5.fejezet

Elveszve

Ajaj… ezt szépen elintézted Kaminari.
- Elképzelhető, hogy van Sesshoumarunak egy süket-néma ikertestvére? – kérdeztem Kagométól, mint utolsó lehetséges megoldást, halálomat elkerülendő. A szellem dühös pillantásából azonban rájöttem, hogy nem elképzelhető.
További elmélkedésre abszolút semmi időm nem maradt, mert néhány megvető pillantás után az a bizonyos, általam vérig sértett hapsi már ott is volt előttem, tőlem körülbelül két centire. Hűha! Mitől gyorsult fel hirtelen, ennyire?
- Bocsika, de ez sérti az intim szférámat. – hogy érzékeltessem, mire gondolok, kezemmel elkezdtem hadonászni azon a kis helyen, ami még köztünk volt.
Kevésbé volt kedvem hülyéskedni, mikor belenéztem a dühösen csillogó aranybarna szempárba. A youkai még közelebb hajolt hozzám, én meg egyre csak hajoltam hátra. Ha ezt így folytatjuk, akkor nemsokára lemegyek hídba.
- Szép a bundád… - próbálkoztam óvatosan, mikor már láttam rajta, hogy teljesen ki van akadva.
A következő pillanatban hirtelen valami hátrarántotta a fejem, méghozzá a hajamnál fogva. Kisvártatva rájöttem, hogy ez a valami az előttem álló (itt meg kell toldanom mondandómat: elvileg) férfi keze volt. Ez aztán nem félti még a női egyedeket sem. Mekkora tapló! Ha nem lennék hajlékonyabb az átlagnál, akkor most tuti kitört volna a nyakam. Így is éreztem, hogy tarkóm szinte a hátamat súrolja. Nagyon csak a szemem sarkából tudtam látni Sesshoumaruból valamennyit.
- Sesshoumaru! Azonnal engedd el! – InuYasha hangját hallottam, valahonnan, de meg nem tudnám mondani melyik irányból. Na igen… ez a szellem pont úgy néz ki, mint aki hallgat a szóra. Főleg az öccse szavára.
Látni véltem, ahogy Sesshoumaru eredeti tempóját felvéve (azaz tetű lassan) elfordul.
- Miféle halandót kezdtél már megint pátyolgatni öcsikém? – gúnyolódott pókerarccal. A halandó szónál újra lenézett rám. Hát igen… meg kell hagyni, hogy még magasnak számító termetemmel sem kicsit voltam alacsonyabb nála.
Egy pillanatra mintha eltorzult volna az arca. Közelebb hajolt, vagyis majdnem teljesen hozzám ért az orra, és éreztem, ahogy beleszagol párszor a levegőbe. Ez már sok! Miért jön ilyen közel? – kezdtem bepánikolni.
- Most mi van? Még szagmintát is veszel rólam? – a kérdéssel egy időben két kezemet a mellkasára helyeztem, és megpróbáltam eltolni magamtól. Sikertelenül.
Nem kellett azonban tovább erőlködnöm. Hirtelen megfordult velem a világ, és egy kis ütést éreztem, na meg persze szédültem. Még szerencse, hogy ilyen erős az emberi haj, és kibír ekkora rántást is.
Mikor tisztultabb fejjel felpillantottam, láttam, hogy több méter távolságban vagyok a kétségbeesett csapattól, illetve attól az arrogáns szemétláda alaktól.
- Ez rosszabb: egy korcs. – jelentette ki teljesen nyugodt hangon. Rövid ideig azt hittem, hogy egy kis gúnyos nevetést is megenged magának. De nem. Helyette viszont gonoszan felpillantott, és felemelte jobb kezét. Jé! Most figyeltem csak fel rá, hogy nincs is bal keze. Lehet, hogy ennek köszönhetem, hogy még nem vagyok halott. Valami azonban azt súgja, hogy ami késik, nem múlik.
Feltartott kezéből, valami hosszú, sárgás, fényes, ostorszerű dolog kígyózott ki, és határozottan felém tartott.
Érthető módon nem vártam, hogy utolérjen az a valami, hanem elkezdtem gurulni. Két fordulat után megálltam, és újra elnéztem Sesshoumaru, és a többiek irányába. Láttam, hogy idegesíti gyilkolási kísérletének sikertelensége. Most emberedre akadtál! Én nem hagyom magam egy könnyen! Nem fogsz megrémíteni a túlméretezett egóddal!
Hamar rá kellett ébrednem azonban a szörnyű tényre, hogy abban a pillanatban végezhetne velem, amelyikben akarna. Mégsem teszi… jól esik neki játszadozni velem? Úgy tűnik.
Már nem bírtam elugrani, vagy arrébb gurulni. A következő csapás nagyon is célba talált. Égetni kezdett a hasamon a bőr, de esküszöm jobban fájt a landolás, mert majdnem hogy repülni is megtanultam, Sesshoumarunak köszönhetően.
Lenéztem vérző hasamra, majd vissza a youkaira. Láttam, ahogy kardja markolatára helyezi a kezét, és előhúzza azt. Megindult felém. Szerettem volna felpattanni, és elfutni, de a fájdalom visszahúzott.
Összeszorítottam szemem, és vártam, hogy véget vessen nyomorult kis, hogy az ő szavaival éljek: korcs életemnek.
Ijedten nyitottam ki szemeimet, egy hatalmas csattanásra. Kardok. InuYasha sietett a segítségemre.
- Fuss! – adta ki a parancsot, és én nem törődve, ugyan egyre kevésbé, de még mindig fájó hasammal, felpattantam, és megindultam a többiek felé.
Sango, és Kagome siettek oda hozzám, és segítettek további utamon. Behúztak az erdőbe a fák közé, és leültettek az egyik tövébe.
- Be tudod gyógyítani? – kérdezte aggódva Kagome, sebemet méregetve.
- Remélem. – feleltem őszintén. – Megpróbálom. – jelentettem ki végül határozottan.
Néztem a sebet, és megpróbáltam elképzelni közben, ahogy beforr. Nem sikerült. Semmi sem történt. Tettem még egy kísérletet. Kezeim ökölbe szorultak, ajkamba haraptam, és tényleg extraerősen koncentráltam. És akkor megláttam, hogy a seb elkezd összeforrni. Már amúgy is szebb állapotban volt, tudatalatti képességeimnek köszönhetően, de most teljesen eltűnt.
Kimerülten dőltem hátra. Ez a koncentrációs dolog, marha fárasztó tud lenni.
- Ez hihetetlen. – álmélkodott Miroku, aki úgy tűnik, még mindig nem szokott hozzá a gyors-gyógyítás látványához.
- Lehet, hogy furcsa, de még számomra is az. – vallottam be mosolyogva.
Felnéztem a mellettem álló Kagoméra, de el is borzadtam a látványtól. Le sem tudnám írni az arckifejezését, hogy mire hasonlított.
- Mi a baj Kagome? – a kérdés kíséretében oldalra dőltem, és megfordultam.
- Jesszusom! – kiáltottam azonnal amint megláttam a csatateret. Hasonló lendülettel fordultam vissza, és próbáltam megemészteni, amit láttam. Ennyi vért, még életemben soha, sehol…
- Félholtan nincs értelme annak, hogy megöljem. – hallottam egy hűvös hangot. Undorodva fordultam az ismert irányába. Sesshoumaru a földön fekvő InuYasha fölött magasodott.
- De hát miért nincs Sesshoumaru nagyuram? – ki a fenének van ilyen idegesítően krákogó, és benyalizós hangja?
- Atyaisten! Ez meg mi? – szökkentem talpra, és szegeztem a kérdést a körülöttem állóknak.
- Ő Jaken, Sesshoumaru gonosz csatlósa. – nem akartam elkövetni újra azt a hibát, ami egyszer már majdnem végzetesnek bizonyult. Ezért nem fejtettem ki inkább a véleményem, miszerint: ez nem más, mint egy túlméretezett varangy. Ezek szerint nem csak a százlábúak nőnek nagyra ebben a világban. Az meg, hogy tud beszélni, szerintem inkább hátrány, mivel szörnyű hangja van. A kuruttyolás némileg dobhártya-melengetőbb lenne.
Különben is: mikor került ez ide? Mikor éppen Sesshoumarut becsméreltem, még sehol sem volt.
- Az rám nézve lenne megalázó. Olyan mintha nem tudnék vele elbánni, mikor teljesen épp állapotban van. – magyarázta Sesshoumaru. Úgy tűnik, undorító, túlméretezett, idegesítő hanggal megáldott varangynak kell lenni ahhoz, hogy Sesshoumaru türelmes legyen hozzád. Elhúztam a számat erre a gondolatra.
- Jaken! Indulunk! – adta ki a parancsot, de velük együtt Kagome is indult, csak ő InuYashához. Kötelességemnek éreztem vele menni két okból is. Egy: InuYasha az én nagy szám miatt került ilyen helyzetbe. Kettő: talán tudok segíteni rajta.
- InuYasha! – sopánkodott Kagome. Letérdeltem melléjük, és megnéztem a sebeket.
- Menni fog? – nézett rám könnyes szemmel. Csak bólintottam, és kinéztem magamnak egy sebet. Fölé tartottam a kezem és… hatalmasat ugrottam hátra. InuYasha ugyanis kinyitotta a szemeit. Csakhogy azok most pirosak voltak. Felült, mintha semmi baja nem lenne, és rám meredt. Megfagyott ereimben a vér. Mi történt? Meghalt volna, és most zombi lett belőle?
Nem haboztam sokáig. Felpattantam és futásnak eredtem… ő meg utánam.
- InuYasha! Fekszik! – még hallottam Kagome hangját, és az azt követő puffanást, de már nem álltam meg, és nem néztem vissza. Egyenesen Kaelde anyó kunyhója felé rohantam a cuccomért.
Én ugyanis egy percig sem maradok InuYasháékkal tovább. Bármi is vár rám, az csak jobb lehet, mint félholt állapotból feltámadó és rámtámadó félszellemek.
Berontottam a kunyhóba, ahol szerencsére éppen nem volt senki. Felkaptam a tatyómat, és rohantam is tovább, teljesen másik irányba, mint amerről jöttem.
Csak futottam és futottam. Már kezdtem fáradni. Éreztem: egyre jobban vonszoltam a lábaimat. Szinte már banyás módon csoszogtam, de még mindig nem álltam meg.
Ez lett a vesztem. Egy kőben elbotlottam, ami nem lett volna baj, ha nem egy igen meredek dombtető szélénél tanyáztam volna el. De sajnos egy ilyen helyen sikerült hasra esni, és a lejtő miatt gurulni tovább.
Forgott velem a világ. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és hova fogok kilyukadni. Érezem, ahogy bizonyos testrészeimet ide-oda bevertem. Néha egy kőbe, vagy esetleg egy kiálló gyökérbe, és még egyebekbe. Arcomat megkarcolták az aljnövényzet tüskésebb bokrai.
Aztán nagyon erős fájdalom hasított a fejembe… majd elsötétült minden.