Mr. Öntelt

Valami Isteni sugallatnak köszönhetően, már az első perctől kezdve tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire? Könyörgöm! Miért én?
- Hé! Kaelde anyó azt mondta, hogy tudsz gyógyítani! Csak miattad vágtam meg a kezem, úgyhogy ajánlom, hogy meggyógyítsd, méghozzá villám gyorsan! – hordott le, és parancsolgatott egyszerre InuYasha. Miközben vártam, hogy vége legyen, csípőre vágtam az egyik kezem, dobolni kezdtem lábammal, és az égre emeltem tekintetem. Mikor befejezte, mondhatni ejtettem egyet fejemen, és így állam ismét egyenes vonalba került, tekintetem is arcommal együtt vándorolva InuYashát próbálta éppen kivégezni.
- Na idefigyelj! – keltem ki magamból – Egy: - és itt a lényeget már ki is mondtad – nem én ÁLLÍTOTTAM, hogy tudok gyógyítani, hanem Kaelde anyó FELTÉTELEZTE. – gondosan ügyeltem néhány szavam hangerejére, és cinikus nyomatékosítására – Kettő: nem kértem, hogy vágd meg a kezed, csupán annak érdekében, hogy gyakorolhassak. Három: mit nyávogsz, mikor félig szellem vagy és úgy is pillanatok alatt be fog gyógyulni? – már üvöltöttem, de amilyen gyorsan emelkedett hangerőm, olyan hirtelen esett lejjebb következő kijelentésemnél - Rosszabb vagy, mint egy elkényeztetett kislány. – elfordítottam fejem, durcás arcot vágtam, és mellkasom előtt összefontam karjaimat. InuYasha mintha védekezne, arca elé emelte egyik kezét (azért ez már sok. Nem köpködök mérget minden egyes szavam kíséretében.). Meglepettséget és haragot láttam arcán. Lehet ennek köszönhetően ugrott több ízben is magasabbra egyik szemöldöke.
- InuYasha! Kaminari! – Kagome sietett felénk, és őszinte aggódást láttam az arcán – Ordítozást hallottam… mi történt? – nézett gyanakodva InuYashára, aztán rám.
- Nem is tud gyógyítani! – mutatott felém egyik kezével.
- Bunkó! – követtem a példáját, a vádoljuk meg egymást című történetben.
- Nyugodjatok meg. Mindketten nevetségesen viselkedtek. – vetett véget a vitának Kaelde anyó, aki csak most érte be Kagomét. Ahhoz képest egész hamar felmérte a helyzetet. Megsemmisülten ejtettük le egymás felé mutató kezeinket.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy csak délután állunk neki a gyakorlásnak, de ha ennyire szeretnétek, akkor legyen. - valami „ha muszáj” fejet vágtam, de nem volt kedvem kötözködni. Ajánlom mindenkinek, hogy ezt jegyezze fel, mert nem sok ilyen alkalom adódik.

Tegnap este, mikor visszaérkeztünk már elég késő volt, így vacsorázáson és alváson kívül nem igazán csináltunk mást. Megegyeztünk, hogy majd másnap délután nekiállunk a munkának.
Hoztam hálózsákot, és így már jóval elviselhetőbbek voltak az éjszakai körülmények. Azt hiszem bevett szokássá fog válni, hogy mindenki bent nyomorog, fullad meg, és kap hőgutát, míg én kint alszom, InuYasha meg ébren ücsörög mellettem. Miért jó neki, hogy nem alszik? Sosem fogom megérteni…
Mikor ma reggeli után szerettem volna sétálni egyet, - de csak szerettem volna – InuYasha hirtelen felbukkant előttem, elkezdett rángatni a kezemnél fogva, egészen pontosan oda ahol az előbb ordibáláson kaptak minket, majd előrántotta a kardját, és mély sebet ejtett saját karján.
- Látni akarom, hogy nem hiába vagy itt. Gyógyítsd be! – utasított.
Szerettem volna kipróbálni magam, ezért – ismételten történelmi pillanat – szót fogadtam. Erősen koncentráltam, de a seb nem akart eltűnni. Itt kezdődtek a problémák.

- Keiko, gyermekem! – az anyó hangjára magamhoz tértem. – Hogyan próbáltad meg begyógyítani a sebet? – szegezte nekem a kérdést.
- Hát… nagyon erősen koncentráltam… - vallottam be, kicsit szégyenlősen, mivel rájöttem, mennyire bénán hangzik az igazság.
- Az nem elég. – rázta meg a fejét csalódottan Kaelde anyó. Érdeklődve néztem rá, mintha a szememmel kérdezném, hogy akkor mit kell tennem. – Tedd a kezed a seb fölé, és úgy próbált meg újra. – adta az utasítást, és én készségesen követtem, mivel feltámadt bennem a bizonyítás vágya. Meg akartam mutatni, hogy akár mit is mond, vagy gondol InuYasha, annak ellenére meg tudom csinálni.
Bólintottam, közelebb léptem a hanyouhoz, és a vágás fölé tartottam a tenyerem. Gyanakvó, kételkedő tekintetét egy pillanatig fel nem vettem a jövőben. Már elterveztem, hogy milyen módon próbálok meg túladni a seben. Becsuktam a szemem, és elképzeltem, olyannak amilyen maga a vágás, majd azt ahogyan szépen lassan gyógyulni kezd, és végül a teljesen épséges helyét.
Mikor kinyitottam a szemem, általános megdöbbentséggel találtam szembe magam. Értetlenül néztem körbe, majd eszembe jutott InuYasha karja. Elvettem a kezem, és rámeredtem az immár abszolút heg nélküli bőrfelületre.
Sikerült! SIKERÜLT! A harmadikat egy ugrás kíséretében ki is mondtam:
- Sikerült! – ujjongtam, ökölbe szorított kezeimet magasra tartva, ugrándozás közepette. Egyszerűen nem mertem elhinni. Tényleg megcsináltam! Tudok gyógyítani! Persze tuti van még mit fejleszteni a képességen, de ettől függetlenül felhőtlen volt az örömöm.
- Nagyszerű… ha nem tanul meg minél előbb legalább egy fegyverrel harcolni, akkor szüksége is lesz a gyógyításra. De akár adhatnánk neki, egy „Hogyan ássunk sírt magunknak halálunk után?” különórát is. – gúnyolódott InuYasha, de sajnos hirtelen felpörgött vérkeringésem, agyamat is serkentette, ezért hamar rájöttem, hogy igaza van.
- Akkor taníts meg kardozni! – emeltem fel a fejem, hirtelen lelkesedéssel. InuYasha meglepetten hátrált legalább egy métert.
- Tessék? – kérdezett vissza ingerülten, de ez nekem nem lohasztotta lelkesedésemet. Rögtön ott termettem előtte, összekulcsolt ujjakkal, és kicsit előre dőlve:
- Légyszi, légyszi, légyszi! – könyörögtem vidáman, viccelődve – Taníts meg rá! – láttam, hogy oldalt Kagoméra tekint, és szemével kérdezi tőle: Muszáj? Én direkt nem néztem oda, csak InuYasha arcát fürkésztem. Szépen, lassan elkezdett valami megadó formát ölteni, és nekem ez bőven elég volt.
- Juppi! – ugrottam ismét a magasba. Le se bagózva a félszellem nyöszörgését.

Teltek-múltak a napok, és nekem szinte fel sem tűnt, de már több mint két hete a középkori Japánban időztem.
Kardozni, gyógyítani tanultam, és minden napunk vidáman, napsütéssel fűszerezve telt el.
De ma, amint felébredtem, már tudtam, hogy ez a nap más lesz, mint az eddigiek. És nem csak a borongós időjárás miatt. Éreztem valamit a levegőben, valami egészen megmagyarázhatatlant, ami kellemetlen érzetet keltett bennem. Úgy tűnik ez kiíródott a homlokomra…
- Te is érzed? – kérdezte, rám sem emelve tekintetét. Már csak az meglepett, hogy hozzám szólt – nem-igen szokása ezt megtenni reggelente.
Ülő helyzetbe tornáztam magam, és gyanakodva tekintettem rá.
- Valamit igen, de nem tudom, hogy ez az-e amire te gondolsz, vagy csak a tegnapi vacsora nem tetszett a gyomromnak. – válaszoltam, és már mentem is a patakhoz megmosdani.
- Azt hittem csupán a közelebbi ismeretség kelt hányingert, de ezek szerint nem így van. – fogalmam sincs kiről, vagy miről beszélt InuYasha, de egy valamit tudtam:
- Nincs hányingerem, de komolyan nem tudom, hogy mi ez az érzés. – fordultam újra felé.
- Youkai leszármazott vagy. Természetes, hogy megérzed egy nagyon erős szellem auráját. – hát… fogjuk rá, hogy meg tudtam emészteni a dolgot.
- Szóval van egy a közelben? – kérdeztem, inkább unottan, mint izgatottan. Csak egy bólintást kaptam válaszul.
- Remek! – morogtam orrom alá, és elindultam a kunyhó felé. Lehet, hogy azért voltam ennyire lapos, mert még nem ébredt föl az agyam.
- Jó reggelt! – köszöntem, mikor elhúztam a bambuszfüggönyt.
- Jó reggelt, Kaminari! – mondták kórusban a többiek, amin kicsit el is mosolyodtam, de vidámságom nem tartott sokáig.
- Egy kicsit nyomott vagy ma reggel… - jegyezte meg Sango, és rá se kellett néznem, hogy tudjam: fürkésző tekintetével kíséri minden egyes mozdulatomat, amitől nem éreztem magam kényelmesebben.
- Majd elmúlik. – legyintettem – csak éppen most tudtam meg, hogy valami nagyon erős szellem ólálkodik a közelünkben. – jelentettem ki teljesen átlagos hangon. De ebben a pillanatban ledöbbentem én is.
Hoppá! Nagyon erős szellem… ajjaj… szükség lesz itt még a gyógyításra a mai nap folyamán, most, hogy jobban átgondolom.
- Én is érzem már reggel óta. – csatlakozott Miroku.
- És akkor most még is mit csinálunk? Ülünk és várjuk, hogy keresztbe lenyeljen minket? – pánikoltam be egy csöppet.
- Tudsz jobbat? – lépett be az ajtón InuYasha.
Nekem ez sok! Nem akarom! Ökölbe szorultak a kezeim, és még valami nyöszörgésféle hangot is kiadtam összeszorított fogaim közül.
Nem is nagyon mertem kitenni a lábam a kunyhóból, mintha abban reménykednék, hogy akkor nem támad ránk semmi, vagy pontosabban mintha attól félnék, hogy ha kilépek, rögtön letámad valami. „Hova tűnt most az a fene nagy bátorságod Kaminari?” – kérdeztem jogosan, kicsit ingerülten magamtól. A legkisebb neszekre is felkaptam a fejem, ami az én esetemben egész napos fejkapkodásból állt, tekintetbe véve hallásom kifinomultságát. Tuti, hogy holnap nyak-izomlázam lesz. Gondoltam már késő délután, mikor még mindig nem történt semmi, és kezdtem kicsit megnyugodni. Már hajlandó voltam kikecmeregni az odúból is, Kagome ösztönzésére:
- Gyere Kaminari! InuYasha is kint van, és még nem szólt, hogy érezne bármit is. – bíztatott, és én hajlandó voltam hinni neki.
Kint mélyen tele szívtam tüdőmet friss, esőillatú levegővel. Elindultunk sétálni egyet az erdő felé. Egy kisebb tisztáson találtuk InuYashát teljesen ledermedve. Engem is elfogott megint az a bizonyos reggeli furcsa érzés, és azzal együtt a félelem is, de már kezdtem úgy hozzáállni, hogy bármi legyen is az, InuYasha el fog bánni vele. Naiv lennék? Nem hiszem… csak pánikomban minden mentőövben megkapaszkodom.
Ahogy közeledett a veszély, úgy oszlott el félelmem. Már InuYasha háta mögött álltunk, és megérkezett Miroku és Sango is, sőt még a kis rókakölyök Shippo sem akart lemaradni.
Egy alak kezdett szépen lassan kiválni a fák közül. Páncéljában jóval nagyobb darabnak tűnt, mint amilyen becslésem szerint volt. Hosszú, nagyon hosszú ezüstfehér haja diadalittas lobogóként lengett utána.
Ez aztán nem sieti el a dolgokat. Ha ilyen tempóban közlekedik, akkor igazán szólhatott volna előre, hogy még alhatunk egyet, és majd holnap reggelre talán ideér. Már éppen kezdtem elveszíteni a türelmemet, mikor megállt valahol a rét közepén, tőlünk nem messze.
- Ez meg ki? – súgtam oda Kagoménak. Szinte nevetségesnek találtam ennyire komoly, és vészjósló arckifejezését.
- Ő InuYasha gonosz bátyja, Sesshoumaru. Csak féltestvérek, így ő teljesen szellem. – közölte velem a tényállást, én meg alig bírtam ki nevetés nélkül, és kétségeimet a pasassal kapcsolatban kifejezésre is jutattam:
- Gonosz? – itt ismételten el kellett fojtanom egy kitörni készülő röhögést – Én nem látok mást, csak egy csigalassú, óriásira felfuvalkodott enyhén feminin alakot. Minden szellem ennyire sietősen mozog, vagy ez csak rá jellemző? Nézd már meg! Olyan magasan van az orra, hogy csodálom, hogy lát tőle. Biztos vagyok benne, hogy vigyáznia kell nehogy kitörjön a nyaka. Ezen kívül nyár közepén óriási bundát visel. Normális ez? – folytattam a gúnyolódást, természetesen teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy youkai lévén az egészet meghallhatta, sőt valószínűleg meg is hallotta. Égés…