Miért más?

Tudjátok, mire jó egy marha nagy bunda, nyár közepén, ráadásul egy férfinak? Bizonyosan sok előnye van, de én csak egyet látok: eltévedt, ártatlan, fiatal lányok fához kötözése.

Már a közeli erdő szélén lévő fához voltam szorítva, méghozzá jó erősen, mikor megjelent az elkövető is. Villámsebességgel közelítve felém, míg a bunda egyre jobban összeszorított, ráadásul pont a gyomromnál, így kezdtem érezni, hogy hamarosan nem lesz ennek jó vége.

Már megint miért ilyen gyors? Most nem tudna tetűsködni egy kicsit? Ha felvenné megint azt a tempót, akkor én itt szépen még hányhatnék is egyet, meg persze talán ki is találnék valamit.

- Kit látnak szemeim… - lépet elém, és gúnyos félmosolyra húzta a száját.

- Biztos vagy benne, hogy érzékeid nem csalnak? – néztem rá ártatlanul, boci szemekkel.

- Kilométerekről megéreztem a korcs bűzöd. – felfigyeltem az undorra a hangjában. Ez valóban nagyon utálhat engem. De akkor meg miért cseverészünk itt? Inkább ölne meg, még mielőtt kiadom a gyomrom tartalmát.

- Ne izgulj, nekem is egész nap hányingerem volt miattad, de most aztán már ki is biztosítottad, hogy pillanatokon belül megszabaduljak a tegnapi vacsitól. – gúnyolódtam. Valamiért már nem féltem tőle, pedig elég félelmetesnek lehet mondani, ha belegondolok.

Nem válaszolt, csak felemelte egyetlen meglévő kezét, és én tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Meg is bizonyosodhattam róla, mikor zölden kezdtek fényleni a karmai. Mesés!

Valamiért az agyam még is kapcsolt, mintha magától kezdene működni. Tiszta ijesztő! De megmentett, azzal, hogy elkezdtem elképzelni, egy méregtől csúnyán elszíneződött, és elég ocsmány sebet. Majd annak a gyógyulását.

Sesshoumaru arcán megfeszültek az izmok, és több hullámban kitörő, kicsit erősebb zöld áramlatot is láttam, de hozzám nem jutott el, egyik sem.

- Sesshoumaru nagyúr! Ne! Sesshoumaru nagyuram, kérlek, ne bántsd! – Rin futott felénk, és kiabált. A zöld fény megszűnt, és a nagyúr is méltóztatott a kislány felé fordulni.

- Ne szólj bele a nagyúr dolgába, halandó! – jaj ne! Még a varangy is! Most már tényleg hányingerem van.

- Ő nem gonosz Sesshoumaru nagyúr! Olyan jókat játszottunk, amíg nem voltál itt! Majd meglátod, nagyon szórakoztató lány! – Rin lelkesen ugrabugrált a lábánál, és hirtelen a borzadály is megenyhülni látszott, amint a kislány beszélt hozzá.

Rámosolyogtam Rinre, angyalian, mert hát ilyesmit is tudok. Bizonyára jó színésznő lennék. Tényleg szerettem a kislányt, de amúgy nem tudok angyali módon mosolyogni. Na meg, most már egyre jobban zavart gyomrom tartalma, ami lassacskán a torkomat súrolta. 

A nagyúr újra rám nézett, szúrós, gyilkos tekintettel, majd hátat fordított, és visszahelyezte vállára a bundát.

Végre kiszabadultam a fogságból, és nehézkesen estem a földre. Egyre rosszabbul voltam, és minthogy már láttam mi lesz ennek a vége, kicsit elfordulva a fa törzsének támaszkodtam.

- Velünk maradhatsz, de akkor Sesshoumaru nagyúrnak kell szólíts! – pont akkor fejezte be, mikor én kiadtam magamból az első adagot.

Iszonyú undorítóan kezdtem hányni. Még magamtól is rosszul lettem, de hát nem tehetek róla. A gyomrom egyszerűen nem bírta ki a milliméteresre préselést, főleg úgy, hogy még volt is benne valami.

Öklendező köhögésemre Sesshoumaru is visszafordult. Szemem sarkából figyelve, láthattam, hogy mennyire undorodik tőlem. Már valóban csak az hiányzott, hogy „undorító korcs” – vagy legalább is valami hasonló.

Én is utálok hányni, nem is szoktam nagyon, de most tényleg kiszorították belőlem, szó szerint. Szerencsére nem volt sok minden a gyomromban, így hamar vége lett az ocsmánykodásnak.

- Kaminari, jól vagy? – lépett kicsit közelebb Rin, aggódva, és félénken.

- Persze, tényleg semmi bajom. Ne izgulj miattam. – Sesshoumaru még mindig figyelte, hogy mit csinálok, ezért szerettem volna erősnek mutatni magam. Fel is álltam, hogy majd én lesétálok a patakhoz, és kicsit megmosdok, meg iszok pár kortyot, hogy teljesen rendbe jöjjek.

Na igen, sétáltam volna, mivel már az első lépés után összecsuklott a térdem és úja a földön kötöttem ki. Szédültem, és gyenge voltam.

- Biztosan nem vagy jól. Hagy segítsek! – fogta meg aprócska kezével a vállam.

- Semmi bajom, csak megszédültem. – mosolyogtam kedvesen, és az aggódó szempárba néztem.

- Ne áltasd Rint, ha egyszer tényleg nem vagy jól, de hát egy korcstól nem is várom el, hogy kibírjon egy egyszerű kis támadást.  – persze az elmés és Nobel díjat érdemlő közbeszólás, csakis egy valakitől származhatott. Bundáskának nem tűnt fel, hogy a mérgét túléltem, de a gyomromat szorongató prémmel már nem tudtam mit kezdeni.

- Inkább segítenél… - jegyeztem meg morgolódva, mire tök váratlanul mellém lépett és a karomnál fogva felhúzott, majd még a patakig el is kísért. Nem volt egy kedves mozdulatsor, de legalább eljutottam a kívánt pontra, és még különösebb erőfeszítéseket sem kellett tennem.

Itt kis taszítással engedett el, de már nem bántam. Csak lehajoltam, és ittam egy csomót, meg persze megmosdottam. Igazam lett, valóban sokkal jobban éreztem magam. Mély levegőt vettem, és hátradőltem a puha fűben. Hál’ Istennek, most is gyorsan regenerálódtam, mint általában. Rin is ott volt mellettem és figyelt.

- Jobban vagy? – nézett félénken.

- Igen, de most már tényleg sokkal jobban. – ültem fel vigyorogva. Körbenéztem, hogy merre van Bundáska, és a varangy. Az előbbi egy fa tövében üldögélt, az utóbbit viszont nem láttam, nagy megkönnyebbülésemre.

- Köszönöm, kicsi Rin, hogy megmentettél a nagyúrtól. – néztem rá ismét, és mosolyogtam tovább.

Kicsit elpirulni láttam, és félénken lehajtotta a fejét, ezért én folytattam. – Egész napos játékkal tudom csak meghálálni, úgyhogy te válassz! – pattantam fel végül.

Mogyorószín szemei felragyogtak. – Táncolj! Kérlek! – igazán tudhattam volna. De hát ez még csak nem is játék. Nagyot sóhajtottam, és elkezdtem pörgetni magamban valami zenét.

A tánc inkább ügyességi mutatványokra és hajlékonyságra épült, de a végén már kicsit fáradtam így a cigánykerékből ügyesen fenékre estem. Saját bénaságomon hangos nevetésben törtem ki, és Rin is velem nevetett.

Isten tudja miért, de pillantásom elkalandozott Sesshoumaru felé, aki nem kis meglepetésemre minket bámult. Vagyis engem, de előre szólok, hogy nem éppen az elvakító szerelem mámorától homályosan, hanem a gyűlölettől, és megvetéstől élesen. Nemtörődöm módon fordultam újra Rin felé, és folytattam a nevetést.

- Taníts meg engem is! – ugrándozott.

- Mire? Fenékre esni? – vihorásztam tovább, és a kislányból is csak úgy tört ki a nevetés.

- Neeeeeem. – jó hosszan elnyújtotta két röhögőgörcs közben. – Hanem arra, amiből elestél.

- Cigánykerekezni? – néztem rá komolyabban.

- Hát, ha így hívják, akkor igen! – tapsolt aprókat, két kis kezével. – újra mosolyogva felpattantam, és már kezdtem is a tanítást.

Azt hiszem, elkönyvelhetem, hogy ennyit még életemben nem nevettem. Rin is ügyetlenkedett, de hát akkor rólam ne is beszéljünk. A végén már majdnem fejre estem, annyira elfáradtak a kezeim. Persze ezt is csak hatalmas röhögéssel fogadtam.

Már besötétedett így nem tudtuk folytatni a gyakorlást, de megígértem Rinnek, hogy ezen túl minden nap fogunk tanulgatni.

Leheveredtem a tűz mellé, amit elképzelhető, hogy Sesshoumaru rakatott Jakennel, mivel mire észrevettem, hogy van, addigra már nem láttam, hogy ki is áll a dolog mögött.

Behunytam a szemem, és igyekeztem elterelni gondolataimat korgó gyomromról. Ajkamba haraptam, és igyekeztem elfojtani nevetésemet. Hatalmas korgás-morgás, és én nem bírtam tovább, de Rin sem. Már megint olyan nevetésbe kezdünk, hogy már kezdtem sajnálni Sesshoumarut. Mit el nem kell viselni egy halandótól és egy korcstól. Szörnyű megpróbáltatás lehet számára. Gondolom mindenki el tudja képzelni mennyire sajnálom.

Tekintetével azonban majdnem lyukat fúrt belém, így jobbnak láttam, ha összegömbölyödve próbálom elfojtani a nevetést.

Többé-kevésbé sikerült is, mert a nap kicsit kevésbé vicces felét idéztem fel magamban. Hihetetlen, hogy ez a szellem meg akart ölni, most meg itt heverészek, gyakorlatilag két méterre tőle, és nem is vagyok hajlandó átérezni a veszélyt. Pedig bármelyik pillanatban megölhetne, de mégsem teszi. Azt is tudom, hogy miért. Rin miatt. Mitől más ez a lány? Szót tud érteni a megtestesült borzadállyal, meg tudja lágyítani a sziklát, és ami a legszebb, hogy a nagyúr még hallgat is rá. Rinnek csak éppen meg kellett szólalnia, hogy ne öljön meg engem, erre valóban nem tette meg. Annyira érdekesnek találom ezt az egészet. Ráadásul nem szabad megfeledkezni arról, hogy egy ember kislányról beszélünk, és egy embergyűlölő szellemről, akinek ráadásul semmi köze a gyerekhez. Mármint ha a vérszerinti ágakat nézzük.

- Kaminari! – a vékonyka, fáradt hang kizökkentett gondolatmenetemből.

- Igen? – suttogtam vissza Rinnek, miután felültem.

- Énekelnél nekem? – kérdezte ártatlanul. Éreztem, hogy a nagyúr szemétől kísérve van minden egyes mozdulatom.

- Persze. – mosolyogtam. – Mit énekeljek?

- Nem tudom, válassz te. – mondta még, de szerintem már el is aludt utána. Jobbnak láttam még is énekelni egy kicsit. Legalább Bundáska is látni fogja, hogy nem hiába vagyok itt.

Elgondolkoztam egy kicsit, hogy mit is lehetne énekelni. Valamiért az-az érzésem támad, hogy Sesshoumaru nem lenne elragadtatva, ha rekesztett orrhangon kezdenék Aretha Franklint énekelni. Hirtelen megmentésemre sietve, beugrott elmémbe még egy Disney szám. A Mulán című rajzfilmből a Reflection. Az után énekli a csaj, hogy totálisan beég a házasságszerzőnél.

Halkan, puha hangon kezdem énekelni, és közben egészen picit felemeltem a tekintetem a nagyúrra, hogy lássam a reakcióját. Még mindig ugyan olyan szúrós, undorgó tekintettel bámult rám.