6.fejezet

Szép az élet!

Felébredtem, de nem nyitottam ki a szemem. Még nem. Nem tudom hova estem végül, de minél később akarom megtudni, milyen medvebarlangban, rókatanyán, vagy ne adj Isten Sesshoumaru, vagy InuYasha karjaiban heverészek. Az utóbbi kettőt elgondolva, már kifejezetten csábítónak találtam, és vágyakoztam a medvebarlang után.
Ez katasztrofális. Remélem, nem fáj már semmim nagyon. – Ennek letesztelése érdekében megpróbáltam megmozdulni. Csupán tompa fájdalmat éreztem, teljesen elviselhetőt, így nem is fárasztottam magam továbbá azzal, hogy ezen görcsöljek.
Nagyon lassan kezdtem kinyitni a szemem, hogy fokozatosan adagoljam be magamnak, bármilyen látvány táruljon is elém. A vártnál azonban jobb volt, amit megláttam: egy erdő… semmi medve, róka, Sesshoumaru, vagy InuYasha. Ez megnyugtató, de miért van ilyen sötét?
Megkíséreltem egy fordulást a hátamra, a hasamról. Kicsit fájdalmas volt ugyan, de így legalább láthattam, hogy éjszaka van, de nappal sem lesz sokkal világosabb, a sűrű lombkoronák miatt.
Felülési kísérletem meghiúsult, mikor irdatlan erős fájdalom hasított a fejembe. Visszaestem a földre, újfent becsukott szemekkel.
A legjobb lenne most aludni egy jót. Mi akadályoz benne? Semmi.

Mikor újra felébredtem, már reggel volt, bár ahogy megjósoltam, valóban sok fény nem jutott az erdőbe. Nincs is igazán aljnövényzet. Jesszusom! Hogy vagyok képes az aljnövényzettel foglalkozni, amikor még azt sem tudom, hogy mihez kezdjek? Jól beüthettem a fejem, de hál’Istennek már nem fáj. Ezerszer imába foglalom még annak a bizonyos youkainak a nevét, akitől ezeket, az emberfeletti tulajdonságokat örököltem. Feltéve, hogy megtudom egyáltalán valaha a nevét, vagy hogy ki is volt.
Felültem, és minekutána ez nem okozott különösebb fájdalmakat, megpróbáltam felállni. Kicsit nehézkesebben, de ez is összejött valahogy. Végignéztem magamon. Alaposan összekoszolódott mindenem, de a karcolások, és zúzódások már eltűntek testemről. Egyes helyeken barnás, feketés földcsínok, és foltok éktelenkedtek bőrömön, vagy ruhámon. Na, igen… a ruhám. Pontosabban a pólómon, egy hatalmas szakadás volt a hasamnál. Sesshoumarunak köszönhetően természetesen. Pedig szerettem ezt a felsőt, de amondó vagyok, hogy így még mindig jobb, mintha még seb is lenne a hasamon.
A fenébe! A táskám! Valahol leesett a hátamról. Annyira csak nem lehet messze. – Először csak körbe tekintettem, de nem láttam sehol, majd rászántam magam, nyeltem egy nagyot, és felnéztem arra a helyre, ahonnan legurultam. Legszívesebben ugrottam is volna egy nagyot, ugyanis a lejtő jóval meredekebb volt, mint gondoltam. Ezek után nem csak annak örülhetek, hogy nem lett komolyabb bajom, hanem inkább annak, hogy nem hullaként érkeztem meg a lejtő aljára. Csodás!
Szerencsére megpillantottam imádott tatyómat, egy bokorra felakadva, ami valóban nem volt messze tőlem. Azonban, ha a távolsággal nem is akadtak problémáim, akkor sem volt egyszerű dolgom, mivel egy jó kis tüskés bokorba keveredtem bele, méghozzá nem is kicsit.
Újabb karcolásokkal, és szakadásokkal a ruhámon vánszorogtam ki végül a rémes növényből. Nem zavart most már egyik sem különösebben, csak ki akartam jutni ebből a borzalmas erdőből. Odakint gyönyörűen süthet a nap, én meg nem látok belőle semmit, mert itt vagyok, számtalan iszonyatosan dús koronával megáldott fa között. De vajon merre induljak? Végül is mindegy, csak ne az emelkedő felé. Mert, hogy ebből a szemszögből már emelkedő. Ha tartom az eredeti tervet, és kiiktatom ezt a kis gurulást, akkor elindulok pont az ellenkező irányba, és reménykedem benne, hogy arra van az erdő vége is. Igen! Ez jó lesz!
Vagy még sem. Már tekintélyes ideje gyalogoltam, és még mindig nem változott semmi. Még egy ösvényt sem találtam, nem hogy az erdő végét. Én megőrülök! Talán mégis, egy kicsit mintha többet látnék az égből. Pirosas színt kezdett ölteni. Ezek szerint egész nap sétáltam, mégsem vagyok álmos. Ha belegondolok, fogalmam sincs, hogy hány napot aludtam a zanyálás után.
Ezen felindulva sétáltam reggelig. Már láttam, hogy kezd felkelni a nap, mikor hirtelen megpillantottam valamit. Egy tisztást! Néhány fatörzs között világosan láttam egy nagy, füvel borított terület. Örömömben futásnak eredtem, bár meg kell hagyni, hogy egész éjszakai caplatás után, meglehetősen fáradt voltam.
Zihálva támaszkodtam neki, az utolsók közül, az egyik fa törzsének. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Mások is felfedezték már előttem ezt a helyet. Utolsó gondolatom az újabb ájulás előtt nem volt valami szívderítő: Úristen! Egy kétfejű sárkány, lónak álcázva.

Arra ébredtem, hogy valaki hűvös vizet fröcsköl a nyakamra. Mikor kinyitottam a szemem, nem kis meglepetésemre egy kislányt láttam. Fekete haját többnyire kiengedve hordta, csak egy copfja volt oldalt. Kedves arca, és nagy mogyoróbarna szemei voltak. Narancssárga, és halványsárga kockás kimonót viselt, zöld obival. Miután jobban megnéztem, már azt is meg tudtam állapítani, hogy körülbelül hat-hét éves lehet.
- Szia! Jobban vagy? – szólalt meg vékonyka hangján.
- Igen, köszönöm. – mondtam kicsit elképedve, majd először felkönyököltem, aztán felültem.
- Tessék, idd meg! – szavai kíséretében felém nyújtott egy kulacsot.
- Köszönöm! – elfogadtam, mivel eléggé szomjas voltam, és az én víztartalékaim már elfogytak. Jó ízűen kortyoltam bele, a hűsítő forrásvízbe. Máris jobb kedvem volt. Mosolyogva néztem újra a kislányra.
- Hogy hívnak? – kérdeztem tőle, félretéve a kulacsot.
- Rin. Téged? – félredöntötte egy picit a fejét, és érdeklődve tekintett rám.
- Keiko, de mindenki csak Kaminarinak szólít. – válaszoltam. Pont az ilyen korban lévő kislányokat szoktam rühellni, mert azt hiszik magukról, hogy királykisasszonyok, pedig nem. Aztán persze kinőnek belőle, de úgy tűnt, hogy Rinnek nincs semmilyen hasonló képzete. Teljesen természetes kedvességgel volt bájos, és elbűvölően aranyos.
- Akkor én is szólíthatlak így? – nézett rám ragyogó szemekkel, félénken mosolyogva. Ennyire ijesztő volnék? Mondjuk, ha belegondolok, rendkívül vonzó lehet a frizurám…
- Természetesen!
- Mi történt veled? – persze arra gondolt, hogy mitől nézek ki így. Aprócska kezével megfogta pólóm leszakadt végét, és simító mozdulattal visszaillesztette a helyére, mintha csak arra lenne kíváncsi, hogy milyen volt valójában a ruhadarab. Majd leengedte, és újra rám nézett.
- Csak elestem, és legurultam egy lejtőn. – úgy döntöttem a kislánynak nem kell tudnia, hogy több ízben is meg akartak gyilkolni. Először egy rémisztő… -en beképzelt, bundás borzadály, aztán meg a félvér öccse. Bátran állíthatom: szép az életem.
- Itt van nem messze egy patak, meg ott balra kicsivel az erdőben egy onsen, hogyha fürödni szeretnél. – mutatott mindig a megfelelő irányba. Elképesztően aranyos volt. Bólintottam, majd felemelkedtem ültömből.
- Igen, azt hiszem, egy fürdés jól esne. Méghozzá egy hideg fürdő. – pillantottam a patak felé vigyorogva.
- Itt megvárlak, Ahun-nal. – már futás közben szólt vissza. Az a sárkány-ló, vagy mi a bánat felé tartott, ezért azt a következtetést vontam le, hogy az ő neve, az ő nevük Ahun.
Megindultam a széles, de elég alacsony vizű patak felé. Ledobáltam ruháimat, abban a biztos tudatban, hogy legalább nem leselkedik rám senki. Miroku mellett sosem lehetett nyugodtan fürdeni.
Először kicsit összerázkódtam a hideg, nedves víz érintésére, de utána hozzászoktam, és minden gondolkodás nélkül ültem le, az apró kavicsos mederben. Sokáig sikáltam magam, meg mostam a hajam, amennyire tudtam, hogy minél normálisabban nézzek ki.
Újra a parton, már táskámban turkálva, először fehérneműt kerestem, és miután az megvolt, és fel is vettem magamra, tovább kutattam többi ruhám után. A meleg időjárás miatt, egy jó kis farmer, éppen térd fölé érő nadrágot, illetve egy lila, fehér, fekete csíkos pólót vettem fel, aminek a jobb felső részén egy elektromos gitár díszelgett, középen V-kivágással. Úgy döntöttem, hogy a cipőt hanyagolom, mert úgy vettem észre, errefelé mindenki mezítláb járkál. Meg amúgy is, még fel sem találták az üveget, nemhogy mindenfele szilánkok legyenek szétszórva.
Megfésülködtem, de kiengedve hagytam a hajam, hagy száradjon. Hosszú, félfenékig érő, teljesen egyenes, fekete hajamat mindig megcsodálták. Az egyetlen dolog, amit szeretek magamon. Mindent leirigyelnek rólam, de én is így vagyok ezzel, mindig olyan kéne, amilyen a másiknak van. A legtöbb lány azon sopánkodik, hogy miért nem lehet olyan alakjuk, mint amilyen nekem van… De hát könyörgöm! Mi tetszik nekik azon, hogy relatíve nagy mellem, széles csípőm, de egy hosszú ujjú embernek két kézzel átérhető derekam van? Én mindet megadnék, hogy ne így nézzek ki, de hát szerencsére itt, a középkorban, nincs lépten-nyomon egy tükör.
Visszasétáltam Rinhez, aki amint meglátott futva közelített felém. Rövidesen rájöttem, hogy miért.
- Te vagy a fogó! – érintette meg csípőmet, mivel körülbelül addig ért föl. Jó kedvem volt, szívesen mentem bele a játékba. Elhajítottam a táskámat oldalra, és utána iramodtam. Csak olyan tempóban futottam sokáig, hogy ne érjem utol. Aztán egy pár kör, hurok, meg egyéb mindenféle megtétele után, kicsit begyorsítottam, és megfogtam a vállát.
- Most már te vagy! – kiáltottam nevetve, és elfutottam mellett. Most olyan sebességre váltva, hogy ne érjen utol, de azért a nyomomban tudjon maradni. Megint így futottunk pár kört, aztán lelassítottam, hogy elkaphasson.
- De most megint te vagy! – mikor el akart futni mellettem, hirtelen elkaptam a derekánál fogva, és miután lehuppantam a földre, az ölembe rántottam, és megcsikiztem. Nevetve kapálózott, és próbált szabadulni.
El is engedtem egy kis idő után. Zihálva, fulladozva röhögcsélt, és így ült le mellém.
A nap már lenyugvóban volt. Egészen lent pirosra, feljebb aranysárgára festve az égboltot, és a felhőket. Elmélázva néztem egy darabig. Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy vacsoraidő van, amit korgó gyomrom készségesen jelzett is, csak éppen azt nem tudtam, hogy mit együnk, mert nálam semmi étel nem volt.
- Kéne szerezni valamit vacsira, kicsi Rin. – fordultam felé vidáman. Már némileg megnyugodott légzése, és egyre kevésbé verejtékezett, de azt hiszem jól fog aludni éjjel.
- Maradt még a halból, amit Sesshoumaru nagyúr hagyott nekem.
- Kicsoda?