7.fejezet

Megérzem én!

- Hát Sesshoumaru nagyúr. Egy nagyon erős szellem, - na ne mond! – aki megmentett, és befogadott engem. – hitetlenkedő nagy szemeket meresztettem. Ez komolyan az a Sesshoumaru, akire én gondolok?
- Hosszú fehér haja van, és bundát visel? – tapogatóztam finoman, reménykedve, hogy nem ugyanarról az emberről – vagyis szellemről – beszélünk.
- Te ismered, Sesshoumaru nagyurat? – nekem, azt hiszem, nem ragyoghatnak ennyire a szemeim jelen pillanatban.
- Futólag! – legyintettem végül. Még a végén összetörném szegény kislány lelki világát, azzal, hogy elárulom hős megmentője valódi énjét. – Mikorra várható vissza?
- Nem tudom, nem mondta. – vonta meg a vállát, majd feltápászkodott, én meg csak kétségbeesetten figyeltem. Első zavaromon túladva, keltem fel én is a földről.
- Na lássuk azokat a halakat!

Evés közben kicsit puffogtam magamban. Hihetetlen, hogy a végén még Sesshoumarunak köszönhetem a mai vacsorámat! Köszike, akkor már inkább éhen halok.
- Valami baj van? – úgy tűnik Rinnek feltűnt borongós arckifejezésem. Villám gyorsan észbe kapva, mosolyra húztam számat.
- Dehogyis! Csak kicsit fáradt vagyok. – tulajdonképpen nem hazudtam. Tegnap egész éjjel nem aludtam, és ájultan sem töltöttem hosszú időt a mai napon, mert Rin szinte azonnal felébresztett.
- Én is. – nyújtózott egy nagyot. Majd ledőlt a tűz mellé. – Kaminari?
- Igen? – néztem rá meglepetten.
- Énekelnél nekem? – annyira aranyosan kérte. Nem lehet ellenállni neki, meg amúgy is, olyan régen énekeltem már! Pedig imádok.
- Persze! – odatelepedtem mellé, kisimítottam arcából az egyik odatévedt hajtincset, és elgondolkoztam egy pillanatra. Vajon mit énekeljek neki? Rövid tétovázás után, belekezdtem az egyetlen Disney slágerbe, amit ismertem. Az Anastasiából: Once up on a december.
Halkan kezdtem a dalt, és ahol csak zene lett volna, ott dúdoltam. Elégedetten láttam, hogy Rin egyre mélyebbeket lélegzik. Mire befejeztem a dalt, már az álmok világában járt, nekem viszont kétségeim támadtak a felől, hogy nem fog-e fázni.
Körbepillantottam, és megláttam Ahun nyergének oldalára kötözve egy pokrócot. Be kell takarnom valamivel a kislányt, így elindultam a sárkány-ló felé. Így közelről még nagyobbnak tűnt, mint abból a bizonyos tisztes távolságból, amiből eddig figyeltem.
- Jó lovacska, vagy sárkány, vagy mit tudom én micsoda. – a nyugtató jellegű szövegem jó nagy hülyeségbe csapott át. Remélem ez az izé, nem harapja le a kezem. Bár ha belegondolok, anélkül még lehet élni, szóval inkább a fejemért kéne aggódnom.
Szerencsére azonban Ahun teljesen nyugisnak tűnt. Amilyen lassan közelítettem meg, olyan gyorsan távoztam, miután sikeresen lecsatoltam a pokrócot, bármelyik testrészem elvesztése nélkül.
Visszaérve betakargattam Rint, majd kiterítettem hálózsákomat, és bevackoltam magam. Álmos voltam, mégsem bírtam elaludni.
Ez a kislány szinte az apjaként tiszteli Sesshoumarut. Lehet, hogy nem is olyan borzasztó, mint amilyennek megismertem? Vagy ezek csak kivételes esetek? Csak az a marha nagy, és undi varangy, meg ez a kislány képesek szót érteni vele? Vagy hogy működik a dolog? Nem fér a fejembe egyszerűen. Most vagy én ismertem félre azt a Bundaherceget, vagy Rin lát benne túl sokat.
Azt sem tudom, hogy most mit kéne csinálnom. Nyugodtan heverészek ahelyett, hogy felpattannék, hátamra venném a pereputtyot, és elszelelnék, amilyen gyorsan csak lehet. Én megőrültem! De hát mégsem hagyhatom csak így itt Rint, minden szó nélkül. Legalább holnap reggelig várok.
És különben is, mitől félek? Legutóbb egy egész napig szenvedtem az a bizonyos érzés miatt, amit a nagyúr aurája váltott ki bennem. Most is tutira meg fogom érezni, és még időben elhúzom a csíkot. Nem lesz itt probléma!
Miután szépen kiveséztem magamban a témát, teljes nyugalommal fordultam át másik oldalamra, és szunnyadtam mély álomba.

- Ébresztő! Jó reggelt! – azt hiszem, felírom életem legkellemesebb emlékei közé, Rin ébresztési módszereit: elképesztően magas hang, és rajtam való ugrálás. Kíváncsi vagyok, Sesshoumarut is így szokta-e kelteni. Valószínűleg nem, mert akkor már tuti halott lenne.
Felültem, és megdörgöltem szemeimet. Semmi rossz érzésem nem volt, így nyugodtan sétáltam le a patakhoz. A mosdásból végül is fürdés lett, majd megint kutatómunkák a táskámban.
Ma még melegebb volt, mint tegnap, így egy teljesen rövidke, fekete sort mellett döntöttem, és hozzá piros toppot viseltem. Futva közelítettem Rin felé, nem törődve azzal, hogy harmatos, és csúszós a fű. Ez lett a vesztem is. Hirtelen kicsúszott egyik lábam, és már nem tudtam megállítani a spárgába való esést.
- Jaj, de ügyes vagy! – tapsolt ujjongva Rin. Ügyes? Már megint majdnem zúgtam egy nagyot. Inkább esetlen, béna, két-ballábas és hasonló más jelzők illettek volna rám, így csak felmordultam, és összehúztam lábaimat. – Tudsz még ilyeneket? – meglepetten tekintettem fel a csillogó szemű kislányra.
- Hagyjunk valamit holnapra is! Ma játszunk bújócskát! – értetlenül nézett rám. Én imádok bújócskázni! Főleg a sötétbújócska, na az a legjobb. Akkor nem csak, hogy fogalmad sincs, hogy hova lehet bújni, de még látni sem látsz semmit. Izgi!
- Az micsoda? – érdeklődött félredöntött fejjel.
- Azt úgy kell játszani, hogy mondjuk én, elfordulok és számolok 10-ig, aztán elkiáltom magam, hogy: Aki bújt, aki nem, megyek! Persze addigra neked el kell bújnod valahova, nekem pedig az a feladatom, hogy megtaláljalak. – magyaráztam mosolyogva, és egyre inkább felragyogó arcából kezdtem megérteni: a mai napi program, ettől a pillanattól kezdve, egészen napnyugtáig bújócska lesz. Majd megpróbálom ebédnél leállítani.
Na igen… próbálkozni lehet, de a sikertelenségbe bele kell nyugodni. Kénytelen voltam estig bújócskát játszani, aztán énekelni, majd minden gondolkodás nélkül kidőlni, mint egy fa.

Így ment ez sokáig. A következő napon kényelmes cuccot (hosszú fekete fittness nadrágot, és fekete ujjatlant) vettem fel, és bemutatóztam egy kicsit Rinnek. Lelkesen tapsolva jutalmazta a cigánykerekeket, hidakat, melyeknél a kezeim és lábaim majdnem összeértek, spárgákat, és miegymást, amit még mutatni tudtam.
Minden nap elütöttük az időt valamivel, és nekem egyszer sem támadt rossz érzésem. Az esti énekléseknél már áttértem a lassabb popszámokra, lévén, hogy Disney tudásomat már első nap kimerítettem. Teljesen nyugodt voltam, és kezdtem is elfelejteni, hogy bármelyik pillanatban az életemre törhet az a bizonyos rettegett Sesshoumaru. Ilyen távolságból nem is tűnt annyira félelmetesnek.
Nem értem, Rin miért isteníti annyira, valahányszor szóba kerül, bár igyekszem kerülni a témát. Félő, hogy elszólom magam, és szegény kicsi Rin lelkivilágát totál összetiprom már ilyen kis korában.
Ma este először nem voltam annyira fáradt, és maradt időm arra, hogy mindenféle hülyeségeken jártassam az agyam, de végül mély álomba szenderültem.
Reggel a szokásos ébresztő: denevér frekvencia és ugrálás. De ma valahogy nem fogadtam ezt olyan vidáman, mint az elmúlt napokban. Ugyanis ismét rámtört az a szörnyű érzés, és akkor már tudtam: nincs sok időm.
- Mi baj van? – kérdezte ijedten Rin, én meg rájöttem, hogy egy értelmes választ is képtelen vagyok kinyögni erre.
- Semmi, csak rosszul vagyok egy kicsit. – hazudtam egyelőre, de nem titkolózhatok sokáig.
Sietve mentem a patakhoz. Mosdottam, ittam, aztán valami futáshoz alkalmas cuccot kerestem. Most mit tagadjam? Beparáztam, nem is kicsit. Kapkodva vettem fel azokat a ruháimat, amikben hajlékonysági bemutatót tartottam. Ezt a napot még kibírják. Őszintén szólva, mindent kapkodva csináltam, kiejtettem a dolgokat a kezemből is így próbáltam összepakolni.
Rin szomorúan nézett rám, sőt már gyűltek a könnyek a szemében, nekem pedig majd megszakadt a szívem.
- Elmész? – kérdezte szívszaggatóan.
- Sajnálom Rin, de nem maradhatok, mennem kell. – guggoltam le hozzá, és néztem komolyan a szemébe.
- De miért? – most már tényleg sírt, én viszont egyre nyugtalanabb voltam.
- Mert… - hallottam még egy sikítást, de ekkor már villám gyorsan meglódultam előrefelé… csakhogy egy méterre a földtől, és nem önszántamból.