Hagyaték

- Mi van? – nyertem vissza hangomat, de ekkor már a bejárati ajtónál jártunk.

Az udvarukban lévő szentély előtt, Kagome megtorpant, és visszafordult, én pedig nem mulasztottam el, megrovó pillantást vetni rá.

- Arról, amit most megmutatok, nem beszélhetsz senkinek. – közölte, és nekem szigorúból, átváltott valami meglepett-szerűbe az arckifejezésem. Megmukkanni sem volt időm, már rángatott tovább. Sikeresen, majdnem pofára estem a lépcsőkön, mivel arról elfelejtett figyelmeztetni, de az nem ment ki a fejéből, hogy közölje: nem beszélhetek arról, amiről még nem is tudok.

Most aztán már totál semmit nem értettem, és a helyzeten nem sokat változtatott az, hogy egy kiszáradt, rothadó szagú kút szélén ácsorogtunk.

- Bele fogunk ugrani. – jelentette ki, én meg úgy néztem rá, mintha megbuggyant volna.

- Tessék? – ugrottam hátrébb. Mit akar Kagome a kútban? Erről nem beszélhetek senkinek? Különben is, tök mély. Ha itt leugrunk, tuti összetörjük valaminket, ami rám nézve nem túl nagy fenyegetés, tekintettel arra, hogy alig fogom érezni, és hamar begyógyul, de ő, aki az utóbbi időben, mindenféle halálos betegségekből lett kikúrálva, még akár bele is halhat. Feltéve, hogy sikeresen a fejére esik.

Sötét gondolataimból, Kagome rángatott ki, méghozzá szó szerint.

- Gyere! – mondta, és feltérdelt a kút szélére. Követtem példáját, mivel kíváncsiságom egyre nagyobbra nőtt a dologgal kapcsolatban, és abszolút nem féltem. Úgyis évek óta mást sem csinálok, csak ölöm magam. Ha belegondolok, hogy egyedül vagyok lány a harcművészeti órákon, akkor néha én is megijedek, de hát eddig nem sikerült kinyuvadni.

Elrugaszkodtunk a kút szélétől, és zuhanni kezdtünk, csakhogy ahol a vége kellett volna, hogy legyen, tehát ahol földet kellett volna érnünk – legalább is becsléseim szerint – ott is továbbzuhantunk.

Kékes-feketés forgatag vett körbe, és olyan érzés volt, mintha tényleg vízbe estem volna, de kaptam levegőt. Kihasználva ezt, odafordultam Kagoméhoz, és némi cinizmussal megkérdeztem:

- Most már elárulnád, hogy mégis hova megyünk?

- Majd meglátod. – kaptam a tömör, semmit sem mondó választ. Király! Most aztán sokkal okosabb vagyok.

Annyira lefoglalt a hőbörgés, hogy észre sem vettem: elkezdett halványulni körülöttünk a vízszerű anyag. Talpam alatt újra talajt éreztem, és ösztönösen oda pillantottam, mintha ellenőrizni akarnám, hogy tényleg jól érzem-e.

Ekkor azonban olyasmit pillantottam meg, amire egyáltalán nem számítottam.

- De jó! Ezek igazi csontok? – lelkesedtem és kaptam föl egy bordaszerűséget a földről. Bár sokkal vastagabb, meg nagyobb volt, de arra hasonlított.

Kagome sóhajtott egyet, mintha csak azt mondta volna: „Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz veled.”

- Igen. Az pedig ott, - mutatott a kezemben lévő darabra – egy százlábú csápja. – igazított útba.

- Húú! Jó nagyra nőhetnek errefelé a százlábúak! – viccelődtem, és nevetve elhajítottam a csontot, ami nekiütközött a kút falának, majd leesett a földre. Arra minden esetre elég volt, hogy eszembe juttassa: még mindig nem tudom igazából, hogy hol vagyok, csak azt, hogy minden valószínűséggel a kútban.

- Másszunk fel! – hívott Kagome, és már kapaszkodott is az indákba. Nem-igen láttam jobb módszert, így én is a Tarzankodást választottam.

Mikor felértünk, és már nem az kötött le, hogy kijussak a kútból teljes egészében, hanem jutott időm a körbenézésre is, totálisan leesett az állam. Egy sűrű erdő közepén ücsörögtem, annak a kútnak a szélén, amibe alig öt perccel ez előtt ugrottam be, még Tokyoban. De egy valamiben biztos voltam: ez már nem Tokyo.

- Hol vagyunk, Kagome? – vontam ismételten kérdőre.

- Be szeretnélek mutatni néhány barátomnak. Gyere! Út közben elmesélem, hogy hol vagyunk. – az ígéret már önmagában indulásra csábított volna, de így még vonzóbb volt az ajánlat. Szeretek ismerkedni.

Kis várakozás után, Kagome nyomába eredtem, és felzárkóztam mellé, majd felvontam szemöldökömet.

- Szóval? – nyújtottam el a kérdést, hogy végre rábírjam a beszélésre.

- Jelenleg, a középkori japánban vagyunk. – csontok a kútban… nem is tudom, miért nem lepett meg annyira ez a kijelentés.

- Eddig oké, de hogy kerültünk ide?

- Hát tudod, én valamikor az iskolaév elején, mikor a macskánkat kerestem a kútnál, beleestem és átkerültem ide. – most kapcsoltam. Engem már régen nem az foglalkoztatott, amit Kagome mondott, hanem folyamatosan azzal voltam elkeveredve, hogy az által, amiket elmesél, ki tudjam bogozni a szálakat. Az egyik csomót, már sikerült is egyengetni:

- A betegségek! – kiáltottam föl, és álltam meg a hirtelen jött felismerés hevében. – Te végig itt lógtál, a középkori haverjaiddal játszadozva, még minket abba a hitbe ringattál, hogy halálosan beteg vagy? – keltem ki magamból. Azért ezeket elég durva hazugságoknak véltem. De lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny erre, aki igazságtalanságban nőtt fel.

- Nem igazán játszadoztam, attól sokkal komolyabb a helyzet, de majd később elmesélem. Megérkeztünk. – csillapított, majd egy fa kunyhó előtt kijelentette, hogy helyben vagyunk.

Elhúzta a bambusz függönyt, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy elsőbbséget ad. Én meg azzal a gondolattal léptem be a házba, hogy már semmin sem fogok meglepődni. Vagy még is?

Na jó! Az a kutyafülű, piros kimonós, ősz hajú, emberszerű valami, már nekem is sok. Ráadásul úgy néz rám, mintha fölöttem állna a ranglétrán, méghozzá nem is kicsit. A többieknek legalább csak szimplán meglepett fejük van.

- Sziasztok! – lépett be utánam Kagome az ajtón.

- Ő meg kicsoda? – kérdezte a kutyafülű, felém intve fejével.

- Ő Keiko, az egyik osztálytársam. – mutatott be a csapatnak.

- Sziasztok! – köszöntem vidáman.

Még alig volt időm körbenézni, és megszemlélni az arcokat, mikor hirtelen valaki megragadta a kezeimet.

- Keiko, lennél a gyermekeim anyja? – gondolom, mondanom sem kell, hogy szóhoz sem jutottam. Oké, oké: helyes srác, de nem gyors ez egy kicsit?

Szerencsére a másik, szintén a helyiségben tartózkodó lány a segítségemre sietett, egy gyors taslival. Kérőm, egy szép nagy púppal a fején, foglalt helyet ismét.

- InuYasha! – szólította meg Kagome a kutyafülűt. Akkor legalább az ő nevét már tudom. – Azért hoztam ide Keikot, mert valami nagyon furcsát fedeztem föl vele kapcsolatban, a mai napon.

- Valóban? – kérdezte InuYasha, minden érdeklődéstől mentesen. – És mi lenne az? – állt fel végül, flegmán. Látszott rajta, hogy abszolút nem érdekli a dolog. Hogy bírja Kagome elviselni ezt az embert? Azt sem tudom, hogy ember-e igazából.

- A sebei… gyakorlatilag pillanatok alatt begyógyulnak. Vagyis ma, amikor elég mélyen megvágta az ujját, alig egy perc alatt heg nélkül beforrt. – közölte a tényállást, és mintha a jelenlevők tekintetében is érdeklődés csillant volna.

- Ez rendkívül érdekes. – lépett elő a szoba másik végéből egy idősebb asszony – Máskor is előfordult már veled ilyesmi, gyermekem? – fordult felém, és én majdnem elsírtam magam, a gyermekem szólításra. Ilyet még az anyukám sem mondott nekem, soha.

Leküzdve ezt a pillanatnyi elérzékenyülést, feleletre nyitottam a szám:

- Hat évesen vettem észre, amikor eltörtem a kezem. Egyrészt alig éreztem fájdalmat, másrész hat hét helyett, három alatt teljesen összeforrt a csont. Aztán később feltűnt, hogy a kisebb sérülések nagyon hirtelen gyógyulnak. – összegeztem eddigi tapasztalataimat, képességemmel kapcsolatban. Az anyó csak hümmögött valamit, és gondolataiba mélyedve helyet foglalt a többiek között.

- Szóval ezért hoztad ide… - nézett InuYasha a mögöttem álló, kicsit megszeppent lányra.

- Igen, mert ezt nem emberi tulajdonság szerintem. Azt hittem, a te szaglásoddal talán kideríthetjük, hogy mi is Keiko valójában. – szaglás? Ezen kicsit fenn akadtam. Szóval tényleg kutya? És hogy akarja szaglással kideríteni, hogy honnan van ez a képesség?

Minden esetre közelebb hajolt, - amitől kicsit kényelmetlenül éreztem magam – és beleszagolt párszor a levegőbe.

- Youkai. – szólalt meg végül teljes hidegvérrel.

- Na ni? (Mi van?) – hallatszódott tőlem az elmés válasz.

- Leszármazott, úgy értem. – javította magát, de ez rajtam nem segített.

- Szóval hanyou? – érdeklődött Kagome.

- Nem egészen. Jóval távolabbi rokonai lehettek démonok, de megmaradt valami belőlük, az már biztos, és újra kényelembe helyezte magát.

- Nem! – kiáltottam, mert egyszerűen nem tudtam mit mondani. Csak futni akartam, minél gyorsabban méghozzá.

Meg is tettem. Ki a házból, át a falun, míg végül egy patakhoz értem. Leültem partjára, és néztem a vizet. Ziháltam, de nem a fáradtságtól, hanem a zaklatottságtól.

Minél tovább ültem ott, annál világosabb lett minden. Elvégre az, amit InuYasha mondott sok mindenre jelentene magyarázatot. Hirtelen gyógyuló sebeimre, fájdalom küszöböm magasságára, természetellenes hajlékonyságomra és még néhány aprósára, amivel kilógok a sorból.

Mindazonáltal elég nehéz elhinni, hogy a szüleimtől örökölhettem bármi ilyesmit, bár InuYasha nem is azt mondta, hogy tőlük vannak a képességeim, de rajtuk is át kellett, hogy vándoroljon.

Nem csinálhatom ezt a hisztit. Vissza kell mennem a kunyhóba, mert lehet, hogy megtudok még pár érdekes dolgot az életemről, és magamról.

Vissza is sétáltam, leszegett fejjel, szégyenkezve előbbi viselkedésem miatt. Mikor beléptem, megfagyott körülöttem a levegő.

- Bocsánat. – szólaltam meg végül. – Rossz nevelés az oka. – ültem le Kagome mellé, aki biztatóan rám mosolygott, pontosan értve, hogy miről beszélek. Én is visszanyertem jókedvem, és úgy fordultam a többiekhez. – Neked ezek szerint InuYasha a neved, - néztem az említett felé, aki csak egy bólintásra méltatott – de én a többiekét is szeretném tudni. – vallottam be, mert tényleg kicsit furcsán éreztem magam olyan emberek között, akiknek még a nevét sem tudtam.

- Az én nevem Kaelde. – mutatkozott be az anyó.

- Engem Sangonak hívnak, ez a szoknyavadász szerzetes pedig Miroku. – ütött kettő legyet egy csapásra.

- Nagyon örülök. – illedelmeskedtem, hogy lássák, nem csak bunkó tudok lenni, mert úgy érzem eddig csak arról az oldalamról mutatkoztam be, úgy érzem. De hát kinél ne okozott volna áramszünetet az a hír, hogy youkai leszármazott?

- Én Shippo vagyok. – ugrált mellettem egy kis gyermek kinézetű, róka lábú és farkú teremtmény. Rá is visszamosolyogtam, majd hirtelen eszembe jutott, hogy nekem is van még kiegészíteni valóm:

- Engem szólítsatok nyugodtan Kaminarinak. Ez a becenevem. – általában megkérek rá mindenkit, hogy így szólítson.

- Az nem mennydörgést jelent? – kérdezte Sango.

- Rászolgáltam. – adtam meg a választ, méghozzá olyan módon, hogy megóvjam őket még egy kérdés feltevésétől. Lazán nekidőltem a kunyhó oldalának, és Kagoméhoz fordultam.

- Azt hiszem, te még tartozol némi magyarázattal. – inkább játékos voltam, mint morcos, vagy utasító. Jobban szeretek nevetni, mint parancsolgatni.

Mire leszállt az este, én már mindenről tudtam. InuYasha és Kikiyo történetéről, Narakuról, Miroku és Sango csatlakozásáról, Kohakuról, a Szent ékkőről, harcokról, és még sok minden másról.

Kaelde anyó nem szólt egyetlen szót sem a történet végéig, de akkor teljesen más témára tért ki.

- Szerintem Keiko képességei nem a származásából erednek. Nem úgy gyógyulnak a sebei, mint egyszerű tulajdonsága a démoni vérnek. Szerintem önmagát gyógyítja. – nem igazán értettem, hogy ezzel mit akart mondani, de hát biztosan van valami jelentése.

- Vagyis lehet, hogy ki tudná tanulni mások gyógyítását is? – emelte fel a fejét Miroku, és nekem kezdett derengeni az anyó szavainak értelme.

- Ebben nem kételkedem. Ha tudta nélkül, képes volt önmagát meggyógyítani, akkor így, teljes tudtában, kis tanítással érdekes lehetőségek állnak még előtte. – fejezte be a gondolatmenetet Kaelde anyó.