-Kazeneru!!!-ordította magán kívül egy vöröshajú démonnő, majd teljes erejéből elhúzta az ajtót és minden további nélkül belépett.
Haragtól elvakultan nézett körbe a homályos helyiségben, majd mikor egy félmeztelen női alak surrant el mellette, indulattól feldúltan lépett közelebb.
-Te...te átkozott...hogy, hogy mersz szajhát tartani....mikor...-kezdte volna az üvöltözést de a démon vészjósló ábrázata láttán megpróbált lecsitulni.
Az Alvilág úra unottan kelt ki ágyából majd hanyagul összefűzte magán köpenye övét, haja kócos volt...vállán harapásnyomok díszelegtek.
-Tudtommal te is szajha vagy...-felelte higgadtan, miközben elhúzta ablaka sötétítőit, vörösses fénnyel telt meg a szoba.
A nekoyasha nem válaszolt, némán, dühtél megrészegülve állt a szoba közepén fájdalmas pillantásokat vetve az előtte álló démonra.
Az minden bűntudat nélkül lépett hozzá közel, majd átölelte derekát:
-Ugyan már kedvesem...tudod, hogy csak téged szeretlek...de meg kell értened...nem várhatom örökké míg felbukkansz...-Hatsumomo szomorúan, de mégis rajongással nézett a férfi mélykék szemeibe...már elege volt a kifogásokból, már nem egyszer hallott ilyen és ehhez hasonló ostoba kifogásokat, néha úgy érezte, hogy a férfi csak kihasználja...
-Na...neharagudj...hallod....-csókolt bele nyakába a démon tudva, hogy ezzel eléri a célját...
*
Szerencsére Hatsumomon kívül nem futottam össze senkivel, egy megkönnyebült sóhaj kíséretében merültem el a kellemesen meleg vízben és dörzsölni kezdtem piszkosnak nem mondható bőröm, Sesshomaru illata körbelengett, pedig még csak hozzám sem ért és én mégis éreztem, mert az ő illata áradt hajamból....és bőrömből is...és olyan erős volt, hogy még a fürdőolajok sem tudták eltűntetni teljesen...hiába súroltam bőröm, az nem akart megszabadulni Sesshomaru illatától...
Végül feladva a harcot, fáradtan kikászálódtam a kádból majd hajam próbáltam szárazra törölni...magamra csavartam egy törülközőt majd leültem az elegáns fésülködő asztal elé, hogy rendbe szedjem sápadt arcomat.
Ahogy hajam átsímítottam bal vállamra, egy furcsa kis jelt pillantottam meg nyakamon...közelebbről is szemügyre vettem, olyan volt, mint egy kis harapás....viszont mégis, volt benne valami különös...túl szabályos volt.
Megfeledkeztem e parányi jelről mikor megpillantottam felsebzett számat majd lassan arra is rá kellett jönnöm, hogy itt bizony a smink nem ér semmit.
Mást kellett kitalálnom, méghozzá olyan gyorsan, amilyen sebesen csak lehet, még csak az kellene, hogy így lássanak, akárcsak egy kivert kutyát...
Hosszas kínlódás után végül sikerült az öngyógyításra koncentrálnom így a sebek hamar begyógyultak, viszont az a harapás...az még mindig ugyanolyan feltűnően virított, mint pár órával ezelőtt.
Végül belefáradva a takargatásba, nyakamra kötöttem egy fehér sálat, így próbálva eltakarni Sesshomaru nyomát.
Aztán magamra kaptam előkészített ruháimat, az alsóruhákat viszonylag könnyen magamra öltöttem, csupán a kimonóval gyűlt meg a bajom...aztán az obi jime-ről ne is beszéljünk.....de az eredmény magáért beszélt, csodálatos ruhaköltemény gazdája lettem...yukatám zöld volt és nem volt öve, egy kapoccsal kellett összefogatnom...föléje meg egy fehér selyem kimonót kellett felöltenem, ami újjatlan volt és nyaka is le volt kerekítve, így a yukata bő újjai és a zöldes gallérja kilátszott....obim sötétzöld volt és fehér kövecskék díszelegtek rajta, a felsőkimonóra szabályos fehér pillangók voltak feste, nagyon szép volt, túl szép hozzám.
Elégedetten néztem tükörbe, aztán mégis elégedetlenkedni kezdtem, hajam nem volt eléggé előkelő a viseletemhez...cselekednem kellett...
Nagy nehezen sikerült megbírkóznom hajam kifésülésével is, majd egy mesteri kontyot kanyarítottam amit ezüstös fésükkel fogattam le...igaz néhány rakoncátlan tincs kibújt majd aláhúlott nyakamon, akárcsak félhosszú, frufrum, de ez volt a legkevesebb, ami most zavart.
Aztán újból tükörbe néztem...de még mindig hiányzott valami...
„ Megvan!”-csillantak fel szemeim, majd az asztalon levő díszdoboz után nyúltam.
Felnyítottam...különböző festékek voltak benne...előhalásztam egy fekete kontúrceruza szerűséget majd végighúztam szemhéjam mentén...aztán jött az utolsó varázslat...bevetettem a modern kor kozmetikumát, a szempillaspirált és a szájfényt.
-Most már tökéletes!-húztam ki magam tükörképem előtt, majd tabijaimba bújtam...( a geták még túl veszélyesek lettek volna)
Épp ki akartam lépni mikor váratlanul Kazuko rontott be az ajtón, lihegve, ijedten jött megnézni, hogy mekkora kárt tett bennem Sesshomaru...de mikor meglátott elkerekedtek szemei...egy darabig még csendesen állt...úgy bámult mint egy istennőt, aztán se szó se beszéd térdre rogyott és meghajolt előttem.
-Óóóóóó-csak ennyit tudott kinyögni.
Én értetlenül bámultam ténykedését, nem nagyon értettem reakcióját.
-Öhmm...jól vagy?-néztem rá kérdően, majd közelebb léptem hozzá.
-Olyan....olyan....vagy, mint egy...istennő...-szólalt meg végre szaggatottan, még mindig térden állva.
-Te megőrültél, ne beszélj badarságokat, inkább állj fel!-intettem felé, ő meg, mintha csak kényszerű parancsot teljesítene, hirtelen felugrott.
-Igenis...-vágta vigyázba magát, én erre jóízűen felnevettem.
-Hát te nem vagy normális! Mondcsak mi ütőtt beléd?
Kazuko lassan magához tért az ámulatból, félénken közelített felém, úgy tett, mintha nem lenne meggyőződve afelől, hogy valóban engem és nem egy vadidegent lát.
-Gomen...csak...olyan ....más vagy...így...-hebegte majd mikor biztosan látta, hogy én vagyok felbátorodott.
-Olyan, de olyan gyönyürű vagy....szebb vagy, mint valaha...én nem is tudom...olyan más vagy...-áradozott.
-Domo arigatou!-hajoltam meg méltóságteljesen, mire ő is ugyanezt tette, ismét elnevettem magam, mire ő harciasan megdorgált:
-Ha már ilyen fenségesen nézel ki, nem ártana a külsődhöz illően viselkedned és abbagynod ezt az ostoba vihorászást!
-Óh...gomen!-válaszoltam tetetett komolysággal, mire mindketten elkezdtünk nevetni.
-Úgy örülök, hogy mégsem bántott!-újjongott Kazuko abbahagyva a vigyorgást.
„ Láttál volna néhány órával ezelőtt!”-jegyeztem meg magamban, majd újból felvéve életvidám arcom, hihetetlenül optimistán nyilatkoztam a történtekről:
-Ugyan már, mit tehetett volna, nyugi én nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek látszom!
-Ennek örülök!-veregetett hátba barátnőm, majd újból elővéve a komoly arckifejezését így folytatta:
-Jaj és jut eszembe...a Nagyúr parancsa, hogy ma jelenj meg a vacsoránál...Észak Nagyúra van itt látogatóban....
-Értem, rendben!-bólintottam, minden ellenkezés nélkül, majd elindultunk ki a szobából, végig a hosszú folyósókon.
*
A szobát vöröslő fények ölelték körbe, párás volt a levegő, illatoktól és mérgesgázoktól terhes.
A széles futonon két alak feküdt, a férfi unottan közömbösen bámult maga elé, kinyújtott, jobb karján egy vöröshajú nő feküdt, álmosan, fáradtan lihegve simult a férfi izmos mellkasához. Teljesen meztelen volt, csak a vékony szaténlepedő takart el valamennyit bájaiból.
-Jut eszembe, mit is akartál mondani?-ült fel a férfi, majd kikászálódott az ágyból, hosszú fekete haját gyors mozdulattal fogta össze, majd egy bőrszalaggal megkötötte, aztán ruháiért nyúlt.
-Ja...igen...teljesen kiment a fejemből!-nyújtózott végig az ágyon a macskadémonnő, vörös haja csapzottan lógott arcába, mikor végignézett a férfi izmos testén vágyokozó fények gyúltak, élénkvörös szemeiben.- Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon úgy néz ki, hogy az öcsikédnek kezd elfogyni a türelme...-azzal gúnyos vigyorra húzta vörös ajkait.
Kazeneru már az utolsó simításokat végezte mélykék haoriján, értetlenül fordult a lustálkodó lány felé:
-Ezt meg hogy érted?-kérdezte ártatlan ábrázattal, egyik szemöldökét élésen felhúzva.
-Hát csak úgy, hogy ma kis hiján magáévá tette a kis védencedet!-felelte tele iróniával.
Kazeneru jóvágású arca, hitelen keserű, bosszús fintorba torzult, szemei egy pillanatra feketén felvillantak, a kardja kiesett a kezéből és nagyot koppant a földön.
-Hogy mi?-az eddigi kellemes mély hang átment állati üvöltésbe, teljesen ki volt kellve a képéből.-És megtette....válaszolj a magáévá tette az a mocsok????-üvöltött a ijedt Hatsumomóra miközben dühödten vágott öklével asztala lapjára, ami fájdalmas recsegéssel törött kettőbe.
-I...ie.....azt hiszem....nem....-dadogta ijedten a nekoyasha majd hátrálni kezdett a futonon.-Nem éreztem rajta a szagát...de annyi biztos, hogy durván elbánhatott vele!
A youkai dühödten csatolta fel kardját majd a szekrényhez lépett, durván húzta ki a fiókot majd idegesen kotorászni kezdett. Hosszas keresgélés után, végül egy fekete üvegcsét húzott elő, elégedetten nyugtázta, hogy a parányi üveg tele van.
-Tessék, fogd!-dobta az ágyra a vörös zsinorral körbecsavart üvegcsét.
Hatsumomo ültében elkapta, majd érdeklődve forgatta meg kezében, megszagolta majd undorodva emelte el orrától.
Kazeneru arca immáron sokkal nyugodtabb volt, ismét sikerült felöltenie a szokásos gúnyos vigyorát.
-Nem..nem őt...hanem a lányt!-felelte titokzatosan.
Hatsumomo rosszat sejtve nézett végig szerelme sejtelmes arcán.
-Micsoda...meg akarod ölni a lányt?-arca meglepett volt, mindenre számított csak erre nem.
-Nem, dehogyis...annál sokkal jobb ötletem van...egy csomó időt és fáradtságot megspórolunk majd!
-Nem értelek! Mire akarsz kilyukadni?-értetlenkedett a nekoyasha.
-Jaj baka onna, hát még mindig nem érted?...ez a szer majd előcsalogatja a kislányban rejtőző démont....nagyon érdekes lesz....majd meglátod!-magyarázta tüneményes vigyorral az arcán.
-Ó..óóó-képedt el a lány.-Csaknem Sesshomaru ellen akarod hangolni a kicsikét???
-Óóóó de! Ha majd a méreg hatására átváltozik, nem lesz józan esze birtokában, egyet akar majd...ölni...és vajon kit fog megtámadni?
-Hát azt, aki legútóbb bántotta!-felelte ördögi vigyorral az arcán Hatsumomo majd felugrott és átölelte Kazeneru nyakát.
-Egyszerűen zseniális vagy....imádlak!
-Jól van....engedj...-hámozta le magáról a lányt a démon, majd hátrált néhány lépést, régen tetszett neki Hatsumomo és most is ugyanolyan gyönyörű, mint volt, de már nagyon rá unt, elhatározta, ha vége lesz mindezeknek, akkor megszabadul tőle is.
-De egy valamit még mindig nem értek! Sesshomaru megfogja ölni a kis szajhát...akkor nekünk mi hasznunk lesz ebből?-a macskadémonnő újból elfeküdt a futonon...nem zavarta, hogy teljesen meztelen, tudta, hogy férfiszemeknek gyönyörüleg ható teste van.
-A Miwako testébe jutó méreg, nem lesz mérgező a lányra nézve, de annál inkább halálos az ellenségre...ha sikerül megkarmolnia Sesshomarut, akkor már nyert ügyünk van!-magyarázta Kazeneru.
-Ügyes....nagyon ügyes! –bólogatott elismerően Hastumomo. Majd mikor észrevette a férfi távozási szándékát utánna kiálltott:
-Most meg hová mész?
-Dolgom van, te meg szedd rendbe magad és indulj....még ma végre kell hajtanunk, sürget az idő...igyekezz!-azzal visszahúzta maga után a fuszumát.
Megkönnyebülten sétált végig a sötét folyósón, örült, hogy végre megszabadult a nőtől, arca gondterhelt és haragos volt, mélykék szemeiben gyűlölet fényei táncoltak. Maga előtt látta, Sesshomarut, Miwakóval, ahogy a gyönyörű testét magáénak követeli és elöntötte a harag a gondolattól, hogy ez lehetséges. Féltékeny volt öccsére, amiért hozzá mer érni ahhoz a gyönyörű nőhöz, akit ő már akkor kiszemelt magának, mikor ebbe a világba csöppent...
„ Már nem kell sokat várni kedvesem...hamarosan az enyém leszel...és akkor már senki nem vehet el tőlem....mert az enyém leszel...vagy az enyém, vagy senkié...”-könyvelte el magában, majd kilépett kastélya udvarára.
*
Az ebédlő fényei elvakítottak. Amint beléptünk a széles bejáraton, mint első alkalommal, mikor ide beléptem, most is mindenki elcsendesedett és éreztem a kutakodó tekinteteket magamon.
De nem foglalkoztam velük, nem néztem senkire, csak egyenesen előre...habár be kell vallanom ez a nagy csend fölöttébb bosszantott. Végigsétáltam a hatalmas termen...mögöttem Kazuko vonszolta hosszú zöld selyem uszályom, fejem felszegtem, méltóságteljesen, komolyan haladtam...
Aztán szemeim megszokták a fényt és kivehetővé vállt számomra az egész ebédlő...
A hosszú asztalok roskadásig voltak tele különféle ételekkel...mögöttük rangos démonok, démonnők ültek, lassan újból csevegni kezdtek, hevesen csapkodtak legyezőjükkel. De a youkaiok pásztázó tekintetétől még mindig nem tudtam megszabadulni...ahogy végignéztem a vendégseregen, úgy figyeltem fel a vágyakozó pillantásokra, amik nem arcomra hanem inkább nőies bájaimra estek, dühösen nyítottam szét legyezőmet, eltakarva mély dekoltázsom....néhányan, az udvariasabbak közül vették a jelt és más fele néztek...mások viszont...na de ezt most inkább hagyjuk...
Számomra egybeolvadt a tömeg, senkit sem vettem észre, Sesshomarun kivül, mikor beléptem, akarva, akaratlanul, de szemeim őt keresték...és egész lényem megnyugodott, amint megpillantottam, ott ült, az asztalfőn...tökéletes volt, mint mindig, aranyszemei elégedetten fénylettek, ahogy végignézett „ tulajdonán” majd elkapta tekintetét és a mellette ülő testes, idősödő démon fecsegésére figyelt, arca unott volt és rideg, de ez nem volt újdonnság.
Ahogy így haladtunk, én, utam a sarokban üldögélő „ kéjnők” felé vettem, hisz elméletileg én is közéjük tartoztam.
De Kazuko megrántotta uszályom jelezve, hogy rossz az irány, értetlenül torpantam meg, majd hagytam hogy irányítson...a főasztal felé indultunk....legyezőm mögül kétségbeesetten tekintgettem az üres helyek felé, a főasztalnál csak egy szabad hely volt....az is közvetlen Sesshomaru mellett.
„ Na...azt már nem....én már oda biztos, hogy nem ülök!”-pusmogtam hátra, diszkréten barátnőmnek.
-Már hogyne ülnél, a Nagyúr szigorúan megparancsolta, hogy melléje terítsenek neked...a kamikra kérlek....ne rendezz jelenetet...ne akarj megöletni...onegai!-motyogta vissza Kazuko is.
-De csak miattad!-szűrtem ki fogaim közt, majd megálltam Sesshomaru mellett,
„ alázatosan” meghajoltam, ő meg naná, hogy rám se hederített, aztán letérdeltem mellé és sarkaimra ültem.
Megfordultam, hogy tanácsot kérjek Kazukótól, nem nagyon tudtam mit kellene most csinálnom, de barátnőm már régen elhúzta a csíkot, itt hagyva engem egyedül, tanácstalan.
„ Na persze...ne félj amíg engem látsz...mert a bajban elszaladok” –jegyeztem meg magamban, majd ostobán bámultam magam elé.
Egy díszes korsóban szaké volt előttem...aztán kis csészék...egy nagyobb és egy kisebb....-„ de könyörgöm, minek ide két csésze???”-aztán egy tálon rízsgombócokat pillantottam meg, meg még valami húsféleséget és valami kék színű trutymót egy kis tálkában....-„ hát az az egy biztos, hogy ezek nem emberi étkek...fújjj...de büdös...ezt egy normális halandó nem enné meg”-aztán végignéztem a vendégeken...mindenki vágyakozva tekintett az eledelnek nem nevezhető undormányokra....aztán tekintetem tovább kalandozott....két kis tálka állt előttem....négy pár evőpálcikával....de minek négy?- tehetetlenül forgolódtam jobbra-balra...megpróbáltam kifürkészni, hogy hogyan kell ezeket a vacakokat használni....Sesshomaru meg persze rám se nézett, számomra értelmetlen beszélgetést folytatott az idős démonnal.
Aztán egyszercsak elhallgattak...majd az összes rendellenes színű pillantás rám szegeződött...én meg ártatlan őzike szemekkel felpillantottam a mellettem űlő kutyaszellemre....de semmi eredmény, felém sem nézett....
Néhány másodperccel később ijedten összerezzentem...éreztem, amint valaki végigcsúsztatja karját derekamon, majd kutakodó keze felcsúszik felkaromra....félszemmel lepillantottam, karmos kezeket vettem észre, a csuklón meg bordó méregcsíkokat....” Sesshomaru”-morrdultam el magamban.-„ Nem igaz, hogy most is csak ezen jár az esze”-de nem mertem ellenkezni, inkább rémülten tekintgettem jobbra balra....figyelve, hogy nem-e vette észre valaki búzgó ténykedését.
Aztán könyökemnél fogva óvatosan megemelte karom, nem láthatta senki, hogy mit csinál, csupán azt vették észre, hogy egyik kezemmel elkapom a szélesebb evőpálcikát...Sesshomaru rizsgombócokkal megrakott tálhoz irányította kezem....most már tudtam mit kell tennem....gyorsan, ügyes kézmozdulattal, a pálcikák közé fogtam egyet...épp magamnak akartam tenni, mikor ismét irányitani kezdte kezem...a tányéra felé...-„ Hát persze...először a Nagyúrnak”-jegyeztem meg magamban gúnyosan. De szó nélkül feltálaltam neki a vacsorát...mikor már minden a helyére került, elengedte könyökem, majd ugyanazt az utat megtéve, végig derekamon, elengedett....keze nyomán jóleső bizsergés járta át testem...amit semmiképp sem akartam érezni...
Aztán pálcikát vett kezébe és enni kezdett...erre mindenki móhón hozzáfogott az evéshez...
Én megkönnyebülten sóhajtottam fel, majd hálásan néztem feléje....
Félszemmel rám pillantott, majd óvatosan megbökött:
-Egyél!-suttogta, alig hallhatóan...de ez a suttogás is olyan parancsszerű volt.
Nagyot nyeltem, majd undorodva nyúltam a furcsa étel felé....mikor már a tányéromon díszelgett a minimális mennyiségű démoni eledel, undorodva enni kezdtem...az első falatoktól...éreztem felfordul a gyomrom, de aztán lassan megszoktam és végén már egész kellemesnek találtam az ízét.
Mikor már mindenki elfogyasztotta a maga adagját akkor én, mint „ gyakorlott gésa” a szakés korsóért nyúltam majd töltöttem Sesshomarunak, mikor magamnak akartam tölteni ő gyorsan combomra rakta kezét, jelezve, hogy nehogy találjak magamnak tölteni...vettem az adást...letettem a korsót és vártam...
A démonok inni kezdtek...gyorsan és mohón, közben beszédbe elegyedtek szomszédaikkal, minden féle ostobaságokról....a hölgyek nem ittak, ők is vártak valamire, csak tudnám mire....de ami mégjobban „ idegesített” az Sesshomaru egyik keze volt, ami még mindig a combomon nyugodott....valósággal égette bőröm.
A nagy várakozás és unalom alatt volt időm elcsodálkozni a kutyaszellemen...most nagyon hálás voltam neki, ugyanis nem hagyta, hogy megalázzam magam tudatlanságom miatt...inkább segített....talán soha nem fogom megérteni őt...az egyik percben még durva és érzéketlen...a másikban meg önzetlen segítő. De miért? Miért bánik így velem? Egyik percben miért taszít el magától...a másikban meg miért húz magához? Miért hagyja, hogy szenvedjek? És miért segít ha bajban vagyok? Miért????
Értetlenül meredtem magam elé, a külvilág zajából lassan semmit nem hallottam, aztán arra kaptam fel fejem, hogy idáig lábamon nyugvó kezét elemeli...reflexszerűen, tudatomon kívül kaptam keze után, erre már ő is rám emelte tekintetét...megfogtam kezét, majd visszahelyeztem lábamra...aztán kacéran felnéztem rá, miközben félénken elmosolyodtam és lehet, hogy csak én láttam úgy...de mintha egy pillanatra az érzéketlen arc megenyhült volna, aztán diszkréten mindketten elfordultunk....ő a szomszédja fele én meg a hátamban áló cselédlány felé. Csak akkor fogtam fel, hogy mit is tettem, mikor kezem kezére helyezve pihentettem...de valahogy most nem éreztem haragot, vagy dacot, most minden gonosz tettét elfelejtettem és nem érdekelt, hogy mit követett el ellenem, most csak arra emlékeztem, hogy mit tett értem!
Látóteremben, egy vöröskarmos kéz jelent meg, amint gyengébb szakét tölt csészémbe, hitetlenkedve néztem fel a mellettem térdelő nőre, elképedtem, mikor Sesshomaru főágyasát, Hatsumomót pillantottam, meg amint éppen engem szolgál ki.
Büszkeség és kevélység töltött el, ha lehet mégjobban kihúztam magam és úgy tettem, mint aki észre sem vette...
Éreztem rajta a perzselő dühöt, de ez inkább még boldogabbá tett engem, gyorsan kitöltötte a szakét, majd tovább állott, bevallom meglepet, hogy ő szolgál fel, de nem sokat foglalkoztam ezzel...
Számhoz emeltem az illatos folyadékot, majd ittam belőle egy keveset.
-Hát Sesshomaru, be kell vallanom elragadóan gyönyörű az ágyasod!-hajolt előre az idősödő démon, majd vigyorogva rám kacsintott.
Sesshomaru elismerően bólintott, én meg megpróbáltam kedvesen visszamosolyogni:
-Domo arigatou...öhmm....-néztem kérdően a démonra.
-Taygokumaru-sama Észak Úra...szolgálatára szép hölgy!-hajolt meg halványan a férfi, most volt csak alkalmam igazán szemügyre venni, világoskék lófarokba kötött haja háta közepéig érhetett, halántékán azonban már őszhajszálak virítottak, szemei nem mondhatóak kéknek, inkább szürkés színüek voltak, arcát erős démoni jegyek keretezték...viszont neki nem volt Sesshomaruéhoz hasonló démonjegye (lásd: Félhold) , arca eléggé durva vonásokkal büszkélkedhetett, homlokán és szeme alatt már látni lehetett ráncok barázdáit, jóval alacsonyabb volt, mint az inuyoukai és persze köpcös is.
-Taygokumaru-sama!-feleltem illedelmesen majd én is meghajoltam.
-...De biztos vagyok benne, hogy lányomat is ennyire kívánatosnak fogod majd találni....-fejezte be ő is mondatát....és ekkor számomra megállt az idő....görcs állt hasamba és lábaimba, fejem kóválygott....szemeim elhomályosultak és már csak elmosódott foltokat láttam...azt hittem, vagyis inkább reménykedtem, hogy rosszul hallok és, hogy nem az fog történni amire gondolok, reménykedve néztem fel Sesshomarura.
-Afelől egészen biztos lehetsz!-helyeselte az inuyoukai majd koccintott Taygokumaruval.
Az öreg méltóságteljesen emelkedett fel majd így szólt, fülzúgásom ellenére is tisztán hallottam, még most is itt cseng a fülemben. A beszéd rövid és velős volt, egész pontosan így szólt:
-Kedves barátaim, emeljük poharunkat Nyugat Nagyúrára Sesshomaru-samára, az én jövendőbeli vejemre és lányomra a leendő Úrnőre, Amaya Himére! A kamik áldják meg közelgő frigyüket!
A vendégek egyszerre álltak fel, szakés csészéjüket a magasba emelve kiálltották:
-Éljen, éljen!
Sesshomaru is felemelkedett melőllem, csak én maradtam ülve...még mindig a hallottak hatása alatt voltam, zúgott a fejem, vérem valósággal fülemben sercegett, felugrottam, hogy kirohanjak, de lábaim nem akartak engedelmeskedni...lendülettes felemelkedésemmel feldöntöttem csészémet, aminek fekete színű tartalma a padlóra ömlött....láttam, amint azon a helyen sisteregve feloldódik a padló...
Fejem úgy fájt, hogy éreztem széthasad, ordítani akartam, de nem jött ki szó a számon...
Csak ijedt, elszörnyedt kiálltásokat hallottam:
-Megmérgezték!!!-kiálltották néhányan.
Aztán csontjaim szétvállni látszottak, ropogni kezdtek és valami túlvilági fény vett körül....bőröm fájt...úgy éreztem, mintha megnyúlt volna....ruhám széthasadt rajtam...üvöltő robajjal tört ki belőlem valami, vagy inkább valaki....ugyanaz az érzés fogott el, mint a Narakuval való csatában, azzal a különbséggel, hogy a gyilkolás utánni vágyam most sokkal nagyobb volt.
-Átalakul!!!!-hallottam az ijedt női hangokat...aztán már nem volt megállás...sem visszaút....a szörny szétszakította láncait...és szabadjára engedte a gyilkos lényt...a démont!
AJÁNLOM AZ OLDALT
