Segítőkész osztálytárs

Hihetetlen, hogy mindig megbámulnak! Mintha nem lenne jobb dolguk, az embereknek. Tudom, hogy furcsán festek térdig érő csizmában, farmer rövidnadrágban, és fekete ujjatlanban nyár kellős közepén, de már igazán hozzászokhattak volna a látványhoz. Tizedik éve, naponta mindössze ötször-hatszor megyek el ezen az útvonalon, és én már ismerem az összes arcot, de ők egy embert nem tudnak megjegyezni? Pedig én aztán igazán mindent megteszek, hogy emlékezetes látványt nyújtsak.

Mikor ráfordultam arra a szakaszra ahol nem járok túl sokszor, csak még rosszabb lett a helyzet. Szabályosan megállt körülöttem az élet.

Ezek az öltönyös fapofák kedvenc szórakozása összesúgni a hátam mögött, rendszerint arról, hogy két ilyen tökéletes, kifogástalan életmódot folytató, dicséretre méltó embernek, hogy lehet egy ilyen elfajzott teremtés a gyerekük. Hát én szívesen ecsetelem, ennek lehetséges okait:

Mondjuk első sorban, mert a szüleim sosem törődtek velem. Két extraunalmas ember, akiket nem érdekel más, csak a pénz. Fiúgyermeket szerettek volna, és én pofátlan módon nem tudtam férfinek születni. A nővéremnek is ez volt az egyik nagy hibája. A másik meg az, hogy mimózalelkű volt, és nem bírta ki a szüleink becsmérlő viselkedését. Négy éve lett öngyilkos. Ő volt az egyetlen ember a családunkban, akit szerettem. A búcsúlevelét is hozzám írta, és a végrendeletében gyakorlatilag csak rólam van szó. Egy tizenhat éves lány búcsúlevele, a tizenegy éves húgához. Egy még kiskorúnak számító lányt végrendeletírásba, majd öngyilkosságba hajszoltak a tulajdon szülei. Ha erre gondolok, egyszerűen szét akarok robbanni mérgemben. Két ekkora tuskót!

Azóta, minden héten egyszer, mikor kimegyek Akimoto sírjához, megígérem neki, és magamnak, hogy akármivel is próbálkozzanak, nem fogom hagyni, hogy azt tegyék velem, amit a nővéremmel.

Két teljesen ellentétes jellem vagyunk mi ketten. Én sosem voltam szívbajos, mindig megmondtam, amit gondolok, és nem féltem a választól.

Tizenegy éves korában a kis Keiko elvadult a háztól. Azóta alig van óra, amit otthon töltök, és amennyire csak lehet, igyekszem az éjszakákra is másokhoz menekülni.

Öltözködési stílusom finoman szólva is kifogásolható, hosszú, fekete hajamból készített frizuráim normálisnak nem nevezhetőek, és állandóan feketére mázolt körmöm végleg kitaszít az egyszerű emberek sorából. Ennek ellenére a korosztályom befogadott. Ismerik történetemet, és elfogadják furcsának mondható hajlamaimat.

Zene iránti lelkesedésem által találtam hasonló érdeklődésű emberekre, és alapítottuk meg négy-fős bandánkat. Énekelek, és elektromos gitáron játszom, ez a szenvedélyem. Elfeledtet velem mindent, és abszolút szabadnak érzem magam. De sajnos ez még mindig nem elég indok arra, hogy eleget legyek távol az otthonomtól és a szüleimtől, így harcművészeti órákra iratkoztam be három évnek ez előtt.

Bemutatkozásnál én csak Keiko vagyok. Nekem nincs családnevem, mert nincs családom. Sosem volt, és sosem lesz. Én amennyire utálom a szüleimet, annyira imádom a barátaimat, és a bandát, így ha a családomról kérdeznek rendszerint róluk beszélek. Furcsa, nem igaz?

De én nem csak ilyen szempontból vagyok furcsa. Már egészen kis koromban észrevettem, hogy a fájdalomküszöböm jóval magasabban van, mint a többi embernek. Hat évesen legurultam a lépcsőnkről, de én csak egy egészen kicsi, tompa fájdalmat éreztem. Ha Akimoto nem ragaszkodik ahhoz, hogy menjünk be a kórházba, és vizsgáltassuk meg, akkor soha nem derült volna ki, hogy eltört az alkarom. Eddig még oké, de az hogy hat hét helyett három alatt teljesen begyógyult, az már nagyon nem oké.

Csak a nővérem tudott erről, hiszen vele jártam el a kórházba. A szüleink még azt sem vették észre egy hétig, hogy gipszben volt a kezem.

Később, mikor alaposabban megfigyeltem ezt a tulajdonságomat, akkor rájöttem, hogy nagyobb sérülések gyakorlatilag fele idő alatt begyógyulnak, még mondjuk egy kicsi vágás, alig egy perc alatt el is tűnik.

Nagyjából ennyi az amit, magamról mondhatok, véleményt a többiek tudnak alkotni rólam, én sosem szoktam saját személyemről nyilatkozni.

Most éppen egyik nagyon kedves osztálytársamhoz vagyok úton, aki az első olyan emberek között volt, akik befogadtak. Az utóbbi időben azonban, szegény elég sokat betegeskedik. Nyár van, ő mégis tanul, hiszen majdnem megbukott év végén matekból. A vázlataimat és jegyzeteimet viszem át Kagoménak. Remélem most már teljesen rendbe jött.

Felfelé tartva a Higurashi birtokra, mindig megfogalmazódik bennem, hogy mennyire tetszik ez a ház. Nem is annyira a ház. Inkább ez a sejtelmes misztikum, ami körülveszi. Imádom az ilyen dolgokat.

A tolóajtót nyitva találtam, így az ajtófélfán kopogtam kettőt, majd bedugtam a fejem, hogy körülnézzek, van-e lent valaki.

- Keiko! De örülök, hogy látlak! – sietett oda hozzám, Mrs. Higurashi.

- Jó napot! – köszöntem illedelmesen. Mert, hogy tudok illedelmes is lenni, meg komoly is, annak ellenére, hogy általában közvetlen, és vidám vagyok.

- Kagoméhoz jöttél, ugye? – kérdezte, és már vezetett is a lépcsők felé. – A szobájában van. – adta meg a végső koordinátákat.

- Köszönöm. – feleltem vigyorogva, és már nyomultam is felfele a lépcsőkön, majd kopogtatás nélkül rontottam be a szobába.

- Hellóóóóó Kagome! – üdvözöltem jókedvűen, és csöppet sem halkan.

- Kaminari! – aszta, de régen volt már, hogy ezt a becenevet rámaggatták. A jelentése mennydörgés, és hát nem mondom, hogy nem jogos. – Olyan jó, hogy itt vagy! Ezer éve nem láttalak! Mesélj! Hogy vagy mostanában? – örömmel nyugtáztam ilyen üdvözlés után, hogy betegségeinek, már semmi nyoma sincsen.

- Tök jól, amúgy meg úgy, mint mindig. Menekülök a szüleimtől, lógok a haverokkal, zenélek, énekelek, és az összes lehetséges módon megpróbálom összetörni magam. – összegeztem általános tevékenységeimet, és levetettem magam az ágyára. – Örömmel látom, hogy te is jó színben vagy, betegségeid ellenére. – néztem fel rá. Kicsit nekem gyanús volt ez a dolog. Akárhányszor láttam, valami életveszélyes betegségből való kilábalása után, mindig remekül festett, leszámítva azt, hogy kicsit rosszkedvű volt. Azelőtt az egyik legerősebb szervezetű lány volt a környéken, de én sohasem firtattam, hirtelen gyengeségének okát, még akkor sem, ha nagyon is kíváncsi voltam, természetemből eredően.

Válaszul csak bólogatott. Majd leült íróasztal székére, és belenézett a vázlatokba.

- Első ránézésre senki sem mondaná meg, hogy ilyen alapos munkát adsz ki a kezedből. – gúnyolódott, majd hátratekintett játékosan pimasz mosolyával. Elnevettem magam, felálltam az ágyról, és odasétáltam mellé.

- Hát igen… egy látszólag lepukkant rockerről senki sem gondolná, hogy tud igényes is lenni valamire. – sóhajtottam, megjátszott elkeseredettséggel. Ezt a kis előadást egy újabb nevetés követte. Amúgy meg igazat mondtam: tudok igényes lenni például saját, személyes higéniámra, ruháim tisztaságára, és írásomra is. Ezt talán nővérem utolsó hagyatéka rám. Akimotora gondolva újra elszomorodtam, és ezt Kagome is észrevette.

- Mi a baj? – nézett rám fürkésző tekintettel, teljesen komolyan.

- Csak eszembe jutott a nővérem. – vallottam be.

- Értem. – felelte, és oly sokadszorra, most is elámultam empátiáján. Mindig megcsodálom együtt érző képességét.

- Kár a múlton keseregni! – kaptam észbe, újfent mosolyogva. – Segítsek valamiben? – nyúltam a vázlatok felé.

Észre sem vettem, hogy óvatlanságomban végighúztam ujjamat az egyik papírlap szélén.

- Ú! Ez fájhatott. – szisszent fel Kagome.

- Micsoda? – néztem rá értetlenül.

- A lap… elvágta az ujjad. – közölte. Én meg felemeltem kezemet, és megnéztem a vágást. Ahogy szokott, most is már kezdett összeforrni. Nem kell már sok és ott sem lesz.

- Jé! Tényleg! Észre sem vettem. – árultam el önmagam, ezzel az óvatlan felkiáltással.

- Furcsa… pedig a papír elég csúnyán meg tud vágni. – gyanakvóan tekintett rám, és folytatta. – Ki kéne mosni a sebet.

- Ugyan! – legyintettem – semmiség. – hátam mögé dugtam, már teljesen épséges ujjamat, nehogy észrevegye, hogy a sebnek nyoma sincs.

- Dehogynem! Láttam, hogy milyen mélyen megvágta. Nézd! Még a lap széle is véres lett. – orrom alá dugta a papírt, és valóban. Igaza volt: a lap szélén egy piros csík húzódott. – Legalább mutasd meg a sebet. Teszünk rá valami kötést, hogy ne fertőződjön el. – nyúlt a kezem után, de én egy kicsit hátrébb ugrottam és flegmán válaszoltam neki:

- Jaj Kagome! Erre semmi szükség, tényleg nem vészes. – bizonygattam tovább.

- Akkor is meg szeretném nézni. Gyerünk! – makacskodott tovább, és egy pillanatra ettől úgy éreztem, mintha egy engedetlen kislány lennék, akire csupa jó szándéktól vezérelve, rászól az anyukája. Bár nem tudom, hogy az milyen, de én így képzelem el.

A gondolattól elérzékenyülve, már csak akkor kaptam észbe, mikor Kagome megragadta karomat, hogy maga elé tartsa sebesnek vélt kézfejemet.

Ökölbe szorítottam a kezem, kijátszva ezzel az utolsó esélyt arra, hogy eltusoljam valahogy máris begyógyult vágásomat.

- Keiko! Ne légy már ilyen! Ennyire büszke még te sem lehetsz! – csak akkor szólít Keikonak, mikor már komolyra fordulnak a dolgok.

Nem bírtam tovább ez a huzavonát. Nagy nehezen hagytam, hogy szétfeszítse tenyeremet, és már a magyarázaton törtem a fejem. Mi értelmeset lehetne mondani erre?

Lenéztem Kagoméra, aki nagy szemeket meresztve bámulta a kezemet, majd tátott szájjal nézett rám.

- Azért levegőt venni szabad. – húztam el a kezem durcásan.

- Ez hihetetlen. – hebegte. Nem is vártam mást, de valahogy mégis a reakciója eltérő volt attól, amire számítottam.

Felpattant helyéről, és megfogta ez egyik csuklómat. Mondanom sem kell, hogy totálisan meglepődtem.

- Velem kell jönnöd valahova. – jelentette ki, és már húzott is maga után.