27. Rész: Szeretni vagy feledni?

Az események fénysebességgel pörögtek, a világ forogni kezdet...szédültem, zúgott a fejem, erős fájdalom állt mellkasomba, a torkomba szúró szárazság állt be, kényszerítve arra, hogy felüvöltsek....tűrtőztetni akartam magam...de....de már nem én irányítottam, már megint éreztem...ugyanúgy mint akkor....elvesztettem az irányítást testem felett.

Erőteljes, mély hangon üvöltöttem fel, ami félúton állatszerű, keserves vonyításba ment át....megijedtem saját hangomtól...hát még a vendégek....elmaszatolódott foltokként hátráltak....mindenki eltávolodott tőlem és kíváncsian, folytatásra várva nézték végig szenvedésem....

De mégsem ez volt a legszörnyűbb, ami ezútán következett, az minden borzalmat felülmúlt.

Ismét meghallottam azt a hangot....süvítve hasított bele agyamba és most nem kért...hanem kényszerített: „ Vért....vért....akarok!!! Ölj....addj nekem vért!”

-Nem...nem akarom!-suttogtam magamban, agyaraim összeszorítottam....morgásom azonban egyre jobban erősödött....aztán egy pokolian erős aurát éreztem, amint körbe vesz...és bilincsként körbe zárja testem, lefogva karjaim, magához szorítva engem...dühös morgással nyítottam fel szemeim...és a zöld lencsén keresztül egy vörös ugyanolyan dühös tekintettel találtam szemben magam....ismertem valahonnan ezt az arcot...ebben biztos voltam...már nem arcot, hanem egy eltorzult figurát láttam magam előtt....durva kutyaszerű vonásokkal...torz méregcsíkokkal és egy elmosodótt kék félholddal a fenevad homlokán....

-Sesshomaru!-kiálltottam volna fel, de már nem tudtam beszélni....

Az egész olyan különös volt....nem tudtam mi történik...én már csak nézője voltam a magam alkotta pokolnak, be voltam zárva...tehetetlenül egy testbe...amit most más irányított....és az nekem már nem engedelmeskedett.

Éreztem a kíméletlen szorítást, ahogy az átalakulófélben levő kutyaszellem megpróbál lefogni...yakijaink egymásnak feszültek...vakító fényességel árasztva el a termet...a gyengébb erejű démonok fulldokolva menekültek, míg a mások a terem oszlopaiba kapaszkodva próbáltak megmaradni....bőrömet perzselte erős aurája....fülsüketítő ultrahangszerű rezzenések zengtek fülemben...szívverésem ezerszer gyorsabb volt mint általában...vérem forrni kezdett....és én már nem tudtam mit teszek....már nem voltam...egy idegen költözött belém...és engem elpusztított....

*

A termet túlvilági fény töltötte el, a kastélykapun csak úgy özönlöttek ki a gyengébb démonok, sokan már a kastély kijáratáig sem jutottak el...még azelőtt megsemisítette őket a két test egymásnak feszülő yakija....

Az étkező csatatérré alakult...az ablakok szilánkokra törtek az erőteljes légnyomástól...a berendezés feloldódott a szellemi energiában, lassan minden megsemmisülni látszott.

A terem közepén két fénybe burkolózott démon feszült egymásnak...arcukat eltorzították az állati vonások...egyiküket sem lehetett beazonosítani...

Az egyik démon tehetetlenül mégis újjuló erővel próbált kiszabadulni a másik szorításából...aztán a következő pillanatban mindkettőjük teste fényes szellembgömbbé alakulva nagy robbajjal kirepült a teremből....maguk után hagyva a pusztulást....

Egy szívdobbanásnyi idő alatt a hálóteremben voltak, Sesshomaru most már higgadt arccal szorította magához a véres verejtéktől nedves yashát. Szegény lány egész testében remegett, fogai vacogtak...egyszerre fázott és volt melege, kétségbeesetten kapaszakodott a youkaiba...mint útolsó földi támaszba. Sesshomaru ellenkezést nem tűrve rángatta be a fürdőbe a lányt, az még mindig remegett, félúton az állatszerű démon és nő között szörnyű látványt nyújtott.

*

Váratlanul hideg nedvesség ömlött nyakamba, kirázott a hideg, menekülni akartam a kellemetlen érzés elől, de valami nem engedett, lassan fuldokolni kezdtem az erős szorításban....de fogvatartóm nem könyörült rajtam....

Egész testem vizes lett....libabőrös lettem és vacogni kezdtek fogaim....éreztem amint vérem lassan lenyugszik és én....újra önmagam vagyok...

Nem volt erőm megállni saját lábamon így belekapaszkodtam az első „tárgyba” ami a kezembe került...remegtek ajkaim....dideregve nyítottam fel szemeim...először még nem láttam semmit...csak fényeket, furcsa naracsszínű fényeket, aztán szép lassan tisztulni kezdett a kép...

Ahogy újból felnyítottam szemeim és pislogni kezdtem egy sárga, hidegen fénylő szempárra figyeltem fel....

Lassan visszatértek emlékeim, gondolataim....magamhoz tértem...bágyadtan pislogtam körbe, majd fáradtan borultam a sárga szemek tulajdonosának nyakába...

A hirtelen jövő sírógörcsöt nem tudtam elnyomni....először szippogni, majd keservesen sírni kezdtem....erősen hozzásimultam Sesshomaruhoz, mert ő állt előttem....hozzásimultam, hogy minnél kevesebb legyen látható meztelen testemből...mert ruhátlan voltam....a nagy aurarobbanás következtében minden ruhaneműm megsemmisült...

Szerencsémre a youkai nem is próbálkozott testem felmérésével....most minden erejével azon volt hogy lenyugtasson...

-Nyugodj meg...elmúlt!-szólalt meg a maga cseppet sem kedves hangján....azt hitte, hogy az átváltozásom miatt sírok...most az egyszer tévedett.

Igaz megijedtem és féltem is ettől a furcsa helyzettől...de valahogyan ez nem rázott meg annyira...mint az, amit ott a vacsoránál hallottam...megnősül...és ez már biztos...még csak meg sem fordult a fejében az  ellenkezője...

Furcsa, nyomasztó fájdalom járta át lelkem...minden eddig elfolytott sérelmem a felszínre tört...üresnek érztem magam és tudtam, ha ő megnősül akkor még üresebb leszek...megijedtem a gondolattól, hogy elveszíthetem...

Úgy öleltem magamhoz, mintha attól félnék, hogy Amaya most azonnal el akarja venni...

Biztos voltam benne, hogy a szerencsés választott nem lehet más, mint egy csodaszép hercegnő, aki illemtudó, fegyelmezett, pont olyan amilyent Sesshomaru szeret...nem olyan gyerekes és neveletlen, mint én.

-Nem...nem múlt el!-szipogtam csendesen.

Értetlenül meredt rám, biztosan azt gondolhatta, hogy még mindig nem tértem magamhoz így nem ellenkezett...

Vacogtam, reszkettem, ajkaim ellilutak a hidegtől, de ő még mindig nem engedett el.

Aztán mikor már sikerült egy picit lenyugodnom elzárta a vizet és kilépett a fülkéből.

-Ne...-kaptam utánna, nem akartam, hogy fedetlen testtel lásson.

Mintha csak megértette volna, nem fordult meg hanem elkapott egy törülközőt majd rám terítette...és karjaiba vett.

Nem ellenkeztem, csak némán pislogtam fel rá, nem szólt semmit...csak lefektetett az ágyra, majd betakart.

-Ki töltötte ki szakédat?-kérdezte parancsoló hangon miközben betakart.

Nekem, ekkor ebben a pillanatban tértek vissza az emlékeim...minden eszembe jutott ami az átváltozást megelőző pár órában történt...felídéztem magam előtt...a vörs karmos kezeket...majd a gyűlölettől lángoló vörös szemeket, amint feszengő irigységgel szolgáltak ki engem.

Szemeim kikerekedtek, még jobban magamra húztam a takarót...

„ Hatsumomo..., Hatsumomo volt az!”-tört fel egy hang a lelkemben, amit igyekeztem elnyomni és nem kimutatni...-„ Ő mérgezett meg...”

-Nem tudom...nem emlékszem rá...nem néztem...-hazudtam tetetett zavartsággal.

Sesshomaru még egy pillanatig kérdően arcom fürkészte majd miután semmi rendellenest nem tudott kiolvasni belőle felállott.

-Azért biztosan látta valaki...most jobban teszed ha lepihenj...nagyon sok energiádat elpocsékoltad!-fordult még egyszer felém, majd elindult kifelé.

-Hová mész?-kiálltottam utánna, már ha lehetett azt kiálltásnak nevezni.

-Magyarázkodni a vendégeknek!-válaszolta egykedvűen majd elhúzta a fuszumát.

-Sesshomaru...gomen nasai...az én hidám...tönkre tettem az estédet!

-Most inkább pihenj!-ennyi volt a reakciója a bocsánatkérésemre, majd vissza sem nézve elhagyta a szobát.

Megrémített ez a közömbösség, ez a ridegség, ahogy hozzám viszonyult, igaz soha nem volt barátságos, de most mégis túlzottan hűvösen viselkedett.

Visszahanyatlottam az ágyba, de bármennyire is kimerült voltam még nagyon, nagyon sokáig nem tudtam elaludni.

Kérdések kavarogtak bennem...gondolataim nem hagytak nyugodni.

„ Nem, Sesshomaru nem tudhatja meg, hogy Hatsumomo volt az, akkor biztosan megölné...nekem kell elintéznem...meg kell tudnom mi volt a célja...nem akart megölni csak azt akarta, hogy átváltozzak...de miért??? Mit akart ezzel elérni? Hm...nem tudom...nem hiszem, hogy az ő „agyafúrt logikája” bármilyen tervet is kitudni agyalni...nem...ő ehhez túl ostoba...de ha nem ő tervelte ki, akkor ki? És ki lehet az, akinek Hatsumomo segítene....hm-hm-hm-hm.....egyértelműen senki...neki nincsenek barátai, nekem meg rajta kívül nincsenek ellenségemi....az igaz, hogy a lányok nem szívlelnek, dehát ők nem mernének Sesshomaru „ ágyasa” ellen véteni....álljunk csak meg egy pillanatra....SESSHOMARU?????....ha úgy vesszük ő az egyetlen akinek Hatsumomo engedelmeskedik...de nem ...ostoba ötlet...Sesshomaru nem tenne ilyet...ha megakarna ölni, már régen megtehette volna....vagy ha nem is akar megölni, hanem valami más terve van velem?...Na de ilyen alatomos módon...iie...iie....hüje ötlet...ez nem rá vall....Miwako te már a gondolkodáshoz is túl hüje vagy!!!!

Vegyük például a ma estét...miért is kellett kiakadnod az eljegyzés hallatán? Mikor gyülölöd Sesshomarut...ugyanmár gondolkodj...emlékezz miket elművelt veled...hányszor bántott...tönkre tette az életed...megölte a barátod...egy szörnyeteg...és te egy ilyen állat miatt keseregsz??Ahh ugyan már, felejtsd el, hagyd...vegye csak el azt az Anayat...vagy Amayát...az ő dolga...te akkor legalább szabad leszel...annyira hüje nem lehetsz hogy beleszeress...ugyanmár,....kérlek...ez nevetséges....akárcsak egy olcsó szappanopera... a főhősnő beleszeret perverz fogvatartójába...milyen szánalmas...nem te nem vagy szerelmes Sesshomaruba...csak egy kicsit össze vagy zavarodva...ennyi az egész....majd rendbejössz...a lényeg az, hogy ne veszítsd el az önuralmad és hagyd, hogy történjen aminek történnie kell!!!

Majd szép lassan elfelejted...túlteszed magad rajta... ugyanúgy mint 10 éve, mikor az igazgató nem hagyta, hogy te táncold el a Diótörőt és a szerepet Nitának adta...nagyon el voltál keseredve...de túl tetted magad rajta...és ha úgy vesszük hálával tartozol az igazgatónak, mert ha akkor nem veszi el a kedved a ballettól, soha nem ismerkedhettél volna meg a trapézzal...és a poronddal...

Az is meglehet...hogy egyszer majd hálás leszek ezért Sesshomarunak...ki tudja...???”

Várjunk csak....kivel is beszélek én most????? Te jó ég magamhoz beszélek...óh...szent kamik...megörülök...talán jobb lenne ha megpróbálnék elaludni...

Szemeim lehúnytam és megpróbáltam álomba ringatni magam, de a gondolataim azok folyton...Hatsumomo....Sesshomaru és a még soha nem látott Amaya körül keringtek...tudtam...nagyon nehéz dolgom lesz velük!!!

Sikerült elaludnom, pár óráig húztam a lóbőrt és még kit tudja meddig aludtam volna ha nem ébreszt fel egy hangos kopogás.

Nyűgösen fordultam hasra...nagyokat ásítottam...fáradtan nyújtóztam....a kopogás nem hagyott alább...

-Megyek már az istenért!!!!-ordítottam dühösen, majd lefordultam a ágyról...magamra kaptam az első ruhadarbot majd a fusuzmához vánszorogtam....

Még elnyomtam egy hatalmas ásítást...majd lassan elhúztam...

Mintha csak egy kád jéghideg vízbe dobtak volna, menten kiszökött az álom a szememből, el is felejtettem, hogy valaha aludtam... elfehéredtem...azt hiszem a hajam is megőszült az ijedtségtől, szemeim kikerekedtek...kezem szájamhoz kaptam...rémülten hátrálni kezdtem...természtesen megbotlottam egy a tatamin heverő párnán és fenékre  estem...a földön csúszva hátáltam tovább...majd mikor már meggyőzőödtem róla, hogy nemcsak képzelet, mert ez valóban közelít felém....halálra rémült sikoly hagyta el torkom....

-Ne...cssssss...ne ordíbálj az istenért!-közeledett felém a lila szemű démon...egy karcolást sem lehetett látni rajta..bordó haja ugyanolyan ápolt volt...akárcsak külseje...

-Ne...ne gyere közelebb....nyugodj békében szellem!!!! Bocsájss meg nekem...az én hibám...amiért meghalltál...bocsájs meg kérlek, hogy lelked megnyugodhasson!-borultam térdre Tsukoiumaru előtt...mert bizony ő volt...Tsukoiumaru...teljes életnagyságban...és most biszti, hogy nem hallucináltam...ott állt előttem...élt és virult...legalábbis nekem úgy tűnt...nem lehetett látni rajta a halál nyomait...pedig ha úgy számítjuk már jó néhány hete halott, ne?

A hirtelen kirohanásomra csak még furcsábban pislogott felém...és közledett és közeledett...

-Jajjjjj...ne bánts!!!! Onegai!!!-kiálltottam fel és kezeim összefogtam imára.

-Miwako!!!Térj márj magadhoz! Nem halltam meg!!-magyarázta a démon majd már vészesen közel került hozzám. Én már nem tudtam hová menekülni, hátam már a hideg kőfalat súrolta.

-Aha...mind ezt mondjátok...nem tudtok békében nyugodni...mert nem voltatok kellő képen elhantolva...de én megesküszöm, hogy méltó temetést rendezek neked...megígérem....-dadogtam kétségbeesetten.

Tsukoiumaru „szelleme” úgy nézett rám mint egy buggyantra:

-Miről beszélsz? Már te is kezded? Mi van itt, hogy mindenki hallottnak néz? –türlemetlenül elém lépett majd kezem arcára rakta...

-Na látod!!!! Én vagyok!!! Nem halltam meg....élek...áés soha nem is voltam halott...nem tudom ki kezdte el...azt sem értem, hogy miért engem gyászol az egész Nyugat...de én nem halltam meg...sőt ennél élethűbb soha nem is voltam.

Hát...az az igazság, hogy valóban minden jel arra mutatott, hogy él és virul...a szívverése normális volt...légzése is...szóval...kezdtem gyanakodni...

-De...dehát...Sesshomaru végzett veled....bosszúból, mert segítettél nekem....ő mondta!!!-motyogtam még mindig tartva tőle...

Tsukoiumaru arca furcsa fintorba torzult...:

-Nani??? Hogy engem megölt ő???? Dehát ez abszurdum, ez hazugság....úgy nézek én ki, mint akit legyilkoltak????

Én még egyszer alaposan végignéztem rajta, majd megbizonyosdva élethűsége felől megkönnyebülten felsóhajtottam:

-Hát...nem....de...de...akkor...mi ez az...egész?

Tsukoiumaru dühösen kezdett fel s alá járkálni a szobában, fontolóba esett, amjd mesélni kezdett...

-Hm...ezt nem tudnám mással magyarázni, minthogy azzal, hogy Sesshomaru hazudott nekem, engem meg élve eltemetett!

-MI?-csattantam fel elfehéredve.

-Ne....nem kell szószerint érteni!-csitítgatott Tsukoiu.-Elmagyarázom: Miután te elszöktél Sesshomarunak is nyoma veszett, volt egy olyan megérzésem, hogy utánnad mehetett, de abban reménykedtem, hogy nem fog megtalálni, mivel én sem tudtalak...szóval még a szökés napján rám förmedt, nem kellett magyarázkodnom...tudta, hogy megszöktettelek...csak tudnám honnan....na mindegy..aztán eltűnt...nekem mennem kellett Északra....hogy a menny...-itt elharapta nyelvét és próbálta elterelni a témát.

-A mennyasszonyához?-kérdeztem rá, érzéstelen ábrázattal.

-Hai...-folytatta egy kissé szaggatottan.-El kellett intézni néhány gazdasági ügyet...már épp haza akartam térni, mikor egy éjszaka a szolgája yaken azzal a paranccsal jött, hogy azonnal menjek Edoba, hogy elszámolást készítsek az ottani seregünkről...nem értettem, hogy minek most és, hogy miért is...de nem tiltakoztam...most már tudom, miért is postázott el akkor...hogy utánna mi történt azt nem tudom...csak azt tudom, hogy mikor beléptem a városba mindenki hanyat homlok menekült...egy pap szembe öntött szenteltvízzel....néhányan elájultak...a cselédek azt kiálltották, hogy „ feltámadt”....

-Most már mindent értek!-tértem én is magamhoz az ámulatból majd odaszaladtam Tsukoiuhoz és megöleltem.

-Jaj...annyira örülök, hogy nincs semmi bajod...azt hittem..hogy meghalltál...olyan jó hogy itt vagy!!!

-Ugyan, ugyan, nem lehet engem olyan könnyen kinyírni!!!-simogatta meg hajamat a démon majd elmosolyodott.

-De ezt Sesshomaru nem fogja megúszni szárazon!!!-mordultam fel dühösen.-Mit képzel, hogy csak így halálra rémíthet??? Most azonnal helyre teszem, de úgy, hogy megemlegetí!!!-azzal indultam volna ki8fele, mikor Tsukoiu megállított.

-Felesleges fáradnod!-válaszolta higgadtan.

-Naze?

-Néhány órája már, hogy elhagyta Nyugatot...Északra ment....négy nap múlva elveszi Amaya Himét!-hangja halk volt, félve várta reakcíóm.

-Óh...ezesetben túl van tárgyalva!!!-feleltem közönyösen.-Majd te helyre teszed helyettem!!!!-azzal szétnyítottam a ruhásszekrényt és kipakoltam saját, újvilági ruhiámat.

Tsukoiamru meglepődött a reakción, hát még azon mikor minden szó nélkül csomagolni kezdtem.

-Te meg mit művelsz?- lépett be Kazuko is, majdf Tsukaioumarura nézett, aki karba tett kézzel, felvont szemöldökkel állt és figyelt.

-Elmegyek....haza!!!-válaszoltam nyugodtan.

-De...de miért?

-Ha Sesshomaru megnősül már nem lesz „ szüksége ágyasra” azért!-feleltem felöltve a pókerarcot, szegény Kazuko nem is sejtette, hogy mi játszódik le bennem.

-De...ezt nem teheted!!!-csattant fel dühösen és kikapta a kezemből hátizsákomat.

-És ugyan miért nem???-csattantam fel én is.

-Miwako...ha most elmész....Sesshomaru meg fog nősülni!!!

-Tudtommal ha itt maradok is megfog. Mi ebben a tragédia?-továbbra is próbáltam keménynek mutatkozni.

-Hát nem érted??? Te vagy az  egyetlen, aki megakadályozhatja!!!-Kazuko feldúlltan kapott kezeim után.

-Nem látom lényegét annak, hogy miért is kellene megakadályoznom!!

-Talán azért ....és bármennyire is rosszul esik kimondanom...te őt szereted...és mert neki is jelentesz valamit!!- a haynou arca elkomorult, szomorúan nézett szemeimbe.

-Ugyanmár...én neki...? Ne légy nevetséges...csak tönkre akar tenni, megakar kapni...ennyi az egész....nem akar mást csak megalázni!-válaszoltam hideg közönnyel majd kezeim kitépve markából újra csomagolni kezdtem.

-Te ostoba, hát még mindig nem érted? Mégis kit gondolsz??? Hány asszonynak engedte meg, hogy így bánjon vele? Hogy felpofozza? Hogy elutasítsa? Hát egynek sem....És mit gondolsz, rajtad kívül van még olyan ágyasa, akit még nem tett magáévá?...Hát tudd, hogy nincs!!!

A francba is Miwako, mondcsak teljesen vak vagy!-kapta el karjaim majd egy picit megrázott.

-Mi nem vagyunk érzelgős halandók, démonok vagyunk! Mit gondolsz hány démon vall szerelmet asszonyának? Mit szeretnél, hogy olyan legyen, mint egy szerelmes ningen?-kapcsolódott bele a vitába Tsukoiumaru is.

-Sesshomaru egy youkai...és te ebbe a youkaiba vagy szerelmes...tudom én jól, nekem nem tudsz hazudni...és te ostoba módjára addigkényeskedtél és addig vártad, hogy megenyhüljön míg elveszítetted!

Szemeim lesütöttem és megjelentek az első könnycseppek...hát igen...nagyonis igazuk volt...de én még mindig túl büszke voltam, ahhoz, hogy bevalljam.

-Ha jelentenék számára valamit akkor nem venné el...azt a nőt!-szippogtam.

-Elutasítottad...nem engedted az ágyadba...megaláztad!!! Mégis mit vársz ezek után???-förmedt rám barátnőm.

-Hát...de...én...-csak ennyit tudtam kinyögni.

-A mi világunkban...ez egy onna feladata...tudom, hogy te más vagy....de nálunk ez a szabály...és mi így viszonyulunk asszonyainkhoz...még akkor is ha szeretjük őket!-Tsukoiumaru beszéde közben kitekintgetett az ablakon, messze elkalandozva....

-Látod...a nagy Sesshomarunak nem bűntetett meg téged....nem ártott neked!-Kazuko továbbra is győzködött.

-Elég!!!!-csattantam fel én is.-Hagyjátok már abba!!!! Nem akarok többé erről beszélni...Nem tudom honnan veszitek, hogy szeretem....ez nem igaz...tisztára olyanok vagytok, mjint valami pszihológusok!!!!Hagyatok...hagyatok engem békén!!!-azzal könnyeimmel küszködve kirohantam.

Még hallottam Kazuko elégedett hangját:

„ Úgy érzem sínen vagyunk”-és szinte már magam előtt láttam, ahogy Tsukoiumaru helyeslően bólint.