Otthon

A kései óra miatt, az én ügyemet elhalasztottuk másnapra. Aludnom kéne már, de nem tudok. Egyrészt, mert rengetegen vagyunk egy miniatürizált helyen, ahol normális esetben maximum három ember fér el… kényelmesen. Ennek ellenére, mi hatan préselődtünk be ide, és heten lennénk, ha InuYasha nem ment volna ki. Másrészt: nem mennek ki Kaelde anyó szavai a fejemből. Egyszerűen felébredt bennem a vágy, hogy megtanuljak mindent, aminek elsajátítása tőlem függ. Tudni akarom, hogyan gyógyítottam meg magam, hogyan gyógyíthatok meg másokat. Meg akarom tanulni. Itt van még a másik holnapra, (vagy talán most már azt mondhatom, hogy mára?) halasztott kérdés. Maradok-e, vagy visszamegyek a saját világomba. Tokyoba, a szüleimhez. Az igazság az, hogy kevésbé tartottam hátborzongatónak a démonokkal vívandó harcokat, mint a szüleimmel való együttélést.

Nekem is követnem kéne InuYasha példáját, csakhogy eléggé a kupac közepén fekszem. Mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálok kijutni, mert ha itt maradok, akkor nem csak megsülök, de kisvártatva meg is fulladok. Lassan, minimális hangzavart keltve álltam föl, és próbáltam meg lábujjhegyen kibalettozni az alvó emberek között. Már majdnem sikerült, mikor az utolsó lépésnél elvesztettem az egyensúlyomat, és elkezdtem zuhanni az ajtó felé. Sikerült megkapaszkodnom az ajtófélfában, és úgy lendítenem egyébként tehetetlen testem, hogy az kint érjen földet. Még csak nem is volt annyira hangos, ahogy ráhuppantam hátsó felemre, immár a friss levegőn, a csillagok alatt.

Sajgó részemet masszírozva indultam meg előre, nem is gondolkozva azon, hogy hova lyukadok ki.

A már ismert patak partján egyszer csak megszólított egy férfihang.

- Hé! Te meg mit keresel itt? – InuYasha lépett elő egy fa tövéből.

- Nem bírtam elviselni a bezártságot, arról nem is beszélve, hogy döglesztő meleg, és levegőtlenség van a kunyhóban. – böktem hüvelykujjammal a hátam mögé, amerre a kiindulási pontot sejtettem, megeresztve egy lemondó arckifejezést, szavaim nyomatékosítása végett.

InuYasha csak mordult egyet és leült a földre. „Tulajdonképpen miért van még ébren?” – tűnődésem eredményeképpen jöttem rá a lehetséges válaszra.

Nem került szóba este, Kagome beszámolója közben, hogy milyen teremtmény is valójában. A kutyafülek, a szaglás… démon lenne? Mint amilyenek az én őseim lehettek? Elég furcsa belegondolni.

- Kérdezhetek valamit? – telepedtem mellé törökülésben.

- Kérdezz. – adott engedélyt, szokásos flegmaságával.

- Te youkai vagy? – néztem fel rá ártatlanul, nagy szemeket meresztve. Ezzel szerettem volna életbiztosítást kötni, arra az esetre, ha netán valami olyasmit kérdeznék, amiről nem illik szót ejteni. Elvégre biztosan van oka annak is, hogy nem beszéltek róla önként este.

- Nem. – kaptam a sértődött választ, amit először nem tudtam mire vélni, de hamar rájöttem, hogy mi okozhatja.

- Értem már. Hanyou vagy, de teljesen szellemmé szeretnél válni, ezért vagy ilyen harapós, ha ez kerül szóba. – jelentettem ki, tökéletesen magabiztosan, és a horkantásból arra véltem következtetni, hogy jó helyen tapogatózok. – Lehet, hogy most csak azt kéne mondanom, hogy megértelek, de az nem egyezne az igazsággal. Én tökéletesen elégedett vagyok, a magam több száz évre visszavezető youkai rokonságommal. Te félig az lehetsz, és ez már több mint tökéletesen elég, véleményem szerint. – folytattam. Kicsit mintha szavaim hatása enyhülést hozott volna arcizmaira.

- Te ezt valóban nem értheted. – vágta a fejemhez végül, lemondó hangon. Lehet, hogy nem vagy hanyou, de ettől még nem vagyok bugyuta. Nem érdekel, mit mond, akkor is meg fogom érteni!

Most rajtam volt a sor, hogy megsértődjek, de ez nem szokásom, így inkább érdeklődő hangon szólítottam föl:

- De érthetem! Magyarázd el!

- Ebben a világban nem elég félig szellemnek lenni, ha meg akarod élni a holnapot az ékkő közelében. – oktatott ki, de én megelégedtem ezzel.

Így már meg tudom érteni, és be is látom, hogy igaza van. A történetekből ítélve, amiket hallottam este, valóban ilyen nehéz lehet.

Ezen a ponton estem megint gondolkozóba maradásomat illetőleg, melyben eddig annyira biztos voltam. Ha velük maradok, akkor nekem is szembe kell néznem a szörnyekkel, melyek ezt a világot lakják.

Hátra dőltem a fűben, és már éppen úgy voltam vele, hogy befogom a számat és megpróbálok aludni, mikor eszembe jutott még valami.

- InuYasha? – szólítottam halkan, úgy is tudtam, hogy meghallja. Jelezte is ezt egy hümmögés szerűséggel, ami nekem elég volt a folytatáshoz. – Szerinted tényleg megtanulhatok gyógyítani? – erre a kérdésemre még tudnom kellett a választ.

- Kaelde anyó szerint igen, és ez éppen elég ahhoz, hogy bízzunk a képességeidben. – kaptam a megnyugtató választ, melytől egy kicsit magabiztosabb lettem ilyen téren.

Bólintottam egyet, majd az oldalamra fordultam, és addig hallgattam saját szuszogásomat, amíg mély álomba nem zuhantam.

- Kaminari! Kaminari!

Felébredtem a rémült hangra, ami engem szólítgatott. Rögtön rájöttem, hogy lehet, hogy nem volt túl jó ötlet a vakondtúrásokon aludni, mert alig bírok megmozdulni, úgy elgémberedtem. Remek! És még azt mondják, hogy keményen aludni egészséges.

- Nyugodj már meg Kagome! Itt van, és alszik. – hallottam InuYasha hangját magam mellől. Ezek szerint már felébredtek, és mivel nem tudtak éjszakai kis akciómról, meglepődtek, talán Kagome meg is ijedt, amiért nem voltam ott.

Lassan kinyitottam a szemem, és a hátamra fordultam. – Legalább is aludt, amíg te nem kezdtél el ordítozni. – fejezte be InuYasha. Miért kell így beszélnie vele?

Kagome ügyet sem vetett rá, inkább letérdelt mellém, nekem meg bűntudatom támadt, amiért gondot okoztam, pedig még egy napja sem vagyok itt.

- Sajnálom Kagome. Nem akartam, hogy aggódj miattam, csak nem bírtam ki este a kunyhóban. – szabadkoztam, rekedtes, reggeli hangomon.

- Semmi gond! Lényeg, hogy megvagy. – örvendezett.

Megmostam az arcom és a kezem a patakban, majd visszasétáltunk együtt Kaelde anyó kunyhójához.

- Nos, hogyan döntöttél, gyermekem? – szegezte nekem rögtön a kérdést, amire én már tudtam a választ tegnap este, mikor az először szóba került. A végén még túlságosan hozzá fogok szokni a gyermekem megszólításhoz. Ha hazamennék a szüleimhez, biztosan hiányozna.

- Én… maradni szeretnék. - jelentettem ki, nem törődve azzal, hogy lehet eleinte fogok gondokat okozni, de majd mindent elkövetek, hogy jóvátegyem a hibáimat.

- Reméltem, hogy ezt mondod, ugyanis elkél a segítség, ami a sebeket illeti. – nézett az anyó megrovóan a többiekre.

- Akkor haza kéne ugranom még pár cuccért, azt hiszem. – végül is nem lehetek egy ruhában hónapokig. Belegondolni is undorító.

- Én is haza szeretnék menni, még egy kis időre. Át kéne még hoznom egy csomó dolgot. Tegnap csak Kaminari miatt rohantam így vissza. – csatlakozott Kagome.

A többiek hamar beleegyeztek, hogy hazamenjünk, és mi megígértük, hogy estére már itt leszünk. Minél hamarabb, annál jobb. Semmi kedvem visszamenni a házunkba, ne adj Isten találkozni a szüleimmel. Szépen csöndben elszivárogni lenne a legjobb.

Ezeken jártatva az agyam, észre sem vettem, hogy már a kútnál vagyunk, ami így a csontokkal az alján némileg vonzóbb volt, mint először.

Feltérdeltünk a szélére és már ugrottunk is. Engem már nem kellett győzködni többet.

Tokyoban esküszöm nehezebbnek bizonyult kimászni, mint a középkorban. Vagy ennyire elaludtam volna mindenemet? Könyörgöm, ha Kagome ennyiszer ugrabugrál a két világ között, legalább egy létrát berakhattak volna. Igazán nem állt volna sokból.

- Szia Kaminari!

- Szia, este találkozunk! – búcsúztunk el végül egymástól, mikor már sikerült kikecmeregni a kútból. Kagome már nagyon profi… van mit behoznom.

Vidáman indultam meg, de ahogy közeledtem az otthonomhoz, úgy romlott a hangulatom. Mikor a ház előtt álltam, már egyenesen rosszul voltam, és féltem, hogy ha beteszem a lábam, még a végén elhányom magam.

A bejárati ajtón való beslisszolás után, már kezdtem reménykedni abban, hogy elkerülhetem a végzetes találkozást a szüleimmel.

Sikeresen felkommandóztam az emeletre, és már teljes nyugalomban nyomultam a szobám felé.

- Keiko! – összerezzentem, újra rosszul lettem, és kirázott a hideg, az anyám hangjától. Undorral fordultam meg, és néztem rá. – Még is mit gondolsz magadról, hogy csak így eltűnsz egy egész éjszakára? Elképzelni sem tudtuk apáddal, hogy hol lehetsz. Nem szégyelled magad? Ezért egy hónap szobafogság, amit ettől a pillanattól kezdesz letölteni. – ahogy hallgattam úgy vált egyre lehetetlenebbé az arckifejezésem. Végül már teljesen felvette a „Mi van?” jelentésű grimaszt. Ez három év után észrevette, hogy nem vagyok itthon éjszakánként?

- Nem hiszek a fülemnek! Mi történt? – gúnyolódtam. – Felébredt az anyai törődés? Netán aggodalom? – egyszerűen szánalmas ez a próbálkozása. El sem hiszem, hogy megkísérel bezárni a szobámba. Az sem érdekli, egyikőjüket sem, hogy mi történik velem, nemhogy aggódjanak. Akimoto halála után egy könnycseppet sem hullattak, sőt őszintén szólva boldogabbnak tűntek, mint valaha. Lehet, a szervezetük már el sem bírna viselni annyi örömöt, amennyit az én kinyuvadásom jelentene. – Tudod, annyira hozzászoktam már a hiányához, hogy jobban megvagyok nélküle. – Akimotora gondolva, csak még dühösebb lettem, és még éleslátóbb. Éppen ezért tudtam észrevenni egyetlen szemvillanásból a valódi okot, haragom pedig arra késztetett, hogy ennek hangot is adjak: - De nem. Ez nem az. Ez pusztán csak a vágy, hogy szégyenérzetet és megbánást kelts bennem. – miközben ezeket kimondtam, léptem egy párat hátrafelé, és már az ajtófélfánál járva fejeztem be a gondolatsort. – Nem fog sikerülni! – üvöltöttem.

Becsaptam az ajtómat, most már sokadszorra akkora erővel, hogy potyogni kezdett a vakolat fölötte. Baromira nem tudott érdekelni. Dühömet nem sok minden csillapíthatta. Undorodtam a gondolattól, hogy ezek a szüleim.

A tudat, hogy nemsokára megszabadulhatok tőlük jó hosszú időre, lehet, hogy örökre, kezdett megnyugtatni. Egyre kisebb hévvel dobáltam a ruhadarabokat a táskámba. Főleg azokat vittem. Kagoméval megbeszéltük, hogy ételt ő hoz, másra meg nagyon nincs szükség. Párszor majdnem abba a hibába estem, hogy elektromos tárgyat akartam magammal vinni. Legutolsó ilyen hibámnál a hajszárítót dobtam arrébb, szinte már nevetve.

Törölközők, cipők, ruhák (fürdőruha, Kagome külön figyelmeztetésére), fésű, hajgumik, és még néhány apróság, amik befértek méretes hátizsákomba.

Nem bírtam estig várni, hogy itt hagyjam ezt a házat. Egyszerűen mennem kellett, és már meg is volt a tervem, hogy hova. A házból való kimenekülés egyszerűbbnek bizonyult, mint a bejövetel. Senki sem állt az utamban. Minden üzenet, vagy beszámoló nélkül mentem el. Egyedül barátaimnak írtam egy-egy SMS-t, hogy ne aggódjanak. Persze nem árultam el eltűnésem valódi okát.

Az utcán már mosolyogva vonultam végig, nem zavartatva magam még az összesugdosó, öltönyös ürgék szavaitól sem.

A virágárusnál már nem volt olyan jó hangulatom, a temetőben meg már egyenesen sírhatnékom volt. Senkinek nem beszélhettem a velem történt dolgokról, de muszáj volt elmondanom valakinek. Akimoto figyelmes hallgatóságnak bizonyult, amint könnyektől fulladozva, össze-vissza elhalandzsáztam neki az elmúlt nap eseményeit.

Szürkületig a sírja mellett kuksoltam, de be kellett látnom: nem maradhatok itt örökre. Új utakra lépek, és ehhez el kell engednem Akimotot, hogy neki se kelljen már engem gyászolnia, mikor boldog, és szabad lehetne.

Kagoméékhoz érkezve még mindig emésztett egy kicsit délutáni merengésem, de már kezdtem jobban lenni.

- Szia Kaminari! – köszönt Kagome, majd elkomorodott egy kicsit. – Jól vagy? – tette még hozzá.

- Persze, semmi bajom, csak kint voltam Akimotonál délután. – vallottam be, hiszen mi értelme lett volna titokba tartani.

Barátnőm átkarolta a vállamat, és úgy terelt a kút felé, mintha attól félne, hogy meggondolom magam. Ilyen szempontból nem kellett aggódnia, és ezt ő is látta, mikor elszánt arccal vetettem magam a kútba, hogy új kalandok vehessék kezdetüket az életemben.