közelebről is szemügyre vett.
-Ó, ugyanmár, enm vagyok én holmi Csipkerózsika, különben is, mennyit aludtam, egy-két napot?
Kazuko hangosan felnevetett.
-Csipke mi?...Na mindegy téged soha nem foglak megérteni...de jobbha tudod hogy már lassan egy hete, hogy tündlrien alszol!
-Mi...úgy-e csak viccelsz? Egy hete? Miért nem ébresztettél fel?
A félszellemlány felállott ágyamról majd a kis asztalon valami lila kotyvalékot kezdett el kevergetni.
-Próbáltalak ám, de mintha az olyan könnyű lett volna! Mikor a Nagyúr idehozott már akkor is javában húztad a lóbőrt kisanyám!-magyarázta humorosan, megállapítottam, hogy lassan átvesze a szójárásom is. Érdekes.
-Na ne mondd kisanyám!-feleltem vissza tréfásan.-Szóval Sesshomaru hozott...de hogy hozott?
-Kazuko elkészítette a folyadékot majd elszántan közledett felém, ismét lült mellém, majd értetlenül rám pislogott.
-Hogy érted, hogy hogy hozott?
-Hát hogy...talicskában...vagy netalán húzott maga után a földön...vagy...-türelmetlenkedtem.
-Ja...vagy gy....-Kapta fel a fejét a haynou-lány.-Egyik sem a felsoroltak közül...az ölében hozott!
-Micsoda!!!!-ültem ismét fel élesen, azt mondanom sem kell, hogy rákvörös lettem.
-Bezony!-helyeselt barátném.-De jobbha ezt most megiszod!-nyomta az orrom alá a lila, bűzös lötyöt.
-Fúúúj...ez meg mi...olyan szaga van, mint...-fintorodtam e a szmütyitől.
-Nem mindegy, hogy milyen szaga van! Az a lényeg, hogy jót tesz, na gúrítsd gyorsan le és ne szövegelj!-nyomta a kezembe a csészét, én meg kénytelen voltam nagy kortyokban, sebtében belőni a pohár egész tartalmát. Rémes volt!
-Na és most mesélj...mi történt azután, hogy Sesshomaru-sama utánnad ment, mit csináltatok ilyen sokáig? Hol voltatok? Mi?-Kazuko kaján vigyort villantott rám, amitől én gondolom, hogy újból elvörösödtem.
Ő nem tudta, hogy mi is történt és nem is tudhatja meg, még elfecsegné a többi cselédnek...
-Hát...öhmmm...semmi különöset!-dadogtam idegesen miközben kikászálódtam az ágyból.
-Ühüm...hát persze én meg egy kékfejű kakadú vagyok!-jegyezte meg csufandárosan barátnőm, majd nyomban előttem is termett, hogy visszatuszkoljon az ágyba.
-Nem kisasszony...neked még ágyban a helyed, pihenned kell, nem hagyom, hogy még egyszer így kidőljél!-aztán megpróbált visszanyomni az ágyra.
-Nem...nem kell, már teljesen jól vagyok, csak fárdat voltam, ennyi az egész!-erőszakoskodtam, majd megpróbáltam megszabadulni folytogató kezei fogságából.
-De a sérüléseid, könnyen felszakadhatnak!-magyarázta okoskodva
Én végignéztem magamon, majd lábamon, ahol egy sérülést sejtettem megmutattoma a parányi heget.
-Már nem kell, látod, begyógyultak,még néhány nap és nyomuk sem lesz!-mutattam lábamra.
Kazuko elképedve ült vissza az ágyra és hagyta, hogy én felkelljek.
-Tényleg soha nem fogok eligazodni rajtad!
-Nyugi ezzel én is így vagyok!-mosolyodtam el, majd leültem a fésülködő asztal elé és kefélni kezdtem kócos hajam.
-És...mondcsak...ő...-kezdtem volna bele, de kazuko félbaszakított.
-Ha arra vagy kíváncsi, hogy járta nálad a válaszom igen, egyszer, aznap mikor meghozott, azóta nem...lefoglalják az országügyek nappal, éjszaka meg...-de itt, mintha csak elharapta volna a nyelvét, felszisszent.
-Éjszaka me? Folytasd csak bátran!-szóltam rá, a lehető legnagyobb közömbösséggel.
-Az éjszakát meg szokás szerint ágyasaival tölti...Hatsumomo-samával, de főként az újjakkal!-hadarta el sebtében Kazuko.
-Az újjakkal...hát újjak is vannak?-kérdeztem vissza undorodva, de ez amolyan költői kérdés volt, a kefe nyelét megszorítottam...így próbáltam levezetni a felgyülemlett feszültséget.-Hát igen...csakis egy ilyen baka hentai képes ilyesmire!-tettem még hozzá gúnyosan majd tovább fésülködtem.
-Miwako-chan, szerintem nem kellene így beszélj a Nagyúrról, örülj hogy a bravúros szökésed után meghagyta az életed...légy inkább hálás mintsem pimasz!
„ –Hálás? Méghogy én legyek hálás?-„-jegyeztem meg magamban ironikusan.
-Jut eszembe, kérlek szólj Tsukoiumaru-samának, hogy beszélni szeretnék vele! Úgy érzem ezer éve nem láttam!-tértem el Sesshomarutól, nem volt kedvem róla és a kis kalandjairól fecsegni, az előző reményem, az, hogy még talán maradt valami a régi Sesshből, egy csapásra szertefoszlott.
A tükörben láttam, amint Kazuko rózsás arca hirtelen elfehéredik, majd idegesen ajkaiba harap.
-Neharagudj Miwako-chan, de azt hiszem, hogy ez nem fog menni!-szólalt meg remegő hangon.
-Miért? Talán nincs a kastélyban?-fordultam meg kérdően.
-Iie!-rázta meg fejét a félszellem, hagyva hogy hullámos barna tincsei eltakarják, zavart, ijedt arcát.
-Hát akkor? Beszélnél világosabban, mi van Tsukoiumaruval?-csattantam fel türelmetlenül.
Kazuko homályos, nedves barna szemeit rám emelte, tekintete esdeklő és szomorú volt:
-Sajnálom Miwako-chan...én...én...szólni akartam, de eltűntél...úgy sajnálom...hogy így...kellett történnie!-hüppögte síró hangon, majd szemeit kezdte törölgetni.
-Mi történt? Miket hordassz itt össze?-Álltam fel elsápadva.-Beszélj már végre!
Egy hangos puffanás halatszott, amint az aranyozott hajkefe kiesett a kezemből és a földre zuhant.
Hirtelen indult meg velem a világ, a falak körhintaszerű forgásba kezdtek, a bútorok táncra perdültek...én meg éreztem, hogy lassan elsodor a szél...
Agyam egy percre kikapcsolt, megszédültem...oda tántorogtam Kazukohoz és megmarkoltam yukatája nyakát. Ijesztő látvány lehettem, mivel barátnőm rémülten hátrálni próbált.
-Mit mondtál?-néztem fel rá reszketve, majd a bizonyosság kedvéért megráztam.
-Úgy-e csak vicceltél? Mondd, hogy nem igaz!!!!-orídtottam rá, mire ő sírva fakadt.
-Nem, nem tréfáltam...sajnálom...Miwako-chan...-felelte zokogva.
-Iie...iie...iie...iie....-csak ennyit tudtam kimondani....tagadólag ráztam a fejem, majd elengedtem Kazukot...
A fuszuma felé tántorogtam és elhúztam azt.
-Megölöm!!!!-szűrtem ki fogaim közt, majd kiszédültem, a folyósóra.
-Ne...Miwako-chan, most nem mehetsz oda...!-kiálltott utánnam a félszellemnő...
Nem hallgattam rá, nem törődve azzal, hogy csak egy szál vékony hálóing van rajtam vágtattam át a folyósókon, fel a lépcsőkön....Sesshomaru lakosztálya felé, harag elvakított, remegtem...a felgyülemlett feszültségtől...éreztem, amint vérem a fülemben zubbog...és ismét az az érzésem volt, hogy egy zöld lencsén keresztül látom a világot.
Időközben barátnőm is útólért, minden áron megpróbált megállítani:
-Ne...kérlek Miwako-chan, nyugodj meg...ne hagyd hogy a harag irányítson...gondolkodj józanul...kérlek...állj meg...beszéljük meg!!!-megpróbált lefogni, de én kitéptem karom kezeim közül.
Elértem Sesshomaru szobáját, Kazuko kétségbeesetten állt meg előttem, arca sápadt volt és a szép vonások eltorzultak az ijedtségtől.
-Onegai, iie....nem mehetsz be...!
Nem hallottam könyörgéseit...most csak én voltam és a nagy fájdalmam...És az a testet, lelket felemésztő bűntudat, a tény, hogy miattam, az én hibámból halt meg egy olyan nagyszerű démon, mint Tsukoiumaru...az a féreg...hát miért nem inkább engem ölt meg...hogy tehette...a saját unokaöccse...jóságos kamik...miféle szörnyeteggel állok szemben...
Nem neki kellett volna meghallnia.....hanem nekem!!! Ez lenne a bűntetés...így akarja, hogy bűnhődjek...így, hogy rajtam állva bosszút másokat pusztít el...???
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, mikor haragtól feldúltan, minden előzmény nélkül durván elrántottam a fuszumát és betoppantam.
Azt hiszem, hogy még nagyobb lett a haragom, mikor megéreztem a levegőben, egy szajha, pontosabban Hatsumomo illatát, szóval Sesshomaru vele töltötte az éjszakát...
Beléptem....tele lángoló dühvel és gyűlölettel...Sesshomaru szobájában ült és asztala mögött okmányokat olvasgatott, a nagy zajra csupán, a legnagyobb higgadtsággal felpillantott munkájából, majd újból folytatta az olvasást.
-Mit akarsz? Hogy mertél kopogás nélkül bejönni?-szóllt ki papírjai közül.
-Hogy tehetted? Te áruló...megölted Tsukoiumarut...az unokaöcsédet...pedig neki semmi köze nem volt az egészhez....csakis az én ötletem volt...miért nem velem végeztél?-rivalltam rá eszeveszetten.
-Tsukoiumaru, azzal, hogy segített neked, elárult engem...az árulóknak halál jár...és ez alól nincs kivétel, és ami meg téged illet...a te időd is eljön egyszer!!!-továbbra is higgadt maradt és ez dühített, szörnyen dühített.
-Utállak....te gyilkos...te útolsó szemét...légy átkozott.....!-indulattól túlfűtötten léptem asztalához, majd durván minden létező tárgyat lesöpörtem asztaláról, le a földre, hagyva, hogy a tinta szétfolyon, a fontos iratokon...most már őt is sikerült felhúznom...láttam, ahogy szemei lassan sötétülni kezdenek majd vörösre válltanak.
Ezzel egyidőben viharzott be Kazuko is, ijedten felsikkantott, mikor meglátta, hogy mit műveltem. Gyorsan mellém lépett és megpróbálta menteni a menthetőt.
-Nézd el neki Nagyúram, nincs eszénél...nem tudja mit beszél...majd én lenyugtatom!-megpróbált elrángatni, de én nem tágítottam, gyűlölködve néztem a helyéről felpattanó, lángoló szemű démont.
-Takarodj ki innen!-üvöltött Kazukora, hangja a szokásosnál is mélyebb volt és a végén átment valami hátborzongató morgásba.
-De Nagyúram...könyörgöm...-dadogta a haynou.
-Kifelé!!!!-ordított rá a démon, ő meg ijedten kirohant...majd behúzta maga mögött az ajtót.
Én egy pillanatra a távozó lány után néztem és ez a tízedmásodperc elég volt ahhoz, hogy Sesshomaru megkerülve az asztalt elém lépjen, majd mindkét karom durván hátracsavarja.
Mire feleszméltem már karjai fogságában voltam, durván szorított, lángoló szemekkel...más esetben biztosan megijedek tőle...de most nem féltem, túlságosan nagy volt az iránta érzett haragom.
-Hogy merészeled onna? –morrogta vészjóslóan, miközben karmait karomba mélyesztette...de nem fájt...akkor momentán csak a forró csöpögő vérem éreztem..
-Hogy van merszed kérdőre vonni engem? Mit képzelsz magadról?
-Esküszöm, a kamik szent nevére esküszöm, hogy megbosszúlom Tsukoiumaru halálát,még akkor is, ha ehhez meg kell hallnom!-bátran, minden félelem nélkül néztem a szemébe, ami számára csak még nagyobb haragot szült.
Erősen megtaszított, majd mire feleszméltem már a hatalmas még vetetlen ágyban feküdtem ő meg...mint azon a borzalmas éjszakán, fölöttem, ugyanolyan volt, mint akkor, ugyanazokat a haragos, gyilkos szemeket láttam...és kezdtem megijedni...
-Tsukoiumaru...hát ennyire szeretted, hogy még az életedet és képes vagy feláldozni érte?
Milyen megható, gondolom magadat is szívesen odaadtad volna neki! –morrogta gyűlölködve miközben egy könnyed mozdulattal megoldotta nemakija obiját, másik kezével szorosan fogott így nem tudtam mozdulni...
-Milyen kár, hogy már soha nem lehetsz az övé...-egy gyors mozdulattal széthasította rajtam a parányi selyem hálóinget, aztán teljes súlyával rám nehezedett és hátborzongató hangon fülembe súgta:-és tudod miért nem...azért, mert az enyém vagy...csakis az enyém...és ezután már senki nem vehet el tőlem!
Azzal erőset belaharapott a nyakamba, éreztem a parányi fájdalmat és a kiserkenő vér szagát.
Ijedten próbáltam kapálózni...megrémültem...tőle...a tekintetétől...az érintésétől...mert tudtam, hogy mit akar csinálni...és én azt nem akartam...
Lefogta kezeim, lábaim, térdei közé szorította, teljesen mozgásképtelen voltam, sírni szerettem volna, de nem, még sem tettem, nem adtam meg neki, azt az örömet, hogy megtörve lásson!
Inkább összeszorítottam a fogaim és tűrtem...vártam az isteni segítséget...harapásait lassan forró csókok válltották fel, bebarangolta nyakamat, kulccsontomat és melleim, majd erőszakosan ajkai a sajátomra tapadtak, durván, nyelve utat tört ajkaim közt...követelőzve és viszonzásra várva csókolt...lassan elengedte kezeim és már nem tartott fogva...de ahányszor felakartam ülni, vagy elmenekülni, ő határozottan döntött vissza maga alá, úgy játszott velem, mint a macska az egérrel...az is addig játszadozik áldozatával, míg az ki nem múlik....hát valahogy én is így éreztem magam...
Fel sem fogtam, hogy mit teszek, mikor kellemes, forróság öntötte el testem, ahogy simogató kezei bebarangolták azt...lassan élvezni kezdtem a helyzetet...de azt világosan tudtam, hogy nem akarom...mert bármit is csinált, bárhogyan is tette, már nem ugyanaz volt, más ölelt és más csókolt, nem Sessh, hanem Sesshomaru, aki miatt elvesztettem egyetlen támaszom, aki egy olyan ágyban akar a magáévá tenni, ami még egyik ágyasa illatától volt terhes, egy olyan helyen akarja, hogy az övé legyek, ahol még néhány órával ezelőtt más nővel hentergett....és ami a legrosszabb úgy akar a tulajdonává tenni, hogy én nem akarom...undorítónak és visszataszítónak találtam ezt az egész helyzetet...ahogy éreztem Sesshomarun egy más nő illatát,...ahogy a párnákból is takarókból egy számára már elfeledett szeretkezés aromája áradt...szörnyen megalázónak találtam ezt a helyzetet...nem hagyhattam, hogy pont itt, így tegyen magáévé...nem akartam, hogy mégjobban tönkre tegyen....nem hagyhattam, hogy ugyanúgy kezeljen, mint a többi, könnyen kapható kis szajhát...nem és nem...ha hagynám, csak a gyengeségem mutatnám ki vele....meg kell akadályoznom, míg lehet....
....és cselekednem kellett....hát cselekedtem...
-Azt mondtad-suttogtam halkan, hangom lassan elillanni látszott a sok üvöltözéstől
-....hogy te még soha....nem érintettél...olyan nőt...aki...nem akart téged...igazán....-Sesshomaru felemelte a fejét a nyakam tájékáról, majd aranyló, bosszús pillantását rám vetette.
-....de én....most...nem...akarom...nem így...nem itt...és nem most...onegai...ne tegyél tönkre mégjobban....ha már....összetörted a szívem...a testem....hagyd kínlódni!-minden egyes szavamat könnyek zápora követte, újból sírni kezdtem, jól emlékeztem, hogy a könnyek voltak azok, amik a múltkor megállították...és ezúttal is beválltak.
Haragos morgással végignézett elgyötört testemen, majd elengedett és lemászott rólam.
-Gyűlölöm ha sírsz!-jegyezte meg fagyosan, majd rendbe szedte magát és rám sem nézve többé kiviharzott a szobából.
Egyedül maradtam, zokogva néztem végig magamon, majd megpróbáltam a lehető legjobban rendbe szedni magam...sikertelenül, ruháim rongyokban álltak, karom vérzett akárcsak szám és én úgy reszkettem, mint a nyárfalevél tornádó közepén.
Aztán kínlódó szenvedésem hangot szült, fájdalmas elfolytott zokogásban törtem ki...haragudtam az egész világra...de főleg önmagamra....hisz minden az én hibám volt! Mindenki, aki kedves volt számomra, elhagyott...és én még most is magamat sajnálom, hogy milyen egyedül vagyok...
Csalódás után csalódás következik, csalódok mindenkiben, de főleg magamban...óriási bűntudat kínzott....vért láttam a kezemhez tapadni...ártatlanok vérét és én sikítani...üvölteni akartam...most mindenhová kívántam magam, csak ide nem...és hogy még mi volt az ennél is szörnyűbb?
Hát az, hogy túl annyi szenvedésen, annyi kínzáson, amit nekem ez az átkozott démon okozott, mind halandóként, mint youkaiként...én...én nem tudtam gyűlölni....nem utáltam...csupán haragudtam rá...és ez dühített...borzasztóan dühített...utáltam magam, mert gyenge vagyok vele szemben....vele...ellene nem tudok harcolni...és nem is akarok...hisz miért is gyűlöljem őt, mikor én, önként, dalolva rohantam a vesztembe...? Hát kellett nekem idejönnöm? Ki kérte, hogy egy youkai miatt szenvedjek? Kellett ez a jelenet? Hisz már az elején tudtam, hogy ez nem végződhet másképp....én naiv...azt hittem, hogy ismerem Sesshomarut....azt hittem, hogy ami köztünk történt...az...mindent megváltoztat....hát tévedtem...mint mindig vele kapcsolatban, hatalmasat tévedtem...mert mindent elfelejtett...és ismét a nulláról kezdjük...nulla per nulla...esélytelen állapot....
Igaz, minden jogom megvolt rá haragudni...megölte a barátom...de okkal tette...kellett nekem elszökni, mikor tudtam, hogy milyen következményekkel jár?....nincs okom lázzadozni....nem tartozik nekem semmivel, ő megmentett és én is megmentettem őt...kvittek vagyunk és most már nincs társadalmi különbség....én hercegnő vagyok, ő meg herceg...nem vagyunk egymás alattvalói....ha titkolozók, hát magamra vessek....egy Hime, aki szolgasorba jutott, milyen szánalmas...
Úgy látszik nekem ez a karmám....a sors úgy akarja, hogy szenvedjek...még akkor is, ha mellettem van az, akit...
Talán változtak az érzéseim vele kapcsolatba, talán nem...még tudtam eldönteni...de afelől bizonyos voltam, hogy amíg nem kezel engem egyenlő ellenfélként, addig soha nem, leszek az övé...nem én, még akkor sem ha a tulajdona vagyok...mert engem, egy hercegnőt, nem kezelhet úgy, mint a többi...kis szajhát, akik nap mint nap megfordulnak
ágyában, én nem leszek bábu a darabban....én a rendező akarok lenni....és ehhez megvolt a kellő hatalmam....kezembe volt egy olyan fegyver, ami ellen még a nagy Sesshomaru sem tudott védekezni....a kezembe volt...a könnyek hatalma...az egyetlen és utolsó remény...a változtatásra....
„ Gyűlölöm ha sírsz!”-hallottam még mindig fagyos hangját....
„ Gyűlölöm ha sírnom kell miattad!”-suttogtam hebegve, majd minden lelki és testi erőm összeszedve letöröltem könnyeim és elhagytam a szobáját....
Settenkedve haladtam szobám felé...megpróbáltam nem beleütközni valakibe...de persze, mint mindig...most sem jött össze...
-Na még csak ez hiányzott!-jegyeztem meg bosszúsan mikor megpillantottam Hatsumomo méltóságteljes alakját felém ringani...
Már messziről láttam gúnyos vigyorát, amint megpillantotta szétcincált ruhámat, alvadt vértől foltos ajkaimat...
-Nocsak, nocsak...egy kutya cibált így meg...vagy egy kutyaszellem?-sziszegte kárörvendő mosollyal.
-Közöd?-válaszoltam hűvösen, majd megpróbáltam elhaladni mellette, de ő előmbe állt.
-Hm....milyen szánalmas....-nézett végig meggyötört testemen.-Látod...veled mindenki így bánik...durván és kegyetlenül, ahogy megérdemled....de nézz meg engem...Sesshomaru-sama a tenyerén hordoz...és az ágyban...olyan akárcsak egy engedelmes kiskutya....téged meg undorodva tett a magaévá...-most már aztán elegem volt, két kezemmel durván megmarkoltam karjait majd olyan erővel nyomtam a hideg kőfalhoz, hogy nagyott nyekkent fájdalmában.
-Nem feküdtem le vele!-ordítottam dühösen. Aztán jobb kezem nyakára fontam és megszorítottam azt, Hatsumomo vörös szemei kikerekedtek, ijedten próbált menekülni, de nem hagytam neki, nem, most már elegem volt belőle.
-Ha mégegyszer...bekavarsz nekem...nála...vagy bárki másnál...én esküszöm...az életemre esküszöm...hogy megöllek!-sziszegtem, majd elengedtem, köhögve, levegő után kapkodva zuhant térdre.-Látod én nem vagyok olyan ocsmány kis szajha, mint te, most megkegyelmezek...de tudd, hogy útoljára teszem!- Meg sem várva válaszát tovább mentem....fogalmam sem volt, hogy honnan merítettem ekkora erőt...engem is meglepett a változás...de örűltem neki...végre megadhattam, azt amire már olyan rég készülök!
Egy halvány...félmosoly jelent meg szám szegletében...majd gyors iramban elindultam szobám felé....
AJÁNLOM AZ OLDALT
