A hajnal első fényei már megrohamozták az elsőtétített ablakok parányi réseit és világító sugarakként törtek be a félhomályos szobába...egy rakoncátlan fénysugár megvilágította arcomat és az éles fény zavarni kezdte lehúnyt szemeim. Egy kissé nyűgösen nyítottam fel szemeim, majd elfordultam a fény elől...ahogy megmozdultam kezem az üres párnára tévedt...keresgélve ültem fel, majd körülnéztem a szobában...egyedül feküdtem a futonon, Sesshomaru nem volt mellettem, egy kissé elanyátlanodva éreztem magam, hiányzott a közelsége, az érintése, habár illatát még mindig magamon éreztem...
A fullasztó légkör ellenére is fáztam, remegve húztam magamra a gyűrött takarót, felültem majd lábaimat felhúzva teljesen összekuporodtam és hallgatóztam...nem hallottam semmit...nem éreztem őt....
Nagyot és nehezet sóhajtottam majd kikászálódtam az ágyból, a takarót magamra tekerve az ablakhoz sétáltam és elhúztam a sötétítőket....mikor félálomba kitekintettem az ablakon elkerekedtek szemeim....percek töredékéig csak álltam és bámultam...nem hittem a szememnek, ugyanis az Északi kastély udvara helyett, a Nyugat-i palota udvarának és meseszép kertjeinek látványa tárult szemeim elé...kellett néhány pillanat míg magamhoz tértem a meghökkentségből, lehúnytam szemeim és ismét felnyítottam, ugyanaz a látvány fogadott tehát nem lehet álom...ez valóság...én tényleg Nyugaton vagyok.
Elképedt szemlélődésemből két erős ölelő kar zökkentett ki, ahogy megéreztem derekamon a jóleső ölelést reflexszerűen dőltem hátra és belesimultam az ölelésbe.
-Jó reggelt hercegnőm!-Sesshomaru szokásos mély, férfias hangja most sokkal lágyabb volt, mint általában.
-Sesshomaru? Ez meg, hogy lehet?-fordultam meg végül az ölelésben és értetlenül néztem fel rá.
-Ho-hogy hogy itthon vagyunk?-kérdeztem türelmetlenül.
Sesshomaru még szorosabban magához vont majd érzékien a fülembe suttogta:
-Rossz fényt vetne a mennyasszonyomra, ha idegen helyen ébredne!
Egy pillanat töredékéig arcom elkomorult, mert Amayára gondoltam, akinek biztosan már a fülébe jutottak a hírek, aztán döbbenten kaptam fel a fejem és pislogtam Sesshomarura, csak most esett le, hogy mit is mondott az előbb.
-Tessék? –a meghökkentségtől csak ennyit tudtam kinyögni.
-Jól hallottad, mert nehogy azt hidd, hogy ezek után hagyom, hogy bárki elvegyen tőlem, most már az enyém vagy és ha úgy akarod hamarosan törvényesen is az enyém leszel!
Nos igen, így első hallásra én sem nevezném ezt valami romantikus lánykérésnek, de könyörgöm a középkorban vagyunk és ez, ez...itt Sesshomaru....az ő szájából hallva ez felér a legdrámaibb lánykéréssel.
Első döbbenésig egy árva szót sem tudtam kinyögni, csak álltam és pislogtam fel rá, nagy elkerekedett szemekkel, ő mindvégig derekam ölelte, én meg a takarómat szorongattam...még mindig nem hittem el, hogy valóban jól hallottam...megkérte a kezem...végre, annyi szenvedés után együtt lehetünk, vele örökre és senki, senki nem vehet el minket egymástól, soha többé....akarom ezt? 18 évesen férjhez menni és gyerekeket szülni, egy démon felesége lenni?....Hát persze, hogy akarom, bármi is az ára vállalom, elvégre én is démon vagyok, vagy mi?
A villámgyors gondolathullámoknak hála elérzékenyültem, először szippogni kezdtem, majd éreztem ahogy látásom egyre jobban elhomályosul, aztán könnybe lábadt szemekkel, zokogva borultam Sesshomaru nyakába, kezeim nyaka köré fontam, szorosan magamhoz öleltem őt és sírtam...és sírtam...az öröm könnyei voltak ezek, életem legszebb napjának hirnökei, mert igen, ez volt életem első és útolsó felhőtlenül boldog napja, ahogy éreztem ölelését, illatát és közelségét a lábaim előtt hevert az egész világ és én, én egyedül voltam az úr.Régen soha nem hittem a happy endekben, viszont most...most már tudom mit jelent az, hogy minden jó, ha a vége jó...és azt hiszem, hogy az én történetemnek jó vége lesz...
Heves ölelkezésünk közben lehullott az eddig testemet fedő takaró és így teljesen meztelenül simultam hozzá, de most egy csöppnyi szégyenérzetet sem éreztem, minden olyan természetes volt. Ő és én...együtt örökké...igen ez a világ rendje...ez a karmám.
-Persze, hogy akarom!-jutottam szóhoz végül, hüppögve, szipogva, miközben gyerekesen hozzá bújtam. Gyerekes, érzékeny...emberi viselkedésemen ő, most már sokadszorra elmosolyodott, majd cirogatni kezdte hátam és karom.
-Bevallom nem voltam biztos benne, hogy igent mondasz!-szólalt meg hosszas hallgatás után.
-És most, hogy már hallottad a válaszom? Most mit érzel?-néztem fel rá, kisírt, vörös szemekkel.
Ő lehajtotta fejét, annyira, hogy orrunk összeért, majd ismét suttogni kezdett:
-Ezt érzem!-válaszolta tömören és röviden majd ajkaimat rabul ejtve hihetetlenül szenvedélyesen megcsókolt.
Valóságos szappanoperába illő jelenet volt ez, ahogy a reggeli napfényes szobában állunk és mind két titkos szerető önfeledten csókolózunk....abban a pillanatban a Mennyben éreztem magam, boldog voltam, méghozzá több okból is, először azért mert egy titkolt álmom vállt valóra, másadszor azért, mert Sesshomaru igazi énjét láttam kibontakozni, harmadszor és ez volt talán a legfontosabb: mert most nem csak én, hanem azt hiszem életében először Sesshomaru is boldog volt.
Abban a pillanatban, hogy igent mondtam a kérésére a régi életem, tele szenvedéssel és fájdalommal megszünt és végleg lezárult és ezzel egyidőben az új nappal, egy új élet reggele virradt rám, tudtam, hogy ettől a naptól minden másként lesz, egy új élet nyította meg kapuit, de persze a boldogságtól elvakultan, naiv, kislányos észjárással nem is gondoltam volna, hogy ez az élet borzalmasabb lesz a régi életemnél...
Aztán megkezdődtek az esküvői előkészületek, Sesshomaru sürgette a ceremóniát és igaza is volt, én is alig vártam, hogy a felesége legyek! Nem is sejtené az ember, hogy mekkora macerával jár egy esküvő, nos én a bőrömön tapasztalva elmondhatom, hogy rém kellemetlen és fárasztó...a sok ceremónia és a nagy felhajtás...a Nyugat-i kastély maga lett a feldúlt hangyaboly, mindenki az esküvői előkészületek körül sürgölődött, reggeltől estig nem volt egy perc megállás sem.
Szerelmes voltam, igen, először voltam szerelmes és fülig, a legjobb az volt, hogy Sesshomaru is szerelmes volt, habár csak nagy ritkán mutatta ki, azt is csak akkor ha ketten voltunk...a nap minden percében, vele akartam lenni, de lassan be kellett látnom, hogy ez nem lehetséges, az országügyek fegyelmet és odafigyelést követeltek, amit az én jelenlétemben nem tudott megtenni, ezért jobbára csak késő délután találkoztunk.
Olyankor mindenkit menesztettünk a közelünkből és mikor magunkra maradtunk egymásnak estünk, nagyon nehezen bírtunk vágyainkkal, lassan már nem tudtuk megfékezni azt, két hét alatt egy nap se telt el vad szeretkezések nélkül, nem győztünk betelni egymással, a nap végére meg valósággal egymásnak rontottunk.
Csodálatos éjszakákat és reggeleket töltöttünk el, mert az igazat megvallva csak éjszaka és kora reggel jutott időnk egymásra és ilyenkor minden percet kihasználtunk...
Sesshomaru olyan volt, mintha teljesen kicserélték volna, igaz társaságban ugyanolyan, kemény és érzéketlen maradt és bevallom ez néha rosszul is esett,de aztán sikerült megszoknom, viszont ha ketten voltunk új emberré/démonná vállt, gyengéd volt, érzéki és kedves...soha nem gondoltam, hogy ilyes fajta érzéseket leszek képes kihozni a nagy Sesshomaruból.
Aztán a nagy nap egyre gyorsabban közeledett míg végül eljött....egy csodaszép ősz eleji napon eljött az esküvőnk napja is.
Emlékeim közt kutatva sehol nem találtam meg az esküvőt megelőző éjszaka, valamint reggel eseményeit, ne haragudj kedves olvasó, de bárhogyis próbáltam visszaemlékezni nem sikerült, számomra már e történet megírása is maga volt a kinzó fájdalom, szóval most, hogy lassan a végére érek egyre többször homályosul el előttem a kép és nem a látásommal van baj, az a kamiknak hála tökéletesen jól működik, a gond az, hogy könnyekkel és emlékekkel küszködve elég nehéz írni, pedig azon a napon megígértem magamnak, hogy soha többé nem sírok és most minden ellenkezésem ellenére könnyek szöktek a szemembe.
Jaj kamik olyan régen volt már tudom, hogy ez nem mentség, hisz az asszonyok életük végéig emlékeznek a legboldogabb napjukra, esküvőjük napjára, nos ez rám nem érvényes...ugyanis az a nap volt életem legszörnyűbb napja...
Csak arra emlékszem, hogy már talpig vörös, gyönyörűen hímzett, kashmir mennyasszonyi kimonómban álltam, sugárzó arccal és az izgalomtól remegő testtel, néhány perc és indulnom kellett a ceremóniára...de milyen szemét is a sors iróniája, mielőtt még elindulhattunk volna, Tsukoiumaru és Kazuko heves tiltakozásai ellenére kitesékeltem őket, mondva, hogy menjenek előre, én még picit egyedül akarok maradni.
Mikor dühös morgások kíséretében behúzódott szobám fuszumája, fülig érő szájjal sétáltam a tükör elé majd elámulva bámultam magamra, nem hittem el, hogy ennyire szép is lehetek, mert szép voltam, ezt kell ismernem. Hajam ékes korona díszítette, amit egy csodálatos hajköltemény font körbe, arcom művészi smink tette komollyá és igazán démonivá...a ruhám meg, igaz soha nem szerettem e kor ruháit, de most az egyszer teljesen lenyűgözött kimonóm...meseszép volt, hosszú mélybordó uszájjal és fátyollal, hófehér, gyémántos obival....már alig vártam, hogy meglássam Sesshomarut, biztos voltam benne, hogy ő is ellenállhatatlanul „dögös” lesz.
Most már nem nagyon érdekelt az, hogy nem vagyok ember és a démonok közt sem a legbájosabb, megszoktam, hogy nekem nincsenek és talán soha nem is lesznek démoni jeleim, sem harcra méltó erőm, dehát minek is az, ha mától egy erős démon védelme alá kerülök?-szóval ott álltam a tükör előtt és egyszercsak arra figyeltem fel, hogy valami hiányzik a tökéletes összképből...sokáig latolgattam, hogy mi is lehet az míg végül rájöttem....fülbevaló....az hiányzik...pontosan emlékeztem rá, hogy mikor visszajöttem a világomból magammal hoztam egy gyönyörű, arany fülönfüggőt.
Sietve húztam ki az éjjeli szekrény fiókját, majd keresgélni kezdtem a parányi ékszeresdobozkám...de sehol nem találtam, nem adtam fel, letérdeltem, hogy mégjobban beláthassak a fiókba...mikor egyszer megakadt a szemem valamin...
Az ágyam alatt egy pergament tekercset pillantottam meg:
-Biztosan beejthettem valamikor!-állapítottam meg gyanútlanul és benyúltam érte.
Mikor kihúztam és már a kezemben volt, egy kicsit elszomorodtam és megszégyelntem magam.
Anyám útolsó hagyatékát tartottam kezemben, amit éltével védett és vérével tarkított be és én meg mit sem törődve az ágy alatt hányódtatom.
Nehezen felsóhajtottam mikor eszembe jutott, hogy még ezidáig nem volt bátorságom elolvasni...most láttam csak igazán elérkezettnek az időt, most régi életem végén és új életem küszöbén itt az ideje, hogy megtudjam mit üzen nekem a jövő és mit kér a múlt.
Erőt véve magamon egy kissé remegve oldottam el a vörös szalagot majd szétnyítottam a papírt...
Pár perc csendes olvasás után kiejtettem kezemből és én magam erőtlenül rogytam le a tatamira.
Erre világosan emlékszem, hófehér voltam és remegő ajkakkal próbáltam megszólalni, de nem ment...pár percig csendben ültem a földön és némán bámultam magam elé...aztán hidegáramlat futott végig testemen és ezzel egyidőben keservesen felordítottam.
-Iieeeeeeeeeeeeee!-kiálltottam állati hangon, majd négykézláb odakúsztam az elhajított tekercshez és mégegyszer átolvastam...semmi kétség, most is ugyanaz állt benne.
Minden igaz volt, anyám szavai voltak ezek, a pontos tartalomra nem emlékszem, hosszú volt és bonyolult, de azt világosan tudom, hogy miről is szólt.
Anyám a Kagirava család lemészárlásáról beszélt...és arról, hogy több éven át sanyargatta az országot egy erős kutyadémon, fenyegette apámat, míg végül ezredmagával az országra rontott, hogy mindenkit kiírtson...ő Inu no Taisho fia...Sesshomaru volt....
Ekkor egy homályos kép villant fel szemeim előtt, eszembe jutott az a perc, mikor időutazáskor Sesshomaru a karjaiban mentett ki az égő Kagirava palotából és az udvaron megpillantottam, ahogy két kutyaszellem, egy fehér és egy fekete egymással harcolnak, az egyik, egyértelműen az apám volt, a másik meg...csak most eszméltem rá, hogy Sesshomaru volt....-azt az időt, amit félőrülten a tatamin fekve, zokogva eltöltöttem még mindig homály fedi, még mindig nem tudok és nem is merek visszaemlékezni, de azt tudom, hogy akkor az őrült fájdalmon túl valami furcsa erőt is felfedeztem magamban...zokogva, sírva álltam talpra, megragadtam az első éles tárgyat, ami a kezembe került és minden gondolkodás nélkül elvágtam az ereim, pontosan a csuklómnál...mikor megláttam a kibuggyanó, sötét vörös vérem még jobban megijedtem, az egész világ táncolt szemeim előtt, szédültem és már csak tompán éreztem hogy létezem, vérem szakadatlan ömlött, bepiszkítva csodaszép esküvői ruhám, de arra már úgysem volt szükségem, útolsó erőmmel a tükörhöz támolyogtam és saját véremmel írtam fel rá, hogy:
-Gyűlöllek Sesshomaru!Miért tetted ezt velem? Naze?-aztán nagy nehezen felvettem elemi alakom és szellemgömbként kiszédelegtem az ablakon, persze nem jutottam messze, tehetetlenül zuhantam le a kert nyárvégi füvére, nyakig véres voltam, azt magamnak, hogy ha most nem, hát akkor soha nem fogok meghallni...belenyugodva hörögtem a földön és vártam már a megválltó halált, elbuktam...nem volt értelme megpróbálni, nem sikerült volna, ahhoz még mindig túlságosan szerettem, nem tudtam volna bosszút állni rajta...mert nekem fájt volna az ő sérelme...nem volt erőm megtenni, tulajdonképpen már semmihez sem volt erőm...már élni sem akartam többé...kijárt nekem az életből...túlságosan is...
Feküdtem fuldokolva, akárcsak egy partra vetett hal, aki belenyugodva, szenvedve várja a biztos halált, gondolataimban Sesshomarutól búcsúzkodtam, nem gyűlöltem, egy cseppet sem...inkább imádtam és magamat hibáztattam...gyenge voltam, hát elbuktam, ez van...ha itt vége a dallnak...hát legyen...én leteszem a lantot és nem zenélek többé....
Még mielőtt elvesztettem volna eszméletem egy arcot láttam magam előtt...
Egy különös démon állt előttem...félelmetes volt és mégis barátságos....jóvágású, férfias arcát, rejtett kisfiús vonások díszítették, sötét szemöldökei hatalmas mélykék szemeket öveztek...ajkait görcsösen szorította össze de néha...kilátszottak hegyes szemfogai....arcát sötétkék méregcsíkok keretezték, homlokán meg három pontszerűség díszelgett, hosszú, térdig érő fekete haja lófarkoba kötve simult hátához....hegyes manószerű fülei és karmai voltak...a yakija erős démont sejtett...
Egy darabig csak állt és nézett, majd éreztem, hogy felemel.
-Úristen Miwako! Mi történt veled! Hiszen te megsebesültél....Megyek és szólok Sesshomarunak!-Kazeneru volt az, megismertem a hangját, így megkönnyebülten kapaszkodtam kimonója nyakába. Sesshomaru nevének hallatára összerezzentem, majd lassan elhaló hangon csak ennyit tudtam kinyögni:
-Ne...vigyel el...innen...onegai!
Kazeneru helyeslően bólintott, majd óvatosan lefektetett a földre és lehasítva kimonója újátt bekötötte sebesült csuklóm, majd újból megemelt....és elindultunk....gyorsan száguldottunk, de számomra minden olyan lassan történt...láttam még távolodni a nyugati kastélyt, aztán a várost....az országot....és Sesshomarut.....
Akkor örökre elhagytam őt....és hidjétek el nekem, hogy nem volt könnyű, Kazeneru volt minden támaszom azokban a nehéz időkben, sokáig kellett bújtatnia, Sesshomaru mindenüt keresett, de persze nem a bocsánatkérés vagy ehhez hasonló volt a célja, hanem az, hogy megtorolja a sérelmét, megbosszúlja azt a megaláztatást, ami akkor érte mikor az oltár előtt hagytam őt, egyszúval megakart ölni. Kazeneru mindvégig hűségesen kitartott mellettem, tanácsára megbíztam Kagomét, hogy minden színészi tehetségét bevetve hazudjon, hazudja azt Sesshomarunak, hogy visszatértem a világomba és férjhez mentem, egy olyan férfihoz, aki mindvégig szeretőm volt....és Kagome az első találkozás alkalmával szembesítette a youkait a a hamis tényekkel, naná, hogy Sesshomaru nem akarta elhinni, de mikor útánnam akart volna menni és nem engedte át az időkút, akkor bevette a mesét. Az igazat megvallva viszont, az időkút teljesen más okok miatt zárult be, mégpedig azért, mert sem én, sem Kagome nem tértünk haza.
Hogy Kagoméval mi is történt, az már egy külön történet lesz, amit megírok majd, ha az időm úgy engedi, most csak arra tudok válaszolni, hogy mi is történt velem.
Hogy mi lett az én sorsom...hát az elég bonyolult történet....végülis az a lényeg, hogy tíz év elteltével szépen begyógyultak a „sebeim” túltettem magam Sesshomarun, de nem felejtettem el, még most is szívemben örzöm, de most már csupán gyűlölettel gondolok rá...ez a gyűlölet adott nekem erőt, Kazeneru szerint ez volt az egyetlen esélyem a túlélésre. A gyűlöltenek hála válltam 10 év alatt Seioubu Kagirava-samává, Kelet egyetlen Úrnőjévé...a gyűlöletnek és Kazenerunak hála...a hercegnő megkezdte útját a célja felé...elindult azon az úton, amelynek végén majd Császárnő lehet...
Hogy hogy kerültem trónra, azt máig sem tudom világosan, csak a nyílvánvaló, hogy hosszas bújkálás után Kazeneru Keletre menekített, ami borzasztóan nehéz küldetés volt, mindenüt Sesshomaru emberei akadtak útúnkba. Mikor megérkeztünk Keletre, tiszteletemet tettem unokatestvéremnél Nobukatsu-samánál, aki abban az időben Kelet, gyenge és befolyásolható uralkodója volt, felmutattam apám hagyatékát a Fény kardját, valamint anyám kéziratát...bebizonyítva, hogy én az unokahúga vagyok. De sajnálatos módon nem sokáig élvezhettem társaságát, a látogatásom utánni éjszakán, ismeretlen okok miatt elhalálozott, nem volt útóda, így természetesen én követtem a trónon. Mondhatni kedvezett a szerencse, könnyen lettem úrnő, viszont ez nem a szerencsének kösöznhető, hanem Kazenerunak, a naív, azt hiszi, hogy nem tudom, hogy ő ölte meg Nobukatsut....
Az uralkodás elfeledtette velem a fájdalmat és vérző szívem begyógyította és végül kővé dermesztette, életemmel együtt én is változtam, így útólag visszatekintve elmosolyodok magamon. Egy naív kis csitri voltam, aki túl sokat várt az élettől, de mégis oly keveset kapott, elvakított a szerelem és azt hittem, hogy azért amiért én jó vagyok, más is olyan mint én, talán ezért válltam Sesshomaru áldozatává...akkor túl gyenge voltam ahhoz, hogy bosszút álljak, de ami késik nem múlik....egyszer annak is eljön majd az ideje....
Hogy mi történt azóta Sesshomaruval? Hát fogalmam sincs, nem érdeklődök, sem Nyugat, sem Nyugat hercege után, most Észak köti le minden figyelmem, az a nagy és szegény terület, élén egy gyenge jellemű, hiszékeny uralkodóval, az oly ismerős Taygokumaru-samával, és persze Amayáról se feledkezzünk meg, nevetséges, hogy azok után, hogy Sesshomaru kidobta, újból a mennyasszonya, de édes bosszú, szegény lány, az esküvő megint kudarcba fog fulladni....
Ez volnék Seiobu Kagirava Hime és amit 30 fejezetben leírtam, az a 17 éves naív Miwako élete és halála volt, aki tele reménnyel és bizalommal adta át testét, lelkét, egy olyan férfinak, aki végül tönkre tette őt.
Úgy gondoltam, hogy életem történetét megéri leírni és megörökíteni, mert ugyebár a szó elszáll, de az írás megmarad, mint ahogy az emlékek sem törlődnek ki soha...ha nem emlékezünk valamire, az is azért van, mert nem is akarunk emlékezni rá....
Én emlékszem...mindenre....rá....a csókjára....az ölelésére....a simogatására....de az a régi szerelmes Miwako már meghallt és emléke örökre a homályba veszett, Sesshomaru számára is. Aki most van, az Seioubu, ő emlékszik, de nem szeret, mert nem tud szeretni....gyűlöl...mert csak gyűlölni tud.
Ha ezt az iratot egyszer valaki elolvassa az megérti majd miért játszok és miért csalok....akkor majd nem fog elítélni senki az érzéketlenségemért, sem a kettős játszmáért, amit veszélyek közt fenntartok...meg fog majd bocsájtani, mind Seioubunak, mind Keikijokunak....
Az olvasónak tudnia kell, hogy régen mindent Sesshomaruért tettem, de most már mindent a népemért és Nipponért teszek!
AJÁNLOM AZ OLDALT
